Sikerül az egész éjszakát végig szenvednem, úgyhogy reggel kapkodnom kell, ha azt szeretném, hogy apu elvigyen, márpedig én biztos, hogy nem gyalogolok mínusz 20 fokban. Épp, hogy sikerül magamra rángatnom a ruháimat és még egy gyors fogmosást is beiktatok, mielőtt apa felkiabálna, hogy siessek, különben itt hagy. Felkapom a táskám, belebújok a cipőmbe, a kabátot pedig már csak a kocsiban veszem fel nagy kínlódások közepette.

-Nem csörgött az órád? - kérdezi mellékesen apa, miközben jót mosolyog a bénázásomon.

-De, csak kinyomtam és visszaaludtam. - felelem, miközben idegesen toporzékolok, amiért a cipzár becsípte a hajam és nem tudom kirángatni belőle.

-Nelli, minden rendben? - néz rám furán, mire csak felsóhajtok és hagyom a fenébe az egészet. Legfeljebb ma kabátban leszek egész nap. Pocsék éjszakám volt, végig gondolkodtam és forgolódtam és az sem segít a helyzetemen, hogy 10 perc múlva becsengetnek és még sehol sem tartunk. Azt hiszem, ma mindenkinek az agyára fogok menni. Szegény Olivér...

-Picim, a táskád! - szól utánam apu, miután kitesz a suli előtt. Robbanásra kész állapotban fordulok vissza és látom rajta, hogy alig tudja visszatartani a nevetését, úgyhogy kikapom a táskámat és becsapom az ajtót. Intek egyet köszönésképpen és elindulok befelé. A járdát persze luxus letakarítani az odafagyott esőtől és nem is én lennék, ha nem taknyolnék el a jégen. Fájdalmasan felnyögök, ahogy a fenekemre huppanok és a kerítésbe kapaszkodva megpróbálok felkelni. A nadrágom természetesen tiszta víz lett és szerintem sáros is, ami tekintve, hogy voltam akkora idióta, hogy fehéret vettem fel, valószínűleg tiszta foltos. Hisztisen trappolok be az ajtón és megyek fel a lépcsőn, a teremben ismét csak néhányan vannak, pedig 2 perc és becsengetnek. Ha valaki azt meri mondani, hogy megint nem lesz első óránk, csak elfelejtettek szólni, hát én lenyakazom az illetőt.

-Sziasztok. - köszönök ingerülten a fiúknak. Normális esetben rögtön elmosolyodnék a pad tetején ülő szőkeség láttán, de most annyira pipa vagyok, hogy tombolni lenne kedvem.

-Hát veled meg mi történt? - Dominik kérdőn néz fel rám, látva a koszos ruhám és a dühös fejemet.

-Hagyjál! - szólok rá figyelmeztetően és ledobom a táskám a székemre. - Mondd, hogy nem jöttem be potyára, hanem csak sokan hiányoznak! - nézek Olivérre, aki édesen mosolyogva csóválja a fejét.

-Gyere ide, bébi! - nyújtja felém a kezét, amit rögtön megfogok és odamegyek hozzá. Belépek a két lába közé, ő pedig magához húz egy ráérős csókra, amitől egy pillanatra elfelejtem minden bajomat. De tényleg csak egy pillanatra. Belefúrom a fejem a nyakába és mélyeket lélegezve igyekszem nem felrobbanni. - Van másik nadrágod? - kérdezi a fülembe motyogva, miután végig simítja az átázott hátsómat. Elengedem és szerencsétlenül bólintok egyet, mire a kabátomhoz nyúl, hogy segítsen levenni, de amikor észreveszi, hogy nem mozdul a cipzár, hitetlenül felröhög.

-Ne nevess, inkább segíts! - pirítok rá és még a lábammal is dobbantok egyet, mire mindenki felnevet. Hát köszönöm az együttérzést.

Olivér percekig kínlódik, hogy kiszedje a hajamat a kabátból, anélkül, hogy kitépné és megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végre sikerül neki. Kibújok a meleg dzsekiből és elindulok a szekrényhez, hogy kiszedjem a torna nadrágomat és átcseréljem. Kifelé menet hallom, hogy rajtam poénkodnak, de inkább annyiban hagyom és nem szólok vissza. A folyosón bénázok egy sort a szekrényajtóval is, mire kinyílik, majd beakasztom a kabátomat és kiveszem a tornazsákból a cicanadrágomat. Még szerencse, hogy hosszú szárú, különben megfagynék.

