Szathmáry Nelli

Karácsony? Ünnepek? Téli szünet? Na, ne nevettess! Az utóbbi két hetem mindenről szólt, csak nem a szeretet ünnepéről. Igazából az lenne a meglepő, ha minden úgy alakulna, ahogy a normális emberek életében. De kezdjük inkább az elejéről.

Miután Olivért bevitték a kórházba, kb szétidegeskedtem magam, azalatt a másfél óra alatt, míg sorra került és megvizsgálták. Annyira tudtam, hogy nem szabadott volna hagynom játszani, de amilyen csökönyös tökfej, megint megtalálta magának a bajt. Azóta persze tiszta hisztis kiskölyök lett, mivel ágynyugalmat és pihenést írtak neki elő. És mivel Olivérről beszélünk, kizárt, hogy valamikor is azt csinálja, amit mondanak neki! A székhelyemet áttettem a lakásukba, haza csak ruháért járok, na meg persze, hogy ránézzek apára, aki mostanában nagyon elfoglalt lett, így szerintem nem is nagyon bánja, hogy ritkán vagyok otthon. A karácsonyt természetesen együtt töltöttük, főztünk, elmentünk a nagyiékhoz és megajándékoztuk egymást. Még egy unalmas céges vacsorára is elmentem vele, ahol kb végig chateltem az egészet a szőkeséggel, de muszáj volt két felé szakadnom egy kicsit.

Anyuékkal is sok időt töltöttem, tekintve, hogy szinte náluk lakom egy ideje. Viszont jó oldala a dolognak, hogy normalizálódott a kapcsolatunk és Ákossal is sikerült valamilyen szinten megbékélnem, ami nagy szó, főleg, hogy mennyire utáltam őt az elején. De úgy látom, hogy jól megvannak együtt, úgyhogy nem szólhatok bele a dolgaikba.

És akkor térjünk rá a szőkeségre. Most mit mondjak róla? 3 hete fekszik 2 törött és 1 megrepedt bordával és folyamatosan a véremet szívja, mivel nincs jobb dolga. Néha komolyan le tudnám csapni, de inkább nem teszem. Meg tudom érteni, hogy csak szenved, valószínűleg én is ezt tenném és azért is vagyok folyamatosan mellette, hogy ne kattanjon meg a szobájában. Néha elmegyünk sétálni, vagy megnézzük a jégkorisokat, de ezen kívül elvagyunk egymással otthon is. Azóta is próbálom kiszedni belőle, hogy mi bántja, de mindig eltereli a figyelmemet. Vagy megcsókol, vagy a hajamat piszkálja, egyszóval bármit megtesz, csak ne kelljen beszélnie az érzéseiről. Tudom, hogy nem nyílik meg könnyen, még nekem sem, de engem meg olyan fából faragtak, hogy ne adjam fel, ha valamit nagyon el akarok érni, úgyhogy kivárom, míg megtörik a jég és beavat a dolgaiba. Annyit már sikerült belőle kihúznom, hogy hiányzik az anyukája és a szívem szakadt meg, amikor belenéztem a szomorú kék szemeibe. Bár tudnék ezen segíteni. Ha tehetném, visszahoznám az édesanyját, csak hogy boldognak lássam, de sajnos erre semmi lehetőségem.

Ma szilveszter reggele van és este hivatalosak lennénk Dominik házi bulijába, bár személy szerint semmi kedvem menni, de tekintettel vagyok Olivérre, aki viszonylag jól elviselte a majdnem 3 hétig tartó karanténját, úgyhogy elkísérem. Az ép oldalán fekszik, karjai a derekamat ölelik, a feje pedig a hajamban van. Kicsit fura testhelyzetben alszik, de már kezdem megszokni, hogy mindig úgy helyezkedik, hogy szorosan hozzám simuljon. Úgy érzem, hogy ezalatt a jó néhány nap alatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz és itt most nem arra gondolok, hogy együtt alszunk és szinte az egész napot együtt töltjük, hanem, hogy valami erős kötődés alakult ki közöttünk, ami egyszerre tölt el félelemmel és nyugodtsággal. Nem túl szerencsés ilyen szintű bizalmat kiépíteni egy másik emberrel, de ugyanakkor megnyugtató a tudat, hogy van mellettem valaki, akire számíthatok. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy majd pont Olivér lesz ez az ember, de az élet mindig tartogat meglepetéseket.

