Szathmáry Nelli

Félek. Aggódom. Kétségbe vagyok esve.
Este tíz óra van és nem tudom elérni Olivért, pedig azt beszéltük meg, hogy itt alszik. Nem veszi fel a mobilját, az üzeneteimre sem reagál és kezdek komolyan megijedni, hogy mi van, ha történt vele valami. Nem jellemző rá, hogy csak így eltűnjön a semmibe és mindig szól, hogyha nem tud jönni, vagy esetleg késik, még akkor is, ha veszekszünk. Ilyenről most szó sincs, úgyhogy még idegesebben vonulok el fürödni. Nem szeretek éjszaka egyedül lenni a házban és jó ideig erre nem is volt példa, viszont most nem tudom, hogy mit csináljak. Már hívtam anyut is, az otthoni számukat is, sőt még Ákost is megpróbáltam elérni, de senkit sem sikerült. Valami biztos, hogy történt. Valaminek történnie kellett, hogy mindenki csak így felszívódott. Aput nem merem felhívni, hogy egyedül vagyok, mert egyrészt késő este van, másrészt pedig az ország túlsó felén van tárgyalása és nem akarom, hogy halálra izgulja magát miattam.

Idegesen állok be a forró víz alá és egy ideig csak folyasztom magamra a sebesen zubogó cseppeket, hogy lenyugtassák az idegeimet. Majdnem egy óráig elkínlódok a fürdéssel, majd belebújok a szőkeség egyik itt felejtett pólójába és bemászom az ágyamba. Még egyszer megpróbálom felhívni, de ismételten hasztalannak bizonyul a próbálkozásom. Végül sóhajtva dobom le az éjjeli szekrényre a telefont, az oldalamra fordulok és aludni próbálok, de sehogy sem sikerül. Csak hánykolódom az ágyban, egyszerűen nem jön álom a szememre, csak a borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatok cikáznak a fejemben. Nem kívánom ezt a kétségek közti őrlődést senkinek sem. Megmásíthatatlanul beleszerettem ebbe a srácba és beleőrülnék, ha valami baja esne. Az arcomhoz húzom a pólóját és mélyen magamba szívom az illatát, ami némiképp használ és sikerül egy kis időre álomba szenderednem.

Viszont alig egy óra múlva a csengő hangjára riadok fel. A szívem a torkomban kezd el dobogni, mikor lerúgom magamról a takarót és kipattanok az ágyból. Felkapcsolom a villanyt, majd ledübörgök az emeletről. Álmosan kinyitom az ajtót viszont a következő pillanatban egy átfagyott, zokogó test omlik a karjaimba.

-Jézusom! Mi történt? - kérdem azonnal, miközben próbálom megtartani a testét, de nem kapok választ. Irgalmatlanul fájdalmas zokogás rázza a testét és olyan erővel szorít magához, hogy alig kapok levegőt. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett vele. Soha életemben nem láttam őt sírni, ami ugyancsak azt támasztja alá, hogy itt bizony nagy a baj.
Nem bírom tovább megtartani mindkettőnk súlyát, úgyhogy szép lassan a földre ülök vele, de egy centit sem hajlandó eltávolodni tőlem. A nyakamon végigfolynak a könnycseppjei, jéghideg karját satuként fonja körém, én pedig próbálom megnyugtatni amennyire tőlem telik. Hosszú percekig hallatszik a sírása, majd végül fáradtan ernyed el az ölelésemben. Csendesen pityereg tovább, én pedig a hátát simogatom. Erősen szorítom magamhoz én is, és várok még egy kicsit, hogy teljesen megnyugodjon. Remegő kézzel tolom el egy picit magamtól, hogy láthassam az arcát, de csak nagyon nehezen engedi. Tengerkék szemei vörösek a sírástól, az arcát sebek és piszok borítja és amikor a pulóverjére pillantok, azonnal elszörnyedek. A szám elé kapom a kezem, miközben a vértől átitatott halványkék ruhadarabot bámulom és próbálom kitalálni, hogy kinek a vére lehet. Mert az az egy biztos, hogy nem az övé, különben nem ülne itt velem.

-Oli, mi történt? - kérdezem halkan, mire csak a fejét rázza és újabb könnycseppek gördülnek le az arcán. Óvatosan a kezeim közé fogom azt, és így kényszerítem, hogy a szemembe nézzen, de inkább erősen behunyja őket, mint hogy rám pillantson.

