Na, milyen nap van ma? A rémálom első napja, vagyis szeptember 1-je, kedd, ami egyben a 11-es tanév kezdete is. Hát, mit ne mondjak, hamar elszaladt a nyár, még ha nem is csináltam szinte semmit sem, akkor is. Vagyis ez azért nem teljesen igaz így. Miután nyár elején fájdalmas búcsút vettem Krisztől, rájöttem, hogy nem folytathatom tovább ezt az életmódot, hanem kezdenem kell valamit magammal. Így jött anyu szuper ötlete, hogy miért nem sportolok valamit? Egyáltalán nem tűnt rossz ötletnek, szóval megfogadtam a tanácsát és csatlakoztam egy torna csoporthoz. Nagyon élvezem az edzéseket és a csapattársaim is egész rendesek velem, úgyhogy most már kevésbé érzem magam jelentéktelennek.

Krisztián meg napról napra egyre jobban hiányzik. Igaz, hogy tartja magát ahhoz, amit ígért és minden nap beszélünk, de így azért mégsem az igazi a dolog. Már alig várom, hogy karácsony legyen, de addig még túl kell élnem 4 kemény hónapot. És Olivért ismerve tesz róla, hogy tényleg húzós napjaim legyenek, de megtanultam a nyáron a kemény edzések alatt, hogy bízzak magamban, úgyhogy nem fogok nyuszi módjára megszeppenni tőle, hanem kiállok magamért.

Álmosan, kócosan és nulla kedvvel rángatom magamra az ünneplő ruhámat. Szerencsére az edzéseknek köszönhetően izmosodtam a nyáron és ahogy anyu mondaná "nőiesedtem" is, szóval kevésbé áll bénán, mint eddig. Mondjuk ez alatt nem tudom pontosan, hogy mit ért, de mindegy is. Háromnegyed 8 is elmúlik, mire indulásra készen mászom le a nappaliba. Kénytelen vagyok rávenni aput, hogy vigyen el kocsival, különben szépen el fogok késni.

-Nelli, nem igaz, hogy nem tudsz időben felkelni! - zsörtölődik a kapuban.

-Felkeltem! - kérem ki magamnak, aztán beülünk az autóba és meg sem állunk a kriptáig, amit a normális emberek iskolának neveznek. Gyorsan elköszönök apától és rohanok befelé. Épp csengőszóra sikerül kivágnom a termünk ajtaját és akkora lendülettel robogok befelé, hogy erősen nekicsapódok valaminek. Pontosabban valakinek. És pechemre pont annak az embernek, akit minden erőmmel próbálok elkerülni. Igen, Olivérnek hívják ezt a sorscsapást. Felnézek abba a mélykék szempárba, ami pár pillanatig furán kémlel, majd gonoszul elvigyorodik és a fülemhez hajol.

-Végre megérkezett az Aprólék is! - Na igen! A kemény 155 centimnek köszönhetem ezt a "szép" becenevet. - Egész nyáron erre a pillanatra vártam! Készülj fel, kislány, mert tartalmas éved lesz! - ördögi hangon suttog a fülembe, amitől kiráz a hideg, de végül összeszedem magam és szélesen rámosolygok.

-Nem félek tőled! - ezzel erősen ellököm az utamból és a helyemre megyek. Fél percen belül az ofink is megjelenik, köszön, majd jó osztályhoz méltón, mint a csürhe, úgy vonulunk le a tornaterembe az ünnepségre. Végig hallgatjuk az igazgató unalmas beszédét, majd ismét a terembe érve kezdetét veszi a 3 osztályfőnöki óra. Az első 2 szinte csak jegyzeteléssel telik, csak az utolsó 45 percben szusszanhatunk egy kicsit.

-Ami az ülésrendet illeti! Nem szoktam ilyenekkel foglalkozni, de sok új tanárt kaptok idén, és hogy könnyebb legyen a dolguk a neveket illetően, kérlek titeket, hogy rendeződjetek névsor szerint kettesével! - Na nem! Ilyen a világon nincs! Nem! Nem! Nem! Miért van olyan hülye vezeték nevem, ami pont a barom Olivér és a legjobb barátja Kristóf közé esik? Tényleg pocsék év elé nézek, az egyszer biztos!

-Mire vártok? Gyerünk már! - sürget minket. Megvárom, míg a névsorban előttem lévők megtalálják a helyüket, majd leülök az ablak felőli padsor utolsó előtti padjába Kristóf mellé. Azért egy fokkal jobb, mint Olivér, de belőle sem lesz hiányom, ugyanis mögém került a köcsög. Alig várom, hogy mi fog ebből kisülni.

-Szeretni fogom ezt az évet nagyon! - hallom meg Olivér kárörvendő hangját magam mögül. Igazából nem is értem, hogy miért jó neki, ha engem szekálhat. Ha nem lenne, ekkora marha, talán még barátok is lehetnénk. Na jó, ez talán kicsit túlzás, de ne legyen már ilyen bunkó! Kristóf szerencsére nem szól hozzám egész órán, vélhetőleg neki is ugyanannyira kínos ez a helyzet, mint nekem. Megváltásként ér a csengő hangja nap végén és szélsebesen összekapom a cuccaimat és már indulnék is haza, ha a szőke "kedvencem" nem állná az utamat.

-Mit akarsz, Olivér? Sietek! - kérdezem sóhajtva és megpróbálom kikerülni, de nem hagyja.

-Hazavigyelek? - kacsint rám, szerinte szexisen, szerintem meg hányinger keltően.

-Nem is egy felé lakunk!

-Nem nagy cucc egy kis kitérő.

-Kösz, de inkább gyalogolok. - lököm el az utamból, mire hátratántorodik. Talán kicsit erősebben taszítottam meg a kelleténél.

