Szathmáry Nelli

Mindent elrontottam, amit csak lehetett. Egy hét alatt álomból rémálom lett, amit csakis magamnak köszönhetek. Hagytam, hogy egy erőszakos őrült rám másszon, aztán elmartam magam mellől az egyetlen srácot, aki bármit megtenne értem. Hogy lehetek ennyire idióta?

De hogy más is értse, hogy miről beszélek, részletezem. Míg Olivér otthon volt a baleset miatt, addig Bence és a kis barátai szépen lassan rám szálltak, ami odáig fajult, hogy egyik nap megvártak a suli előtt és körém gyűltek, nekem pedig semmi esélyem nem volt a menekülésre. Hevesi Bence tényleg egy vadállat és ha Krisztián nincs a közelben, akkor bele sem merek gondolni, hogy miket műveltek volna velem fényes nappal. Nagyon megijedtem, de Olivérnek nem mertem elmondani, egyrészt mert van így is elég baja, másrészt pedig tudtam, hogy nekiment volna, amit meg is tett. Túl sok minden történt egyszerre és azt hiszem, hogy besokalltam, mégis a lehető legrosszabb megoldást találtam ki. Egyáltalán nem volt jó ötlet azt mondani Olivérnek, hogy hagyjon békén, főleg, hogy most van a legnagyobb szüksége rám és megígértem neki, hogy nem hagyom cserben. Biztos vagyok benne, hogy most haragszik rám és iszonyat nagyot csalódott bennem, ami érthető is, tekintve, hogy egy ostoba liba vagyok.

Fejlehajtva battyogok vissza a terembe a következő óránkra, a fiúk furán néznek a könnyes fejemre, viszont a padunk előtt Krisztiánba botlok.

-Minden rendben? - kérdi komolyan és ismerős féltéssel méreget. Hiányzik a barátsága és valahol mélyen azt érzem, hogy talán mégsem volt minden hazugság vele kapcsolatban.

Nemlegesen megrázom a fejem, majd leülök a helyemre. Mivel a tanár épp most lép be az ajtón, ő is a helyére vonul, majd kezdetét veszi az óra. Csalódottan pillantok Olivér üres helyére mellettem és csak remélni tudom, hogy nem kerül nagy bajba a verekedés miatt. Nem lett volna szabad megtudnia, hogy mi történt. Pontosan ezért nem akartam elmondani neki, de most már teljesen mindegy. Kezd minden kicsúszni az irányításom alól és kezdenek a jó dolgok a mély sötétségbe zuhanni.

Nem tudok a tanárra figyelni, egész órán csak nézek ki a fejemből és az ajtót szuggerálom, hátha belép rajta a szőkeségem, de egész idő alatt csukva marad. Csengőszóra ér vissza a terembe és mindenki egyből letámadja, hogy mi volt, de senkivel sem áll szóba, csak bamba tekintettel leül mellém.

-Nagy a gáz? - Dominik hátra fordul és kérdőn néz a szőkeségre, aki csak megvonja a vállát.

-Egy hét felfüggesztés. - olyan laza természetességgel mondja, mintha ez egy mindennapi dolog lenne, de látszik , hogy nem is igazán érdekli a kialakult helyzet. Látom rajta, hogy iszonyatosan megbántottam, és ha tehetném, akkor visszaszívnám az egészet, de valahol mélyen érzem, hogy így lesz helyes. Mindkettőnknek időre és térre van szüksége ahhoz, hogy rendet tegyünk magunkban és rájöjjünk, hogy mit akarunk. Szeretem őt, mindennél jobban, de sokszor ez nem elég. Amióta együtt vagyunk mindig történik valami, ami legtöbbször rossz dolog és kezdek komolyan elfáradni. Mi több, ez már réges régen megtörtént. Nem érzem embernek magamat, inkább egy leamortizálódott zombiként élem a mindennapjaimat, ami egyáltalán nem tetszik sem nekem, sem pedig a szüleimnek. Apa is megjegyezte tegnap, hogy jó lenne, ha kezdenék magammal valamit, mert ez nem állapot, amit csinálok. Tulajdonképpen igaza is van és ha már ő szól, akkor ott tényleg baj van. Változtatnom kell az életemen és ha ehhez az kell, hogy pár napra elszakadjak a szőkeségtől, akkor legyen az bármennyire nehéz is, de megteszem. Talán ez neki is jó lehetőség lesz arra, hogy összeszedje a gondolatait és magához térjen az önosotorozásból.