-Én... Nem akartam. - motyogja összefüggéstelenül, miközben továbbra is a fejét csóválja. - Nelli, én nem így akartam. - fakad ki ismét és újra erőteljes zokogásba kezd. Könnyezve  húzom magamhoz, hogy vigasztaljam, ő pedig engedelmes kis gyerekként bújik hozzám. A lábaim között ül, az övéi az oldalam mellett pihennek és úgy helyezkedik, hogy minden testrészével hozzám simuljon. Olyan tehetetlennek érzem magam, mint még soha máskor. Nem tudom, hogy mi történt vele és még csak kifaggatni sem tudom ebben az állapotában. Viszont az biztos, hogy fel kell szednem a padlóról. Fürdésre és alvásra van szüksége, valamint  rám, hogy vigyázzak rá.

-Oli, keljünk fel, rendben? Teljesen át vagy fagyva. - szólítom meg óvatosan, mikor ismét alább hagy a szipogása. Pár pillanatig semmit sem reagál a kérésemre, majd megmozdul az ölelésemben és lassan kibontakozik a karjaim közül. Gyorsan talpra állok és segítek neki felkelni a földről, majd a szobámba vezetem, azon belül is a fürdőszobába és leültetem a kád szélére. Bágyadtan mered maga elé, miközben könnyei még mindig az arcát mossák és azt hiszem, hogy a segítségem nélkül képtelen lesz bármit is megcsinálni, úgyhogy leguggolok elé és kifűzöm a cipőjét. Beletelik némi időbe, mire leszenvedem róla a bakancsot, de végül sikerül. Ezután felállok, elé lépek és végig simítok a nedves arcán, majd a pulcsija derekához nyúlok és leveszem róla a vérben tocsogó ruhadarabot. A pólója sincs jobb állapotban, az is teljesen átázott a vörös folyadéktól, úgyhogy attól is megszabadítom, így már csak a nadrágját kell valahogy leimádkoznom róla. Teljesen magán kívül van, mintha lélekben valahol máshol járna, de azért megkönnyíti annyiban a dolgomat, hogy felemeli a kezét, ha kérem.  Remegő ujjakkal gombolom ki a nadrágját, majd a két jéghideg kezéért nyúlok.

-Állj fel, kérlek! - erőtlenül bólint a kérésemre, majd felkel, hogy le tudjam róla húzni a szűk farmert. Ebben már a segítségemre van, leveszi magáról, úgyhogy addig belépek a zuhanyzóba és jó melegre állítom be a vizet, hogy átmelegítse az átfagyott testét. Mikor megfelelő hőmérsékletűre melegszik a víz, kézen fogom és behúzom alá. Az sem érdekel, hogy én is teljesen elázom, most csak az számít, hogy rendbe tegyem őt. Megborzong, amikor a bőrét éri a forró víz, de miután megszokja, mozdulatlanul áll előttem, úgyhogy a tusfürdőért nyúlok, nyomok egy kicsit a markomba és fürdetni kezdem. Ha más lenne a helyzet, teljesen zavarban lennék, de most nem érek rá ezzel foglalkozni, amikor ekkora a baj. Óvatosan letisztítom az arcát, majd a szőke hajába dörzsölöm a habzó folyadékot, ő pedig szorosan kapaszkodik belém. Megmosom a karját és a mellkasát is, viszont amikor elérek az alsónadrágja korcához, lefogja a kezem és rám emeli fátyolos tekintetét.

-Innentől megoldom. - motyogja és gyengéden elhúzza onnan a kezem és egy pici puszit nyom rá. - Vegyél száraz ruhát. - bólintok a kérésére, majd magára hagyom a zuhanyzóban, lekapok egy törülközőt a tartóról és visszamegyek a szobámba. Leveszem a vizes pólót, szárazra törlöm a testem, majd kikapok egy másikat a szekrényemből és neki is keresek tiszta ruhát. Várok, míg elzáródik a víz, majd visszamegyek a fürdőbe, kezemben egy pólóval és egy alsóval. Egy szál törülközőben lép ki a kabinból, egyenesen felém. Egy parányit jobban néz ki, mint pár perce, viszont az arca bal oldala és a karja is csúnyán megsérült. Egy újabb törülközővel felitatom a vizet a mellkasáról és a hajáról, majd a kezébe nyomom a ruháit, hogy fel tudja venni. Megvárom, míg felöltözik, aztán a szobámba megyünk és lefekszünk az ágyamra. Azonnal hozzám bújik, fejét a mellkasomra hajtja, én pedig a nedves haját simogatom, miután betakarom. Nem merek rákérdezni a történtekre, félek, hogy újra kiborulna, azt pedig nem szeretném, úgyhogy inkább csak hagyom, hogy öleljen és megtalálja nálam a menedékét. A villanyt égve hagyom, mivel tudom, hogy nem alszik, hanem gondolkodik. Amikor az arcára csúsztatom a kezem, összefonja az ujjainkat, majd halkan elkezd beszélni.

