Szathmáry Nelli

Hányingerkeltő gombóc fojtogatja a torkomat, miközben a velem szemben álló lányt bámulom és ösztönösen közelebb húzódom Olivérhez, aki a derekamra simítja a tenyerét. Lehet még ennél is rosszabb a helyzet? Olyan az életem, mint egy rossz szappanopera! Miért jött? Mit keres itt a szobámban? És miért bámulja úgy a szőkeséget, mintha nem létezne rajta kívül senki a világon? Nem bírom ki, ha elveszítem! Ha elveszi őt tőlem! Mert minden esélye megvan rá. Tudom, hogy mennyit jelentett ez a lány Olivérnek és habár érzem, hogy szeret, valami még biztosan köti Adrihoz is. Elég ránéznem és látom, ahogyan szinte levegővétel nélkül csodálja a lányt. Persze van is mit rajta. Gyönyörű, simára vasalt szőke hajával és türkizkék szemeivel abszolút illik a szőkeséghez. Nem hiába hívták őket álompárnak, míg együtt voltak. Vajon mi játszódik le most a fiúban? Újra akarja majd vele kezdeni? És mi lesz velem? Velünk? Az együtt töltött négy hónappal? A sok mindennel, amin keresztül mentünk? Csak így kidobjuk a kukába, mintha mi sem történt volna? Nekem ez nem megy!

Viszont ha menni akar, akkor el kell őt engednem. Bármennyire is fog fájni, nekem csak az számít, hogy boldog legyen.

Ahogy ránézek erre a lányra és közben eszembe jut, hogy mi történt velem tegnap, csak még ocsmányabbnak érzem magam. Engem bemocskoltak és megaláztak, ő pedig úgy ragyog, akár az esthajnal csillag fenn az égen. Egyre jobban fojtogatja a gombóc a torkomat, alig megy némi oxigén a tüdőmbe és a gyomrom is felfordul a sok gondolattól.

-Sziasztok! - ahogyan bársonyos hangján megszólal, miközben váltogatja köztünk a tekintetét, nem bírom tovább, az idegeim és a hasam is egyszerre mondják fel a szolgálatot. Ellököm magamtól Olivért, pár lépéssel átszelem a szobám és a fürdő közötti távolságot, bevágom magam után az ajtót és még épp idejében sikerül a wc fölé hajolnom, hogy ne hányjam össze a fürdőszobát. Rég nem éreztem magam ilyen szörnyen. A szenvedéstől a könnyeim is elerednek és azzal sem tudok foglalkozni, hogy időközben Olivér a semmiből a hátam mögé keveredik és próbál nyugtatni.

-Nells, nyugodj meg! - próbál csitítani, mikor erőtlenül a falnak dőlök és csak bőgök és bőgök. Most jött el az a pillanat, hogy minden eddigi sérelem egyszerre tör utat magának és jön ki belőlem egy iszonyatos nagy hiszti keretében. És őszintén szólva baromira nem érdekel, hogy ki látja vagy ki nem.

-Minden rendben? - kérdi aggódva a szőkeség. Fáradtan bólintok egyet, pedig az ellenkezőjét érzem. Mégis hogyan lehetne minden rendben, ha egyszer romokban hever az életem? És ez a lány csak rátesz még egy lapáttal az egészre.

-Beszélj vele! - nyögöm ki halkan, mire felkapja a fejét és értetlenül néz rám. - Nyilván nem hozzám jött, hanem tőled akar valamit. Menj és beszélj vele!

-Nem hagylak itt! - feleli határozottan, viszont a szemeiben nem ezt látom. Tudom, hogy kíváncsi, hogy tudni szeretné, hogy miért jött vissza ez a lány a semmiből ilyen hirtelen. És nekem hagynom kell, hogy azt tegyen, amit akar. Nem tilthatok meg neki semmit, nem akadályozhatom meg, ha esetleg úgy dönt, hogy elhagy. Egyszerűen nem tehetem. Semmi jogom nincs hozzá. És jobban szeretem annál, mint hogy erőszakkal magam mellett tartsam.

-Menj! Én megleszek.

-Nelli! - erősködik tovább, de csak a fejemet csóválom.