Viszont van valami, amit nem mertem neki elmondani. Ugye a szünet előtti utolsó héten egyedül mentem suliba, ahol Dominik és Kristóf szinte minden lépésemet figyelték, gondolom Olivér kérésére, mivel Krisztiánnak lejárt az egy hét felfüggesztése és újra az osztályunk teljes jogú tagjaként csúfítja a mindennapjainkat. Javára írandó, hogy nem próbált meg velem kommunikálni, mondjuk a fiúk nem is hagyták volna. El volt a többiekkel, Vivien is beváltotta a szavát és rányomult, megjegyzem nem túl okosan, mivel Krisz lerázta őt. Nem is ez a lényeg, vele most szerencsére nincs semmiféle kapcsolatom, hanem az aggaszt, hogy Olivér csapattársai konkrétan rám szálltak. Ezalatt azt értem, hogy folyamatosan megbámultak a folyosón és ha a két fiú valamilyen csoda folytán pár percig nem volt a közelemben, oda is jöttek hozzám és elég gyenge csajozós szöveggel kezdtek bepróbálkozni. Nem vettem túl komolyan őket, viszont az egyikük, - azt hiszem Bencének hívják - elég ijesztő figura és az sem túl jó dolog, hogy elég világosan a tudomásomra hozta, hogy miket művelne velem, ha Olivér nem lenne. Mivel nincs tapasztalatom sem fiúkkal, sem pedig bunkó fiúkkal, így nyilván megijedtem tőlük, de ha ezt elmondanám a szőkeségnek, tuti, hogy szétcsapna közöttük. Ami több okból kifolyólag sem lenne túl szerencsés. Nem akarom, hogy miattam verekedjen és főleg ne a csapattársaival. Így is felfüggesztette az edzője egy hónapra és utána is csak csereként játszhat majd. Épp elég baj ez neki, nem kell még, hogy miattam is kalamajkába keveredjen.

-Jó reggelt, bébi. - dörmögi rekedt hangon és a hajamba túrva magához húz. Imádok így felébredni.

-Neked is, hétalvó! - motyogom a nyakába mosolyogva. Hümmög valamit, amit nem értek, majd felemeli a fejét és rám néz az álmosan is gyönyörűen rikító kék szempárjával.

-Este megyünk? - kérdi, miközben pici puszikat nyom az arcom minden egyes szegletére.

-Szeretnél? - kérdezek vissza és megpróbálom az ujjaimmal helyreigazítani a szanaszét álló szőke tincseit.

-Nem gond, ha benézünk egy kicsit?

-Nem. - megcsóválom a fejem, mire elmosolyodik és könnyedén szájon csókol. A pici csókunk nem picit mélyül el, hirtelen azon kapom magam, hogy a matracba préselődve fekszem Olivér alatt, aki úgy falja az ajkaimat, mint egy ragadozó. Készségesen viszonzom a hevességét, beletúrok a hajába és a takaró alatt érzem a hasamnak nyomódó férfiasságát, ami két hét együtt alvás után is kicsit megijeszt. Zavarba hoz és megrémít, pedig tudom, hogy nem tenne velem semmi olyasmit, amit nem szeretnék. Látszik, hogy eddig hatalmas burokban éltem az életemet és rohadt nehéz lesz kikecmeregni belőle.

-Mi a baj? - szakad el tőlem hirtelen és fürkésző tekintettel vizslatja a valószínűleg kipirult arcomat.

-Semmi. - felelem habozva és látom rajta, hogy nem hisz nekem.

-Sok volt? Vagy fájdalmat okoztam? - faggat aggódva, amitől melegség járja át a szívem. Én és a hülye félelmeim... Jobban kellene bíznom a szőkémben, hiszen most is azt bizonyítja éppen, hogy sohasem bántana.

-Nem. Semmi baj. Tényleg. - győzködöm, mire egy ideig még gyanakvóan méreget, aztán visszafekszik mellém. Hogy oldjam a feszültséget és hogy eltereljem a figyelmemet, felhúzom a pólóját, hogy megvizsgálhassam a sérülését. Minden egyes nap ezt csinálom, néha többször is, de nem mutatja, hogy baja lenne ezzel, pedig tudom, hogy idegesíti. Szinte alig látszik már a nyoma, mégis az lenne a legjobb, ha még egy ideig pihentetné.

-Nagyon fáj még? - pillantok rá, mert érzem magamon a tekintetét.

-Nem vészes. - feleli és vissza akarja húzni rá a pólóját, de nem hagyom.

-Biztos, hogy nem fáj? Hozzak rá borogatást? Vagy bekenjem? - folytatom, mire felmordul és lerángatja magán az anyagot.

