Szelei Olivér

Miért akkor kell hülyét kapnom, amikor minden a legnagyobb rendben van? Tipikus én! Adva van egy gyönyörű lány, aki nem csak, hogy elviseli a faszságaimat, hanem még szeretni is képes, én mégis mindent túlaggódok. Napok óta robbanáskész állapotban vagyok és minél inkább próbálom magamba fojtani a dühömet, annál rosszabb lesz az egész.

Talán nem látszik, mert nem mutatom, de igenis kikészít, hogy apámnak gyereke lesz egy másik nőtől. A hányinger kerülget, amikor látom őket együtt. Amikor megöleli, megcsókolja és lesi minden kívánságát, legszívesebben kilőném az űrbe. Nem Evelinnel van bajom. Eddig azt hittem, de mára már tudom, hogy nem így van. Akármilyen bunkó és távolságtartó vagyok vele, ő mégis igyekszik. Kávét főz, kimossa a ruháimat és van, hogy meleg étellel vár, bár ezt csak mostanában csinálja. Alapjában véve mégsem akarom, hogy az apám mellett legyen, ahogyan más nőt sem. Gyűlölöm, hogy ennyire boldog, amikor anyát megcsalta, megalázta és a halálba üldözte. Soha nem foglalkozott vele, ennyit meg pláne, mint Nelli anyjával és olyan gusztustalanul tökéletesnek hiszi a nyomorult életét, hogy én érzem magam szarul a közelében. Valószínűleg mindenki egy szívtelen dögnek  tart, de nem érdekel! Nem akarok kis testvért, nem akarok egyetlen mostoha anyát sem - legyen az bármilyen tökéletes is - és legfőképpen nem akarom, hogy apám szemernyi lelkifurdalás nélkül élje tovább gondtalanul a mindennapjait, miközben anya évek óta a föld alatt nyugszik. Régen túl kellett  volna már ezen tennem magam, de nem ilyen egyszerű. Nekem legalább is nem az! És bár Nelli jelenléte valamennyire betölti az űrt a szívemben, amit az elvesztett édesanyám hiánya hagyott maga után, mégsem érzem magam boldognak. Hiába fekszik most is a karjaim között ez az apró teremtés, hiába terül szét a haja fátyolként a mellkasomon és hiába fonódnak össze a végtagjaink egymással, akkor is ott van az a hatalmas lyuk bennem, amit senki nem képes befoltozni. Mert ugyebár akad, amit nem gyógyít meg az idő sem...

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy totál stabil lábakon áll a kapcsolatunk, mert nem így van. Kedd óta ez is nyomaszt, pedig már péntek van. Hallottam, hogy azt mondta Krisztiánnak, hogy szerelmes volt belé. Tudom, őrült vagyok, amiért nem rontottam rájuk az ajtót rögtön, de amikor zokogva a fejéhez vágta az engem jobban szíven ütött, mint azt a marhát, aki évekig figyelemre sem méltatta, csak kihasználta. Nem mondtam neki, mert nem akarok veszekedni, sem pedig megbántani őt, de az agyament gondolataim egymást váltják, amiktől hamarosan megbolondulok. Örülnöm kellene, kiugranom a bőrömből, amiért az én ágyamban alszik, az én pólómban, engem keres mindig a tekintetével és engem csókol meg, amikor csak akarom, de amit hallottam akkor, az beleültette a bogarat a fülembe és hiába csapkodom, nem jön ki onnan. Nyilván tudtam, hogy így érzett iránta. Hiába nem mondta, hiába tagadta, amikor rákérdeztem, tisztában voltam az érzéseivel,  viszont amikor azt vágta Krisztián fejéhez, hogy azért szerette, mert nem volt más választása, rájöttem, hogy én sem vagyok jobb nála egy szemernyit sem. Ugyanúgy ráerőltettem az akaratomat, hiába tiltakozott mindig, én akkor is rászálltam és végül kénytelen volt belém szeretni. Nem mintha bánnám, hiszen én is így érzek iránta, de lehet, hogy hagynom kellene őt és engednem, hogy a saját döntése szerint válasszon magának párt és ne azért, mert egy birtoklás mániás faszkalap nem hagyja őt békén. Igen, valószínűleg ezt kellene tennem, de mikor tettem én azt valaha is, ami helyesnek tűnt? Hát ez az, hogy soha! Mindig a kockázatos utat választom magamnak, ami legtöbbször a káromra is válik, de képtelen lennék elengedni őt. Évek óta először érzem azt, hogy valaki szeret, mi több, évek óta először érzek bármit is a gyűlöleten kívül és ez túl jó ahhoz, hogy veszni hagyjam. Pedig előbb vagy utóbb, ha nem tüntetem el a fejemből ezt a sok szart, azt Nelli is észre fogja venni és ahogy ismerem, úgy is kiszedi majd belőlem, ami nem biztos, hogy szerencsés bármelyikünkre nézve is. Elbaszott egy fickó vagyok, az egyszer biztos!