-Olivér, menj! - szólok rá utoljára, mire csalódottan felsóhajt, felkel mellőlem és kisétál az ajtón. Hosszan fújom ki a bent tartott levegőmet, amikor hallom becsukódni a szobám ajtaját is, majd erőt veszek magamon, feltápászkodom és lehúzom a wc-t. Hosszan, bő hideg vízzel megmosom az arcomat, majd fogat is mosok, mindezt anélkül, hogy egy pillanatra is a tükörbe néznék. Félő, hogy újra elhánynám magam ha meglátnám a tükörképem.
De össze kell szednem magam. Nem merülhetek el az önsajnálatban. Talpra kell állnom, mégpedig egyedül.
Visszamegyek a szobámba, keresek ruhát és felöltözöm, majd megfésülöm a hajam, zsebre dugom a mobilomat és lemegyek a nappaliba. Felhúzom a cipőmet és épp a kabátot akasztom le a fogasról, amikor megjelenik mellettem apa. Nem nézek rá, egyszerűen nem bírom elviselni a sajnálkozó tekintetét.

-Picim, hova indulsz? - kérdi halkan.

-Csak sétálni. - felelem nyugodtan. Ha azt látja rajtam, hogy nem állok az idegösszeroppanás szélén, akkor talán elenged. Máskülönben nem látok rá sok esélyt.

-Nem tartom jó ötletnek, hogy egyedül mászkálj a városban. - csóválja meg a fejét, mire rá pillantok. Látom a félelemmel teli aggodalmat a szemében, amitől lelkiismeret furdalásom lesz. Ha nem keveredtem volna bajba, akkor neki sem kellene folyton miattam idegeskednie.

-Kérlek! Itt maradok az utcában. - ígérem meg, hátha megenyhül és amikor felsóhajt, már tudom, hogy nyert ügyem van. Halványan elmosolyodom és közelebb lépek hozzá, hogy megöleljem.

-Vigyázz magadra, rendben? - motyogja a fülembe, majd a hajamba puszil és elenged. Bólintok a kérdésére és felveszem még a kesztyűm, majd kilépek a zord hidegbe. Lesétálok a lépcsőn, bezárom magam után a kaput és lassú léptekkel elindulok az utcán. Késő délelőtt van, még sincs erre egy árva lélek sem. A tegnap történtek után rettegnem kéne, de valami meglepő nyugalom uralja a testemet. 

Igazság szerint azért jöttem ki, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni, de akkora zavar van benne, hogy nem tudok rendet tenni a gondolataim között. Céltalanul, üres fejjel bolyongok a házak között, közben a havat rugdosom a csizmám orrával. Megkerülöm az utcánkat, majd a másik feléről indulok hazafelé, viszont egy ismerős házon akad meg a szemem. Nagyon rég jártam már itt és ahogy megállok és bámulok a kapun befelé, elöntik az emlékek a gondolataim és összeszorul a torkom, ha az elmúlt fél évre gondolok. Közelebb lépek a hóval borított szürke kerítéshez és félmosolyra görbül a szám, mikor meglátom a kocsifeljáró mellett a felborult kerti törpéket. Krisz, vagy az apukája mindig fellöki valahogyan, amiért Szilvia, Krisztián anyukája mindig zabos lesz. Sokszor voltam szem és fültanúja ezeknek a jeleneteknek, de mindig jót mosolyogtam rajta, mert a fiúk elbohóckodták az egészet.
Hiányoznak. Hiányzik. Hiányzik Krisz is és a barátságunk is. Ő volt az egyetlen igaz barátom kicsi korom óta és bár mindennél jobban szeretem Olivért, őt el kellett veszítenem. Őt, az egyetlen embert, aki mindenkinél jobban ismert. Mindig kitalálta, hogy mi a bajom, vagy hogy mire van szükségem.
Észre sem veszem, hogy a kesztyűs ujjam mikor téved a csengő kis gombjára, csak arra kapom fel a fejem, hogy nyílik a bejárati ajtó és egykori legjobb barátom anyukája mosolyogva lép ki rajta és szalad le a lépcsőn, hogy kinyissa nekem a kaput.

-A fene a jó dolgodat te lány! Hát ilyenkor kell engem meglátogatni? - szid le mosolyogva, én pedig behúzott nyakkal lépek be a kapun.