-Nem akarlak elveszíteni. - suttogja alig hallhatóan, mégis értem minden szavát.

-Soha nem fogsz elveszíteni! - mondom határozottan, mire mocorogni kezd és felém fordul. - Elmondod mi történt? - kérdem bizakodva, mire bólint, a hajába túr és felül az ágyban. Én is így teszek, szembe fordulok vele és várok, hogy megszólaljon.

-Előbb ígérd meg, hogy bármit is mondok, nem fogsz félbe szakítani! - kéri a szemembe nézve, mire bólintok egyet. - Miután hazahoztalak, én is hazamentem. Aztán megjelent Krisztián, veszekedni kezdtünk, de az anyukád kiabált, hogy rosszul van. - azonnal a szám elé kapom a kezem és rá is szorítom, hogy ne törjem meg a beszédét a kérdéseimmel. - Be akartuk vinni a kórházba, de apa pont akkor ért haza, úgyhogy vele mentünk. Az orvos azt mondta, hogy semmi komoly baja nincs, de éjszakára bent tartják. - megkönnyebbülten sóhajtok fel a szavai hallatán, viszont sejtem, hogy ez még közel sem a történet vége. - Utána elindultunk haza, viszont út közben veszekedtünk Krisszel és kiderült, hogy a testvérem.

-Micsoda? - szólalok fel hitetlenül, de azonnal el is hallgatok. Ez valami rossz vicc lehet csak! Az nem lehet, hogy a két egymást legjobban gyűlölő fiú testvéri kapcsolatban legyen egymással.

-Ez az igazság. Apa is megerősítette. - amint kiejti az apja nevét újra könnyes lesz a szeme és sűrűket pislogva igyekszik visszafojtani azokat. - Minden olyan gyorsan történt. Krisz mondott valamit, amin felkaptam a vizet és nekiestem, apa pedig próbált lerángatni róla, de aztán megcsúszott a kocsi és belénk jöttek. - itt ismét eltörik nála a mécses és az én torkomat is a sírás fojtogatja. De a legfontosabb kérdés még hátravan. Mi lett Ákossal és Krisztiánnal? Belegondolni sem merek, hogy esetleg komoly bajuk esett, vagy még rosszabb...Magamhoz ölelem a fiút és próbálom megnyugtatni, de nem járok sok sikerrel.

-Bal oldalról jött belénk a másik autó. Krisszel jobb oldalon ültünk, úgyhogy megúsztuk pár karcolással, de apa... - itt elhal a hangja és keserű sírás rázza a mellkasát. Ugye nem halt meg? Az nem történhet meg. Olivérnek már csak az apja maradt és legyen akármilyen rossz is a kapcsolatuk, tudom, hogy szeretik egymást.

-Oli, ugye nem? - kérdem remegő hangon, de csak zokog a nyakamba.

-Minden tiszta vér volt. - folytatja tovább szaggatottan. - A tűzoltók vágták ki az autóból, mert beszorult. Bevitték a kórházba, de már a mentőben leállt a szíve. Újra élesztették, de nem mondtak semmi jót. Sok vért vesztett és súlyos belső sérülései vannak és a koponyája is megsérült. Nem tudtam tovább ott maradni, Nelli. - sóhajt egy nagyot és még jobban a hajamba temeti az arcát.

-Nyugodj meg! Minden rendben lesz! Apád erős férfi, túl fogja élni! - biztatom és reménykedem benne, hogy el is hiszi. Magamhoz szorítom a testét és a hátát simogatom, miközben nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Hosszú percekig ülünk így, míg elapadnak a könnyei, azután lefekszem és hagyom, hogy hozzám bújjon és lehunyja a szemét. Leoltom a lámpát és addig cirógatom az arcát, a karját és mindenét, míg végül el nem nyomja az álom.