Érett, felnőtt és erős nőnek kellene magam érezni egy ilyen döntés után, mégis szomorú, elhagyott kislányként csüggedek a helyemen ülve.

-Jól vagy? - minden bátorságomat összeszedve, félénken szólok hozzá, de még csak rám sem néz.

-Persze. - cinikusan fújtat egyet, majd nagy lendülettel fordul felém a székével együtt. Kék szemei sötéten csillognak, ahogyan elmélyül a tekintetemben és látom bennük a mérhetetlen dühöt és csalódottságot, amiket nyilvánvalóan én váltottam ki belőle.

-Ne haragudj rám. Pár napot kértem csak. - mentegetőzöm, de teljesen felesleges, hiszen nem érek el vele semmit sem.

-Nem haragszom! Miért is haragudnék? Semmi jogom hozzá! Elvégre csak a barátnőm vagy és ahelyett, hogy elmondtad volna, hogy mi a baj, titkolóztál és amikor segíteni próbálok, kidobsz! Teljesen logikus! Én vagyok a hülye, igazad van! - teljesen kiakad, hangosan kiabál velem és az sem érdekli, hogy mindenki minket bámul.

-Sajnálom, oké?! Nem így akartam! És nem dobtalak ki! Miért olyan nagy kérés, hogy hagyj egy kicsit gondolkodni? - emelem fel én is a hangom és az sem izgat, hogy már réges régen becsengettek.

-Gondolkodj akkor! Nehogy véletlenül megbeszélj velem bármit is! Ugyan, minek?! Zárkózz magadba, úgy biztos könnyebb lesz!

-Ezt pont te mondod? Te, aki napok óta nem állsz szóba senkivel?! Talán neked is ideje lenne átgondolni néhány dolgot, nemde? - szólok vissza szerintem teljesen jogosan, mire a szemei kikerekednek a csodálkozástól. Ha azt hitte, hogy nem merem a szemébe mondani a véleményemet, akkor rohadt nagyot tévedett!

-Ez most övön aluli volt! - összeszorított ajkakkal felel a kirohanásomra, majd fogja magát és egyszerűen elül mellőlem. A fizika tanárunk, ahogyan az osztály többi tagja is meglepetten pislognak, majd mindenki visszafordul a helyére és elkezdődik az óra. Szerintem mondanom sem kell, hogy nem tudok odafigyelni a tananyagra, csakis a veszekedésünk jár a fejemben. Már meg is bánom, amiket a fejéhez vágtam, de egyszerűen nem tudok uralkodni magamon, amikor ennyire felbosszant a makacsságával! Most aztán jól összekaptunk. Ki tudja, lehet, hogy a pár napomból jóval több lesz, tekintve, hogy jól megbántottam, pedig egyáltalán nem ez volt a célom.

Az egész nap kínos feszültségben telik, a veszekedésünk az osztály hangulatára is rányomta a bélyegét. Meg sem kísérelem vele a további kommunikációt, hiszen tudom, hogy vagy levegőnek nézne, vagy pedig ennél is jobban összekapunk. Dominik egész nap a szőkeség mellett van, Krisztián velem próbál beszélgetni, de nekem semmi kedvem hozzá, Kristóf pedig kettőnk között ingázik a szünetekben. Szandra, - aki ebédszünetben jön Dominikot zaklatni - láthatóan élvezi, hogy áll a bál, magára ölti a megértő lány álcáját és úgy próbál bevágódni Olivérnél, aki egy ideig figyelmen kívül hagyja, majd ráordít és kizavarja a teremből. Legjobb barátját látszólag nagyon hidegen hagyja, hogy Olivér hogy bánt a barátnőjével, amit nem tudok hova tenni, de most nem is akarok ezzel foglalkozni. Bőven elég lesz a saját problémáimat megoldani.