-Bébi, higgadj le! Szerintem neked jobban fáj, mint nekem! Jól vagyok. Ne aggódj ennyit! - szól rám határozottan, de cseppet sem durván. Befogom hát a számat és belátom, hogy néha tényleg túlidegeskedek néhány dolgot. Megragadja a csuklómat és felhúz magához, majd átölel és így fekszünk egy jó ideig.
Hozzá tudnék szokni, hogy minden nap a karjai között ébredjek, viszont érzem azt is, ahogy rám ragad a hetek óta belőle áradó feszültség, ami engem is ingerültté tesz. Nem nagyon vagyok kibékülve az önmarcangoló Olivérrel, de csinálhatok én akármit, akkor sem tudom megnyugtatni.

-Éhes vagy? - szólal meg, amikor a gyomrom hangosan megtöri a ránk nehezedő csendet.

-Talán. - motyogom, mire édesen felkuncog és felkel mellőlem. Én is így teszek, felöltözünk és összeszedjük magunkat, majd lemegyünk a konyhába. A nagy lábaival könnyen lehagy, szinte kocogok utána, ám a hátához csapódok, amikor hirtelen megáll a konyhaajtóban. Értetlenül dörzsölöm meg a homlokomat, amivel sikerült lefejelnem a hátát és amikor kilépek mögüle, meglátom anyát és Ákost, akik a pult előtt állnak. A férfi hátulról öleli át anyut és mindkettejük keze a hasán van, ami bár még nem gömbölyödik, az ultrahang alapján egy pici lakó növekszik benne. Hátborzongató érzés így látni őket, valószínűleg Olivér is ezért kapott sokkot az előbb.

-Héé, minden oké? - nagy nehezen magam felé fordítom, de nem néz a szemembe, hanem kábán mered maga elé, miközben a kezei ökölbe szorulnak maga mellett. - Oli! - megrángatom a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét, de rám sem hederít. Remek. Megint bezárkózott. - Olivér, ne csináld ezt, kérlek! - nézek fel rá, mire végre rám emeli a sötéten villogó kék szemeit. Dühös. Felismerem ezt a fajta nézését.

-Hagyj most békén! - pillant rám jelentőségteljesen, ami olyan rosszul esik, hogy vissza kell fognom magam, nehogy sírva fakadjak.

-Hetek óta ezt csinálod! Ideje lenne most már elmondani, hogy mi bánt, nem gondolod?

-Nem! Nem gondolom! - veti foghegyről, nekem pedig most van elegem, úgyhogy itt hagyom a folyosó közepén és dühösen visszamegyek a szobájába a táskámért. Eddig próbáltam kedvesen kiszedni belőle a dolgokat, most próbáltam rámenősebben is, de ha ez sem elég, akkor jobb, ha hagyom egy darabig.
Hangosan becsapódik mögöttem az ajtó, sietve zsebre rakom a mobilom, felkapom a fotelből a táskámat és indulok is kifelé, viszont az ajtóban ismét összeütközünk, csak ezúttal szemből.

-Hova mész? - kérdi fojtott hangon.

-Haza. - közlöm vele és megpróbálom kikerülni, de persze nem hagyja.

-Most komolyan megsértődtél? - hitetlenkedve vonja fel a szemöldökét és szinte még neki áll feljebb, hogy ennél többet nem tudok azért tenni, hogy megbízzon bennem.

-Nem sértődtem meg, csak nincs kedvem megint végignézni, ahogy dühöngő őrült módjára szétzúzol mindent, ami a kezed ügyébe kerül! - vágom hozzá a szavakat cseppet sem kedvesen, ami egy szép kis vita kezdetét jelenti, ha nem megyek el innen most rögtön.

-Hétre érted megyek. - teljesen figyelmen kívül hagyja, amit mondtam, csak azzal van elfoglalva, hogy lerázzon, ami most sikerül is neki. Villámló tekintettel és erősen ellököm az útból és szó nélkül itt hagyom. Nem jön utánam, nem tiltakozik, de miért is tenné? Nyilvánvalóan nincs most rám szüksége, én pedig nem csinálok még nagyobb bolondot magamból azzal, hogy könyörgök neki. Ha nem, hát nem!