-Egyszer nem velem jössz suliba és minden baj elér! - lazán nekidől a szekrényemnek és lustán mosolyogva figyel, mire csak egy szúrós pillantást kap válaszul.

-Ne bosszants fel, mert ma harapok! - figyelmeztetem, amin ismét jót nevet és elém lép.

-Szeretem, ha ilyen harapós vagy. - suttogja, miközben az arcom felé hajol és a hajamba túrva megcsókol. Megmarkolom a pulcsiját és közel húzom magamhoz, miközben szétnyitom az ajkaimat, hogy nyelve birtokolhassa az enyémet. Mindketten felnyögünk, ahogy  a két forró testrész találkozik egymással és hálát mondok magamban, amiért már elkezdődött az óra és egy árva lélek nincs a folyosón. Hosszú percekig csókoljuk egymást, majd levegőért kapkodva szakítja el ajkait az enyémektől. - Öltözz át, mert felfázol. - még egy hosszú puszit nyom a számra, azután eláll az útból, én pedig a mosdóba sietek, hogy nadrágot cseréljek. A hófehér, csodaszép csőfarmerem hátulján hatalmas fekete vizes paca éktelenkedik, ami remélem kijön majd belőle, mert ez az egyik kedvencem. Miután felveszem a cipő szagú pamut nadrágot, megigazítom a tükörben a kócos fejemet és visszaindulok a terembe, miközben folyamatosan a felsőmet húzogatom lefelé, hogy takarjon valamit a fenekemből. Ááá, ez tényleg nem az én napom! Leülök a helyemre, bár előtte jól kupán vágom a rajtam kuncogó Dominikot, mire végre eldugul.

-Minden oké? - néz rám Olivér felvont szemöldökkel.

-Fogjuk rá. - felelem és rárakom a radiátorra a vizes nadrágot, hátha megszárad. - Hogy van a bordád? - fordulok vissza hozzá és még mielőtt megakadályozhatna, felhúzom a pulcsiját és szemügyre veszem az egyre csúnyább foltokat az oldalán. Az arca is különböző színekben tündököl, de igazán csak azért aggódom, hogy ne legyen komolyabb baj a valószínűleg törött bordáival. - Olivér! - kezdem, de figyelmeztető pillantást mér rám, amitől elhallgatok.

-Nem megyek orvoshoz! Pénteken meccsünk van! Ha ezt meglátja a doki, tuti, hogy nem enged játszani és nélkülem nem nyernek a többiek! Be akarunk jutni a középdöntőbe! - közli határozottan, de engem meg baromira nem izgat a foci, amikor össze vannak törve a csontjai.

-És ha megsérülsz játék közben? - hitetlenül bámulok rá a felelőtlensége miatt. Nem akarok veszekedni vele, de meg kell értenie, hogy ez nem vicc!

-Nem lesz semmi bajom! Ha ez megnyugtat, akkor a meccs után megnézetem magam! - alkudozik, bár ez még mindig nem az, amit hallani akarok, de jobb híján rábólintok. Tudom, hogy milyen makacs és a saját akaratosságommal sem érek el nála semmit, ha egyszer valamit a fejébe vesz.

-Volt házi matekból? - fordul hátra Kristóf.

-Aha. - felelem és már veszem is elő a füzetemet, mert tudom, hogy a következő kérdése az lesz, hogy "Elkérheteeem?"

-Imádlak. - hálásan rám pillant és kiveszi a kezemből a felé nyújtott füzetet, amit persze Dominik is nagy örömmel fogad.

-Tiéd megvan? - kérdezem a padtársamtól, aki beletúr a rakoncátlan tincseibe és közben bólint egyet.

-Figyi, beszélnünk kéne erről a gyerek témáról! - kicsit zavartan kezd bele a dologba, ami eszembe juttatja a péntek estét. 4 napja történt, mégis olyan, mintha hetek teltek volna el azóta, hogy megtudtuk, hogy közös testvérünk fog majd születni. Őszintén szólva, annyi minden történt,hogy időm nem volt ezen rágódni, pedig nem ártana. Azóta anyával nem beszéltem, hatalmasat csalódtam benne és még mindig ostoba döntésnek tartom, hogy pár hónapnyi együttlét után bevállalnak egy gyereket.

-Beszéljünk. - morgom kelletlenül.