Csendben bámulom a sötét plafont, miközben az egyenletes szuszogását hallgatom. Bele sem merek gondolni, hogy milyen szörnyű lehetett neki végignézni, ahogyan az apját kiszedik a roncsok közül. Teljesen összetört a fiú és ha elveszíti Ákost, akkor komolyan nem tudom, hogy mi lesz vele. Viszont az az egy biztos, hogy én nem hagyom magára. Végig mellette leszek, hogy érezze, hogy számíthat rám.

A következő pillanatban azonban a telefonom rezgésére kapom fel a fejemet. A kezembe veszem a készüléket és megnyitom az üzenetet, ami érkezett.

"Beengedsz? - Krisz"

Ennyi áll csak benne és értetlenül pillantok a kijelzőre, majd óvatosan megpróbálom lehámozni magamról Olivér karjait és amikor ez nagy nehezen sikerül, halk léptekkel osonok ki a szobából.

-Szia. - fáradt és megviselt arccal köszön, amikor ajtót nyitok neki.

-Szia. - felelem halkan és arrébb állok, hogy be tudjon jönni. Leülünk a kanapéra és pár pillanatig csak hallgatunk.

-Hogy van? - töri meg a csendet.

-Nem rég aludt el.

-Elmondta? - kérdi, mire bólintok egyet és ránézek. Ő már valószínűleg járt otthon, mivel tiszta ruha van rajta és az arcán a sebek is le vannak fertőtlenítve.

-Mi van Ákossal? - érdeklődöm tőle is, remélve, hogy több információval tud szolgálni, mint a szőkeség.

-Még tartott a műtét, mikor hazamentem. Rengeteg vért vesztett, nekem is kellett adnom, de azt mondták, hogy csoda lesz, ha túléli az éjszakát. - mondja keserűen. Látom rajta, hogy őt is megviselte a baleset és mindaz, ami Ákossal történt, hiszen mégis csak az ő apja is, hangozzon ez akármilyen furcsán.

-Mi történt pontosan? Olivér csak részleteket mondott.

-Hazafele úton valami hülyeséget mondtam Olivérnek, amin összevesztünk és behúzott nekem egyet. Ákos próbált minket szétszedni, de közben megcsúszott az autó, a szemben jövő kocsi pedig belénk rohant. - így, hogy ő meséli el, még rossszabbnak hangzik az egész.

-Titeket megvizsgáltak? - faggatom tovább.

-Engem igen, de Olivér nem engedte, hogy megnézzék. Folyamatosan őrjöngött és követelte, hogy mentsék meg az apánkat. - feleli, miközben a fejét csóválja. - Az egész az én hibám! Ha nem provokálom Olivért, akkor nincs ez az egész!

-Ne magadat hibáztasd! Azzal most nem megyünk semmire! Most az a legfontosabb, hogy Ákos rendbe jöjjön! - mondom, viszont recsegés hallatszik az emelet felől, mire mindketten oda kapjuk a tekintetünket.

-Nelli! - a szőkeség rekedt és erőtlen hangját hallom meg a távolból.

-Itt vagyok! - válaszolom, majd megjelenik a lépcsőn. Teljesen ki van merülve, a szemei vörösek és püffedtek és azt látom, hogy meg sem lepődik, amikor meglátja mellettem Krisztiánt. Helyette lebattyog a lépcsőn, leül mellém és magához ölel.

-Miért nem alszol? - kérdezem, miközben megsimogatom az arcát.

-Nem tudok. - feleli, majd a másik oldalamon ülő fiúra néz. - Hogy van? - kérdezi tőle.

-Még a műtőben volt, mikor eljöttem. - válaszolja és érzem, hogy Olivér szorítása erősödik körülöttem.

-Lehet, hogy már nem is él. - motyogja csalódottan.

-Megadtam a telefonszámom. Azt mondták, hogy hívnak, ha vége a műtétnek. - szól közbe Krisz, mire Oli csak bólint egyet. Mindketten ki vannak készülve és most még tehetetlenebbnek érzem magam, mint eddig. Percekig ülünk síri csendben a kanapén, csak a falióra kattogása zavarja a nyugalmat. A két fiú bambán néz ki a fejéből, én pedig sután ülök közöttük és azon gondolkodom, hogy mi lesz ezután. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha anyut hazaengedik és ő is ott ül az autóban. Nem, azt nem éltem volna túl, ha valami baja esik neki, vagy a babának, úgyhogy át tudom érezni a srácok helyzetét. Olivér beleroppanna, ha elveszítené az anyukája után az apját is.

