Szelei Olivér

Halálfélelmem van, ahogy egyre erősödik a fény előttünk, majd hatalmas ütközés rázza meg az autót. A fejem az ablaknak csapódik és az erős ütéstől egy pillanatra elveszítem az eszméletem.

-Olivér! Olivér! - a nevem kiáltozására térek magamhoz. Kinyitom a szemem, a fájó fejemhez kapok és körülnézek, hol is vagyok. Az út szélén fekszem és Krisz rázogat, hogy ébredjek fel. Hirtelen nem jut eszembe, hogy mi is történt, de amikor megpillantom a totál káros autónkat, egyből beugrik minden. Talpra kászálódom és elszédelgek a kocsihoz, de amikor megpillantom a vezető oldalt és benne apámat vérbe fagyva, sokkot kapok.

-Úristen! Apa! - odarohanok, és minden erőmmel tépni kezdem a behorpadt ajtót, de nem akar kinyílni! Ordítva, zokogva rángatom azt a szart, de minden próbálkozásom hasztalan.

-Gyere onnan! Jönnek a tűzoltók! - Krisztián rángat el onnan, de nem tud messzire cibálni, mert nem hagyom neki. Lefagyva nézem, ahogy a tűzoltók és a mentők kiugranak a kocsikból, majd a rendőrök is megérkeznek. A csapatok nagy része a két totál káros autóhoz szalad, ketten pedig hozzánk jönnek ide, de nem foglalkozom velük, hanem odamegyek a kocsihoz, amit mindenféle eszközzel próbálnak szétfeszíteni. Percekig, hosszú, idegőrlő percekig próbálkoznak hasztalanul, amivel csak apa esélyeit csökkentik a túlélésre. Ki tudja, lehet, hogy már hiábavaló a kínlódásuk. Amikor végre sikerül leszedniük az ajtót, a mentősök veszik át a helyüket és megpróbálják kihúzni apa mozdulatlan testét, viszont sokáig szenvednek, mire sikerül megoldaniuk a feladatot. Nem törődve a kiabálásokkal és a figyelmeztetésekkel, az üvegszilánkkal borított úttestre ülök és magamhoz ölelem apám ernyed testét.

-Apaa! Könyörgöm, térj magadhoz! - zokogva ringatom, de semmi haszna. A mentősök már ordítoznak, hogy hagyjam őket dolgozni, de csakis arra tudok gondolni, hogy miattam történt ez az egész szörnyűség. Ha belehal, azt én sem élem túl. Hirtelen karok és ujjak kulcsolódnak körém, majd felrántanak a földről és lefogva tartanak, míg a mentősök körbe állják apát és próbálnak segíteni rajta. Görcsösen ki akarom rángatni magam az idegen kezek közül, de csak azt érem el vele, hogy még erősebben fognak. Folyik a könnyem, szédülök, és úgy érzem, hogy teljesen magamon kívüli állapotban vagyok. Nem érzékelem mi folyik körülöttem, csakis egyetlen pontra összpontosul a figyelmem, de a hallásom és a látásom is percről percre egyre jobban tompul. Azt sem veszem észre, mikor tűnnek el rólam a fogva tartó ujjak, csak halványan azt érzékelem, hogy valaki átkarolja a vállam és esetlenül magához húz. A fejem automatikusan az újdonsült bátyám vállára borul, de arra, hogy átöleljem, semmi erőm. Fura ez az egész. Gyűlölnöm kellene, ellöknöm őt magamtól, de nem megy. Nem vagyok képes rá. Az ő apja is és tudom, hogy ugyanazt érzi, amit én. Nem fogom szeretni, sem megbocsátani azokat, amiket ellenem tett, de ebben a helyzetben gyűlölni sem tudom.

-Gyere. - motyogja halkan és megrángat a mentő autó felé, ahová apánkat már berakták. Kábán ülök be én is és nem tudom levenni a tekintetem róla. A fejét bekötözték, a testéből mindenhonnan drótok és csövek állnak ki, az orvosok pedig vadul gesztikulálva beszélnek egymásnak számomra érthetetlen szavakat. Amikor hirtelen az EKG ritmikus pittyegése szabálytalanná, majd folyamatossá válik, egyből magamhoz térek a sokkból és kétségbeesetten nézek a két férfire, akik azonnal cselekednek és próbálják őt újra éleszteni. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, ami most bennem van. Levegőt sem merek venni, hang nem jön ki a torkomon, csak meredten bámulom, ahogy a mentősök azon vannak, hogy megmentsék az egyetlen embert, aki még itt maradt nekem. Anya után nem veszíthetem el őt is! Tudom, hogy sokat veszekedtünk, de a fenébe is! Szeretem őt! Kérlek, Istenem, ne vedd el őt tőlem!

