Szathmáry Nelli

Sokkot kapok Krisztián láttán. Először azt hiszem, hogy csak képzelődöm, de Olivér hitetlenkedő arckifejezését látva már tudom, hogy valóban ő az. Mit keres itt? És miért most? Miért akkor kell megjelennie, amikor nagy nehezen helyre jön az életem? Mindent fel fog borítani. Olivér ki nem állhatja és most az ő oldalára fogok állni, mondjon bármit is Krisz, mert a szőkeség a barátom, ő pedig nem is tudom, hogy mim. Talán csak egy ismerős közös emlékekkel. Már a barát szót is túlzásnak érzem használni rá, hiszen egy barát nem úgy viselkedik, ahogyan ő tette.

-Ez valami rossz vicc? - hallom meg mellettem Olivér bosszús hangját. Az osztály valamennyi tagja azonnal letámadja a belépő fiút, kérdezgetik, ölelgetik, jóformán csak mi ülünk a helyünkön, valamint Kristóf és Dominik, akik Oli legjobb barátaiként szintén utálják Kriszt.

Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy jól megnézzem mennyit változott külsőleg ezalatt a pár hónap alatt. A haja hosszabb és még barnább  lett, ha jól saccolom, akkor nőtt is pár centit és az arca is egészen más. Amikor felém fordul, egymást nézzük egy ideig, de elkapom róla a tekintetem és inkább a padot bámulom. Nem tudok rá úgy nézni, mintha nem történt volna semmi. Ha mondjuk két hónappal ezelőtt lépett volna be így az ajtón, gondolkodás nélkül a nyakába ugrom, de most minden megváltozott. Megbántott, méghozzá nem is egyszer és nem is kicsit. Hazudott nekem Olivérről, Adriról és még ki tudja miről.

A mancsom még mindig az ideges szőkeség tenyerében lapul, aki úgy szorongatja az ujjaimat, mintha bennük keresné a menedéket. Megértem, hogy kiakad, ugyanakkor borzasztóan félek, hogy ez a kapcsolatunk rovására fog menni. Hiszen Krisz mindig közénk állt még akkor is, amikor nem volt itthon. Most pedig, hogy itt van néhány lépésnyire, sokkal könnyebb dolga lesz, főleg úgy, hogy elég instabil lábon állunk még egymással Olivérrel.

Az ölembe húzom a kezét, mire rám kapja riadt tekintetét. Meg kell őt nyugtatnom, mert képes és szó nélkül nekiugrik Krisztiánnak, az meg nagyon nem hiányzik senkinek sem.Közelebb csúszom hozzá annyira, hogy a lábunk összeérjen, ő pedig még szorosabban markolja a kezem, ami már fáj egy picit, de nem szólok érte.

-Gyerekek! Hagyjátok levegőhöz jutni Krisztiánt! - figyelmezteti a többieket az ofő, akik olyan lelkesek, mintha minimum egy filmsztár lépett volna a terembe. A tömeg lassan a helyére vándorol, de a figyelem középpontjában még mindig ő marad, ahogyan lazán felül a tanári asztalra és válaszolgat a kérdésekre. Nem tudok rá figyelni, még mindig a sokk hatása alatt állok és a lelkiismeretem is azt diktálja, hogy inkább Olivérrel foglalkozzak.

-Héé, nyugi! - szólok rá finoman és halványan rámosolygok, amit igyekszik is viszonozni, bár annyira jól nem megy neki.

Az óra maradék pár perce kínosan telik, legalábbis számunkra biztosan. Megváltásként ér a csengő hangja, mire azonnal felpattanunk és összepakoljuk a cuccainkat. Az osztály nagy része hamar elhagyja a termet, hogy időben átöltözzön tesi órára, mi azonban egy kicsit lassabbak vagyunk. Az osztályfőnök bizalmasan beszélget Krisztiánnal, ami arra sarkall, hogy sürgessem a szőkeséget, nehogy véletlenül beszélni kelljen vele. Bár tudom, hogy ezt nem úszom meg, de még nem vagyok rá felkészülve lelkileg. Olivér azonban zavart, a telefonját is elejti, amit én veszek fel neki.