El sem köszönök a felnőttektől, gyorsan magamra rángatom a csizmám és a kabátomat, majd kilépek a jég hideg decemberi időbe. Karácsony óta folyamatosan havazik, így az egész környéket vakító fehérség borítja, ami tök szép meg minden, de rohadtul hideg. Megrázkódok a hirtelen jött kellemetlen hűvöstől, és összébb húzom a nyakamon a sálat. A mancsomat a zsebembe rejtem és elindulok hazafelé. Bosszankodva trappolok végig Pest néptelen utcáin és egész végig azon töröm a fejem, hogy mit csináljak Olivérrel, ha egyszer minden nemű próbálkozásom hiábavaló. Nem találkoztam még ennyire bonyolult emberrel és kicsit sem könnyíti meg a helyzetemet azzal, hogy nem árul el egy árva szót sem. Már pedig ez hosszú távon nem lesz jó egyikünknek sem. Nem tudom, hogy meddig vagyok képes tolerálni a viselkedését. De amennyire szeretem ezt a majmot, úgy gondolom, hogy a megérdemeltnél sokkal tovább is bírni fogom.

Dideregve lépek be az ajtón apa legnagyobb meglepetésére. Azt hiszem, hogy nem számított rám, de nem tűnik csalódottnak, amiért haza jöttem.

-Szia, apu. - köszönök neki, miközben levetem a kabátomat.

-Szia, picim. Hát te? - érdeklődik a kanapén ülve.

-Haza jöttem egy kicsit. - válaszolom és inkább eltitkolom, hogy szépen összevesztünk Olivérrel. Apa még mindig kicsit idegenkedve nézi a kapcsolatunkat, bár nincs semmi baja a szőkeséggel, csak engem félt.

-Örülök neki. Este mész valahova? - vált témát, amikor leülök mellé.

-Igen. Dominiknál lesz valami buli. - fintorgok, mivel semmi kedvem házibuliba menni. A legutóbbi is pocsék véget ért. Nem beszélve arról, hogy egész éjszaka bujkálhatok majd a focicsapat tagjai, valamint Krisztián elől. Hurrá! Tényleg alig várom, hogy mehessek. - És te? - kérdezek vissza, mire halványan elmosolyodik.

-Céges vacsora lesz. Gondoltam velem jöhetnél, de ha már programod van, akkor menj csak nyugodtan.

-Biztos, hogy nem baj? Szívesen veled megyek, ha szeretnéd! - ajánlom fel kis lelkiismeret furdalással. Haragszom magamra, amiért ennyire elhanyagoltam az utóbbi időben, de most már igyekezni fogok annyi időt vele tölteni, amennyit csak lehet.

-Nem gond. Neked úgyis unalmas lenne! Csomó 40 éves felnőtt, akik a könyvelésről beszélgetnek egész éjszaka. Nem a te műfajod. - jegyzi meg mosolyogva, amin felkuncogok. Teljesen igaza van. Halálra unnám magam, mint a legutóbb.

-Jól van, apa. - annyiban hagyjuk a témát és mindketten a tv-t kezdjük bámulni, amin valami idétlen rajzfilm megy. Le sem tagadhatnánk egymást, annyira hasonlítunk. Más már rég elkapcsolta volna valami értelmes csatornára, de mi inkább ezt nézzük és jókat nevetünk a béna mesefigurákon. Ezt szeretem annyira apában. Bármi gondom is van, még ha nem is mondom el neki, mindig képes valamivel elterelni a figyelmemet.

A nap további része eseménytelenül zajlik, ebédelünk, olvasok, hajat mosok és ehhez hasonló dolgokkal ütöm el az időt, majd 6 körül el kezdek készülődni. Mivel nem akarok feltűnést kelteni, nem viszem túlzásba az öltözködést sem. Egy fekete, kövekkel kirakott cicanadrágot és egy ugyancsak fekete szűk blúzt veszek fel, amit egy ezüst színű övvel dobok fel. A hajamban hajsütővel megerősítem a hullámokat, sminknek csak szempillaspirált és sötétbarna szemceruzát használok és ezután késznek nyilvánítom magamat. Fújok még párat a parfümömből, amikor megszólal a csengő. Nem megyek le ajtót nyitni, apu majd kinyitja, vagy legfeljebb Olivér vár egy kicsit. Nem fogok vele kedvesen viselkedni, amikor reggel olyan bunkó volt. A következő pillanatban kopogás hallatszik az ajtómon, mire odalépek és kinyitom azt. Elakad a szavam, amikor meglátom őt, hasonlóan feketében. Sötét farmerje rátapad, ahogyan a ropogósra vasalt fekete ingje is, a szőke haja pedig gondosan beállított összevisszaságban hullik a homlokába. De ami az egészben a legmeglepőbb, hogy a háta mögül egy szál hófehér rózsát húz elő.

-Haragszol még? - kiskutya szemekkel néz rám, miközben felém nyújtja a szépséges virágot.

-Hülye vagy még? - kérdezek vissza szigorú tekintettel. Megrázza a fejét, majd azonnal hozzám bújik, amikor kitárom a karjaimat. Szorosan magához ölel, fejét a hajamba fúrja és hosszú percekig nem enged el.