A héten ez a második éjszaka, amit együtt töltünk, bár szinte könyörögnöm kellett neki tegnap, hogy aludjon itt. Látom rajta, hogy úgy érzi gyorsan haladunk, hogy alig pár napja vagyunk hivatalosan egy pár és már együtt alszunk, de aludtunk már egymással korábban is, tehát nem értem, hogy min görcsöl ennyit. Persze nem látok bele a fejébe és szerencsére ő sem az enyémbe, de nem tudom megfejteni, hogy mire gondol néha. A mai meccs miatt végül beleegyezett, hogy itt aludjon, de kerek perec kijelentette, hogy ebből nem csinálunk rendszert. Még jó, hogy nem érdekel!

Ha már témánál vagyunk, akkor megjegyezném, hogy halvány lila fingom nincs, hogy hogy fogom kibírni a játékot törött bordákkal, amikor szinte levegőt is alig kapok, annyira fáj. De muszáj valahogy megoldanom, mert nem hagyhatom, hogy a döntő kapujában miattam vérezzen el a csapat. A fejem szerencsére már kevésbé néz ki úgy, mint akit agyon vertek, de az oldalam iszonyúan fáj. Nem mondom Nellinek, de látom, hogy észreveszi és aggódik, ami a maga módján aranyos tőle, de idegesít, hogy mennyire ellenzi, hogy játszak. Mondjuk mostanában az a csoda, ha valami nem csesz fel idegileg, annyira tele van a tököm mindennel! Az még hagyján, hogy apámat legszívesebben a pokolra kívánnám és a szerelmi életem - vagy micsodám - is folyamatos fejtörést okoz, de hogy még az a szemét Krisztián is lazán besétál a képbe, az már több a soknál. Erre még én sem voltam felkészülve. Szinte képtelenség embert így gyűlölni, ahogyan én utálom őt, de rászolgált rendesen. Nelli úgy tudja, hogy azért verekedtünk, mert nem akarta, hogy elmondjam, hogy kicsapták, ami igaz is, de nem ez volt a fő oka annak, hogy neki ugrottam. Mert én kezdtem és nem ő, de ezt nem kell feltétlenül mindenkinek tudnia. Azzal állt elő a mamlasz, hogy az én barátnőmre fáj a foga és mindent meg is fog tenni annak érdekében, hogy megszerezze magának. De neeem! Én ezt nem fogom hagyni! Egyszer már engedtem neki, hogy szétzilálja az életemet, többször nem fogok. Nelli az enyém! Engem választott, nem őt! Kedden világosan közölte vele, hogy takarodjon az életéből, de amilyen IQ bajnok ez a szerencsétlen, nem hinném, hogy elsőre fel is fogta. De ha kell, akkor majd én kiverem belőle még a szándékot is, hogy rávesse magát a barátnőmre!
Annyira vak voltam az elmúlt két évben. Rögtön le kellett volna esnie, hogy csak kihasználja a lányt! Így utólag belegondolva annyi nyilvánvaló jele  volt a dolognak, mégsem vette észre senki, Nelli pedig éveken át hazugságban és magányban töltötte a napjait. De mostantól megígérhetem, hogy más lesz a helyzet! Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy jól érezze magát mellettem és hogy kiérdemeljem a szerelmét! Csak a kétségeimmel kell még megbirkóznom, ami nem kis feladat lesz.

-Szinte hallom, ahogy zörög az agyad a sok gondolattól. - rekedt és álmos hangjára kapom fel a fejemet, és lenézek a fáradt, zöld szempárba, ami engem kémlel. Vajon mióta lehet ébren? És mióta nézi a vívódó képemet?

-Jó reggelt, Aprólék! - köszönésképp megsimogatom a haját és felhúzom magamhoz, hogy homlokon pusziljam. Lehunyja a szemét és visszatartott lélegzettel várja, hogy a szám a bőrén cuppanjon, ami mosolygásra késztet.