-Sajnálom. - kérek tőle bocsánatot, amiért csak úgy fél évig erre sem néztem. Ég a pofámról a bőr rendesen. Pedig Szilvia olyan nekem, mintha a másik anyukám lenne. Nagyon sok mindent meg tudtam vele beszélni, amit anyunak nem mertem elmondani. Olyan barátnő félének is nevezhetném. Na de ki barátkozik anyja korabeli emberekkel? Hát én. Mivel előbb állok vele szóba, mint a saját korosztályommal.

- Ne szabadkozz, Nelli. Tudod, hogy csak vicceltem. Gyere be. Ezer éve nem láttalak. - boldogan csacsogva betessékel az ajtón és amint megcsapja az orromat a lakásuk otthonos illata, el is felejtem minden bajom. - Ülj le! Kérsz egy teát? Valami nasit? Vagy reggelit? - teszi fel egymás után a kérdéseit, amin jót mosolygok.

-Nem kérek, köszönöm. - utasítom vissza kedvesen és leülök a bézs színű bőr kanapéra. Nem változott semmi mióta utoljára itt jártam. Kivéve engem...

-Mesélj, mi történt veled mostanában! Nagyon le vagy fogyva! - csóválja a fejét rosszallóan.

-Kicsit összejöttek a dolgok.

-Összevesztetek Krisztiánnal, igaz? - kérdi szomorúan, mire kénytelen vagyok bólintással felelni. - Nem hajlandó beszélni rólad, akárhányszor szóba hozlak. Ő sincs túl jó formában mióta hazajött Angliából.

-Tudom. Nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzeltem. - hajtom le a fejem szomorúan. Talán épp itt az ideje mindent helyre hozni. Vagy legalábbis megpróbálni helyre hozni. 

-A szobájában van. Ha gondolod, akkor menj be hozzá. Biztosan örülne neked. - simít végig a vállamon kedvesen. Nagyot sóhajtok, majd bólintok egyet és az ismerős szoba felé ballagok. Halkan kopogok az ajtón, talán abban bízva, hogy nem hallja és elmenekülhetek, de a következő pillanatban kinyílik előttem a faszerkezet és Krisz megdöbbent arca áll velem szemben. 

-Nells! - habogja, mint aki szellemet látott, én meg csak megvonom a vállam.

-Én csak... Erre jártam és gondoltam beköszönök. Rég beszéltem anyukáddal. - keresem zavartan a kifogásokat, amin elmosolyodik és arrébb lép az ajtóból.

-Gyere be. - invitál beljebb a szobájába, mire belépek és ahogy a szemem gyors vizsgálatot végez, megállapíthatom, hogy legalább a szobája nem változott ez alatt a fél év alatt. Mert minden más igen...

-Én nem akartam rád törni, meg zavarni sem szeretnélek. Ha dolgod van, akkor elmegyek. - mondom azonnal és igyekszem magam kimenteni a kínos szituációból, amibe belegabalyodtam. 

-Te sosem zavarsz, Nells. Ülj le! - biccent az ágya felé és ledobja róla a nagy kupac ruha halmot. A felszabadult helyre telepszem és az ujjaimat piszkálgatom. Nem is tudom, hogy miért érzem magam ennyire zavarban. - Jobban vagy tegnap óta? - kérdi és megáll előttem, úgy néz le rám.

-Te tudtad, hogy Adri visszajött? - hagyom figyelmen kívül a kérdését és a sajátommal sokkolom le.

-Mi van? - rázza meg a fejét értetlenül és az arca is egészen lesápad. Tehát ő sem tudott róla. Ez igen érdekes. Akkor miért Olivért kereste meg? Nem Kriszt kellett volna?

-Reggel a szobám ajtajában állt. - közlöm vele a tényeket.

-De mit akart tőled?

-Elhiheted, hogy nem hozzám jött. Olivért kereste. - mondom, mire két keze ökölbe szorul a teste mellett és a nyakán is kidudorodnak az erek. 

-Értem. - feleli fojtott hangon és fel-alá kezd el mászkálni a szobában. Én igazán nem akartam felbosszantani. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékenyen érinti őt is. Anyám, mi van ebben a lányban, hogy minden pasi megbolondul tőle? Oké, hogy szép, meg minden, de mindkét srácot megőrjítette a kis játékaival, mégis elalélnak tőle...