-Nem szoktam sokat kommunikálni a szüleinkkel, de tegnap este láttam anyukádat a konyhában és nagyon maga alatt volt. Rólad kérdezett és komolyan azt láttam rajta, hogy sajnálja, hogy így alakult. Szerintem beszélned kellene vele. - tanácsolja és tulajdonképpen igaza is van, csak nem tudom hogy kezdjek bele. Nagyon kellemetlen ez az egész szituáció és elhiszem, hogy anyunak is rossz, de még nem tudok azonosulni a gondolattal, hogy lesz egy féltestvérem.

-Nem tudom, Oli... - kétkedve csóválom a fejemet, mire rákulcsolja ujjait az enyéimre és foglyul ejti a tekintetem.

-Apa ma nem lesz otthon. Valami üzleti vacsorára megy. Gyere át. - néz rám komolyan és már tudja, hogy úgysem mondok rá nemet, mert óvatos mosolyra húzza a száját, majd egy puszit nyom az arcomra. Szóval megvan a ma esti programom is. Csak nehogy olyan vége legyen, mint a múltkor...
Küldök apunak egy sms-t, hogy este ne várjon, mire azt a választ kapom, hogy menjek csak nyugodtan, neki úgyis dolga van. Hmm, fura. Mi dolga lehet házon kívül este? Biztos valami munka ügy.

-Nem keresett azóta, ugye? - vált témát hirtelen, mire felkapom a fejemet. Tudom, hogy Kriszre gondol, csak még a neve kimondásától is undorodik, úgyhogy nemlegesen megrázom a fejem és magam is meglepődöm, hogy tényleg nem hívott és nem is lépett velem kapcsolatba a tegnapi balhé óta. Pedig szentül meg voltam győződve róla, hogy majd megpróbálja megmagyarázni, de úgy látszik kezd lemondani rólam, aminek őszintén örülök. Nincs szükségünk több drámára, így is van elég bőven. - Helyes. - feleli, majd lefekszik a padra. Mivel nem sok alvás jutott az éjjel, én is így teszek, közelebb fészkelem magam hozzá, ő pedig a összekulcsolja a padon fekvő ujjainkat és nagyot dobbanó szívvel hunyom le a szemem. Perceken belül elnyom az álom és még a csengő hangja sem riaszt fel. Arra ébredek legközelebb, hogy valami nagyon puha dolog simogatja a nyakamat, mire ösztönösen felhúzom a vállam a csiklandós érzésre. Nem vagyok hajlandó még kinyitni a szemem, túlságosan is csábító a pihentető sötétség, de Olivér ma nagyon humoros kedvében van, mert egyfolytában csikiz, piszkál, a hajamat húzogatja, egyszóval úgy viselkedik, mint egy 5 éves kisfiú. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik, hogy nem vesz le ezzel is a lábamról.
Amikor nőiesen bokán rúgom, felnevet, majd végül békén hagy és csak a hajamat babrálja, ami nagyon kellemes érzést nyújt és képes lennék újra elaludni, ha Dominik nem ordítana egy hatalmasat.

-Olivér! Megjött a fanclub-od! - röhögi, és erre már én is felkapom a fejemet. Megdörzsölöm a szemem, hogy ne csak homályos foltokat lássak, de Szandra agyon szolizott arcát látva azt kívánom, bár inkább maradtam volna a padon fekve. A szőkeségre pillantok, aki fintorogva elhúzza a száját és a mancsomért nyúl, hogy megfogja. Magamban fülig érő vigyort produkálok, kifelé viszont igyekszem tök természetesen viselkedni.

-Sziasztok! - vinnyogja a liba és bár többes számban köszön, az Olivérre szórt pillantásaiból kikövetkeztethető, hogy hozzá jött, oldalán a két hűséges pincsijével. Na, ez érdekes lesz.

-Mit akarsz? - néz rá szőkeség cseppet sem kedvesen.

-Oliii. - kezdi azon a fura hangján, mint a múltkor és eddig bírom visszatartani a nevetésemet. Egyszerre robban ki belőlünk a röhögés Kristóffal és Dominikkal, a 3 grácia gyilkos tekintettel mered ránk, de legfőképpen rám, Olivér pedig igyekszik komoly maradni. - Eljössz velem moziba? Most jött ki az az új romantikus film. - zavartan kezdi csavargatni az agyonvasalt haját, amire ráférne már egy kiadós vágás, mert igencsak el van töredezve.