-Jobb lenne, ha aludnátok egy picit. - javaslom, mire mindketten rám pillantanak. - Itt maradsz? - nézek kérdőn Krisztiánra.

-Ha nem gond, akkor igen.

-Hozok takarót. - felelem és a szekrényhez lépek, hogy előszedjek egy plédet belőle. Kihúzok egyet a polcról és visszasétálok hozzájuk, majd Oli felkel a kanapéról és rám néz.

-Fent megvárlak. - mondja és már el is indul a lépcső felé. Átnyújtom Krisznek a takarót, ő pedig elhelyezkedik a kanapén.

-Nells! Annyira sajnálok mindent! - kezdi, de félbeszakítom és kiveszem a kezéből a plédet.

-Felejtsük el! Most pedig aludj! - parancsolok rá és ráterítem a puha anyagot, majd leoltom a lámpát és felmegyek az emeletre. Mégis mit mondhattam volna neki? Nem haragudhatok rá, amikor ennyi rossz dolog történik vele is! A haragtartás különben sem az én asztalom, úgyhogy minek kínozzam szerencsétlent? Van neki most épp elég baja enélkül is. Különben pedig mégiscsak éveken át a legjobb barátom volt, és hiába derült ki róla az a sok hazugság, mégsem bánt velem rosszul sohasem.

Olivér az ágyam szélén ül, tenyérbe temetett arccal, mikor belépek a szobába és a teste rázkódásából gyanítom, hogy ismét sír. Elé lépek, lefejtem ujjait az arcáról és magamhoz ölelem. A hasamba fúrja a fejét, karjai a derekamat ölelik, én pedig kócos haját simogatom.

-Olyan sok marhaságot vágtam a fejéhez! Meg kellett volna mondanom neki, hogy szeretem! - motyogja a pólómba és tovább szorongat.

-Még elmondhatod neki! Meg fog gyógyulni! - vigasztalom erőtlenül és komolyan azt remélem, hogy igazam lesz. Nem hagyhatja itt a családját, a fiait, anyut és a születendő csöppséget sem!
Lassan elhalkul a sírása és elenged, én pedig bemászom az ágyamba, megvárom, míg mellém fekszik és magunkra húzom a takarót. Teljes testével hozzám simul, erősen átölel, én pedig egy puszit nyomok az arcára, majd lassacskán elnyom az álom.

       Mint akit fejbe vertek, úgy ébredek fel reggel Olivér alatt, ugyanis az éjjel teljesen rám feküdt. Próbálok úgy megmozdulni, hogy ne keltsem fel, de nem megy könnyedén. Előkotrom a mobilomat és megnézem az időt, és igencsak meglepődöm, amikor látom, hogy már 11 óra is elmúlt. Óvatosan kimászom alóla és halkan kimegyek a szobából, miután meggyőződöm róla, hogy még alszik. Mély álomban lehet, teljesen ki volt fáradva az éjjel, úgyhogy hagyom inkább pihenni. Mikor álmosan lemegyek a lépcsőn, meglátom, hogy Krisz már ébren van és a mobilját szorongatja.

-Jó reggelt. - köszönök halkan, mire ijedtében összerezzen, majd rám néz.

-Neked is. - motyogja és arrébb csúszik, hogy le tudjak ülni mellé.

-Tudtál aludni? - kérdezem, bár látva a karikás szemeit, nem hiszem, hogy pozitív választ kapok.

-Nem. Egész éjjel gondolkodtam. Egy igazi szar alak vagyok, Nells! És az a legrosszabb, hogy egy ilyen szörnyűségnek kellett történnie ahhoz, hogy ezt belássam! - fintorogva ostorozza magát, én pedig nem tehetek róla, de megsajnálom szegényt. Azt nem tudom, hogy miért tette, amiket tett, de neki is jár a megbocsátás, mint mindenki másnak.

-Mindenki követ el hibákat! - mondom neki és megsimogatom a hátát.

-Tudod, Olivér nagyon szerencsés, hogy vagy neki! Én is az voltam éveken át, mégsem vettem észre, csak azután, hogy elveszítettelek.

-Nem veszítettél el! Itt vagyok! Igaz, hogy most nem a legjobb a kapcsolatunk, de az idő majd mindent megold. - felelem és így is gondolom. Hiába történtek köztünk csúnya dolgok, azért néha-néha hiányzik, hiszen mégis csak legjobb barátok voltunk. És most, hogy kiderült ez a testvér dolog, talán Olivérrel is megbékélnek és akkor végre minden rendbe jönne. - Kérsz kávét? - kérdezem, amikor nem szól semmit.