-Szerintem jobb lesz, ha én most megyek. - felállok az ágyáról azzal a céllal, hogy inkább magára hagyom, de elém áll.

-Ne! Maradj, kérlek. Sajnálom, csak meglepett, amit mondtál. Ennyi az egész. - szabadkozik.

-Rendben. - egyezek bele és visszaülök a helyemre. Ő is mellém ül, percekig csak kínos csendben bámuljuk a falat, majd egymásra nézünk és egyszerre nevetünk magunkon.

-Nem tudom, hogy hogy kellene viselkednem ennyi idő után. - zavartan a hajába túr és fura képet vágva néz rám.

-Én sem. - csóválom a fejem ugyanolyan hülye fejet vágva, mint ő.

-Nem lehetne, hogy ott folytassuk, ahol a nyáron abbahagytuk? - kérdi bizakodva, amin elmerengek egy pillanatra. A szívem mélyén én is ezt szeretném, de nem tudom, hogy képesek vagyunk-e túllépni az elmúlt fél év dolgain és sérelmein.

-Próbáljuk meg. - egyezem bele vonakodva, mire megkönnyebbülten elmosolyodik és kitárja a karjait, várva, hogy megöleljem. Nem habozok sokáig, felpattanok és hagyom, hogy a karjait körém fonja. Fura érzés kerít hatalmába, ahogy hozzá bújok. Egyfajta megnyugvást találok a karjai között, csakúgy, mint az elmúlt 17 évben bármikor.

-Szeretnél beszélni Olivérről? - kérdezi miután elenged. Visszaülök az ágyra, kisöpröm az arcomba hulló hajtincseket és elgondolkodom egy pillanatra, hogy akarok - e beszélni róla.

-Nem tudom... - válszolom őszintén.

-Nekem nem tudsz hazudni, Nells. Mondd el mi bánt!

-Minden. - tudom le ennyivel a választ, de sejtem, hogy ennyivel nem éri be. - Jó, nagyon kikészített a tegnapi nap, meg az is, hogy megjelent ez a lány a semmiből és nyilvánvalóan nem ártatlanok a szándékai Olivérrel szemben. Én nem akarom őt elveszíteni, de félek tőle, hogy Adrival szemben nincs esélyem. Láttam hogy nézett rá... - hajtom le a fejem szomorúan.

-Nem hiszem el, hogy én állok a hülye öcsém pártjára, de hidd el, hogy szeret téged. Jobban, mint Adrit. Vele soha nem törődött ennyit, mint veled. Mit gondolsz miért jött hozzám? Nem akarom Olivért fényezni, mert te is tudod, hogy nem a szívem csücske, de abban biztos vagyok, hogy bármit megtenne érted. Bízz benne! - néz a szemembe végig, majd végigsimít a kézfejemen.

-Köszönöm Krisz! - mondom őszintén, mert tényleg hálás vagyok neki, amiért ezt elmondta.

-Nincs mit megköszönnöd. - kacsint rám vigyorogva, majd elhagyjuk a búskomor témákat és vidámabb dolgokról kezdünk beszélgetni. Már kezdtem elfelejteni, hogy mennyire el tudom magam engedni mellette. De jó érzés ezt újra tapasztalni.
Időközben írok apunak egy sms-t, hogy ne aggódjon értem mert jó helyen vagyok. Ahogy egyre jobban feloldódunk beszélgetés közben, úgy érzem magam egyre kellemesebben. A régi plüss mackómat szorongatva fekszem az ágyán, ő pedig mellettem ül és Angliáról beszél. Jó érzés hallgatni az élményeit, valahogy sosem jutott időnk ilyenekről beszélgetni. Már nem agyalok a tegnapi szörnyűségen, sem Adrin, sem Olivéren - na jó, rajta talán egy icipicit - hiányzott, hogy egy időre elfelejtsem minden bajom. De már tudom, hogy hozzá mindig fordulhatok.