-Ezt most te sem gondoltad komolyan, ugye? Szerinted az a fajta nyálgép vagyok, aki beül egy csöpögős amerikai nézhetetlen szarra? - fakad ki a szőkeség hitetlenül, előttünk a két fiú pedig majd' megpukkan a nevetéstől.

-De a múltkori után azt hittem, hogy... - magyarázkodik vörösödő fejjel.

-Felejtsd el! És engem is! - zárja le ennyivel a témát, majd az ölébe húzza az összefont kezünket, mire Szandra szemei kidüllednek és szinte hallani, hogy milyen hatalmasat nyel.

-Komolyan ezt a kócos libát választod helyettem? - kéri ki magának sipákolva. Ez aztán a beszólás! Most nagyon megsértődtem, de tényleg.

-A barátnőmről beszélsz! - szól rá élesen Olivér. - Legalább az ő szépségét nem lehet letörölni egy vizes zsepivel. Na, tipeghetsz innen kifelé! Elég volt mára belőled! - juuuuj. Ezt hívják úgy, hogy kínos! Mikor hitetlenül rám néz, ártatlanul rámosolygok, amire egy "dögölj meg" pillantást kapok tőle, majd ahelyett, hogy kivonulna a sleppjével a teremből, kihúzza magát, hátradobja a haját és egy paddal előrébb lép Dominikhoz. Na, ez vicces lesz! Erre már Olivér is előredől, hogy mindent halljon, amivel cikizheti majd a barátját.

-Domiii. - szólítja meg az illetékes fiút, aki bájos mosolyt erőltet magára és a lányra vigyorog.

-Mondjad, Szandii. - utánozza a hangját, mi meg már szinte bepisilünk a nevetéstől, annyira röhejes az egész. Ennek a lánynak hiányzik jó néhány agysejtje, ha nem az összes.

-Nincs kedved mozizni? - kérdezi meg tőle is. Dominik értetlenül rámered és már nem csak mi 3-an nevetjük magunkat halálra, hanem az osztály többi része is.

-Ha nincs ló, jó a szamár is, vagy mi bajod? - a fiú szavára a két másik lány lehajtja a fejét, de a kis barátnőjüknek nem esik le, hogy kezd igen ciki lenni. Ez a lány tényleg bolond.

-Ezt hogy érted? - kérdezi a haját csavargatva.

-Tudod mit? Elmegyek veled. - na, neee! Dominik hivatalosan is megzakkant.

-Szupi. Suli után talizunk. - egy puszit cuppant a levegőbe, majd felénk fordul egy pillanatra, hogy önelégülten ránk vigyorogjon, azután végre kimennek a teremből.

-Te tiszta hülye vagy! Komolyan elmész vele? - faggatom kíváncsian, mire hátrafordul és sokat sejtetően rám mosolyog.

-Dehogy megyek. Kicsit megszívattam, na. - ránt egyet hanyagul a vállán, én pedig újra nevetek egy jót. Hogy ebből mekkora botrány lesz, ha Szandra rájön...

-A hideg ráz ettől a libától. - a mellettem ülő fiú láthatóan megborzong, én pedig széles mosollyal felé fordulok, hogy szívjam egy kicsit a vérét.

-Szóval nem szereted a romantikus filmeket? - húzom az agyát vigyorogva.

-Nells, ne már!

-Még a kócos hajú barátnőddel sem mennél el moziba? - évődöm vele tovább, Dominik és Kristóf visszafojtott nevetéssel figyelnek minket, a szőkeség pedig kínosan elhúzza a száját.

-Ugye most csak viccelsz? - kérdezi reménykedve.

-Nem. - felelem komolyan, riadt tekintete láttán azonban nem tudom tovább fegyelmezni magam és hangosan felnevetek.

-Csak szívattál, ugye? - kérdi megsemmisülten, mire ártatlanul bólogatni kezdek.

-Oli, én bírom ezt a lányt. - mutat rám Dominik, ami igazán jól esik, hiszen fontosnak tartom, hogy jól kijöjjek a barátaival is.

-Te inkább készülj a randidra, Domiii. - oltom le őt is, mire a két fiú egymásra néz egy pillanatra, majd Olivér hirtelen összefogja a kezeimet, a hibbant barátja meg szépen összeborzolja a hajamat.