-Valami baj van? - néz rám ismét fürkészően.

-Nincs. Csak a meccsen gondolkodtam. - kamuzom és ujjaimat a kócos hajába vezetem. Imádok vele szórakozni, és úgy veszem észre, hogy neki is tetszik.

-Izgulsz? - kérdi morogva, miközben a pólómba temeti az arcát. Néha egészen úgy viselkedik, mint egy szeretetéhes kislány, ami egyszerre tölt el boldogsággal és szomorúsággal. Boldog vagyok, hogy tőlem várja, hogy kényeztessem, ami ellen nincs semmi kifogásom, ugyanakkor szomorú és egyben dühítő, hogy mástól nem kapja meg ezeket a dolgokat, maximum még az apjától valamilyen szinten. Sokkal többet érdemel, mint amennyit az élet nyújt neki, mégsem panaszkodik sohasem. Büszke vagyok rá, hogy ennyire erős.

-Egy kicsit. - vallom be őszintén, mert komolyan nem tudom, hogy mi lesz délután a játék kimenetele.

-Vigyázz magadra, jó? És ígérd meg, hogy amint vége, egyből elmész az orvoshoz. - komolyan beszél hozzám és közben felhúzza a pólómat, hogy megvizsgálhassa javult-e már valamicskét a feldagadt és sötét színben virító oldalam, de az arckifejezéséből ítélve nem lehet túl rózsás a helyzet, amit érzek is.

-Ígérem, bébi. - felelem, mire felkúszik hozzám és a nyakamba bújik. Két karommal szorosan átölelem és magamra húzom, de persze csak óvatosan mer mozogni, nehogy fájdalmat okozzon. - Ideje lenne felkelni, ha nem akarod, hogy megint elkéssünk! - piszkálom, mire a hasamba csíp, de nem mozdul rólam. Szerdán sikeresen lekéstük a töri óra felét, mert el is aludtunk egy picit, meg a nagyságos kisasszony nem volt hajlandó felkelni. Végül ki kellett rángatnom az ágyból, ő pedig jól megsértődött, amiért álmosan a szőnyegen kötött ki. Kedvenc tanára persze jól lecseszett mindkettőnket, valamint le is feleltetett, de ezzel sokra nem ment, ugyanis mindketten megtanultuk az anyagot, így begyűjtöttünk egy-egy négyest, aminek Nelli nagyon örült, hiszen így már nem áll bukásra így félév előtt nem sokkal.

-Nem akarok menni! - nyafog és bebújik a takaró alá, amin elnevetem magam.

-Elrontalak. Eddig szerettél iskolába járni! - lehúzom róla a puha és meleg paplant, amire egy bosszús pillantás a jutalmam.

-De már nem szeretek. - mérgelődik tovább.

-Bírd ki. Már csak egy hét és téli szünet! - bíztatom és leemelem magamról, hogy fel tudjak kelni. Ő is megembereli magát és végül hajlandó kimászni az ágyból és rögtön el is foglalja a fürdőszobát. Szerencsém van vele, mert nem órák múlva jön ki sohasem, mint a lányok nagy többsége, így én is el tudom végezni a reggeli dolgaimat, mielőtt elindulunk az iskolába. Elköszön az anyjától, én is elmorgok egy köszönésfélét, majd kiállok a garázsból a kocsival és beülünk. Szótlanul telik az utunk az iskoláig. Nelli még álmos, lehunyt szemmel, hátradőlve pihen az ülésen, nekem meg azt sem tudom hol áll a fejem. Egymást tépik a kavargó gondolatok, a vezetésre is alig tudok koncentrálni. Rég voltam már ennyire szétcsúszva, talán legutóbb 5 éve.
Az utolsó szabad helyre parkolok le, amikor megérkezünk és leállítom a motort. Épp nyitnám ki az ajtót, amikor egy pici kéz simul az enyémre. Kérdőn fordulok a tulajdonosa felé, aki aggódva fürkészi a tekintetemet, próbálva kiolvasni belőle valami értelmeset.

-Nem mondod el mi bánt, ugye? - kérdi halkan, mire sóhajtva lehajtom a fejemet. Túl sok lenne neki, ha mindent a nyakába zúdítanék. Elég ha én kínlódok, nem kell, hogy ő is rosszul érezze magát miattam.