-Visszajött! - egy hangos sóhaj szalad ki az egyikük száján és amikor a monitorra pillantok, megkönnyebbülten nyugtázom, hogy valóban életben van. Remegve fújom ki a bent tartott levegőt és ökölbe szorított kézzel várom, hogy a kórházba érjünk. Amikor ez megtörténik, apát azonnal elszállítják, minket pedig egy teljesen más helyre irányítanak, de nem vagyok hajlandó egyedül hagyni az apámat. Mellette van a helyem és kész!

-Hagyjanak! - követelem és kirontok az orvosi szobából, ahol egy tehetetlen fiatal nő akart megvizsgálni, de most pont leszarom, hogy lett-e valami bajom, amikor az apám élet és halál között fekszik valamelyik műtő asztalon. Addig loholok előre, míg meg nem állítanak a műtő előtt, de hiába próbálom átverekedni magam az emberek között, nem hagyják. Így hát jobb híján várok. Várok, míg összerakják az apámat, aki az én hibámból tört darabokra. Várok, míg talán kijönnek és közlik, hogy nem tudták megmenteni. És várok, mert nincs más választásom.

Fel-alá járkálok hosszú, kínzó órákig, már szédülök az odavissza mászkálástól, de még mindig jobb, mint egy helyben ülni és várni. Őrült tempóban kezd el verni a szívem, amikor kijön valaki a műtőből és leveszi az arcáról a maszkot. Fejcsóválva néz rám, én pedig őrjöngeni, csapkodni kezdek, majd egyre homályosabb lesz minden, végül elmosódik a kép...

-Olivér, kelj fel! - egy kétségbeesett hangra térek magamhoz és arra, hogy valaki eszeveszettül rázza a testemet. Nyögve nyitom ki a szemem és amikor pár pislogás után Nelli riadt arcát látom meg magam előtt, rájövök, hogy ez ismét csak álom volt. Egy hete minden egyes éjjel ugyanez az álom kísért. Újra átélem a baleset minden pillanatát, csak mindig más és más vége lesz az egésznek. A tegnapi volt a legszörnyűbb. Akkor nem apa feküdt a romok alatt, hanem Nelli. Az volt az első olyan alkalom, hogy zokogva ébredtem a legszörnyűbb rémálmomból. Már aludni sem merek, mert minden egyes alkalommal, amikor behunyom a szemem, újra és újra előttem terem minden, ami aznap éjjel történt, megspékelve borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokkal. Nem merek beszélni róla senkinek,  pedig érzem, hogy Nelli már egyre nehezebben bírja mellettem. Megértem, hiszen nem lehet neki könnyű egy hete egy magába fordult srácot pesztrálnia, de nem tudok mit tenni, mint hogy belesüllyedek a bűntudatba és az önsajnálatba. Nem tudom megmásítani a történteket és félek tőle, hogy apát sem tudjuk feléleszteni a kómából. Semmi változás nem történt az állapotában, ami az orvosok szerint nem jelent semmi biztatót. Az egész az én hibám, a kórház közelébe sem merek menni, mert csak balszerencsét viszek magammal. Napok óta a szobám 4 fala között bámulok magam elé és várom a csodát, ami nem akar jönni. Ha nem lenne ez az angyal itt mellettem, szerintem már rég a pszichiátrián feküdnék. Ő az egyetlen, akiből némi erőt tudok meríteni ahhoz, hogy átvészeljem a napokat. Minden egyes nap itt van velem, a suliból rögtön ide jön, enni hoz, próbál szóra bírni és mindent megtesz annak érdekében, hogy egy kis életet leheljen belém, de akárhogyan is próbálkozik, nem megy. És ez nem az ő hibája, hanem teljes mértékben az enyém. Nagyon türelmes velem, akárhányszor felriadok éjszaka mindig itt van mellettem, megnyugtat, magához ölel és addig simogat, míg el nem alszom ismét, de látom rajta, hogy már ő is fárad. Sok neki ez az egész, arról nem is beszélve, hogy Evelin sincs jobb állapotban, mint én és ráadásul a babára is figyelni kell.