-Higgadj le, oké? Minden rendben lesz! - átnyújtom a mobilját, amit a zsebébe süllyeszt, majd két kezem közé fogom az arcát és kényszerítem, hogy rám nézzen. Pár másodpercig szótlanul bámul a szemembe, majd lefejti az ujjaimat az arcáról és most ő fogja tenyerébe az enyémet.

-Az enyém vagy! - jelenti ki kissé bizonytalanul, mintha csak a megerősítésemre várna. Birtokló szavai ijesztően kellene, hogy hassanak rám, mégis nagyot dobban a szívem tőlük.

-A tiéd! - felelem a lehető legmeggyőzőbben, ami úgy tűnik, hogy meghozza a remélt hatást, ugyanis ajkait szorosan az enyémekre nyomja és keményen megcsókol. Tudom, hogy ezt mind Krisztián miatt csinálja, hogy lássa mi a helyzet, de őszintén szólva nem érdekel a miértje, míg úgy csókol, hogy még a lábujjam is beleremeg.

-Gyerekek! Iskolán kívül, ha lehet! - az ofi hangjára finoman eltolom őt magamtól és biztató mosolyt villantok rá, majd kézen fog és kimegyünk a teremből. A szekrényből kivesszük a tornazsákunkat, majd indulnánk átöltözni, de pechünkre Krisz az utunkat állja. Olivér iszonyú pipa és ha nem rángatom el innen most rögtön, akkor ezek ketten mindjárt egymásnak fognak ugrani.

-Szia, Nells! - áll meg pontosan előttem, mire a kezemet szorongató fiú magához húz, Krisztián pedig felnevet. - Csak köszöntem neki, ember! Nem feleségül kértem!

-Hogy kerülsz te ide? - kérdezem bizonytalan hangon.

-Ha az elmúlt két hétben egyszer is felvetted volna a telefont, akkor tudnád! - néz rám szemrehányóan. - Szóval együtt vagytok. Gondolhattam volna, hogy az ujjad köré csavarod őt, Szelei! Nem vagyok itthon pár hónapig és egyből rárepülsz arra, ami az enyém! - fel sem fogom hirtelen miket mond! Hogy lett a legjobb barátomból ekkora... nem is tudom micsoda! Még hogy az övé vagyok! Soha nem voltam a tulajdona és nem is leszek az! Mi több, azt kívánom bár ne is lenne közöm hozzá!

-Soha a jó büdös életbe nem lesz a tiéd, ezt jól jegyezd meg! - összeszűkült szemekkel lép közelebb hozzá Olivér, én pedig próbálom hátrébb rángatni, de meg sem mozdul.

-Fejezzétek be, kérlek! -szólok rájuk, de mintha meg sem hallanának.

-Kicsit sokat képzelsz magadról, Olivér! Őt is erőszakkal tartod magad mellett, mint Adrit? - provokálja Krisz tovább és érzem, hogy megfeszülnek a szőkeség karján az izmok és kész bármelyik pillanatban neki rontani.

-Elég ebből! - kiáltok fel és a két fiú közé állok. - Krisztián, hagyj most békén, légy szíves! Oli, menjünk tesire! - parancsolok rájuk, majd erősen megrángatom a szőkém karját, aki most szerencsére engedelmeskedik és jön velem. - Kértelek, hogy ne csináljatok balhét!

-Nelli, nem érted, hogy nem bírom elviselni? - dühöng tovább, miközben lemegyünk a lépcsőn és a tornatermi folyosóra kanyarodunk.

-Próbáld meg a kedvemért, kérlek! Nézd levegőnek, vagy mit bánom én, csak ne veszekedjetek! - nézek rá könyörögve az öltöző ajtaja előtt, mire rám emeli  jégkék tekintetét.

-Megpróbálom, oké? Nem ígérem, hogy menni fog, de amíg nem köt belém, addig békén hagyom. - egyik karját a nyakam köré emeli és a mellkasához húz vele, én pedig  hűségesen hozzá bújok.

-Köszönöm. - motyogom a pulcsijába. Nem nagy ígéret ugyan, de ez is több, mint a semmi, tekintve a helyzet komolyságát. Hagyom, hogy hosszan megcsókoljon, azután az öltözőbe vonulok, ahol a 4 osztálytársnőm Kriszről áradozik. Már csak ez hiányzik mára...