-Én a helyedben inkább megfésülködnék, kócos. - vág vissza igen frappánsan, én pedig igyekszem kisöpörni az arcomból az oda hullott hajszálakat. Hülyülésünknek a becsengetés vet véget és pillanatokon belül kezdetét veszi a matek óra.
A nap sulis része átlagosan telik, tanulunk, unatkozunk és jobb elfoglaltság híján a szöszimet bámulom, aki hol a telefonját piszkálja, hol pedig a padon elterülve alszik. Valami azt súgja, hogy neki sem lehetett túl pihentető éjszakája.
Utolsó óra után felvesszük a kabátunkat és Olivér kocsijához sietünk, mondjuk most erősen szorongatom az ujjait, nehogy megint elvágódjak a jégen. Sikerül egyszer-kétszer megcsúsznom, de hála neki, most talpon maradok. Jól esik a meleg autóba menekülni a zord téli idő elől és hálásan pillantok rá, amikor a fűtést is bekapcsolja.

-Öt körül érted jövök, jó? - pillant rám, amikor leparkol a házunk előtt. Az utunk csendesen telt, de nem bánom. Nem kell mindig beszélgetnünk.

-Nem maradsz itt? - kérdezem reménykedve. Apu nincs itthon és semmi kedvem egyedül téblábolni az üres lakásban.

-Szívesen maradnék, de neked tanulnod kell és mindketten tudjuk, hogyha itt maradok, akkor a könyveid közelébe sem jutsz. - vigyorodik el, én pedig beletörődve felsóhajtok és megcsókolom, mielőtt kiszállnék az autóból. Tetszik ez a figyelmes énje. Annyit foglalkozik velem, amennyit kell, mégis tiszteletben tartja a kötelezettségeimet és hagy tanulni is. Napról napra egyre jobban beleszerelmesedem ebbe a srácba. Pedig hogy utáltam még pár hónapja... Elképesztő, hogy milyen kis idő alatt mennyi minden meg tud változni.

Miután lepakolom a kabátomat és a táskámat, ebéd gyanánt csinálok pár szendvicset és felcuccolok a szobámba. Fintorogva veszem elő a töri könyvemet, hogy bemagoljam az anyagot, mert a tanárt ismerve ismét én leszek a szerencsés felelő az órán. És tekintve, hogy az átlagom éppen bukást mutat, rám fér egy kis művelődés. Evés közben és utána is a tanulással szenvedek és eltelik vagy két óra hossza, mire úgy ahogy megmarad a fejemben a tananyag. Fáradtan terülök el az ágyon és az órára pillantva látom, hogy már csak fél órám maradt Olivér érkezéséig. Ez idő alatt a plafon bámulását tartom a leghasznosabb tevékenységnek és egészen addig elszórakozom ezzel, míg meg nem szólal a csengő. A padlón csúszkálva indulok ajtót nyitni, viszont a küszöb túloldalán nem az a személy áll, akire vártam.

-Te mit keresel itt? - nézek rá egy kicsit döbbentebben a kelleténél. Az ő arca sem különb, mint a szőkeségé, sőt talán még rosszabb is.

-Beszélnünk kell. - jelenti ki lazán és megpróbál mellettem ellépni, de annál azért több eszem van, mint, hogy beengedjem a házba. Nem bízom meg benne, ami azt illeti, nem is ismerem.

-Szerintem meg nincs miről beszélnünk. - mondom gúnyosan és arra készülök, hogy rácsukjam az ajtót, de nem hagyja, hanem addig erőlködik, míg végül a nappaliban köt ki.

-Hercegnőm, kérlek. - próbálkozik, de már ettől a névtől is hányingerem lesz.

-Ne merészelj még egyszer így hívni! Mit akarsz még tőlem? Áruld el, Krisz! Évekig hazudtál, bolondot csináltál belőlem! Mi kell még? - esek neki dühösen és csalódottan.

-Sajnálom. - feleli lehajtott fejjel.

-Ennyi? Azért jöttél, hogy idelökj egy nyamvadt sajnálomot? Mert akkor mehetsz is! Nem vagyok kíváncsi a szánalmadra!

-Nelli, hadd magyarázzam meg, kérlek!

-Nem érdekel. Tudod, a tűzbe mentem volna érted, annyira megbíztam benned. Álmomban nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyen csúnyán átverni. Rád sem bírok nézni! Menj el innen! - követelem határozottan, de meg sem mozdul, csak bámul rám azokkal a nagy barna szemeivel, amiket régen annyira imádtam, de mára már csak ürességet látok bennük.