-Jól vagyok. - bizonygatom a lehetetlent, hiszen a vak is láthatja, hogy úgy érzem magam, mint a mosott szar.

-Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? Hagyd, hogy segítsek! Nem lesz jobb, ha magadba fojtasz mindent. - ujjaival fel-le simogatja a karomat és olyan gyengéden szól hozzám, mint anya kis koromban, amikor próbálta kiszedni belőlem, hogy mi bajom. Istenem, milyen pokolian hiányzik! Bár itt lenne, megölelne és a fülembe súgná, hogy minden rendben lesz!

-Hiányzik. - bököm ki hirtelen, magamat is meglepve ezzel. Szomorú tekintettel mered rám, majd a következő pillanatban óvatosan az ölembe mászik és olyan szorosan ölel magához, hogy levegőt is alig kapok. De a világ minden kincséért sem cserélném el ezt a pillanatot. Elég volt ezt az egy szót kinyögnöm és rögtön tudta, hogy mi a baj. Zokogni akarok, kiadni magamból minden fájdalmat, bármennyire is gyengének tűnök ettől. Évek óta magamba fojtottam minden érzelmemet, szomorúságot, fájdalmat, szerelmet és minden mást is. Most jött el az a pillanat, amikor nem bírom tovább. Túl sok ez az egész és érzem, hogy lassacskán felőröl.

-Szeretlek, Olivér. - motyogja a fülembe, miközben a testünk szorosan összesimul. Beleremeg a bensőm, a szívem hevesen dübörög a mellkasomban a vallomása hallatán és annyi erőt gyűjtök, hogy viszonozni tudjam a szavait.

-Szeretlek, Nelli. - suttogom és beletemetem a fejem a dús hajába. Mélyeket lélegzem az illatából, ami némiképp megnyugtat és hálát mondok a sorsnak, amiért az életembe pottyantotta ezt a csodás lányt.

-Minden rendben lesz, oké? - két kezébe fogja az arcomat, miközben a szemembe nézve mondja a nemrég oly kívánt szavakat. Aprót bólintok a kérdésére és hagyom, hogy remegő ajkait az enyémkre nyomja. Puhán és óvatosan csókol meg, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban összetörhetek. Ami igaz is volt, egészen eddig a percig. De össze kell szednem magam. Szüksége van rám, legalább annyira, mint nekem őrá és ha másért nem is, miatta erősnek kell lennem.
Amikor kinyitja a szemeit az apró csókunk után, halvány mosoly jelenik meg az arcán, amit igyekszem viszonozni. A tarkójánál fogva visszahúzom őt magamhoz és rendesen is megcsókolom. Átöleli a nyakamat, amikor a számat az övére tapasztom, én pedig a dereka köré fonom a karjaimat. Beleborzong, amikor a szájába csúsztatom a nyelvem, ami belőlem is hasonlóan intenzív érzést vált ki. Imádom őt csókolni, valahogy minden alkalommal teljesen más hatással van rám, amitől csak még jobban kívánom.
Tisztában vagyok vele, hogy rajtam kívül nem volt még senkije, ami simogatja az egómat, nem is kicsit. Büszkeséggel tölt el, hogy mindent megmutathatok neki, persze csak a maga idejében. Lassú lépésekkel kell haladnunk, ami nekem tökéletesen megfelel. Örökké várnék rá, ha arról lenne szó, csak az a fontos, hogy szeressen és velem legyen. Egyelőre ennél nem kell több.

-El fogunk késni. - zihálja percek múlva, amikor elválunk egymástól. Homlokomat az övének támasztom, míg lenyugszik a légzésünk, majd végül kiszállunk a kocsiból és kézen fogva elindulunk befelé. Kicsit jobban érzem magam, mint egy órája, de sejtem, hogy nem fog ez sokáig tartani.
A szekrényhez érve levesszük a kabátunkat, majd a terembe megyünk. Lepacsizok a helyén ülő Dominikkal és Kristóffal, azután leülök Nelli mellé.
Az órák monotonon telnek egymás után, és nem múlik el úgy 5 perc, hogy a mellettem ülő lány ne kérdezné meg, hogy jól vagyok-e. Mosolygásra késztet a buzgósága és igyekszem megnyugtatni afelől, hogy minden rendben van, de természetesen nem hisz nekem. Óra közben végig fogja a kezem, szünetben lejön velem a büfébe és mindent megtesz annak érdekében, hogy felvidítson. Utolsó óra után még az öltözőbe is lekísér, ami nem igazán tetszik, tekintve, hogy a csapattársaim mind kanos idióták és látványosan megbámulják a fenekét.