-Annyira jó, hogy visszajött! Meg fogom szerezni magamnak! - jelenti ki magabiztosan Vivien, az osztály leggazdagabb lánya. Igazából nincs vele problémám, hiszen nem egy elviselhetetlen nyafka liba, csak nem hinném, hogy bármiről is tudnék vele társalogni. De ha neki Krisztián kell, hát egészségére! Legalább lefoglalná őt és addig se fúrná a kapcsolatunkat Olivérrel. - Nelli, ti jóban vagytok! Nem szólnál pár szót az érdekemben? - fordul felém, mire megállok az öltözésben és értetlenül pislogok. 3 év alatt szinte egymáshoz sem szóltunk, most meg tőlem kér szívességet? Fura...

-Én szívesen megtenném, de most a hátam közepére nem kívánom Krisztiánt, szóval ne haragudj, de nem tudok ebben segíteni. - utasítom el finoman.

-ÁÁ, az Olivér-Krisztián féle háború! Értem én! Hát, nem irigyellek. - jegyzi meg mellékesen, majd felgumizza a haját és a többiekkel együtt kivonul az öltözőből. Remek, szóval mindenki tisztában van azzal, hogy a két fiú folyton öli egymást. Egy élmény lesz villámhárítónak lenni közöttük. Már csengetnek, amikorra magamra rángatom a torna pólómat és útközben fogom össze gyorsan a hajamat, hogy ne legyen útban. Krisz, hála az égnek nincs bent, úgyhogy legalább lesz egy nyugodt órám, anélkül, hogy Olivér indulatait kellene csillapítanom.

Futunk pár kört, majd bemelegítünk, azután a fiúk kapnak egy focilabdát, hogy játszanak, nekünk pedig szokás szerint marad a nyújtás. A srácok sem tudnak egyszerre mind a pályán lenni, úgyhogy két csoportra osztódnak és míg az egyik játszik, addig a másik fele lopja a napot. Mivel Oliéknak fontos meccsük lesz pénteken, így ők kezdenek, én pedig nem igazán tudok a nyújtásra koncentrálni, amikor legeltethetem a szemem a pasimon is, aki rugdossa a focilabdát. Ámuldozom, ahogyan a lábaival irányítja a labdát, kicselezve az ellenfelét, majd lazán a hálóba lövi, gólt szerezve ezzel. Összepacsiznak Kristóffal és Dominikkal és szégyentelenül lealázzák az osztálytársainkat. Az óra felénél Ádám bá' leinti őket és a többi fiú lép a pályára, Olivér pedig idekocog hozzám és leül mellém a jógamatracra.

-Mizu? - lihegve kuszálja még jobban össze a szőke tincseit, amit legszívesebben én magam igazítanék meg, de most mégsem teszem.

-Semmi. Kifociztad magad? - kérdezem, miközben előre hajolok a nyújtott lábaimhoz.

-Aha. - feleli lazán, miközben a kezét bedugja a pólóm alá és a hátamat kezdi cirógatni, mire majdnem lefejelem a térdemet a hirtelen jött cselekedetétől.

-Viselkedj! - szólok rá szigorúan, viszont amikor látom, hogy szélesen mosolyog, én is így teszek és hagyom neki, hadd csinálja, amit szeretne. A sport azt hiszem lenyugtatta egy picit az idegeit. Így ücsörgünk a továbbiakban és nézzük, ahogy a többiek bénáznak a labda hálóba juttatásával. Úgy látszik nem mindenkinek megy olyan profin, mint egyeseknek.

Csengő előtt pár perccel vonulunk el az öltözőbe, ahol ruhát cserélünk. Kicsit lassabb vagyok, mint szoktam, ugyanis jön egy üzenetem az egyik csapattársamtól, hogy ma nem lesz edzés, mert dolga van az edzőnek. Nem szomorodom el ezen, mert amúgy sincs sok kedvem ugrabugrálni és így legalább van egy szabad délutánom, amin talán beszélnem kellene Olivérrel. Vagy Krisztiánnal. Vagy inkább mindkettőjükkel.

Átöltözés után gyorsan bedobálom a cuccokat a zsákomba, majd megyek is ki a folyosóra, de Olivér nincs itt, pedig mindig meg szokott várni. Mindegy, lehet hogy kint van a suli előtt a fiúkkal. Megyek is a kijárat felé, viszont az ajtón alig tudok kilépni, akkora a tömeg.