Nap végén Olivér egyszerűen fogja magát és kisétál a teremből, ott hagyva mindent és mindenkit. Egy nagy sóhaj után kiveszem a kabátomat a szekrényből, felveszem és én is elindulok hazafelé.

-Nells! - Krisz hangját hallom meg mögülem, amikor kilépek a suli ajtón a jéghideg levegőre. Unottan felé fordulok és megvárom, hogy mellém lépjen, majd elindulunk. Egyáltalán nem vágyom most a társaságra, de tekintve, hogy egész nap leráztam őt, inkább csendben maradok és hagyom, hogy sétáljon mellettem. - Elmondod, hogy mi a baj?

-Nincs kedvem beszélgetni. - felelem válaszként, mire felsóhajt és feljebb húzza a kabátján a cipzárt.

-Jó. Akkor csak hazakísérlek. - hagyja rám a dolgot és csendben lépkedünk egymás mellett. Fura ez a helyzet, ugyanakkor jól esik, hogy nem hagy magamra és legalább elkísér. A kapunk előtt megállunk, én zavartan a csizmám orrát bámulom, ő pedig a kerítésnek támaszkodik a kesztyűs kezével.

-Mondd nyugodtan. - nézek rá, amikor megelégelem a kínos csendet.

-Aggódom érted, Nells. Tudom, hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy beleszóljak az életedbe, de azt tudnod kell, hogy fontos vagy nekem te is és a barátságod is és bármikor számíthatsz rám. - olyan gyengédséggel mondja, hogy komolyan meghatódom rajta, de nem vagyok benne biztos, hogy pont neki kellene kiöntenem a szívem.

-Jól vagyok. Tényleg. Ha nem baj, akkor most bemennék. Este edzésem lesz és még tanulnom is kell. - mondom és nagy nehezen sikerül belenyomnom a kulcsot a zárba.

-Elvisz valaki? - kérdi, mikor már a kilincset nyomom le és eszembe jut, hogy tulajdonképpen egyedül kell mennem. Mindig Olivér szokott elvinni, de jelen helyzetben ez teljességgel lehetetlen.

-Megoldom. - felelem szűkszavúan. Nem szeretnék a sötétben egyedül menni, pláne most, de azért szívességet sem szeretnék tőle kérni.

-Ne csináld már! Legalább akkor hadd hozzalak haza! - erősködik tovább, én pedig úgy döntök, hogy megadom magam.

-Rendben. Hétkor végzek. - közlöm vele, mire bólint, int egyet és elindul haza. Fáradtan lépek be a házba, apu minden bizonnyal nincs itthon, de nem is számítottam rá, hogy itt lesz. Nagyon hiányzik, hogy beszélgessünk, mostanában alig láttam, szinte mindig Oliéknál voltam és teljesen elhanyagoltam szegényt, amiért nagyon gyötör a lelkifurdalás.

Leveszem a kabátom és a cipőm, majd felbattyogok a szobámba és ledobom a táskám a sarokba. Tanulnom kellene, de képtelen lennék a szavakra koncentrálni, úgyhogy bele sem kezdek. Elterülök az ágyamban és jobb híján bambán bámulok ki a fejemből. Ahogyan nézem a narancssárgára festett falakat, rájövök, hogy már most iszonyatosan hiányzik a szőkeségem és totális nagy baromság volt tőle időt kérnem. Elvégre is szeretem őt! És ez a legfontosabb! Ugyanakkor bizonytalan is vagyok, ami teljesen összezavar és olyan szinten döntésképtelenné tesz, mint még soha semmi. Legszívesebben most a falba verném a fejemet egészen addig, míg nem jönne valami megoldás, de inkább felkelek és előkészülök az edzésre. Beledobálom a táskámba a ruhákat, teszek melléjük egy törölközőt és egy palack vizet, majd felgumizom a hajam és inkább elindulok. Amúgy is gyalogolnom kell, úgyhogy nem árt, ha időben útra kelek.
Miután felöltözöm, el is indulok, de egész idő alatt olyan érzésem van, mintha valaki figyelne. Lehet, hogy csak a mai nap hatásaként jön rám a paranoia, de akkor is ijesztő, főleg, hogy már kezd sötétedni. Nagy szerencse, hogy legalább elfogadtam Krisz ajánlatát és nem kell majd egyedül hazagyalogolnom este a sötétben. Azt hiszem, hogy kezdenek az idegeim teljesen tropára menni...