-Minden rendben? - kérdi ijedten és a két pici keze közé fogja az arcomat. Bólintok egyet és olyan szorosan fonom köré a karjaimat, amennyire csak tudom. Felszisszen, mikor erősen magamhoz húzom, de nem tudok ezzel foglalkozni, amikor a levegőnél is nagyobb szükségem van rá. Gyengéden viszonozza az ölelésem, én pedig a nyakába temetem az arcom és oda igyekszem elbújni a világ elől. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora szükségem lesz egy ilyen törékeny lányra. Nem gondoltam volna, hogy csak ő lesz képes egyben tartani engem, azt pedig végképp nem sejtettem, hogy ennyire képes leszek valakit szeretni. Egyik kezével a hátamat simogatja, a másik mancsa ujjai pedig a hajamat birizgálják. Szeretnék megnyugodni a karjai között, de nem megy. Azt érzem, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt is, ahogyan elveszítettem annak idején az anyámat és most az apámat is. Minden erőmmel magam mellett akarom őt tudni, még akkor is, ha ez birtoklón és erőszakosan hangzik. Soha nem tudnám bántani, viszont azt sem bírnám elviselni, ha el kellene engednem. Pár perc múlva lazítok a szorításomon és eltávolodok tőle annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni és meggondolatlanul, mohón tapadok rá az ajkaira. Szükségem van rá testben és lélekben is, éhesen, követelőzve csókolom a száját, amit először bátortalanul viszonoz, viszont utána kétségbeesetten próbál meg eltolni magától. Nem értem a reakcióját, úgyhogy engedek neki és abba hagyom, amibe belekezdtem. Kérdőn nézek rá és megmagyarázhatatlan csalódás és bűntudat kerít hatalmába, amikor félelem és fájdalom árad a zöld szempárjából. Még mielőtt bármit is mondhatnék, felpattan az ágyról és bezárkózik a fürdőszobába. Értetlenül megyek utána és közben átkozom magam, amiért állat módjára csak úgy neki estem.

-Nelli! Ne haragudj! Nyisd ki az ajtót, kérlek! - könyörgök neki halkan, de semmi reakciót nem kapok, csak halk szipogást hallok a túloldalról. - Kicsim, kérlek! - kopogni kezdek az ajtón, pedig legszívesebben betörném, de nem akarom még jobban megijeszteni. Hogy lehetek ekkora marha? Minden létező dolgot elbaszok ebben a rohadt életben! Egy nagy rakás csődtömegnek érzem magam. Ha őt is elveszítem, akkor tényleg nem marad semmim.

Csalódottan a földre csúszok, felhúzom a mellkasomhoz a lábaimat és rájuk hajtom a fejem. Teljesen kilátástalan a helyzetem minden szempontból. Nekem kellett volna vezetnem és nekem kellene most apa helyett az intenzíven feküdnöm és akkor nem okoznék mindenkinek ekkora gondot.

Ijedtemben megrándulok, amikor két kis kéz simul az enyémre és amikor felemelem a fejem, megpillantom a szépséges angyalomat, aki könnyes szemekkel pillant rám.

-Ne haragudj! - motyogja halkan, bár fogalmam sincs, hogy miért ő kér bocsánatot, amikor én viselkedtem neandervölgyi állatként.

-Sajnálom. Nem akartalak bántani! - kérek bocsánatot, ő pedig úgy helyezkedik el, hogy az ölembe ülhessen és hozzám bújik. Megkönnyebbülten ölelem magamhoz, most már sokkal finomabban, mint az előbb. Érzem a nyakamon a lélegzetvételét és beleborzongok abba, ahogyan a forró levegője csiklandozza a csupasz bőrömet. Reszketeg sóhaj hagyja el a számat, amint mélyen magamba szívom az illatát és megtelítem a tüdőmet a vanília és eper keverékű édes aromájával. Hangtalanul szuszogunk egymás nyakába hosszú percekig, majd visszamászunk az ágyamba és lefekszünk. Tekintve, hogy hajnali két óra is elmúlt és holnap mindkettőnknek iskolába kellene menni, nem ártana aludni is egy keveset. Magunkra húzom a takarót és óvatosan magamhoz ölelem Nellit. A történtek után inkább visszafogom magam minden téren, nehogy elrontsam még ezt is. A hasára csúsztatott kezemre kulcsolja az ujjait, majd lassacskán elalszunk mindketten.