-Mi folyik itt? - kérdezem és odébb lökök pár embert, hogy haladhassak is valamerre.

-Olivér és Krisztián verekednek. - közli lazán valaki mellettem, mire átdulakszom a tömegen és megpillantom a két dühös bikát, ahogy egymást püfölik. Vajon miért is nem lepődöm meg ezen? Hiszen tulajdonképpen már vártam, hogy mikor szakad el valamelyiküknél a cérna. De az, hogy az összes kuka gyerek itt áll és nézi őket, ahelyett, hogy leszednék őket egymásról, az már több a soknál.

-Fiúk, hagyjátok abba! - kiáltok rájuk és azzal a céllal lépek közelebb hozzájuk, hogy majd szétválasztom őket, de valaki hátulról megragadja a derekamat és nem engedi, hogy intézkedjek.

-Nelli, ne menj oda, mert te is kapsz! - Dominik hangját hallom meg a háttérből, majd Kristóf is megjelenik mellettem.

-Miért nem szeditek szét őket? - kérdezem kétségbeesetten. Mindkét fiú orra vérzik, most épp Krisz van a földön és Olivér ott üti, ahol éri. Aztán a semmiből előbukkannak a tanárok és hatalmas ordítozások közben választják szét a két dühöngő őrültet.

-Mindkettő az igazgatóiba most azonnal! - az igazgatóhelyettes szinte felrobban, olyan dühös. Egy pillanatra találkozik a tekintetem a szőkeségével, aki bűnbánóan néz rám, de én csak a fejemet tudom csóválni. Kértem tőle, hogy ne tegye, mégsem hallgatott rám. Csalódtam benne, bár haragudni nem tudok rá, hiszen tudom, hogy miattam tette, amit tett.

-Hazakísérünk. - Dominik elveszi a táskámat és Kristóffal együtt megrángatják a karomat, hogy kövessem őket. Jól esik, hogy figyelnek rám, de most szívesebben lennék egyedül. Végül inkább nem ellenkezem, mert sejtem, hogy Olivér keze van ebben is, úgyhogy csendben lépkedek mellettük, mígnem megszólal az egyikük.

-Ugye tudod, hogy Krisztián nem az a szent gyerek, akinek gondoltad? - felpillantok Dominikra, de ő nem néz rám, hanem a cipője orrát pásztázza.

-Kezdem elhinni. - felelem válaszként és én is a földet kezdem kémlelni.

-Hadd mondjak el valamit, amiről biztosan nem tudsz. - folytatja, én pedig kíváncsian hegyezem a fülemet. - Kilencedikben, amikor egy osztályba kerültünk, először nagyon érdekes lánynak tűntél, nem úgy, mint Vivienék. Szótlan voltál és végig csak Krisztiánnal beszéltél és nem értettük, hogy miért. Olivér már akkor utálta őt, mi meg még nem tudtuk az okát, ezért beszélgettünk vele, és az volt a szándékunk, hogy téged is megismerünk. De Krisz nem hagyta. Azt mondta, hogy felszínes idiótáknak tartasz minket és nem akarsz velünk szóba állni. Mi meg elhittük, mert hát tényleg elég csendes voltál és senki társaságát nem kerested és ezért szívattunk mindig. Most már nyilván tudjuk, hogy ez nem igaz, mert Olivérnek hála megismertünk, de ezt csak azért mondom, hogy tudj róla, hogy mekkora szemét az az ember, akiben eddig megbíztál.  - nem hiszek a fülemnek. Ezt nem tehette! Ennyire nem ismerhettem félre! Végig miatta közösítettek ki az osztálytársaim és képes volt tettetni a hülyét! Most jött el az a pillanat, hogy takarodjon az életemből!

-Nelli! Minden rendben? - Kristóf megáll velem szemben, de kis híján neki ütközöm, annyira elbambulok.

-Nem, fiúk! Semmi sincs rendben! A legjobb barátom végig átvert engem! Gyerek korom óta hazudott! Fel tudjátok ezt fogni? - kelek ki magamból.

-Sajnálom. Tényleg. Csak akartuk, hogy tudd! - együtt érzőn végig simítják mindketten a karomat, majd nem bírom tovább és a kapu ellőtt gyorsan elköszönök tőlük és berohanok a házba. Becsapom magam mögött az ajtót és hatalmas sóhajtással engedem ki az eddig bent tartott levegőmet.