Szelei Olivér

Én... Én nem térek magamhoz az ámulatból. Már az utcán sétálunk szótlanul egymás mellett, de még mindig nem tudom elhinni, hogy itt van. Őszintén szólva nem is tudom, hogy milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egy szót sem szóltunk egymáshoz miután Nelli elküldött, de jó lenne végre tudni, hogy mit akar tőlem. Nagyon nehéz szívvel hagytam ott az összetört barátnőmet és olyan mérhetetlen csalódást láttam a szemében, hogy azóta is a bűntudat fojtogatja a torkomat. Nem kellett volna eljönnöm. Bármennyire is tiltakozott, nem lett volna szabad magára hagynom szegényt. Mégis itt vagyok most amellett a lány mellett, aki csúnyán kihasznált, megcsalt, majd csak úgy felszívódott.

-Adri, ne húzzuk egymás idejét. Mondd el végre, hogy mit akarsz és hadd menjek vissza Nellihez! - sürgetem a mellettem lépkedő lányt, anélkül, hogy rá néznék.

-Komolyan vele jársz? - kérdi cseppnyi gúnnyal a hangjában, ami egyáltalán nem tetszik.

-Semmi közöd hozzá, hogy kivel járok! - felelem feldühödve. Senkinek, még neki sem hagyom, hogy bármi rosszat mondjon Nelliről.

-Sokat változtál Oli. Régen rá sem néztél volna egy olyan lányra, mint ő. - elfintorodik az arca, miközben Nellire utal a bántó szavaival. Igazság szerint nem is értem, hogy mi van vele. Kettőnk közül inkább ő az aki megváltozott. Régen egy szeretnivaló lány volt, most meg úgy viselkedik, mint egy féltékeny, gonosz ribi. Talán azzá is vált, míg nem láttam. Kezd csupán halvány képzelgéssé válni a tudat, hogy én valaha odáig voltam azért a lányért, aki most nem tudja elfogadni a boldogságomat.

-Most inkább rád nem tudok nézni. - felelem ugyanolyan megvetéssel, mint ahogyan ő nézett rám az előbb.

-Ugyan már! Ezt te sem gondolod komolyan. Mondd, lefeküdtél már vele? Vagy megvárod míg hozzád megy feleségül? - vigyorog gonoszan, amivel kezd nagyon de nagyon felbosszantani.

-Tulajdonképpen mit akarsz most tőlem? Mert ha csak azért vagy itt, hogy megint mindent tönkre tegyél, akkor inkább menj vissza oda, ahonnan jöttél!

-Szívem, mindketten tudjuk, hogy én téged akarlak, te pedig engem. - mosolyog rám nyájasan, nálam pedig itt szakad el a cérna.

-Téged? Te lennél az utolsó nő a földön, akit akarnék! Elhagytál, megcsaltál a saját kibaszott bátyámmal, érted? - kiabálom le dühösen.

-A bátyád? Mármint úgy érted, hogy... - dadog zavartan és nagy szemekkel néz rám.

-Igen, úgy! Krisztián a testvérem. Te pedig egy utolsó lotyó vagy. És ha jót akarsz magadnak akkor szállj le rólam és a barátnőmről! - szemeim szikrát szórnak, ahogy a képébe ordítom a véleményem, majd fogom magam és elsétálok. Ha egy perccel tovább maradok, félő hogy nem tudom tovább visszafogni magamat és olyat teszek, amit később nagyon megbánnék.

Dühtől forrongva hagyom el a parkot és a város széli tó felé ballagok. Muszáj egy kicsit lehiggadnom és kiszellőztetnem a fejem, mielőtt visszamennék Nellihez.
Lesöpröm a havat a móló széléről és leülök. Beletúrok a hajamba, majd felhúzom a fejemre a kapucnimat. Nagyon dühös vagyok. Iszonyúan nagyot csalódtam. Magamban is, Adriban is, mindenben. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogy lehet egy lányban ennyi rosszindulat. Hogyan és mikor vált ilyen kibírhatatlan nőszeméllyé? Rá sem bírok nézni. Egyedül Nellit féltem tőle, mert ismerem Adrit annyira, hogy tudjam, hogyha akar valamit, azt meg is szerzi bármi áron. Ez pedig semmi jót nem jelent. Főleg most, amikor olyan zűrzavar van az életünkben, amin képtelenség átlátni.