-Sajnálom, bébi. - suttogja a fülembe, amibe beleremegek. Nagyon sokszor meg tudnám fojtani egy kanál vízben a viselkedése miatt, de az ilyen pillanatokért azt hiszem, hogy nagyon is megéri mellette lenni.

-Nagyon szép. - mondom a virágra, miután elenged és bele is szagolok.

-Ne szokj nagyon hozzá! - pimaszkodik, amin elnevetem magam. Tudom nagyon jól, hogy ő nem az a fajta srác, aki virágot és csokit vesz a barátnőjének és ez a mostani próbálkozása tényleg figyelemre méltó volt.

-Ennyit a fene nagy kedvességedről! - fújtatok bosszúságot színlelve, mire csak megvonja a vállát.

-Ismersz. - mondja lazán és magához húz egy rövid csókra. - Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy. - súgja az ajkaimra, amin zavartan elmosolyodom.

-Menjünk inkább. - motyogom. Öntelt vigyorra húzza a száját, majd kézen fogva vezet le a lépcsőn, ahol belebújunk a kabátunkba és elköszönünk apától, majd kimegyünk. Autó helyett most gyalog megyünk, tekintve, hogy Dominik itt lakik a szomszéd utcában, meg azért az sem felejtendő, hogy szilveszter van, szóval valószínűleg inni is fogunk egy keveset.
A rövid út alatt nem sok mindenről beszélünk, viszont már az utca elején lehet hallani, hogy Dominik bizony megadja a módját az új év megünneplésének. Döbbenten torpanok meg a kapu előtt, ami tele van emberrel. Azt hiszem, hogy nagyon nem szeretnék most itt lenni. Olivér félrelöki az útból a már nem túl józan fiatalokat és bemegyünk a házba, ahol még nagyobb tömeg fogad. Egy fogasra akasztjuk a kabátunkat, majd szorosan a szőkeség ujjait markolászva indulunk a házigazda keresésére. Kis bolyongás után a konyhában találunk rá, miközben Kristóffal beszélget, jobbján pedig Szandra díszeleg. Kíváncsi lennék, hogy mi történt közöttük azon a bizonyos mozis randin, mivel azóta folyamatosan rajta lóg a lány.

-Sziasztok. - köszönünk, amikor odalépünk hozzájuk. Kristóf rám mosolyog, majd kezet fog a szőkeséggel, ahogyan Dominik is, csak ő jó szokása szerint összeborzolja a hajamat. Bosszúsan a mancsára csapok, amit Szandra gyilkos tekintettel néz végig. Rövid, testhez simuló vörös ruha van rajta és kicsit irigylem, amiért nem fél megkockáztatni egy jó kis tüdőgyulladást és eljött ebben a kis semmiben a mínusz 20 fokos hidegben. Na, de ő tudja mi a jó neki. Viszont ahogyan az én szőkémet méregeti a 6 centis szempillái alól, hát magamban számtalan gyilkossági kísérletet kigondolok, pusztán pár másodperc leforgása alatt.

-Mit isztok? - kérdi Dominik, ezzel magára vonva a figyelmünket.

-Én még semmit, köszi. - felelem azonnal, mire Szandra lenéző vigyort villant rám. Tényleg én kérek elnézést, amiért nem iszom le magam ájulásig...

-Én is megvagyok. - szólal meg mellettem Olivér, akire hálásan rámosolygok. Tudom, hogy miattam nem iszik, és azért, hogy vigyázni tudjon rám és ez mindennél többet jelent számomra.
A srácok beszélgetni kezdenek, amibe néha próbálnak engem is bevonni, de elvagyok anélkül is, hogy hozzászólnék a témájukhoz. A zene hangosan dübörög, az emberek egyre ittasabbak, ahogy közeledik az idő az éjfélhez, én pedig kezdem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Nagyon nem az én világom ez az egész parti dolog, viszont elviselem, ha azt látom, hogy Olivér jól érzi magát a barátaival.

-Kimegyek a mosdóba. - pár órával később megrángatom a karját és a fülébe kiabálok, amikor lehajol hozzám. Helyeslően bólint és a nappaliból nyíló folyosó felé mutat, jelezve, hogy arra keressem a mellékhelyiséget. Így is teszek, egyből megtalálom azt és felsóhajtok, amikor becsukom magam mögött az ajtót, kicsit kirekesztve ezzel a fülsüketítő zajt. A tükörbe nézve nem túl szép látvány fogad, az arcom piros a melegtől és a sminkem is elmaszatolódott, úgyhogy jól tettem, hogy bejöttem. Letörlöm az elkenődött szemfestéket, majd helyrehozom a kinézetemet, kezet mosok és kimegyek a fürdőből, az ajtóban viszont összeütközök valakivel.