-Szia, Nelli. - köszön rá Bence kihívóan, mire a lány csak értetlenül pillant rá, végül esetlenül integet neki.

-Kik ezek? És miért köszöngetnek? - fordul vissza hozzám és rám emeli csodálkozó  tekintetét.

-A csapattársaim. - felelem és közelebb húzom magamhoz, amikor még hárman elmennek mellettünk.

-De nem is ismerem őket. - csóválja meg a fejét, kusza hajszálai pedig jobbra-balra lebegnek.

-Viszont a barátnőm vagy. Nem mellesleg egyedüli lány vagy egy fiúkkal teli folyosón. - emlékeztetem, mire elhúzza a száját.

-Muszáj játszanod? - kezdi ismét a nyafogást.

-Bébi, ezt már megbeszéltük! Nem lesz baj. - nyugtatom és magamhoz húzom egy gyors csókra.

-De aggódom érted. Biztos van csere játékosotok, aki be tudna állni helyetted!

-Nelli! - szólok rá a kelleténél erősebben, amit rögtön meg is bánok.

-Jól van. Befejeztem. - csalódottan lehajtja a fejét, majd ismét rám néz. - Átjössz este? Szeretném tudni, hogy mi van veled. - vált témát, ami meglep.

-Mi lesz azzal, hogy nem csinálunk rendszert az együtt alvásból? - kérdezem féloldalas mosollyal, amit most egyáltalán nem értékel, mert ugyanolyan komolyan néz rám, mint eddig.

-Az most mellékes! Ki fogom szedni belőled, hogy mi bánt! - közli magabiztosan, én pedig kíváncsian felvonom a szemöldököm. Igazán érdekelnének a módszerei, amikkel beszédre késztetne.

-Valóban? - dühös pillantás a jutalmam a komolytalanságomért, de nem tehetek róla, hogy nem tudom fenyegetésnek venni a szavait. Édes, hogy próbálkozik, de mindketten tudjuk, hogy nem bírna velem, ha úgy akarom.

-Olivér, ne poénkodd el a dolgot! Rosszul esik, hogy nem bízol bennem. - vallja be szomorúan, mire egyből lefagy a vigyor a képemről. Erre nem is gondoltam...

-Nells, tudod, hogy ez nem igaz. Csomó olyan dolgot tudsz rólam, amit senki más! - emlékeztetem és remélem, hogy belátja, hogy így is van.

-Tudom. De ez nem jelenti azt, hogy nem kellene továbbra is megosztanod velem a problémáidat!

-Jó. Ígérem, hogy este mindent elmondok, csak ne haragudj rám! - az arcára simítom a tenyeremet, ő pedig lehunyt szemmel simul az érintésembe. Kihasználom az alkalmat, hogy egy finom csókot lopjak tőle és megkönnyebbülök, amikor végre elmosolyodik.

-Vigyázz magadra, értve vagyok?! - parancsol rám szigorúan, mire nagyot bólintok és jó erősen magamhoz ölelem.
Közben hallom, hogy a srácok is megérkeznek, úgyhogy nekem is lassan öltöznöm kell. Kristóf finoman meglöki Nelli vállát és bemegy az öltözőbe, Dominik pedig meggondolatlanul összeborzolja a haját, mire a csöpp lány egyszerűen bokán rúgja.

-Hogy fogok gólt rúgni, ha eltöröd a bokám? - fordul vissza tettetett felháborodással.

-Óó, bocsánat! Azt hittem, hogy te csak törülközőket adogatsz. - Nelli ártatlanul rámosolyog a megsemmisült fiúra, én pedig hangosan felnevetek. Imádom ezt a lányt.

-Dugulj el tökmag, különben összecsomagollak és bezárlak a szekrénybe! - fenyegeti Dominik, de Nelli csak jól kineveti.

-Milyen volt a randid? - szól utána, amikor elindulna öltözni. Na, igen. Dominik megszívta Szandrával, mert egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy ő eltervezte,ugyanis a lány órák után megvárta a termünknél, úgyhogy kénytelen volt vele moziba menni. Dominik elmondása szerint élete legrosszabb 3 óráját töltötte el Szandrával és állítja, hogy ez a lelki trauma élete végéig kísérteni fogja.