Reggel hétkor az ébresztő csipogása rángat ki az álomból minket. Nelli álmosan megfordul az ölelésemben és a mellkasomba bújik, amitől a pulzusom a duplájára ugrik. Két karommal átölelem, a hajába puszilok, majd kinyomom az ébresztőt, mielőtt a falhoz nem vágom. Nyűgösen mászunk ki az ágyból, majd lassan készülünk el mindketten. Semmi kedvem egy hét itthon lét után suliba menni és a sok hülye szánakozó fejét bámulni. Ha valaki beszól, le is verem, az biztos!

A konyhában Evelint találjuk, aki a reggelivel bajlódik unottan. Az ő kedve sem jobb, mint az enyém, látszik rajta, hogy tényleg aggódik apáért, ami azt igazolja, hogy szereti őt. Nelli egy puszit nyom az anyja  arcára és segít neki a kajával, de feleslegesen bajlódnak vele, mert egyikünk sem eszik szinte semmit sem. Kedvetlenül indulunk iskolába, egymás mellett sétálunk a hidegben, mert nem vagyok hajlandó kocsiba ülni. Mióta megtörtént a dolog, megfogadtam, hogy nem fogok vezetni. Nelli látszólag egy cseppet sem bánja, mert a kezemet szorongatva szedi a lábait mellettem. Egész úton jár az agyam, szinte egymáshoz sem szólunk, ami egyáltalán nem jelent semmi jót, főleg, hogy egész héten ez ment. Azt veszem észre, hogy őt is nyomasztja valami, de nem merek rákérdezni, hogy mi bántja, mert félek, hogy szakítana velem a hülyeségeim miatt. Kezd felhúzódni közöttünk egy fal, amit nem lenne szabad hagynunk, de sem ő, sem pedig én nem küzdök ellene.

A suliba lépve minden szempár ránk szegeződik, pontosabban rám, hiszen Nelli eddig is bejárt. Igyekszem nem ránézni senkire sem, nem hiányzik, hogy lássam rajtuk, hogy mennyire sajnálnak. Gyorsan felmegyünk az elsőre, lepakolunk a szekrénybe, majd a terembe sétálunk ahol egyből jobb a légkör, mint a folyosón. Nem vagyunk a legjobb osztály, de azt az egyet szeretem bennük, hogy senki nem üti bele az orrát abba, ami nem az ő dolga. A bent lévők átlagosan köszönnek mindkettőnknek, egyedül Dominiknak és Kristófnak hagyom, hogy röviden megöleljenek. Amint megtudták, hogy mi történt, azonnal jöttek, de nem voltam valami jó társaság, úgyhogy megkértem őket is, hogy hagyjanak egyedül. Egyszerűen Nellin kívül senkit nem tudok magam körül elviselni. Idegesít az emberek jelenléte, meg az, hogy pátyolgatni próbálnak, amikor rohadtul semmi szükségem rá.

Mikor elengednek, beülök a helyemre, unottan kipakolom a könyveimet, majd a kezembe veszem a mobilomat, jelezve, hogy nem kívánok senkivel sem kommunikálni. Nelli Dominikkal beszélget, Kristóf pedig házit másol, úgyhogy el tudok merülni a gondolataimban egészen addig, míg Krisztián be nem lép a terembe. Szétnéz, majd megállapodik a tekintete rajtam és elindul felénk. Semmi kedvem vele sem cseverészni, úgyhogy erősen a telefonomra koncentrálok hátha lekopik, de nem járok szerencsével, ugyanis megáll a padunk előtt.

-Gyere ki egy kicsit! - nekem intézi a szavait, de közben a barátnőmre néz, amit egyáltalán nem értek.

-Krisz! - szól rá Nelli, de ő csak a fejét csóválja, majd rám pillant és az ajtó felé biccent. Kíváncsivá tettek, úgyhogy szó nélkül felkelek, Nellire nézek egy másodpercre, aki inkább lehajtja a fejét, aztán követem Krisztiánt a folyosóra. Az ablak előtt megáll, hátat fordít neki és nekidől a radiátornak, én pedig vele szemben helyezkedem el.

-Mit akarsz? - kérdem unottan és sürgetően.