-Bocsánat. - motyogom az illetőnek, ám amikor felnézek a furán csillogó szempárba, még a hideg is kiráz ijedtemben.

-Jól nézel ki, Aprólék! - dadogja Bence összefüggéstelenül, mire azonnal hátrálnék tőle, viszont a mögöttem lévő ajtó megakadályoz ebben. - Hol hagytad Rómeót? - vigyorog rám idétlenül és undorító piaszag árad belőle. Egyszerűen hányingerkeltő...

-A nappaliban van. - közlöm vele hátha leszáll rólam, tudva, hogy Olivér pár lépésnyire tartózkodik, de azzal, hogy közelebb lép felém, nem úgy tűnik, hogy érdekli is a dolog.

-Pont jó helyen van ott, nem gondolod? Túl balfasz, hogy egy ilyen lány legyen mellette! - nagyot nyelek, amikor a falhoz szorít és a könnyeimet visszafojtva próbálom őt ellökni magamtól.

-Hevesi, kurva gyorsan hagyd őt békén! - egy dühös hang hallatszik a közelből, ami még mindig nem Olivéré és nem tudom, hogy megkönnyebbüljek-e vagy kezdjek el jobban félni. Krisz hangjára a részeg marha távolabb lép tőlem és szembenéz a másik fiúval, aki egyértelműen a tudtára adja, hogy húzzon innen, amikor gyilkos tekintettel az ajtó irányába mutat.

-Jól vagy? - kérdi, mikor már csak ketten vagyunk a folyosón.

-Igen. Köszönöm. - mondom halkan és átkozom magam amiatt, hogy ilyen helyzetbe kerültem megint. Semmi szükségem arra, hogy megmentsen, főleg, amikor próbálom őt kizárni az életemből.

-Hol van Olivér? - kérdezi ő is. Ugye nem akar ez is rám mászni, mint az ostoba csapattársa? Minden pasinak kangörcse van ma, vagy mi a fene van?

-A nappaliban. - ismétlem meg önmagamat.

-És annyi esze van, hogy egyedül hagy! Gratulálok hozzá! 

-Csak a mosdóba jöttem ki! Tehetek én arról, hogy egy részeg idióta nem bír magával? - kelek ki magamból, látva a megvető tekintetét.

-Tudhatná a kis barátod, hogy egy házibuli tele van részeg idiótákkal, akik a magad fajta lányokra hajtanak! - felém lép pár lépést, és annak ellenére, hogy sokkal magasabb nálam és fölém tornyosul, állom a tekintetét és nem hagyom megfélemlíteni magam.

-Hagyd békén Olivért! És engem is! - követelem indulatosan.

-Nem olyan jó fiú, mint amilyennek te gondolod!

-Fogalmad sincs róla, hogy milyen!

-Tudod, lehet, hogy sokkal több közös van bennünk, mint hinnéd! - titokzatos arckifejezése kíváncsiságot ébreszt bennem, mert komolyan fogalmam sincs, hogy mit ért ezalatt.

-Ezt hogy érted?

-Úgy, hogy Olivér és én...

-Mi folyik itt? - az imént emlegetett fiú hangjára kapjuk fel a fejünket, én gyorsan ellököm magamtól Krisztiánt és Olivér mellé lépek.

-Semmi. Csak beszélgettünk. - feleli Krisz, farkasszemet nézve a barátommal.

-Tíz centis távolságról? - fojtott hangon és izzó szemekkel váltogatja közöttünk a tekintetét és akaratlanul is bűntudatom lesz, pedig nem is csináltam semmi rosszat.

-Oli, kérlek! Nem történt semmi! - győzködöm, de nem úgy néz ki, mint aki hisz is nekem.

-Ezt inkább ketten beszéljétek meg! - Krisz gúnyosan elvigyorodik, majd szó nélkül itt hagy minket az üres folyosón. Érzem a szőkeségből áradó feszültséget és dühöt, amitől lebénulok és nem tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzá anélkül, hogy veszekednénk.

-Mi ez az egész, Nelli? - kér számon, miközben a hajába túr, én pedig megszeppenten pislogok fel rá.

-Semmi. Komolyan. Csak beszélgettünk!

-Tudod mikor hiszem ezt el! El akar venni tőlem, igaz? Tudom, hogy erre fáj a foga! - fel - alá járkál a szűk folyosón és olyan düh árad belőle, hogy félek tőle, hogy mindjárt felrobban! Hetek óta most a legijesztőbb és ha nem beszélek a fejével, akkor abból nagy baj lesz!