-Olivér hallgattasd el a csajodat! - szól rám, mire én is jól kiröhögöm és inkább fújtatva itt hagy minket és bemegy. Örülök neki, hogy bírják egymást, még ha ezek ketten folyamatosan szívatják is a másikat. Sokat jelent, hogy a barátnőm jól kijöjjön a két legjobb barátommal, de úgy látom, hogy emiatt nem kell aggódnom.

-Nem vagy semmi. - nézek rá mosolyogva, ő pedig lábujjhegyre tornázza magát és jólesően megcsókol. Elmélyítem a csókot, hogy egy kis erőt merítsek belőle az elkövetkező két órára.

-Menj, mielőtt valamelyik kanos állat rád mászik. - beletúrok utoljára a hajába, majd elköszön tőlem és kiszalad a folyosóról. Egy nagy sóhaj után bemegyek az öltözőbe, keresek egy üres helyet és átöltözöm. Az egész helyiség visszhangzik a fiúk zajongásától, viszont amikor leveszem a pólómat, hirtelen mindenki elcsendesedik és nagy szemekkel néznek rám.

-Haver, ez nagyon csúnya! - állapítja meg Kristóf.

-Szelei, mi a szart csináltál? - kérdezi Bence, de nem válaszolok, hanem gyorsan magamra kapom a kék színű focimezem.

-Az edző tudja? - kérdi egy másik hang és mindannyian engem néznek, ami kezd kurvára bosszantani.

-Nem! És nem is kell tudnia! - szólok rájuk erélyesen, mire mind visszafordulnak a helyükre és öltöznek tovább.

-Sziasztok! - egy nem kívánt hangra kapom fel a fejem és az irányába fordulok. Krisztián sporttáskával a vállán jelenik meg az öltözőben, amit rohadtul nem értek. Fel van függesztve, akkor mi a fenét keres itt?

-Te mi a szart csinálsz itt? - esek neki azonnal.

-Focizok. - közli lazán és ledobja a táskáját a mellettem lévő helyre. Ezt rohadtul nem gondolhatja komolyan!

-Fel vagy függesztve! - mondom indulatosan, miközben a kezeim ökölbe szorulva lógnak a testem mellett.

-Egy hétre függesztettek fel csak, ami tulajdonképpen ma jár le és az edző belement, hogy én is játszak! - persze. Naná, hogy belement, mivel a kibaszott nagybátyja az edzőnk! Ekkora csókos faszkalapot!

-Ez nem igaz! - kelek ki magamból és dühösen a hajamba túrok.  Pont ez hiányzott még mára.

-Most mit szentségelsz? Legalább nem ver szarrá az ellenfél!

-Mert azt hiszed, hogy ha nem lennél, akkor nem lenne esélyünk?

-Nem én mondtam. - ránt egyet a vállán vigyorogva, ami még jobban felidegel. Lépek egyet felé, mire ő is így tesz. Lángoló tekintettel illetjük a másikat és nem sok hiányzik, hogy újra jól szétverjem a pofáját.

-Mi folyik itt? - az edzőnk hangja tölti be a feszült légteret, de nem veszem le róla a gyilkos tekintetemet. - Olivér, Krisztián elég ebből! Az ellenfél csapatán éljétek ki a dühötöket és ne egymáson! A két legjobb játékosai vagytok az iskolának! Nem engedhetitek meg magatoknak, hogy ilyen példát mutassatok! Most pedig mindenki kifelé melegíteni és elvárom, hogy 100 százalékosan odategyétek magatokat! - ordít velünk. Ellépek a gyökér mellől, felkapom a cipőmet és szó nélkül kimegyek az öltözőből. Annyi felgyülemlett feszültség van bennem, hogy tényleg mindjárt fel fogok robbanni.

A tornaterem teli van diákkal és szurkolókkal, de a tekintetem egyből Nellit keresi. Kell egy biztos pont, akire kinézhetek meccs közben. A lelátó harmadik sorában látom meg, aranyosan integet, amikor észrevesz, amit mosolyogva viszonzok. Viszont a szája még így messziről is látom, hogy tátva marad, amikor meglátja mellettem Krisztiánt. Borsódzik a hátam ettől a faszkalaptól, már a puszta jelenléte is annyira bosszant, hogy legszívesebben lefejelném.