-Picim, te vagy az? - apu hangját hallom a konyha felől, mire megpróbálom összeszedni magamat és beljebb lépek.

-Igen. - felelem és leülök a kanapéra, majd ő is megjelenik és mellettem foglal helyet.

-Hogy-hogy már itthon vagy? És kik voltak azok a fiúk? - kérdezősködik.

-Elmaradt az edzés. És az osztálytársaim. Csak hazakísértek.

-Mi a baj? Gondterheltnek látszol. - jegyzi meg.

-Ahogyan te is.

-Akkor beszélgessünk. Te kezded. - fáradtan rám mosolyog és mivel jól esne valakinek kiönteni a szívemet, így hát beavatom mindenbe. A mai reggeltől kezdve egészen a hazafele utamig mindent elmondok neki, ő pedig szótlanul végig hallgat.

-Kis lányom, tudod jól, hogy nem szoktam és nem is szeretek beleavatkozni a dolgaidba, de féltelek ettől a két bajkeverő fiútól! - aggodalmat vélek felfedezni a szemeiben, ami persze normális, hiszen az apukám, de meg kell nyugtatnom, hogy nem lesz semmi bajom. Legalábbis én is ebben bízom.

-Apu, Olivér nem rossz ember, csak gyűlöli Krisztiánt, akit most már én is és minden kapcsolatot meg fogok vele szakítani és akkor nem lesz miért veszekedniük nekik sem. Szeretem Olivért és tudom, hogy sohasem bántana!

-Rendben. Ahogy gondolod. De ha bármi gondod van, tudod, hogy itt vagyok.

-Köszönöm apa. Most te jössz! Ki vele, hogy érzed magad? - faggatom én is, mire csak felsóhajt.

-Kicsit még az események hatása alatt állok, de próbálom feldolgozni, hogy anyád új életet kezdett. Nekem is ezt kell tennem, de nem könnyű túllépni majdnem 20 évnyi házasságon. - szomorúan lehajtja a fejét, én pedig megsimogatom a karját.

-Anyu tiszta bolond. Nem is érdemelt meg téged! Hidd el, hogy találsz majd egy sokkal jobb nőt, aki szeretni fog! - biztatom és reménykedem benne, hogy így is lesz majd.

-Nekem az is elég, hogy itt vagy velem, picim. - elmosolyodik és a hajamba puszil, én pedig lehunyom egy pillanatra a szemem és hálát mondok, amiért ilyen nagyszerű ember az édesapám.

-Főzünk valamit? - teszem fel a kérdést, pedig már tudom is rá a választ.

-Naná! - feleli lelkesen és fel is pattan a kanapéról. Elfeledkezve minden bajról, megyek utána a konyhába, hogy együtt főzzünk, mint régen. Apa egy konyhatündér. Tőle tanultam minden főzőtudományomat, amit most kamatoztathatok is. Lassagne-hoz kezdünk hozzá, közben beszélgetünk, viccelődünk és énekeljük a rádióban lejátszott dalokat. Nagyon hiányzott már, hogy közösen eltöltsünk egy kis időt, de most legalább sikerül egy kicsit mindkettőnknek háttérbe szorítani a mindennapok problémáit. Mikor elkészülünk, a mosogatást magamra vállalom, úgyhogy apu megkönnyebbülten indul a nappaliba tv-t nézni, viszont közben a csengő is megszólal. Ráhagyom, hogy nyissa ki az ajtót, én pedig eltörölgetem a vizes edényeket. Váratlanul azonban két ismerős kar fonódik a hasam köré, gazdájuk pedig a nyakamba csókol.

-Mit csinálsz itt? - kérdezem továbbra is háttal állva neki.

-Apukád engedett be. - szorítása erősödik rajtam, lehelete a bőrömet cirógatja, mire kiejtem a konyharuhát a kezemből és szembe fordulok vele. Fájdalmasan elhúzom a számat az arca láttán, mert nem fest túl szépen. Szeme alatt csúnya monokli csúfoskodik, az orra is véres, pedig látszik, hogy megpróbálta letisztítani, valamint a szemöldöke is felrepedt.