Gyorsítok a lépteimen, ahogy az olvadt hótól nedves járdán gyalogolok és remegve szedem a virgácsaimat magam után. Párszor hátra is pillantok, majd mikor nem látok senkit magam mögött, megnyugszom pár másodpercre, de aztán újra a hatalmába kerít ez a hátborzongató érzés.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor meglátom az edzőterem bejáratát és azonnal be is szaladok. Zihálva dobom le a táskám a női öltöző egyik üres padjára, majd én is levetődöm mellé és megpróbálom kifújni magam, illetve lenyugtatni az idegeimet. A sietségemnek köszönhetően hamar ideértem, még egyetlen csapattársam sincs itt, úgyhogy van időm, hogy összeszedjem magam. Pár percig tétlenül ücsörgök, aztán mikor már úgy érzem, hogy picit csillapodott a pulzusom, elkezdek átöltözni. Közben hallom pár lány csicsergését a folyosóról, majd egyre közelebbről, végül belépnek az ajtón és mosolyogva üdvözölnek.

-Szia, Nelli. - Lilla, Kitti és Virág szinte egyszerre köszönnek nekem, majd lepakolnak a mellettem lévő padra.

-Sziasztok. - halványan rájuk mosolygok, majd lehajolok, hogy bekössem a cipőmet.

-Hallottátok, hogy jövő héten kirándulni megyünk a focisokkal? A suli szervezi elvileg. - Kitti lelkesen meséli a számomra abszolút nem jó hírt. Még a gondolatba is beleborzongok, hogy együtt kell töltenem egy napot Bencével és a többi eszetlen focistával. Valamit ki kell találnom, hogy itthon maradjak, mert az biztos, hogy oltári nagy galiba lesz, ha én elmegyek oda.

Teljesen figyelmen kívül hagyom a lányok beszélgetését, ahogyan azt sem érzékelem, hogy a többiek is megérkeznek, egyre csak az eszement gondolatok kavarognak a fejemben. Közben rápillantok a mobilomra is, de semmi hívást nem jelez. De minek is jelezne? Túlságosan megbántottam ahhoz Olivért, hogy ő keressen engem, én pedig nem merem őt felhívni, mert félek, hogy nagyobb bajt csinálnék vele. Pedig hiányzik. Iszonyatosan hiányzik és nem szeretem, amikor veszekszünk, mert mindig arra döbbebek rá, hogy totális nagy hülyeség volt az egész és csak azt szeretném, hogy itt lenne, szorosan magához ölelne és a fülembe suttogná, hogy szeret...

-Nelli! Nem jössz? - Virág hangja térít magamhoz, mire zavartan bólintok egyet és követem őket a tornaterembe. Az edző megfújja a sípját, mire tornasorba rendeződünk, majd futunk pár kört, bemelegítünk és gyakoroljuk az új torna elemeket. Pár hét múlva lesz egy versenyünk, amire napról napra egyre keményebben edzünk, ami igencsak fárasztó, főleg így este felé. Két órán keresztül tart az edzés, már mindenki hulla fáradt, mikor beesünk az öltözőbe és személy szerint alig várom, hogy végre hazaérjek és bezuhanjak az ágyamba. Lassan sikerül átöltözni, tekintve, hogy minden izmom sajog és hét óra is elmúlik, mire kiszabadulok a hideg levegőre.

Elindulok a parkoló felé, figyelmesen kémlelem az autókat, de Krisztiánét nem látom sehol sem. Tovább megyek az egyik sötét kis utcába, hátha ott állt meg, de mikor nem látom az autóját, úgy döntök, hogy felhívom, hátha elfelejtette, vagy máshol vár rám. Megállok egy pillanatra, míg a táskámban kotorászok a mobilom után, viszont ijedtemben felsikoltok, amikor egy erős lökést érzek a hátamon és a szemben lévő ház falának ütközöm. Felnyögök a fájdalomtól, ahogy a fejem a kemény téglának csapódik és megfordulok, hogy megbizonyosodjak arról, hogy mégis mi a fene történt.