-Szerencsés balfék vagy, Szelei. - jegyzi meg, miközben a barátnőmet bámulja. Válasz nélkül megyek el mellette és beállok a többiekhez, hogy bemelegítsem az izmaimat. Próbálok minden porcikámmal rákoncentrálni a játékra és kizárni az agyamból minden gondolatot, de nem megy könnyedén.

Kis idő múlva megjelenik a másik csapat, piros színben és olyan lenézően mérnek végig minket, hogy öröm lesz őket szarrá verni. Összenézünk Dominikkal, Kristóffal és Krisszel is egy rövid ideig és mindhármuk szemében ugyanazt a határozott eltökéltséget látom, mint amit én is érzek. Le kell győznünk ezeket a selyemfiúkat! Hiába nézek végig mindegyikükön, egyik gyereken sincs szinte egy dekányi izomtömeg sem. Vagyis csak a látványra mennek, hogy menőnek tűnjenek, mert ők már fociznak! Sosem bírtam az ilyen nagyképű kölyköket és nagy örömmel tölt el, hogy megmutathatjuk nekik, milyen egy igazi csapat. Mert ez a szedett-vedett gimis banda, minden csak nem focicsapat.

A bíró megfújja a sípot, mikor elhelyezkedünk a pályán és kezdetét veszi a mérkőzés. A vendég csapatnál van a labda, de olyan nyámnyilán rugdossák szerencsétlen bőrfocit, hogy komolyan mindjárt megsajnálom őket. Én a jobb szélen futok, Kristóf és Krisztián támadnak középről, Dominik pedig balról. Kristóf könnyen elhappolja egy alacsony barna sráctól a labdát, majd egy laza rúgással lepasszolja nekem. Akadály nélkül viszem el a hálóig és egy erős rúgással megszerzem az első gólunkat. Ha így folytatjuk, ez könnyű meccs lesz. A nézőtérről hatalmas taps és sikítás a jutalmunk és azonnal Nellire pillantok, aki lelkesen tapsol. Egy félmosollyal rákacsintok és visszakocogok a térfelünkre.

Simán zajlik a játék, idő közben szerzünk még 3 gólt, míg a másik csapatnak mindig nullán áll a pontszámlálója. Most Krisztiánnál van a labda, akire hirtelen hárman is rárohannak, úgyhogy kénytelen lepasszolni. Felém lövi a labdát, ami ívesen zuhan lefelé és úgy döntök, hogy mellkassal tompítom az esését, viszont váratlanul valaki meglök hátulról és a nagy sebességgel érkező labda a sérült oldalamat találja el. Összegörnyedek a fájdalomtól és a földre esek. Iszonyú érzés, lüktet és szúr, alig kapok levegőt és ordítani tudnék, annyire kibírhatatlan.

A bíró belefúj a sípjába és hirtelen tömeg gyűlik körém. Csak fetrengeni tudok a földön, mikor leguggol mellém az orvos és kérdezgeti, hogy mi a bajom. Mindkét kezemet a bordáimra szorítom és nem érzékelek semmit a külvilágból egészen addig, míg Nelli meg nem jelenik mellettem.

-Olivér! Mondd, hogy semmi bajod! - könyörög könnyes szemekkel. A hajamat kezdi simogatni, miközben hagyom, hogy a suli orvosa felhúzza a pólómat.

-Ez biztosan eltört. Kórházba kell vinni! - közli totál higgadtan, miközben majd megbolondulok a fájdalomtól. Nelli nyugtató szavakat motyog és hallom, hogy Dominik szétzavarja a körém gyűlt embereket. Felsegítenek a földről és valahogy sikerül eljutnom az öltözőig, de hogy átöltözzek, az már nem megy. Az edző, az orvos és a barátnőm vannak mellettem. A két felnőtt természetesen őrjöng, hogy hogy lehettem annyira felelőtlen, hogy ilyen állapotban pályára állok, de nem figyelek rájuk, Nellit nézem, aki fürgén a táskámba dobálja a ruháimat. Pár perc múlva mentős ruhába öltözött alakok lépnek be az ajtón, megkérdezik, hogy mi történt, majd felfektetnek egy hordágyra. Nelli végig a kezemet szorongatja, szinte érzem, hogy remeg minden porcikája. Eszembe nem jutott volna, hogy ennyire lesérülhetek, csak a győzelem járt a fejemben. Hát ezt rendesen megcsináltam magamnak megint!