Sok minden történt mostanában és annyira végeláthatatlan ez az egész történet, hogy komolyan nem tudom, hogy rendben leszünk-e valaha is. Eddig akármikor jött volna az a rész, hogy végre boldogok legyünk, mindig beütött valami sorscsapás. De túléltük. Úgy gondolom, hogy együtt bármit túlélhetünk. Nekem Nelli a másik felem és bármi történjék is, ezen senki és semmi nem változtathat. 

Sokat agyalok azon, hogy most mit kellene tennem, de mindig az a végeredmény születik a fejemben, hogy most mellette van a helyem. Meg kell értetnem vele, hogy Adri már a múlt és nem érdekel többé. Mert  így is van. 

Már a házuk előtt állok és süketen nyomom a csengőt. Tamás nyit ajtót, de még mielőtt belépnék, meglepő dolgot mond.

-Nincs itthon. - közli, mire megtorpanok. Akkor mégis hol lehet? Talán nálunk van. Igen. Biztosan. Valószínűleg Evelinnel beszélget. - Elment sétálni, majd írt egy üzenetet, hogy benézett Krisztiánhoz. - folytatja, de egyáltalán nem tetszik, amit hallok. Már megint Krisztián. Miért kell mindig képben lennie az ostoba féltestvéremnek? Mintha nem lenne már eddig is elég bajom. 

-Értem. Akkor én megyek is. - motyogom halkan és visszafogottan. Nem akarom, hogy Nelli apja azt lássa rajtam, hogy majd szétvet a méreg. Elköszönök tőle, majd utam a szomszédba vezet. Nagyon régen nem jártam itt, most sincs nagy kedvem bájcsevegni, de tudnom kell, hogy mi van a barátnőmmel. 

Miután becsengetek, várom, hogy valaki kijöjjön és beengedjen. Pechemre pont az a nő lép ki az ajtón és megtorpan egy pillanatra, amikor meglátja, hogy én állok a portája előtt. Gyűlölöm, hogy vele csalta meg apám az anyámat. Gyűlölöm, hogy miattuk kellett meghalnia. És gyűlölöm, hogy nem tehetek ellene semmit. Meg kell moderálnom magam és jó képet kell vágnom, mert a lány, aki nekem kell, itt van az ő házában.

-Olivér. - ejti ki halkan a nevem, miközben a kulcsot a kapu zárjába illeszti, majd egy halk kattanással az megadja magát és kinyílik.

-Nem akarok zavarni. Csak Nellit keresem. - felelem összeszorított ajkakkal. Minden önuralmamra szülségem van, hogy ne mondjak semmi olyasmit, amivel megbánthatom.

-Bent vannak. Gyere csak. - falra mászom ettől a többes számtól és a nyájas kedveskedésétől is. Legszívesebben felkapnám Nellit és meg sem állnék vele hazáig...

Követem a nőt, be a nappaliba, majd jobb oldalra mutat, jelezve, hogy arra találom a fia szobáját. Hurrá... A barátnőm egy másik pasi szobájában van egy másik pasival.

Bekopogok a fehér ajtón, ami nem sokkal utána ki is nyílik és mit ad isten, Krisztián áll az oldalán.

-Nelli? - próbálok átlesni a válla fölött, hátha meglátom a lányt, de gyorsan behúzza maga mögött az ajtót, így esélyem sincs, hogy megtudjam, jól van - e.

-Alszik. Beszélnünk kell! - néz rám eltökélten és elindul előttem. Nem tudok mást tenni, mint követni őt ki a teraszra, ahol leül a hintaágyba, én meg az egyik székre. Gondolom, hogy az érdekli mit keres itt Adri és hogy miért nem ő hozzá ment, amit megjegyzem én sem értek.

-Mondd, mit akarsz! Szeretném hazavinni a barátnőmet! - sürgetem.

-Jó. Először is, még mielőtt azt hinnéd, hogy ez az egész arról szól, hogy mit akart tőled Adrienn, akkor közlöm, hogy tévedsz. Nem érdekel. Nelliről akarok beszélni. - meglep, amit mond. Nem is kicsit. Annyira odáig volt azért a libáért, hogy azt hittem egyből nekem fog esni.

-Mi van Nellivel? - térek én is a tárgyra, mert ez jobban érdekel, mint bármi más.