-Van benned erő, Aprólék! - vigyorogva kapja a hátára a táskáját, én meg kihasználom az alkalmat és gyorsan elmegyek mellette, de nem érek el vele sokat, mert pillanatokon belül utolér.

-Mondd! Nem hagynál végre békén? - kérdezem most már dühösen.

-De nem ám! - csóválja a fejét.

-Seggfej! - sziszegem halkan. Az iskola előtt meglátom a fehér autócsodáját, mire egyből elindulok az ellenkező irányba. A kis szerelmét azért csak nem hagyná itt. Igazi gazdag, egoista tökfej, aki azt hiszi, hogy mindent megkaphat, amit csak akar! Ki nem állhatom az ilyen alakokat. Szerencsémre nem követ tovább, úgyhogy nyugodtan hazasétálhatok a déli napsütésben. Mivel még korán van, otthon nem találok senkit, úgyhogy csinálok egy melegszendvicset és felmegyek a szobámba. Egyből bekapcsolom a laptopomat és boldogan nyugtázom magamban, hogy Kriszt online találom skype-on. Azonnal hívást indítok, amit szinte rögtön fogad is. Megjelenik a képernyőn kócos hajjal, kék pólóban és ellenállhatatlan mosollyal az arcán.

-Szia, hercegnőm! - integet a kamerába.

-Jó reggelt, szépfiú! Kidobott az ágy? - viccelődöm, mire hangosan felnevet.

-Képzeld magamtól keltem fel. - mondja büszkén, amin akaratlanul is elmosolyodom.

-Nem nagy teljesítmény ám!

-Mi a helyzet? Milyen volt az első nap? - érdeklődik kíváncsian.

-Ne is kérdezd! Borzalmas!

-Bántott valaki? - kérdezi rögtön.

-Neem! Csak a szokásos! Olivér folyamatosan szívja a vérem és ráadásul Kristóf mellé  ültettek, a fafejű barátja pedig mögém került! - mesélem szemforgatva, mire ő is elhúzza a száját.

-Kitartás, Nells! Nem sokára otthon vagyok! - halványan elmosolyodik, én meg szomorúan lehajtom a fejem. Ilyenkor jövök csak rá, hogy milyen lassan telnek a napok. Még 4 hónap van addig, utána meg egy újabb félév! Sosem lesz vége!

-Rendben. - aprót bólintok, aztán még beszélünk pár szót és kinyomom a hívást. Miután beszélünk, mindig elszomorodom, de ki ne tenne így, ha egy szerette távol van tőle...

Délután lefoglalom magam, becsomagolom a könyveimet és bepakolok holnapra, mert lesz vagy 8 órám! Hurrá! Este még mindig egyedül vagyok itthon, de nem is bánom, mert a szüleim mostanság egyre többet veszekednek. Persze, mikor megkérdezem, hogy mi a baj, mindig leráznak, de érzem, hogy valami már nem a régi közöttük. Lehet, hogy nem tesz nekik jót az sem, hogy egy munkahelyen dolgoznak, így egész nap együtt vannak ott is.

Meglepetten kapom fel a fejem 8 után a csengő hangjára. Ki a fene lehet az ilyenkor? És hol vannak már anyuék? Sóhajtva mászom ki az ágyból, felkapom a rózsaszín pöttyös mamuszomat és lemegyek ajtót nyitni.

-Te meg mi a francot keresel itt? - meredek döbbenten az ajtó másik oldalán álló Olivérre.

-Apa megkért, hogy szóljak, hogy a szüleid egy tárgyaláson ragadtak az ország másik felén és valószínűleg ma már nem érnek haza! - lazán belép mellettem a házba és ledobja magát a kanapénkra. Ha még nem említettem volna, a szüleim sajnos Olivér apjának cégénél dolgoznak. Még egy sorscsapás mára! Mit fogok itthon csinálni egyedül éjszaka? Valószínűleg nyakig betakarózva reszketek majd az ágyamban! Remek! Más sem hiányzott mára!

-Kösz, hogy szóltál, már mehetsz is! - szólok rá nem túl kedvesen.

-És hagyjalak itt egyedül? - vonja fel a szemöldökét.

-Megköszönném!

-Nem venném a szívemre, ha valami történne veled éjszaka! És apa is mondta, hogy vigyelek haza hozzánk! Felelősséggel tartozik irántad, ha már a szüleid miatta nem értek haza! - néz rám komolyan.

-Nem lesz semmi bajom! Nagy lány vagyok, tudok magamra vigyázni!

-Oké-oké! Mondjuk, hogy veszekedtünk egy sort azon, hogy jössz-e, vagy maradsz, úgyhogy most hozd a cuccaid és induljunk! - parancsol rám, mire felsóhajtok. Mégis mi a fenét tehetnék? Ha anyuék megtudják, hogy nem fogadtam szót és egyedül voltam egész éjjel, nagyon le fognak cseszni. Így hát nincs más választásom, felmegyek, átöltözöm, felkapom az iskola táskámat és visszamegyek Olivérhez. Látom a fején az öntelt vigyort, amit legszívesebben egy hatalmas pofonnal törölnék le róla, de most nem tehetem. Gondosan bezárom magunk mögött az ajtót és a kaput, majd beülök mellé az autóba.  Nyáron szerezhette a jogsiját, de én azért kezdő sofőrnek biztos nem vennék ilyen drága kocsit...

Szótlanul és idegesen bámulok ki az ablakon. Nagyon nem szeretném náluk tölteni az éjszakát. Az apja kedves és tök jó fej, ami a fiacskájáról nem mondható el. Ki tudja, lehet, hogy éjszaka megfojt egy párnával álmomban. Csak éljem túl az éjjelt! Egyelőre beérem ennyivel is.