Zokogva rohanok hazáig. Épp, hogy beesem az ajtón, anya már előttem is terem és magához ölelve próbál vigasztalni. Nálunk ez már megszokott szituáció. Annyiszor mentem haza sírva az iskolából, hogy már meg sem lepődnek, hogy megint ez a helyzet. De ez most más, mint a többi. Most nem az egyik sületlen osztálytársam piszkált, hanem a legjobb és az egyetlen barátom készül elhagyni egy évre.

Nagy nehezen kibontakozom anya karjai közül és felrohanok a szobámba. Magamra zárom az ajtót, ledobom a táskám és bedőlök az ágyamba. Mondja már meg valaki nekem, hogy hogy lehetek ekkora szerencsétlenség? A korombeli összes gyereknek minimum 5 fős baráti társasága van, bulizni járnak, meg miegymás, én meg magamba roskadva ülök itthon minden egyes nap. Én tényleg próbálkozom barátkozni, de egy idő után senki sem keresi a társaságom. Krisz az egyedüli ember, aki kis korom óta mellettem van és ha most ő is elmegy, akkor tényleg  magamra maradok. Végül is, örülök a sikerének, mert tényleg hatalmas elismerés, ha téged választanak be a cserediák programba, de még most nem tudok nem önző lenni egy kicsit. Bunkóság volt csak úgy elrohanni és ott hagyni szegényt, de nem tudtam volna megálljt parancsolni a könnyeimnek. Ami azt illeti, még most sem tudok és nem is nagyon fogok tudni még egy ideig. Egész délután itatom az egereket és mivel már nincs tanulnivalóm sem, lekötni sem tudom magam.

Este korán megfürdök, majd pizsamában lemegyek kakaóért és vissza is vackolok a kuckómba. Épp a laptopomon keresek valami sírós zenét, amivel tovább ronthatom az amúgy is siralmas hangulatomat, amikor kopognak az ajtómon. Felsóhajtok, majd kimászok az ágyból, elfordítom a kulcsot a zárban is kinyitom az ajtót, aminek a másik oldalán Krisztián áll. Már épp csuknám is vissza, de megelőz és szó nélkül belép mellettem a szobámba.

-Minek jöttél? Búcsúzkodni? - kérdezem nem pont kedvesen. Nem akarom bántani, hiszen szeretem őt, de most nem tudok nem bunkón viselkedni vele.

-Ne haragudj! Én... Nem is tudom mit mondjak. - tanácstalanul a tarkóját vakarja, miközben szomorúan a szemembe néz.

-Nem kell mondanod semmit sem. Kaptál egy remek lehetőséget, elmész egy évre és kész. Nincs ezen mit magyarázni. - veszem át a szót.

-Nells, kérlek! Te vagy a legjobb barátom! Nem akarom, hogy haragudj rám! - közelebb lép hozzám, így fel kell emelnem a fejem, ha nem a mellkasával szeretnék beszélgetni. - Tudom, hogy ez most nehéz neked, mert hidd el, nekem is az, de nem tehetem meg, hogy elutasítom! Pedig megfordult a fejemben nem egyszer.

-Miattam, ugye? - kérdezem, mire bólint. - Miért nem mondtad el korábban?

-Nem akartalak addig ezzel traktálni, amíg nem volt muszáj.

-Mikor indulsz? - teszem fel félve a kérdést, pedig sejtem, hogy hamarosan.

-Jövő héten. - feleli, mire nem tehetek róla, de ismét kibukik belőlem a zokogás. Hangosan felsóhajt, magához ölel és a hátam simogatja.

-Mi lesz velem egyedül? - hüppögöm a mellkasába.

-Nem leszel egyedül. Minden nap beszélünk, karácsonykor haza jövök és Tomiék vigyáznak rád.

-Nem is ismernek! És te sem fogsz minden nap arra várni, hogy mikor tudunk beszélni! - emelem fel hisztisen a hangom, pedig egyáltalán nem tartozom a hisztérikák közé.

-Nelli, nézzél rám! - két keze közé fogja az arcom és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. A könnyektől csak homályosan látom azt a mélybarna szempárt, amivel aggódva fürkészi az arcom. - Eszedbe se jusson ilyen marhaság! Ha megígérem, hogy beszélünk, akkor az úgy is lesz! Nem fogsz elveszíteni. - a mondat végét már suttogja és látom a szemén, hogy neki is épp olyan nehéz ez az egész, mint nekem.

-Hiányozni fogsz! - motyogom halkan, mire homlokon puszil.

-Még itt vagyok. - elvigyorodik, majd lehuppan az ágyamra és engem is oda húz. - Mi ez a zene, te jó ég?! - rémülten zárja be a gépemen a youtube-ot és a filmjeim között kezd keresgélni. Nem idegen a szituáció, számtalanszor filmezünk együtt. Legtöbbször vígjátékokat nézünk, de van, hogy rám erőltet pár rémes horrort, ilyenkor viszont neki is meg kell néznie valami nyálas romantikus maszlagot, amin mindig látványosan szenved.

Most a Fák jú Tanár úr-ra esik a választásunk, ami remek döntésnek bizonyul, mert jókat nevetünk rajta és egy kis időre el is felejtem, hogy mi vár rám jövő héttől. Tíz óra után elköszön, majd lefekszem és próbálok elaludni, de nem járok sok sikerrel.