-Na jó! Elég ebből! Beszélnünk kell, de nem itt! - mondom határozottan és elindulok, hogy megkeressem Dominikot. Hallom a lépteiből, hogy követ, de nem törődök vele, hanem a házigazdánk elé állok, aki először mosolyogva néz le rám, ám amikor megpillantja az arcomat, majd a mögöttem álló fiúét is, egyből elkomorodik. - Van itt valami csendes hely, ahol beszélhetek a nem normális barátoddal? - kérdem, mire bólint és benyúl a zsebébe, ahonnan előhúz egy kulcsot és a kezembe nyomja.

-Menjetek a szobámba. Fent van az emeleten. - hálásan bólintok neki, majd el is indulok fel a lépcsőn. Három ajtó van az emeleten, az elsőbe nem illik a kulcs, a másodikba azonban belemegy és amikor elfordítom, kinyílik az ajtó és Dominik hálószobája tárul elém. Belépek a helyiségbe, megvárom, míg a szőkeség is bejön, majd magunkra zárom az ajtót és zsebre dugom a kulcsot.

-Jó! És most innen addig nem megy ki egyikünk sem, amíg el nem árulod, hogy mi bajod van hetek óta! Hallgatlak! - nézek rá eltökélten, majd helyet foglalok Dominik ágyán.

-Semmi bajom. - morogja és továbbra sem néz a szemembe.

-Elegem van ebből, Olivér! - közlöm vele nyugodt hangon, amire persze egyből felkapja a fejét.

-Szakítani akarsz? - kérdezi egyből csalódottan.

-Nem! Csak tudni akarom, hogy mi van veled! Miért olyan nagy kérés ez? - ellágyítom a hangom, hátha akkor nagyobb hatást érek el nála.

-Ez nem ilyen egyszerű, Nells! Ha elmondanám azt a sok szarságot, tuti, hogy kidobnál! - néz rám gondterhelten, majd leül mellém.

-Ez hülyeség! Tudod jól, hogy szeretlek és bármit megbeszélhetsz velem! Csak próbálj meg bízni bennem!

-Én bízom benned! - ellenkezik, de el is hallgat, amikor megcsóválom a fejem.

-De nem eléggé! Kérlek, Olivér! Egyedül kevés vagyok ehhez! - szinte már könyörgök neki és szembe fordulok vele, majd megfogom a jéghideg kezeit.

-Rendben. - bólint egyet, viszont nem kezd el beszélni. Gondolom nem tudja, hogy hogyan is kezdje el, ezért inkább kérdezek.

-Miért akadtál ki ennyire az előbb? Tudod jól, hogy utálom Kriszt és sosem bántanálak meg!

-Hallottam, amit a múltkor mondtál neki. Hogy szerelmes voltál belé! - a tüdőmben reked a levegő a szavai hallatán és nem tudom, hogy mit feleljek erre. Nem szabadott volna, hogy fültanúja legyen a hirtelen felindulásból kiejtett szavaimnak. El tudom képzelni, hogy mennyire fájhatott ez neki.

-Az voltam. És itt a lényeg a múlt időn van! Soha nem tudnék úgy nézni rá, mint régen és nem is akarok, amikor itt vagy nekem te! - folyamatosan a szemébe nézek, amikor őszintén elmondom, hogy mit érzek és nagyon remélem, hogy hisz is nekem.

-Tudom, Nelli. És nem ez a baj! Hanem az, amit utána mondtál.

-Micsoda? - kérdezem értetlenül.

-Az, hogy nem volt más választásod, mint szeretni őt! Úgy érzem, hogy én is belekényszerítettelek ebbe az egészbe! - szomorúan lehajtja a fejét, én pedig sokadszorra is megkukulok. Mégis hogy gondolhat ekkora butaságot?

-Ugye tudod, hogy jó nagy marha vagy? - szólalok fel hitetlenül, mire ismét rám néz a nagyra nyílt kék szemeivel. - Nem azért szeretlek, mert muszáj, hanem azért szeretlek, aki vagy! Nem érdekel, ha néha faszfejként viselkedsz, az sem, ha öntörvényű és akaratos vagy! Egyedül az érdekel, amit irántad érzek és az, hogy ezt viszonozd! - a hitelesség érdekében szorítok egyet a kezén, mire halványan elmosolyodik.

-Meg sem érdemellek! - szomorúan megcsóválja a fejét, én pedig már tényleg tehetetlennek érzem magamat.