-Nem mozdulok, amíg végig nem hallgatsz! - közli ellentmondást nem tűrő hangon és felém lép egyet, mire automatikusan hátrálok egy lépést. Idegesen felhorkant és még közelebb merészkedik. - Te félsz tőlem! - hitetlenül és megbántva néz a szemembe, de nem tud meghatni. Többé már nem.

-Csodálkozol? - kérdezem elvékonyodott hangon és nem állok messze attól, hogy elbőgjem magamat.

-Sosem bántanálak. - csalódottan sóhajt fel, mire könnyek gyűlnek a szemembe.

-Tényleg? És eddig mit csináltál? Folyton azt szajkóztad, hogy hülyék az osztálytársaim és ne beszéljek velük, mert ki nem állhatnak és csak bántanának, pedig egyedül te voltál, aki azt tette. Olivért is egy őrültnek állítottad be, pedig kettőtök közül, inkább te vagy, akivel nincs minden rendben! - kelek ki magamból zokogva. A pulcsim ujjába törlöm a könnyeimet és olyan megvetően nézek rá, ahogyan csak tőlem telik.

-Nem ismered Olivért! - ökölbe szorulnak az ujjai és örülök, hogy minimum egy méternyi távolság van kettőnk között.

-Tévedsz. Téged nem ismerlek! Azt sem tudom, hogy ki vagy! Évekig egy olyan embert szerettem, aki megjátszotta magát előttem! - tágra nyílnak a szemei a szavaim hallatán és már most bánom, hogy meggondolatlanul a fejéhez vágtam az igazságot.

-Te szerelmes voltál belém? - kérdi szinte tátogva. Ha már így kibukott belőlem, akkor itt az ideje, hogy minden sérelmemet rázúdítsam.

-Szerinted? Igen, szerettelek, te nem normális! Nem hagytál más választást! Mindenkit eltávolítottál mellőlem! Mégis mit kellett volna tennem? Csak te voltál nekem, te szemét! - nem tudom, hogy mi motivál, talán az eddig elfojtott dühöm, de minden bátorságomat összeszedem, elé lépek és amilyen erősen csak tudom, felpofozom. Az elmúlt évek összes fájdalmát beleadom ebbe a pofonba, de ha agyoncsapnám, sem tudnám eléggé kifejezni a gyűlöletem iránta.

- Nells! Nem tudtam. Esküszöm, hogy nem tudtam! - szabadkozik, miközben a vörösödő arcát dörzsöli a tenyerével.

-Mit számít? Egy szívtelen dög vagy! - motyogom a sírástól rekedt hangon és ekkor kinyílik a bejárati ajtó és Olivér dühös alakja jelenik meg a nappaliban. Ebből oltári nagy balhé lesz.

-Te mi a szart keresel itt? Nem voltam elég világos tegnap? Vagy a jobb öklöm túl finom volt? - határozott léptekkel indul meg Krisz felé, ami nem sejtet semmi jót, úgyhogy odaszaladok hozzá és megpróbálom távol tartani a fiúkat egymástól. Nem hiányzik, hogy megint egymásnak essenek.

-Oli, kérlek. Hagyd. - szólok rá halkan, mire egy pillanatra rám emeli mélykék tekintetét, majd újra gyilkos nézéssel mered a vele szemben álló srácra.

-Mit műveltél vele? Ha egy ujjal is hozzáértél, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad! - fenyegeti és ismét arra készül, hogy közelebb lépjen felé, de minden erőmet összeszedve, a mellkasára nyomom a tenyeremet és megállítom.

-Nem történt semmi. Csak veszekedtünk. Légy szíves, ne balhézzatok. - nézek rá könyörögve, mire megenyhül a tekintete és érzem a kezem alatt, hogy a kemény izmai is elernyednek egy picit.

-Takarodj innen! És ha még egyszer meglátlak a közelében, nem teszed zsebre, amit kapni fogsz! - utasítja a mögöttem lévő Krisztiánt. Nem merek rá nézni, és nem is akarok. Hallom a közeledő lépteit, majd meglátom, hogy a szőkeség mögött az ajtó felé megy és szó nélkül kilép rajta. Megkönnyebbülten bújok hozzá Olivérhez, aki pár pillanatig csak merev testtel áll, majd körém fonja a karjait és szorosan megölel. Nincs is másra szükségem, csak rá. Arra, hogy itt legyen velem, hogy vigyázzon rám és szeressen. - Jól vagy? - kérdi kis idő múlva. A mellkasába bólogatok, majd két tenyerébe fogja a könnyes arcom és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. - Nem bántott? - néz rám fürkészve. Nemlegesen megrázom a fejem és behunyom a szemem, amikor ujjaival letörli a könnyeket a bőrömről.