-Az jól esne. - mosolyodik el egy icipicit, én pedig felkelek mellőle és a konyhába indulok. Apa tegnap teletöltve hagyta a termoszt, úgyhogy még a főzéssel sem kell bajlódnom. Megmelegítem neki, magamnak pedig egy tejeskávét csinálok, majd leülünk az asztalhoz.

-Kérdezhetek valamit? - nézek rá kérdőn, mire bólint egyet és belekortyol a csészébe. - Mióta tudod, hogy testvérek vagytok?

-Pár hete. Kerestem egy papírt az iratok között otthon és akkor megtaláltam apa egy régebbi orvosi leletét. Megnéztem és nem stimmelt a vércsoportunk, aztán rákérdeztem anyánál, ő meg bevallotta, hogy Ákos a vérszerinti apám. - válaszolja egykedvűen.

-És apukád tudja?

-Végig tudta. 18 éve tudja, hogy valaki más fia vagyok és mégis sajátjaként nevelt fel. Fura ez a helyzet, de valahol mindkettőjüket az apámnak tekintem. - meséli lehajtott fejjel, én pedig próbálok belegondolni a helyzetébe. Nem lehet egyszerű neki sem.

-Reggelt. - a szőkeség rekedt hangjára kapom fel a fejem és az ajtó felé fordulok. Felénk csoszog, kihúz magának egy széket, majd leül és egy puszit nyom az arcomra.

-Hogy vagy? - nézek rá és közben töltök neki kávét.

-Jól vagyok, Nells! - feleli és próbál határozottnak tűnni, de engem nem tud becsapni. Látom, hogy egyáltalán nincs jól, de inkább annyiban hagyom a dolgot. - Nem hívtak? - pillant a vele szemben ülő fiúra.

-Nem. - feleli és megrázza a fejét.

-Felöltözöm és bemegyek hozzá. - jelenti ki, gyorsan megissza  a kávéját és fel is áll a székről.

-Elviszlek. Kocsival vagyok. - mondja Krisz, Olivér pedig egy bólintással felel. Én is menni szeretnék, már csak azért is, mert anya is bent van, úgyhogy összekapom magam és szaladok a szőkeség után a szobámba, hogy felöltözzek. Ő már a nadrágját húzza magára, mikor belépek, én pedig a szekrényemhez sietek, kikapok pár ruhadarabot és a fürdőbe futok velük. Rekord gyorsasággal készülök el, megfésülöm a hajam és lemegyek a fiúkhoz. Útra készen várnak rám az ajtó előtt, aztán mikor megérkezem, elindulunk. Krisz nagyon óvatosan vezet, bár már nem csúszik annyira az út, mégis lassan megy, amiért nagyon hálás vagyok. Majdnem fél órába telik, míg megérkezünk a kórházhoz, a két srác azonnal kipattan a kocsiból, nekem meg szinte futnom kell utánuk, annyira sietnek befelé, de megértem őket. A recepciónál érem őket utol, és megragadom Olivér kezét, hogy mellette maradjak és így megyünk fel a harmadik emeletre.

-Elnézést! - Krisztián leszólítja az első orvost, aki velünk szembe jön. - Tud valamit Szelei Ákosról? - kérdezi.

-Önök a hozzátartozói? - kérdez vissza a köpenyes férfi.

-Igen. A fiai vagyunk. - szól közbe Olivér és meglep, hogy többes számban beszél.

-Nem rég ért véget az operáció. Sikerült elállítanunk a belső vérzéseket, viszont a koponya sérülése igen súlyos. Azt kell sajnos mondanom, hogy az édesapjukon csak a csoda segíthet, hogy teljesen felépüljön. Sajnálom. - közli komolyan, a szőkeség pedig majd' összeroppantja az ujjaimat idegességében.

-Bemehetünk hozzá? - kérdezi Krisz reménykedve.

-Sajnálom, de nem. Az intenzíven van, ott pedig nem fogadhat látogatókat. - feleli a doki.

-Rendben. Köszönjük. - veszem át a szót, majd a férfi távozik, így egyedül maradok a folyosón a két összetört fiúval. Olivér elengedi a kezem és az egyik kórterem ablakához lép. Mi is odamegyünk hozzá és amikor benézek az üvegen, látom, hogy Ákos fekszik bent. Lélegeztetőgépen van, a feje bekötve, a többi részét pedig takaró borítja. Hiába nem az én egyik szerettemről van szó, borzalmas érzés ilyen állapotban látni őt. Megsimogatom Olivér karját, de nem néz rám egy pillanatra sem, úgyhogy úgy döntök, hogy kicsit egyedül hagyom őket.