-Mi van veletek Nellivel? - a homlokomig felcsúszik a szemöldököm a kérdése hallatán.

-Mégis mi lenne?

-Szakítottatok? - tér a lényegre, amivel kezd bosszantani. Ha az a célja ezzel, hogy megint rámásszon a lányra, akit szeretek, hát akkor rohadtul rossz ajtón kopogtat.

-Miféle baromságokat hordasz itt össze? Dehogy szakítottunk! Honnan szeded ezt a marhaságot? - kérem számon türelmetlenül, de az ő arca továbbra is holt nyugodt.

-Hogy honnan? Onnan, hogy nem vigyázol rá, ember! Nekem kell megvédenem, mert te nem vagy sehol! - esik nekem dühösen. Mi a fasz van? Semmit sem értek! Mégis kitől kellene megvédeni Nellit? És miért nem nekem mondja, ha valami baj van? Mi a fene folyik itt egyáltalán?

-Miről beszélsz? - követelem idegesen a választ és közben az ujjaimat tördelem.

-Krisz, kérlek! - Nelli vékony hangját hallom meg magam mögül, mire mindketten felé fordulunk. Fáradt, félénk és ártatlan tekintete lyukat éget a mellkasomba, amit bámul és most végképp fogalmam sincs, hogy hogy szedjem ki belőle, hogy mi történt.

-Nells, magyarázd meg, hogy mi ez az egész, mert semmit nem értek. - kérem halkan és amikor Krisz ellép mellőlem és magunkra hagy minket, látom, hogy Nelli legszívesebben felnyársalná a tekintetével. Viszont mikor egyedül maradunk a folyosón, nem néz rám, a csizmája orrát figyeli és kínosan toporog egy helyben. - Bébi, kérlek! - felé lépek egyet, de csak a lehajtott fejét rázza, majd amikor megszólal a csengő, szó nélkül beszalad a terembe. A matek tanár is egyből megjelenik, úgyhogy esélyem sincs szünetig kifaggatni, szóval magamban fortyogva lépek be az ajtón, majd a helyemre megyek. A lány nem néz rám, teljes testével az ablak felé fordul és onnan sandít néha - néha a táblára. Próbálom szóra bírni, bökdösöm és suttogok neki, de csak azt érem el vele, hogy felbosszantom.

-Olivér, hagyjál már! - szólal fel egy kicsit hangosabban a kelleténél, mire minden szempár ránk szegeződik, köztük a tanárnőé is.

-Valami baj van? - néz ránk kérdőn.

-Nincs. Elnézést. - motyogja a padtársam, majd újra a füzetébe bújik. A tanár rosszallóan megcsóválja a fejét, majd visszafordul a táblához és megy tovább az óra. Kristóf értetlenül pillant rám, de csak a vállamat tudom megvonni, mivel gőzöm nincs, hogy mi baja Nellinek. Kicsengőkor aztán megemberelem magam és már kezdeném is a mondandóm, de Nelli gyorsan felpattan a székéről és kiszalad a teremből. Gyanítom, hogy a mosdóba menekült, így esélyem sincs utána menni, mert ha valamelyik tanár elkap a lány wc-ben, nekem végem.

-Fiúk, mi történt itt a múlt héten? Miről beszél Krisz és mi van Nellivel? - kérdezősködöm, de elnézve a tudatlan fejüket, nem hiszem, hogy bármi újjal tudnának szolgálni.

-Fogalmunk sincs. Nem vettünk észre rajta semmit. - feleli Dominik. Hát persze, hogy nem vettek észre rajta semmit, hiszen jobban tudja palástolni az érzelmeit, mint kaméleon a kinézetét. Nekem viszont tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben. Szótlan, letört és gondterhelt volt egész múlt héten, én még sem foglalkoztam vele, hanem magamat sajnáltam helyette. Hogy én micsoda szánalmas pöcs vagyok!