-Menjünk. - nyögöm ki végül remegő hangon és kibújok az öleléséből, hogy felvegyem a cipőmet, de még mielőtt ezt megtehetném, elkapja a karomat és finoman visszahúz maga elé.

-Hozz pár ruhát és az iskolatáskád is! - kéri határozottan, amin csodálkozva felvonom a szemöldököm.

-De,.. - kezdek ellenkezni, de az ujjait a számra téve elhallgattat.

-Nincs vita! Nálunk alszol. Nem fogsz egyedül itt maradni! - bólintok egyet végül, nincs erőm vitatkozni vele és tulajdonképpen elképesztően jól esik a figyelmessége. Felszaladok a szobámba, kikapok pár ruhadarabot a szekrényből, majd beletömöm a könyveim közé, aztán zsebre dugom a mobilom és visszamegyek hozzá. Megvárja, míg felöltözöm, majd kézen fogva megyünk el a kocsiig. Hálás vagyok, amiért nem erőlteti a beszélgetést az út alatt, de biztos vagyok benne, hogy később mindent kiszed majd belőlem. Abszolút nem állok készen arra, hogy anyával is veszekedjek egy sort, ugyanakkor nem is halogathatom tovább, mert az senkinek sem tesz jót.

Vonakodva megyek be Olivérék házába pár perc múlva. Nem szeretek itt lenni, mert akárhányszor jártam itt eddig, az mindig valami katasztrófához vezetett. A szőkeség kezét szorongatva hagyom, hogy a konyhába vezessen, ahol anya ül egyedül az asztalnál és fagyit eszik dobozból. Érkezésünkre felkapja a fejét és meglepetten néz először Olivérre, majd rám.

-Szia anya. - szólalok meg végül halkan. Anyám szemei elfátyolosodnak a könnyektől, Olivér pedig elengedi a kezem és a fülemhez hajol.

-A szobámban leszek. - suttogja, majd egy puszit nyom az arcomra és magunkra hagy.

-Ülj le. - mutat a mellette lévő székre. - Kérsz fagyit? - kérdezi, mire hitetlenül elmosolyodom.

-Anya, december van! - világosítom fel. Erre az ő keskeny ajkai is halvány mosolyra kunkorodnak, majd kivesz az egyik fiókból egy másik kanalat, a kezembe nyomja és középre tolja a fagyis dobozt. Belenyomom a kanalamat a dermedt eper ízű édességbe, hogy eltereljem valahogy a figyelmet a kínos csendről, ami körülvesz minket.

-Mennyire utálsz? - töri meg a hallgatásunkat a kérdésével.

-Nem utállak, anya. Csak össze vagyok zavarodva. És kicsit csalódott vagyok.

-Sajnálom, Nelli. Nem így terveztem én sem az életemet, de ha már így alakult, akkor el kell fogadnom. Tudom, hogy tönkre tettem a családot és iszonyúan szégyellem magam emiatt, de tudnom kell, hogy van-e még remény arra, hogy megbocsáss nekem. A kis lányom vagy és szeretlek! Nem mindig voltam jó anya, amire nem vagyok büszke, de próbálom jóvá tenni a hibáimat! - magyarázkodik, miközben arcán könnycseppek csorognak végig és én sem bírom tovább szabályozni a könnycsatornáimat. Úgy tűnik, ez a mai egy ilyen sírós nap.

-Szeretlek, anyu. - csak ennyit vagyok képes kinyögni, majd szorosan megölelem őt és együtt bőgünk egy darabig, azután nevetünk magunkon, hogy milyen bolondok vagyunk. - Ákos hogy fogadta a hírt? - kérdezem, miközben egy újabb adag fagyit nyomok a számba.

-Először nem mertem neki elmondani, mert féltem, hogy elhagy, de a kezdeti sokk után egész jól reagált.

-Ennek örülök. És tudnod kell, hogy bármiben számíthatsz rám ezentúl. - nézek rá komolyan és így is gondolom. Ha már így alakult a sorsunk, legalább tartsunk össze.

-Köszönöm, Nelli. - hálálkodik meghatottan. - Olivérrel minden rendben? - vált témát, amin elmosolyodom.