-Teljesen kikészült. És nem csak a tegnapi miatt, hanem miattad is. Jó lenne, ha eldöntenéd, hogy mit akarsz. Ő nem egy olyan lány, akivel bármit megtehetsz. Valamiért nagyon szeret téged. És bár te lennél az utolsó a földön akivel szívesen látnám együtt, de ha ő veled érzi magát boldognak, akkor legyen. De hiába vagy az öcsém Szelei, nagyon fontos nekem ez a lány és nem hagyom, hogy tönkre tedd! Szóval vagy hozd helyre azt a sok szart, amit elbasztál, vagy engedd őt el! Nem ilyen életet érdemel, ezt mindketten tudjuk... - végig szigorúan néz a szemembe és be kell vallanom, hogy igaza van. Túl sok rossz érte Nellit mostanában és én sem voltam mellette, pedig csak ennyi lett volna a dolgom.

-Köszönöm. - bármennyire is nehezemre esik kimondani, megteszem, mert tényleg hálával tartozom azért, hogy nem bekavarni próbált, hanem segíteni. Talán mégsem akkora görény az én bátyám, mint gondoltam.

-Ne köszönd. - enyhül meg a tekintete, de látom rajta, hogy valami még böki a csőrét. És tudom is, hogy mi az.

-Ne foglalkozz a lánnyal. Nem tudom, hogy miért jött, de az biztos, hogy nem jó szándékkal. Egy utolsó vémres hárpia. Jobbat érdemelsz nála. - hálásan bólint egyet, majd ott hagyom és bemegyek, hogy felkeltsem Nellit. Szeretném vele nyugodtan megbeszélni a dolgokat és végre békét kötni egymással.

Valóban alszik, mikor kinyitom az ajtót. Halkan beosonok, leülök mellé és megsimogatom az arcát, mire hunyorogva kinyitja a szemeit. Fáradtan és meglepetten pislog fel rám, én pedig halványan rámosolygok.

-Olivér. - motyogja halkan, majd két kezével nyújtózkodik felém, hogy megölelhessen. Magamhoz húzom és a karjaimba zárom a törékeny testét és úgy ölelem, mintha ő lenne a menedékem a világ elől. Ami tulajdonképpen igaz is.

-Ne haragudj rám. - kezdem, miután egy picit eltolom magamtól. - Nagyon sok mindent elrontottam, de bocsánatot kérek és szeretném helyre hozni. Persze, csak ha akarod. Nells, te vagy a mindenem és nem akarlak elveszíteni. - nézek rá kétségbeesetten, mert nem tudok a tekintetéből semmit kiolvasni.

-Olivér! Nem fogsz elveszíteni. - nekem elég, hogy ezt a négy szót kimondja, máris madarat lehetne fogatni velem, olyan boldoggá tett.

-Ez azt jelenti, hogy nem basztam el mindent? - kérdem reménykedve, amin elmosolyodik.

-Igen, azt. De ne beszélj csúnyán. - szid le vigyorogva. Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára mosolyogni. Nagyon régen.

-Szeretlek, Nells!

-Én is szeretlek! - feleli és hagyja, hogy egy csókot nyomjak a szájára. Nem akarom egyből lerohanni, annak sosincs jó vége. Egyelőre már annak is nagyon örülök, hogy nem dobott ki, mint macskát szarni.
Viszont alig, hogy elválunk egymástól, kivágódik az ajtó és Krisz csörtet be rajta. Mit ne mondjak, mindig a legjobbkor jelenik meg.

-Most hívtak a kórházból! - néz ránk kétségbeesetten, amitől a pulzusom a háromszorosára növekszik és a gyomrom összeszorul az idegtől. Most jön az a rész, hogy egy problémát megoldok és jön egy sokkal nagyobb.

-Mi van apával? - kérdezem azonnal és felpattanok az ágyról. Nem veszíthetem el őt is. Ha most az mondja, hogy meghalt, akkor nem marad senkim a családomból. Nem történhet meg. Ennyire nem lehet kegyetlen velem az élet! 

Hát sziasztok! Nagyon régóta ígérem már a folytatást és azóta folyamatosan írom is de végre megszületett. Köszönöm azoknak, akiket még mindig érdekel a történet. Viszont nem tudom megígérni, hogy sűrűbben le tudok ülni a gép elé írni. De igyekezni fogok. Jó olvasást, remélem azért tetszik. :))