Természetesen csak becsengő után jön vissza, nyomában a töri tanárral, úgyhogy most sem fogom tudni szóra bírni, tekintve, hogy a gonosz ligeti boszorka pikkel rá. Gyorsan a helyére somfordál még mielőtt a tanárnő leülne és elbújik Kristóf mögött. Most nem kísérlem meg a beszélgetést, de szünetben tuti, hogy elkapom és kiszedem belőle, hogy mi a fene folyik itt! Szerencsére nem felelünk, mondjuk engem azt sem érdekelne, ha felszólítana, de most halad tovább az anyaggal és egész órán diktál. A normális diákoknak gondolom leszakadt a kezük, azoknak meg, akiknek eszük van, mint nekem semmi bajuk, mert oda sem figyeltek. Pont nem érdekel a történelem, amikor kisebb bajom is nagyobb annál, mint hogy kik győzték le a magyarokat és hányszor. Fellélegzem, amikor végre berregni kezd a csengő, Nelli pedig azonnal fel is pattan mellőlem, de most gyorsabb vagyok nála és nem engedem elmenni.

-Ácsi-ácsi! - a karjánál fogva húzom vissza, mikor el akar sétálni mellettem. - Nem szökünk, szépségem! Beszélnünk kell! - szólok rá határozottan, de nem mer a szemembe nézni, csak a mellkasomat bámulja szüntelenül. Két ujjammal az álla alá nyúlok és felemelem a fejét, hogy rám nézzen, de így sem kapok túl sok együttműködést. - Nells, mi történt? - kérdezem gyengéden, hátha így könnyebben megnyílik, de csak a fejét csóválja és küzd a derekát szorító karom ellen, hogy engedje el.

-Engedj el! - követeli hisztisen, mire végül leengedem a karom és azon nyomban kirohan a teremből. Utána megyek és az sem fog érdekelni, ha a lány mosdóba zárkózik, akkor is kiszedem belőle, amit tudni akarok. Nem jutok messze, az ajtóban neki is ütközöm, de még  mielőtt elesne, megfogom a derekát és magamhoz húzom. Sokkolt arccal bámul maga elé, mint aki szellemet látott és amikor én is oda nézek, Hevesi átkozott képe jelenik meg előttem. Eszelősen vigyorogva váltogatja köztünk a tekintetét és érzem a kezem alatt, hogy Nelli egész testében remegni kezd. Ha megtudom, hogy ez az erőszakos állat akár csak egy ujjal is hozzáért, az biztos, hogy kicsinálom!

-Mi folyik itt? - adok hangot a kíváncsiságomnak egyre dühösebben. Érzem, hogy valami itt nagyon nem stimmel és ha beigazolódik a gyanúm, akkor Hevesinek vége van. - Halljam! - nézek rá ugrásra készen, de csak vigyorog a mocsok, Nelli pedig egyre jobban reszket. Megmarkolom a hideg mancsát, majd szorosan magamhoz húzom, ő pedig úgy bújik hozzám, mintha csak a megmentője lennék.

-Semmi. Igaz, Aprólék? - pillant rá a lányra széles vigyorral.

-Menjünk innen, kérlek! - néz rám könyörögve, mire bólintok és elindulok vele a folyosó végébe. Az az utolsó dolog, amit akarok, hogy futni hagyjam ezt a tetűt, de most sokkal fontosabb, hogy megnyugtassam a barátnőmet. A könyvtár csukott ajtaja előtt állunk meg, ő az ablak elé lép, én pedig szembe állok vele és megfogom mindkét kezét.

-Nelli, el kell mondanod, hogy mi a baj! - kérem halkan, mire hála az égnek bólint egy aprót.

-Én nem akartam bajba kerülni. - motyogja elvékonyodott hangon.

-Kicsim, mi történt? Bántott? - kérdezem aggódva és már tudom is a választ, amikor lehajtja a fejét és az ujjait tördeli. Megölöm azt a mocskot! Az biztos! - Kinyírom! - dühösen a hajamba túrok és a folyosó másik végén beszélgető görényre nézek, majd elindulok felé.

-Oli, ne! - kiált utánam kétségbeesetten, de nem foglalkozom most vele, hanem az elborult agyam után megyek és kirángatom Bencét a bandájából, majd egyszerűen a képébe nyomom a jobb öklömet.

-Te megőrültél, ember? - ordít rám, miközben az állkapcsát masszírozza a kezével. Túl kicsit ütöttem, sokkal nagyobbat kellett volna!

-Te őrültél meg, amikor rámásztál a barátnőmre, te seggfej! Nem unod még, hogy folyton a gyengébbeket bántod? - üvöltök vele és közben a folyosó megtelik kíváncsi diákkal. Nem adok két percet, hogy a tanárok is megjelenjenek, de pont leszarom, ha megint igazgatóit adnak!