Reggel kialvatlanul és szörnyen karikás szemekkel ébredek. Utolsó előtti nap, ami azt jelenti, hogy 7 órán keresztül nézzük egymást és nyomkodjuk a telefonunkat. Ennyi erővel akár itthon is maradhatnánk, de tényleg. Felveszek egy lila kockás sortot és egy egyszerű fehér pólót, majd fogat mosok és megigazítom a hullámos tincseket a fejemen. Szerencsémre természetesen ilyen szép hullámos, nem kell arra vetemednem, hogy hajsütővel gyilkoljam. Sminket nem teszek, az arcom viszonylag tiszta, a többi vackot pedig feleslegesnek tartom, lévén, hogy azért mégis csak iskolába megyek, meg amúgy is olyan meleg van mostanában, hogy tuti, hogy lefolyna a fejemről.

Miután puccba vágom magam, lesietek a konyhába a reggelimért, amit anya hagyott itt nekem, mielőtt dolgozni ment volna. Belegyömöszölöm a táskámba és épp kiérek a kapuhoz, amikor Krisz is megérkezik. Jó szokásunk együtt járni suliba, főleg mert szinte itt lakik a szomszédban.

-Figyi! Ma el kell intézni a papírmunkát az átjelentkezéssel kapcsolatban, ami szerintem eltart egész délelőtt. Megleszel addig? - kérdezi óvatosan.

-Persze. Legalább hozzászoktatom  magam a jövő évhez. - felelem. Szomorúan rám mosolyog és további beszéd nélkül sétálunk a suliig. A tanári előtt elköszön tőlem és bemegy, én meg tovább ballagok az osztályteremig. Halkan köszönök a bent lévőknek, néhányan elmorognak egy sziát, a többiek meg észre sem vesznek. Mindegy, már megszoktam. Leülök a helyemre és előveszem a mobilomat. Igen, a többség azt hinné, hogy egyből csekkolom a Facebook és instagram profilomat, de inkább megnyitok egy könyvet rajta és olvasok. Ez egész jó ötlet, de csak addig, míg be nem jön az osztály krémje, vagyis Olivér és a haverjai, akik mellesleg nem is a mi osztályunkba járnak, de mit törődnek ők vele. Igyekszem nem figyelni rájuk, ami elég nehéz, mivel fennhangon röhögnek valamin, aztán a vállamnak csapódik egy fólia galacsin. Nem fáj annyira, de kezdem megunni, hogy ez a seggfej folyamatosan engem cseszigél. Szerintem a jövő évet túl sem élem. Eddig mindig Krisz állította le, rá speciel mindenki hallgat, de nélküle szét fognak szívatni.  Jajj nekem!

-Visszadobnád? - kérdezi az egyik, mire feléjük fordulok. Az ezüst színű kis labda szépen begurult a pad alá, a lábamhoz, de eszemben sincs keresgetni a vackukat. Ha kell neki, majd lehajol érte.

-Keresd meg! - mordulok fel, majd próbálok tovább olvasni, de egy pillanattal később egy újabb labda csapódik a jobb karomnak, ezúttal erősebben. A fájó felülethez kapom a másik kezem, majd azt veszem észre, hogy Olivér a padomnak támaszkodik és szinte belehajol a képembe. Nem lenne csúnya gyerek, ha nem tartanám egy beképzelt pöcsnek. Nagyot nyelek ijedtemben, majd egyenesen a tengerkék szemeibe bámulok.

-Akarsz valamit? - a hangom vékonyabb, mint gondolnám. Bakker, most komolyan félek egy ilyen tuskótól? Hát ja, félek tőle! Állom a tekintetét, bármennyire is nehezemre esik, ő meg sunyi vigyorra húzza a száját. Hátra nyúl egy pillanatra, majd egy fehér poharat tart a kezében, amiben érzem, hogy kávé van. A másodperc törtrésze alatt történnek meg a dolgok. Először még engem néz, azután a forró barna lötty a pólómra ömlik, én meg felsikítok, mert baromira éget. És aztán jön a tipikus rész, ami minden nyomi tinifilmben lenni szokott. A menő srácok kiröhögik a szerencsétlen lányt, aki a sírással küszködve próbálja magát összeszedni. Na, de amit ezután teszek, az még engem is meglep. Gondolkodás nélkül felállok a székemről, meglendítem a lábam és keményen tökön rúgom Olivért, aki fájdalmában összeroskad a padlón.

-Te hülye ribanc! - kiált fel dühösen, én meg sietősre fogom a lépteimet és kisietek a mosdóba. Vízzel és szappannal próbálom kitisztítani a kávét a felsőmből, de reménytelennek tűnik a helyzet. Csengetésig elpiszmogok ezzel, mert ha visszamennék, azt nem köszönném meg valószínűleg.

Lehajtott fejjel megyek be a tanár után a terembe, már mindenki a helyén ül, de nem merek Olivérre nézni, mert félő, hogy meggyilkolna a tekintetével. Mivel a tanár azt mondta, hogy foglaljuk el magunkat, mindenki azt csinál, amit akar. Pechemre a tanáriban valami gyűlés van, szóval csendet kér a biosz tanár és itt hagy minket. Na jó, most kezdhetek félni.

-Ugye tudod, hogy véged van? - egy mély hang igazolja be a félelmeimet, mire jobbra pillantok és Olivér dühös tekintetével találom szemben magam.

-Megérdemelted. - sziszegem, mire félelmetesen közel hajol hozzám.

-Tudom, hogy Krisztián elhúz egy évre, cicám! Készülj fel, mert hosszú és keserves tanév vár rád a szünet után! - gonoszul elmosolyodik, majd visszamegy a helyére, én meg próbálom lenyelni a gombócot a torkomból. Na, szép! Nem elég, hogy Krisz elmegy, még azt is elintézem, hogy valóban pocsék legyen a 11-es évem. Hát, nem hazudtoltam meg önmagamat, tényleg egy hatalmas szerencsétlenség vagyok!