-Megkeresem anyut. - mondom neki, de csak egy bólintással válaszol, úgyhogy itt is hagyom őket. A nővérpultnál megkérdezem, hogy merre találom az anyukámat és miután egy kedves fiatal nő elmondja, meg is keresem a szobáját. Amikor belépek, látom, hogy már felöltözve ül az ágya szélén, gondolom arra vár, hogy valaki érte jöjjön, pontosabban Ákos, de sajnos ez nem fog megtörténni.

-Nelli, kincsem. - szólít meg, amikor meglát.

-Jól vagy? - kérdezem rögtön és megölelem.

-Igen. Semmi baj, csak egy kis rosszullét. - feleli mosolyogva. - Hogy-hogy te jöttél? Ákos hívott fel? - faggatózik, nekem pedig összeszorul a szívem, hallva a lelkesedését.

-Anya. Valamit el kell mondanom. - szakítom félbe komoly hangon, ő pedig nagy szemekkel pillant rám.

-Baj van? - kérdi halkan, mire lassan bólintok.

-A fiúknak balesetük volt este, mikor hazaindultak innen. - mondom halkan, ő pedig a szája elé kapja a kezét.

-Ugye nem történt komoly bajuk?

-Olivér és Krisztián jól vannak, de Ákos nagyon súlyosan megsérült. - közlöm vele, mire könnyes lesz a szeme.

-Úristen, ne! De rendbe jön ugye? Nelli, mondd, hogy rendbe fog jönni! - sírja el magát, én pedig próbálok lelket önteni belé.

-Nem tudom, anyu. - mondom el az igazat, mire felzokog.

-Látnom kell! Hol van? - felpattan az ágyról és kiront a szobából. Addig szalad a folyosón, míg meg nem pillantja a két fiút, én pedig lassítok a lépteimen, úgy sem tudok most segíteni egyiküknek sem. Anya sírva öleli át Olivért, amitől nagyot dobban a szívem a mellkasomban. Krisz mellé lépek, aki üveges tekintettel bámul befelé az ablakon, majd egyszerűen fogja magát és leül a földre, Oli pedig rátapad az ablakra és azon keresztül figyeli az apját. Tehetetlenül váltogatom közöttük a tekintetem, viszont a szőkeségem hirtelen a fejéhez kap és kis híján elájulna, ha nem kapnék utána.

-Oli, mi a baj? - kérdezem kétségbeesetten, miközben leültetem egy székre.

-Semmi. Jól vagyok. - motyogja zavartan.

-A francokat vagy jól! - szólok rá erősen. Az egy dolog, hogy összetört és aggódik Ákosért, de attól még felelőtlennek tartom, amiért nem engedte, hogy megvizsgálják.

-Szólok valakinek. - anyu hangját hallom meg mögülünk, majd el is tűnik. Leülök Olivér mellé és az ölembe húzom a remegő kezét. Összekulcsolja az ujjainkat és tétován bámul ki a fejéből, majd anya visszatér ugyanazzal az orvossal, aki tájékoztatott minket Ákos állapotáról.

-Jöjjön, Olivér. Megvizsgálom! - rápillant a mellettem ülő fiúra, aki csak a fejét csóválja, nekem pedig kezd belőle elegem lenni, hogy ennyire makacs.

-Semmi bajom. - erősködik tovább.

-Olivér! Indíts! Most! - parancsolok rá szigorúan, mire rám néz és amikor látja a szememben a dühöt, nagyot sóhajt és elindul az orvos után. Hosszan fújom ki a bent tartott levegőmet és érzem, hogy kezdek kimerülni én is. Sok volt ez így egyszerre, pedig még csak nem is velem történt ez a sok szörnyűség. Anyu ül le mellém Olivér helyére és a folydogáló könnyeit törölgeti. Megölelem és próbálom nyugtatni őt is, de nem járok sikerrel most sem. Csendesen ülünk a szinte kihalt folyosón hosszú percekig és fél óra után kezdek aggódni a szőkeségért. Mi tart már ennyi ideig? Nagyon remélem, hogy nincs komoly baja, mert az már tényleg sok lenne. Rögtön felpattanok a helyemről, amikor meglátom közeledni a folyosón és elé szaladok.