-Ez butaság! Meg kell tanulnod hinni magadban! Mert, ha nem tudod elhinni, hogy itt vagyok és nem hagylak el, akkor rá fogsz görcsölni az egészre és ugyanaz fog történni a továbbiakban, mint most! Bízz magadban! És bízz meg bennem is! - kérem szelíden, mire szakadozott sóhaj szökik ki a száján és magához ölel. Az ölébe fészkelem magam és olyan erővel szorítom, ahogyan csak tőlem telik. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy a baj a fejében, ha tudom, akkor sokkal előbb sort kerítek erre a beszélgetésre. Percekig szorongatjuk egymást szótlanul, érzem, hogy mélyeket lélegzik a nyakamban, ahogyan azt is, hogy a pulzusa lassacskán ismét normalizálódik.

-Köszönöm. - néz a szemembe, amikor elenged, én pedig egy pici puszit nyomok az arcára.

-Van még más is, igaz? - szinte tudom, hogy így van, ahogyan azt is, hogy a szüleinkhez van köze. A reggeli incidens a konyhában is ezt támasztja alá.

-Igen. Egy állatnak fogsz tartani, de nem akarom, hogy testvérünk legyen. - szorosan megmarkolja a derekamat, amikor kimondja a szavakat. Azt hiszi, hogy elítélem ezért, pedig már régóta sejtem, hogy ezt érzi.

-Nem tartalak állatnak. Ez nehéz neked, mindkettőnknek az.

-Nem csak erről van szó! Nem bírom minden egyes nap azt nézni, ahogyan az anyáddal édeleg. Folyamatosan azt juttatja az eszembe, hogy milyen rosszul bánt anyával. Mindig veszekedtek, megcsalta, sohasem foglalkozott vele és látni azt, ahogy Evelinnel viselkedik, csak még rosszabbá teszi a helyzetet. Nem akarom, hogy gyereke legyen! Velem sohasem foglalkozott és lehet, hogy most eljátssza a felelősségteljes férfit, de hosszú távon nem fog mintaapaként viselkedni! - bukik ki belőle minden és nem tudok jobbat tenni, mint hogy ismét magamhoz ölelem. Ebbe sem gondoltam még bele, hogy mennyire szörnyű lehet neki, minden nap végig kell néznie, hogy az apja más nőt szeret, miközben az anyukája már nem él.

-Nagyon szeretlek, ugye tudod? - két kezembe fogom az arcát és úgy érzem, hogy muszáj neki elmondanom, hogy milyen sokat jelent nekem.

-Tudom. Én is nagyon szeretlek. Mindennél jobban. - az utolsó két szót már suttogva mondja, de ettől csak még nagyobb jelentőséggel bírnak. Remegő ajkakkal csókolom meg és érzem, hogy egy könnycsepp is kibuggyan a szememből. Erősen ölel magához, miközben olyan gyengéden csókol, hogy beleszédülök az érzésbe. Alattunk még mindig szól a zene, a tömeg valószínűleg önfeledten táncol, mi pedig szilveszter éjjelén egy sötét hálószobában drámázunk. Nem is mi lennénk, de pont ettől olyan tökéletes minden.
Hagyom, hogy a nyelvével szétválassza az ajkaimat és hogy elmélyítse a csókunkat. Megmarkolom az ingét, ő pedig fél kézzel a hajamba túr és úgy húzza közelebb magához az arcomat. Odalentről hangosan elkezdődik a visszaszámlálás, mi viszont egy pillanatra sem szakadunk el egymástól. Hosszan, szerelmesen csókoljuk egymást, míg végül a lenti tömeg az "egy"-et is kimondja, majd sikongatva köszöntik az új esztendőt.

-Boldog új évet, bébi! - zihálja, amikor sikerül elszakadnunk egymástól.

-Boldog új évet! - nézek rá mosolyogva.
Egy ideig még elveszünk egymás tekintetében, majd a kinti durrogást hallva, lemászunk az ágyról, hogy megnézzük a tűzijátékot. Az udvaron tömegesen nézik a villámló színes szikrákat, én pedig Olivérhez bújva pillantok fel az égre. Nem számítottam rá, hogy ilyen lesz az évem, de ha bármin is változtathatnék, akkor sem tenném semmi pénzért sem. Mindannak dacára, hogy az év nagy részét végig bőgtem és szomorkodtam, most végre boldognak érzem magam, hála az engem ölelő fiúnak. Egyikünk sem tökéletes, sőt, inkább vagyunk totál bolondok, mint normálisak, de ettől sokkal élettel telibb az egész kalandunk.