-Aprólék, nem mondták még, hogy veszélyes sötétben egyedül az utcán mászkálni? - rémülten próbálom lenyelni a gombócot a torkomból, amikor megpillantom Bence sunyi, eszelősen vigyorgó képét, és egyből futásnak eredek, de erősen megrántja a karomat és ismét az épület falának lök, csak sokkal erősebben, mint az előbb. Egy másodpercig elsötétül a látásom, ahogy a fejem hatalmasat koppan és szédülni kezdek. Bence közelebb lép hozzám, a falhoz présel a testével és olyan közel hajol az arcomhoz, hogy a bőrömön érzem az orrán szaporán kiáramló levegőt. Az egész testem reszketni kezd a félelemtől, a táskám a vállamról lecsúszik a földre és teljesen lefagyok, nem tudom mozgásra bírni a végtagjaimat, hogy küzdeni tudjak ellene.

-Mit akarsz tőlem? - kérdem megszeppenten és igyekszem elfordítani a fejem, hogy minél távolabb legyen az övétől, de csak azt érem el ezzel, hogy még közelebb hajol hozzám.

-Bosszút! - fájdalmas nyöszörgés hagyja el az ajkaimat, amikor ördögi hangon ejti ki ezt az egy szót és két karjával megtámaszkodik a falon, a fejem mellett.

-Hagyj békén! Nem csináltam semmit sem! Engedj el! - követelem és most már kezdek magamhoz térni a kezdeti sokkból, úgyhogy ficánkolni kezdek a szorításában, a kezemmel a mellkasát csapkodom, viszont egy pillanat alatt elkapja őket, egyik kezével összeszorítja mindkét mancsomat és a fejem fölé emeli, egyenesen neki a falnak.

-Én a helyedben nem hisztiznék, mert csak a saját helyzeted rontod vele! - fenyeget eszelős tekintettel és a szabad kezével a kabátom cipzárjához nyúl. Hatalmába kerít a félelem, amikor lassan elkezdi lehúzni, majd egyszerűen lerángatja rólam a kabátot. Zokogva, sikoltozva próbálok ellenállni neki, mire keményen felpofoz, majd ököllel a falba vág a fejem mellett. A mellkasomba reked a levegő hirtelen, annyira megijedek az erőszakos cselekedetétől. - Hallgass! - ordít rám és a pulcsim derekáért nyúl. Nem hagyom neki, hogy levegye rólam, annál azért több eszem van és az sem érdekel, hogy ismét felpofoz, ezúttal sokkal erősebben, mire a fél arcom lezsibbad és újra elöntik a szememet a könnyek, az agyamat pedig mérhetetlen nagy düh lepi el, úgyhogy amennyire csak tudom, hátra lendítem a lábam és tiszta erőmből tökön rúgom a térdemmel. Hangosan felnyög és a földre roskad, én pedig kihasználom a helyzetet és futni kezdek. Viszont nem jutok tovább az utca saroknál, ugyanis valakinek nekiütközöm. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy végre találtam valakit, aki segít, de egyből az arcomra fagy a remény, amikor ránézek az illetőre. Bence legjobb barátja Áron áll velem szemben és még mielőtt ismét futásnak indulhatnék, megragadja a karom és visszacibál oda, ahonnan elfutottam.

-Ezért véged van, te ribanc! - Bence lassan feltápászkodik a földről, majd felém indul, ami nem jelent semmi jót rám nézve. Az idióta barátja a hátam mögött van és mindkét karom erősen lefogja, hogy még csak mozogni sem tudjak. Most már komolyan kezdem a vesztemet érezni, főleg, amikor ez az állat megáll előttem és elkezdi a nadrágomat tépni lefelé rólam.