-Na? - kérdezem türelmetlenül.

-Agyrázkódás. - feleli és hanyagul megrántja a vállát. Fel nem tudom fogni, hogy hogy képes ilyen nemtörődöm stílusban kezelni, hogy agyrázkódást kapott. Sokkal nagyobb baja is lehetett volna.

-Menjünk haza. Pihenned kell! - mondom neki.

-Nem. Semmi bajom. Egy nyamvadt agyrázkódással megúsztam, amikor az apám haldoklik! Nekem kellene ott feküdnöm helyette, érted? - fakad ki és rám kiabál, én pedig megragadom a mellkasán a pulóvert és erősen megrángatom a hülye fiút.

-Befejezted? - kérdezem totál higgadtan. Tudom, hogy ez még jobban felbosszantja, mint ha kiabálnék vele, úgyhogy pont ezért csinálom. - Mivel lenne jobb, ha te lennél a helyében? Szerintem semmivel! Neki sem kellene ott feküdnie, de ha már így történt, akkor az a minimum, hogy összeszeded magad miatta és mellette leszel! Kapj a fejedhez, Olivér, mert nagyon nem leszünk így jóban! - teremtem le, majd elengedem és nem foglalkozva a csodálkozó tekintetével magára hagyom és visszamegyek anyuhoz.

-Menjünk haza. - kérem őt is és megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor bólint és felkel a székről. Krisz is összeszedi magát, úgyhogy elindulunk a folyosón, le a kocsihoz. Az út kínos csendben telik, senki nem szól senkihez és szinte kipattanok az ajtón, amikor Krisztián lefékez Olivérék háza előtt. Nem kérdéses, hogy itt maradok, ugyanis szükségük van rám.

-Nem jössz be? - nézek Kriszre, aki ki sem szállt az autóból.

-Nem. Jobb, ha haza megyek. - feleli halkan. Megértően bólintok, köszönök neki, majd bemegyek a többiek után. Olivér már el is tűnt a szobájában, anya pedig a konyhában van és vizet iszik.

-Szívem, lefekszem egy kicsit, ha nem baj. - néz rám fáradtan.

-Persze, menj csak. - helyeslem és magára is hagyom. Óvatosan megyek fel a szőkeséghez, mert nem tudom, hogy akar-e egyáltalán látni, vagy sem. Amikor benyitok a szobájába, meglátom, hogy az ágyán ül tenyérbe temetett arccal. Habozva lépek oda hozzá, ő pedig felemeli a fejét és rám pillant.

-Hagyj magamra, kérlek! Egyedül szeretnék lenni. - szomorúan hajtom le a fejem a kérésére, de tulajdonképpen számítottam is erre.

-Oli! - szólítom meg, mire kérdőn vonja fel a szemöldökét. - Szeretlek. - mondom, abban bízva, hogy ez talán egy picit jobb kedvre deríti, de amikor csak egy bólintással reagál a vallomásomra, valami megtörik bennem és inkább kimegyek a szobájából. Igen, tudom, hogy most nehéz neki és azt is tudom, hogy kisebb baja is nagyobb annál, mint hogy velem foglalkozzon, de ez akkor is rosszul esett.

Mivel már késő délután van, így elmegyek zuhanyozni, aztán megágyazok magamnak a vendég szobában. Órákig bámulok ki a fejemből, elaludni nem tudok, akármennyire is fáradt vagyok. Aztán késő este hallom, hogy nyílik az ajtó, majd besüpped mellettem az ágy és a szőkém bújik hozzám.

-Ne haragudj! Egy marha vagyok. - suttogja, miközben pici puszikat nyom az arcomra. Magamhoz ölelem és jól megszorongatom a fiút. Mégis hogy tudnék rá haragudni? Szeretem őt, akárhogyan is viselkedik néha. - Szeretlek, Nells! - morogja a fülembe, amibe beleremeg az egész testem. Homlokon csókolom, magamhoz húzom és így alszunk el, egymás karjaiban.

Hahó! Meghoztam a folytatást, ami kicsit hosszabb lett, mint szokott, de remélem nem bánjátok. Szeretném megköszönni a sok szép hozzászólást és a vote-okat is, nagyszerűek vagytok és elképesztően jól esik látni, hogy szeretitek a történetet. Remélem ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket, ha igen, akkor jelezzétek. :) Nem sokára hozom a folytatást, addig is puszii. :)