-Ezt még megbánod! Te is és az ostoba csajod is! - a fenyegetése csak még jobban felpaprikáz és már készülnék, hogy bevigyem a következő ütésemet, amikor Krisztián és Dominik arrébb rángatnak. Idegesen próbálom kitépni magam a szorításukból, de kettőjük ellen semmi esélyem.

-Higgadj le! - Krisz egyetlen parancsoló szava olyan hatással van rám, mintha csak az apámat hallanám. Befejezem a rángatózást, ők pedig lassan elengednek, viszont amikor a Kristóf mögé bújó lányra nézek, rájövök, hogy ismét erőszakos állatként viselkedtem. Megijedt tőlem, és most pontosan ugyanolyan vagyok, mint az a szemét, aki bántotta.

-Nelli! - kezdem a magyarázkodást és felé lépek egyet, de még jobban elrejtőzik a legjobb barátom mellett, majd fogja magát és elszalad. Egyenesen a mosdóba rohan és nagy lendülettel csapódik be utána az ajtó.

-Ne menj most utána! - figyelmeztet Krisz, de pont nem ő fogja nekem megmondani, hogy mit csináljak. Nem nézek rá egyikükre sem, hanem a női mosdó felé veszem az irányt és nem törődve azzal, hogy ki bámul és ki nem, bemegyek. A bent lévő lányok először meglepetten néznek rám, majd mikor látják a dühös fejemet, azonnal kimennek a helyiségből. Nellit az egyik fülke előtt pillantom meg és még mielőtt bemenne, elállom az útját és óvatosan magam felé fordítom.

-Ne haragudj rám! Elborult az agyam! - szabadkozom.

-Elegem van ebből! Valakinek folyton elborul az agya és mindig én iszom meg a levét! Nem akarok attól rettegni, hogy épp ki fog megerőszakolni az egyik utca sarkon, vagy kit versz félholtra! Nekem ez így nem jó! Menj ki innen Olivér és hagyj békén! - szavai felérnek egy tőrszúrással a mellkasomba, olyan hatással vannak rám. Ha ez egy burkolt szakítás volt, akkor nekem végem!

-Kicsim, kérlek! Nem fog többé előfordulni, csak bocsáss meg! Tudod, hogy mennyi szar történt mostanában és nem vagyok önmagam! - kérlelem és próbálom közelebb húzni magamhoz, ő viszont a mellkasomra nyomja a tenyerét és úgy akar eltolni magától.

-Tudom, Olivér! És egyáltalán nem tudom hova tenni, hogy ennyire kifordultál önmagadból. Nem érzem magam biztonságban. Nem érzem azt, hogy hozzád fordulhatnék, ha valami baj van! Nem a te hibád, ami történt, de az pedig nem az én hibám, hogy így érzek. - könnyes szemmel néz a szemembe, ami nem jelent semmi jót sem.

-Ugye nem akarsz szakítani velem? Bármit megteszek, csak ne hagyj el te is! Nells, kérlek! - szinte könyörgök neki, ami a legszánalmasabb dolog, amit csak tehetek, de jelenleg nincs jobb ötletem.

-Adj pár napot. Rendet kell tennem a fejemben. Neked is jót fog tenni! - mondja a hülyeségeit, de csak a fejemet tudom csóválni.

-Nem! Az fog jót tenni, ha velem maradsz! Szükségem van rád! - reménytelenül kérlelem tovább és olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy mindkettőnkből kiszorítom a levegőt. Hagyja, hogy megöleljem, a karjait a nyakam köré fonja és a vállgödrömbe bújik.

-Szeretlek. - suttogja a fülembe, majd kibontakozik a karjaim közül és itt hagy egyedül. A franc essen az egészbe! Most mégis mi a jó szart fogok csinálni? Ha elveszítem, abba bele is döglök.

Mérgemben a falba ütök egy hatalmasat, majd kivágom a mosdó ajtaját és kimegyek rajta, viszont a folyosón egy cseppet sem jó kedvű igazgató helyettesbe ütközöm.

-Szelei, az igazgatóiba! Most! - parancsol rám szigorúan, mire jobb híján követem és várom, hogy milyen büntetést szabnak most ki rám. Bár baromira nem tud érdekelni, a legnagyobb büntetést pont az előbb kaptam meg attól a lánytól, akiért bármit megtennék!