-Kérlek, ne! - könyörgök sikoltozva, mire Áron befogja a számat, a másik őrült pedig folytatja, amit elkezdett. Zokogva ficánkolok az engem szorító karok között és még jobban megborzongok, amikor a jéghideg levegő a bőrömet éri. Már csak percek választanak el attól, hogy a nyílt utcán megerőszakoljanak és még csak küzdeni sem tudok ellene. A hányinger kerülget, amikor a mocskos kezét a hasamra vezeti és feltolja a pólómat egészen a mellkasomig és ujjai a melltartóm alját súrolják. Már hang sem jön ki a torkomon, csak a könnyek mossák az arcomat és magamban számtalan imát elmondok, hogy történjen valami csoda és ébredjek fel végre ebből a rémálomból.

-Majd most szépen megtanulod te is és a kis szőke lovagod is, hogy velem nem lehet baszakodni! - morogja a képembe és magához rántja a fejemet, hogy megcsókoljon. Zokogva öklendezek, mikor a szája az enyémhez ér és erősen megharapom, amikor megpróbálja a nyelvét ledugni a torkomon. Azonnal elhúzza a fejét, majd egy újabb pofon csattan az arcomon, amitől rögtön elvágódnék, ha a mögöttem lévő nem tartana meg. Elhomályosodik minden, hogy a könnyektől, vagy a fájdalomtól-e, azt nem tudom, de már nem is érdekel, csak legyen végre vége ennek az egésznek.

A következő pillanatban azonban felgyorsulnak az események, Az előttem álló fiú egyszer csak a földre zuhan, majd egy lökést érzek a hátamon és én is a nedves járdán találom magamat. Megkönnyebbült sírás szakad fel a mellkasomból, amikor megpillantom a villogó rendőrautókat és az egyenruhás fickókat, akik már bilincsbe is verték a két őrültet.

-Nells, jól vagy? - egy magas, sötét ruhás alak guggol le elém és mikor jobban megnézem, rájövök, hogy Krisztián az. Sírva bújok hozzá, a kabátjába temetem az arcomat és az ölelésében próbálok nyugalomra találni. Erősen szorít magához, a hajamat simogatja és nyugtató szavakat motyog a fülembe, viszont a zokogásom egy cseppet sem akar csillapodni. Nagyon megrémültem, és még fel sem tudom fogni, hogy mindez megtörténhetett velem.

-Nyugi, itt vagyok,  hercegnőm! - suttogja halkan és a hajamba puszil, ami most nagyon jól esik.

-Hölgyem, minden rendben? - egy idegen hangra kapom fel a fejem és felnézek az egyenruhás férfira, aki mellettünk áll meg. Egy halvány bólintásra telik csak tőlem és abban reménykedem, hogy tovább megy és békén hagy, de sajnos nem így van. - Kérem jöjjön velem. Meg kell vizsgálnunk és fel kell vennem a vallomását is! - kér meg kedvesen, de nekem semmi kedvem az egészhez. Nincs semmi bajom, beszélni meg marhára nem akarok az egészről. Csak arra vágyom, hogy végre hazamehessek és elfelejtsem ezt az egészet örökre.

De nincs más választásom, mint követni az utasításokat, így hát hagyom, hogy bevigyenek a kórházba és feltegyék az idióta kérdéseiket. Rémálom az az idő, míg megvizsgálnak és még nagyobb erőfeszítésembe telik meggyőznöm őket, hogy nem lettem nemi erőszak áldozata, csak majdnem. Mikor végre végez az orvos, egy rendőr váltja fel a helyét a kis jegyzetfüzetével és felteszi az idióta kérdéseit. Mindent el kell mesélnem a legapróbb részletig, pedig legszívesebben kiégetném a memóriámból az egész mai estét. Egy kérdést körülbelül háromszor ismétel meg, én pedig már komolyan kezdek ingerült lenni.

-Haza mehetnék végre? - kérdezem a kelleténél kicsit türelmetlenebbül, mire a férfi felsóhajt és bólint egyet.