-Igen. Kibékültünk. Apropó! Nem baj, ha ma itt alszom? - kérdezem vonakodva és most rajta a sor, hogy széles vigyorra húzza a száját.

-Örülnék neki. - feleli boldogan és jó ideig beszélgetünk még. Kiderül, hogy egy hónapos terhes és örömmel mondok igent, amikor elhív, hogy menjek vele jövő héten ultrahangos vizsgálatra. Alig várom, hogy lássam a leendő öcsém, vagy húgom. Bár a gondolat még mindig fura, hogy ennyi idősen születik kis testvérem, de még lesz 8 hónapom, hogy megbarátkozzam vele.

Miután kipletykáljuk magunkat, anya szó szerint felzavar Olivérhez, úgyhogy sokkal nyugodtabban lépek be a szobájába, mint legutóbb. Az ágyán találom meg, amint a laptopján néz valamit, de ahogy meglát, félre rakja a gépet és int, hogy menjek oda hozzá.

-Minden oké? - néz fel rám, amikor megállok előtte és majd' kiugrik a szívem a helyéről, amikor átöleli a derekamat és a hasamhoz dörgöli az arcát. A haját simogatva motyogok egy igent, majd hagyom, hogy lehúzzon maga mellé és hozzá bújva elterülünk a nagy, puha ágyán.

-Köszönöm. - nézek a szemébe, miközben a hajammal szórakozik.

-Mit? - kérdez vissza fura arckifejezéssel.

-Mindent. - mondom egyszerűen, amin elmosolyodik és gyengéden megcsókol. Tudom, hogy tudja, hogy mire értem és azt szeretem benne a legjobban, hogy nem kell mindent megmagyaráznom, mert szinte olvas a gondolataimban. Ijesztőnek kellene tűnnie, de inkább felszabadító érzés a történtek után.

Nem beszélünk a délutánról többet, inkább filmet nézünk - persze nem romantikusat - , majd én elmegyek fürödni. Viszont kénytelen vagyok egy szál törülközőben visszamenni hozzá, miután végzek, mert a nagy sietségben elfelejtettem pizsamát hozni magammal.

-Hmm... Tetszik. - kaján vigyor ül az arcán, miközben ráérősen legelteti rajtam a szemét, végül kihúz egy pólót a szekrényéből és a kezembe nyomja. - Mindjárt jövök. - egy csókot nyom a számra, majd ő is eltűnik a fürdőben, addig pedig felöltözöm és bebújok az ágyába. Sokkal kényelmesebb és nagyobb, mint az enyém és mindenhol az ő illatát érzem. Tipikus fiú szobája van, pár levetett nadrág és póló hever szétszórva a padlón, az egyik falon pedig a foci érmei lógnak. Van belőlük jócskán, úgyhogy alig várom, hogy lássam pénteken remekelni.

Észre sem veszem, hogy visszajön, csak akkor, amikor megáll az ágy előtt. Bezzeg ő nincs zavarban egy szál alsó nadrágban, csak önelégült fejjel vigyorog le rám, amikor látja, hogy őt bámulom. Néhány kósza vízcsepp kóvályog a mellkasán, viszont, amikor megpillantom a sérült bordáit, akaratlanul is elhúzom a számat.

-Nagyon fáj? - kérdezem, miközben elővesz valamit a szekrényéről.

-Nem vészes. Ez segít. - meglóbál előttem egy kenőcsös tubust, majd a kezembe nyomja és megáll előttem, gondolom azért, hogy kenjem be neki. Így is teszek, nyomok a kezemre az átlátszó krémből, majd óvatosan bedörzsölöm vele a sötétlila részeket, ügyelve, nehogy fájdalmat okozzak neki. Felvesz egy pólót, miután végzek a dolgommal, majd bemászik mellém és magunkra húzza a puha takaróját. El tudnám viselni, ha minden nap vele alhatnék el, de egyelőre ez a helyzet is megteszi. Alig vagyunk együtt pár napja, de annyira kötődöm már hozzá, hogy el sem tudnám nélküle képzelni a mindennapjaimat. Lehet, sőt biztos, hogy betegesnek hangzik, de ha szerelmes az ember, akkor nem az ésszerű döntéseiről híres.
Mosolyogva nézem, ahogy lehunyja a szemét, míg kezével a derekamat simogatja, majd én is így teszek és van egy olyan érzésem, hogy most egész nyugodt éjszakája lesz mindkettőnknek.