-Rendben. Értesíteni fogjuk, hogy mi lesz a továbbiakban. - mondja, majd kimegy az ajtón, ami még be sem csukódik, de máris belép rajta ismét valaki. Azonnal leugrok az ágyról és apa karjaiba vetem magam, amikor megpillantom és olyan erővel szorítom magamhoz, hogy szerintem levegőt is alig kap.

-Minden rendben, picim? Ugye nem bántottak? - néz rám kétségbeesetten.

-Nem. Semmi bajom. - nyugtatom meg és érzem, ahogy hosszan kifújja az eddig bent tartott levegőjét.

-Menjünk haza. - rám segíti a kabátomat, majd kézen fog és kimegyünk a vizsgáló szobából. A folyosón Krisz járkál fel és alá, majd egyből ideszalad hozzánk, amikor megpillant.

-Minden oké? - kérdi azonnal.

-Előre megyek. Beszélgessetek csak. - mondja apu és itt hagy minket. Lassan sétálunk utána, de előtte hagyom, hogy Krisz jól megölelgessen. Nem is tudom mi lett volna, ha nincs ott. A rendőr elmondta, hogy ő hívta ki őket és azt hiszem, hogy ezért örökké hálás leszek neki.

-Köszönöm. - motyogom és rá pillantok, de ő csak a fejét csóválja.

-Előbb kellett volna odaérnem. Nem indult a kocsi. Szólnom kellett volna, hogy bent várj meg!

-Ne hibáztasd magad. Nekem kellett volna jobban figyelnem. - szólok közbe. Nem hagyhatom, hogy magát okolja a történtekért, amikor neki köszönhetem, hogy nem erőszakoltak meg. - Kérhetek valamit? - nézek rá, miközben közeledünk a kocsihoz.

-Persze. - feleli rögtön.

-Ne szólj erről Olivérnek! - láthatóan megdöbben a kérésemen, de tudom, hogy mit miért teszek és így lesz a legjobb.

-Nells, ez őrültség! Úgy is meg fogja tudni!

-Tudom. De minél később tudja, annál jobb! Nincs most szükségem több drámára! - sóhajtok fel és megállok apu kocsija előtt.

-Ahogy akarod. - egyezik bele végül és elém lép, hogy megöleljen. - Vigyázz magadra, rendben? - morogja a hajamba, mire a mellkasába bólogatok és elengedem. Int egyet köszönésképpen, majd beülök apu mellé a kocsiba és elindulunk haza. Szerencsére nem faggat egész úton sem, úgyhogy fáradtan az ablaknak támasztom a fejem és behunyom a szemem, míg meg nem érkezünk. Ahogy belépünk a házba, egyből felrohanok a szobámba és magamra zárom az ajtót. Nem vágyom most senki társaságára, először magamban kell letisztáznom a dolgokat, csak azután vagyok hajlandó bárkivel is beszéni.

Egy órát eltöltök a zuhany alatt, de még ezt is kevésnek érzem. Még mindig magamon érzem annak a mocsoknak az érintését, a leheletét és a hányingerkeltő csókját. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e kitörölni az elmémből, de most egy darabig biztos, hogy nem fog menni. Miután belebújok a pizsimbe, bemászok az ágyamba és beleburkolózom a takarómba. Fáradt vagyok, kimerült és álmos, de csak forgolódom és nem tudok elaludni. Aztán, amikor meghallom lentről a csengő hangját, imádkozom, hogy ne az az illető legyen, akire gondolok. Viszont nincs szerencsém, mert dübörgés hallatszik fel a lépcső felől, majd kopogtatnak az ajtómon.

-Nelli, nyisd ki, kérlek! - a szőkeség kétségbeesett hangja hallatszik az ajtón túlról, de nem vagyok most kész arra, hogy lássam, sem arra, hogy beszéljek vele. Elvégre egy gusztustalan állat megfogdosott, megcsókolt és kis híján megerőszakolt! Mégis hogy tudna ezek után rám nézni, vagy hozzám érni? Hiszen én is undorodom saját magamtól! - Kicsim, könyörgöm! - tovább ütögeti az ajtót, én pedig könnyezve húzom a fejemre a takarómat és megpróbálom kizárni a külvilágot legalább egyetlen éjszakára.