-Miért jöttél? - próbálom érzelemmentes hangon feltenni a kérdésemet, mert haragudnom kellene rá, de egyszerűen nem tudok.

-Bocsánatot kérni. Tudom, hogy egy balfék vagyok és megígértem, hogy nem csinálok balhét, de ez már régóta érett közöttünk. - néz rám bűnbánó tekintettel.

-Tudom, Oli, de az nem megoldás, hogy minden alkalommal, amikor találkoztok, vagy veszekedtek, félholtra veritek egymást! Én ezt nem fogom végig nézni! - eltolom őt magamtól és ellépek mellőle.

-Nelli, kérlek. Szeretlek. - komoly és kétségbeesett arca láttán majd' megszakad a szívem és persze, hogy megenyhülök a vallomására. Ez az én legnagyobb problémám vele kapcsolatban. Nem tudok rá haragudni, bármilyen őrültséget is  művel.

-Ülj le! - mutatok az egyik székre. - Kitisztítom a sebeidet. - közlöm vele és előkotrom a szekrényből az elsősegélydobozt. Követi az utasításomat, helyet foglal a széken és várja, hogy kezelésbe vegyem. - Addig szépen elmesélheted, hogy mi történt! - nézek rá egy pillanatra, közben előszedem a fertőtlenítőszert és rányomok egy kicsit egy vattapamacsra.

-Oké. Miután átöltöztem, felmentem a szekrényhez a kabátomért, de nyitva volt a termünk ajtaja és hallottam, ahogy az igazgatónő és Krisztián beszélgetnek. Kiderült, hogy miért jött vissza ilyen hamar. - elhallgat és fintorog, amikor az orrát törölgetem a szúrós szagú szerrel, de utána folytatja. - Kirúgták az angol suliból, mert megvert egy fiút, aki kórházba került. Rendőrségi ügy is lett belőle és az igazgatónő nem akarta őt ide visszavenni. Gondolom látta, hogy elsétálok az ajtó előtt, mert mikor lementem, jött utánam és követelte, hogy ne merjem elmondani neked, különben beveri a képem. Én meg persze közöltem vele, hogy ne számítson rá, hogy elhallgatom ezt előled, úgyhogy nekem jött, a többit meg tudod. - erre aztán végképp nem számítottam. Tényleg rohadtul félreismertem Krisztiánt. Egy utolsó szemét gazembert istenítettem éveken keresztül. Hogy vezethetett ennyire félre? Ha meglátom, esküszöm, hogy még a szart is kiverem belőle!

-Ugye nem rúgtak ki? - félve kérdezem meg, bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha kicsapják emiatt.

-Nem. Behívták apámat, meg kaptam egy igazgatóit. Viszont Krisztián nem úszta meg ennyivel. Felfüggesztették és még kérdéses, hogy maradhat-e a suliban. - közli és felszisszen, amikor a szemöldökét fertőtlenítem. Amikor végzek ezzel is, egy ragtapaszt rakok a sebére és elpakolom a felesleges dolgokat.

-Kérsz jeget a szemedre? - hálásan bólint a kérdésemre, én pedig kiveszek a fagyóból pár jégkockát, konyharuhába csavarom őket, majd óvatosan az arcára nyomom. - Jól helyben hagyott!

-Ő rosszabbul néz ki. Szerintem pár bordáját megrepesztettem. - mondja büszkén, én pedig rosszallóan csóválom meg a fejemet. - Nagyon mérges vagy rám? - kérdi aranyosan és tartva a válaszomtól, amin magamban elmosolyodom.

-Nem, de kérlek, ne forduljon elő többé! Nem akarom, hogy bármelyikünknek is köze legyen Krisztiánhoz! - kicsit bosszúsabban ejtem ki a szavakat a számon, amin elcsodálkozik.

-Komolyan mondod?

-Igen. Végeztem vele egy életre! És te is! - teszem hozzá szigorúan, mire bólint egyet, leteszi a jeget az asztalra és feláll a székről.

-Köszönöm, hogy nem borultál ki! Azt hittem, hogy kiteszed a szűrömet! - elmosolyodom rémült arckifejezése láttán, majd szorosan megölelem, mire felszisszen.

-Mi a baj? - azonnal elengedem és felhúzom a pólóját, amit nem nagyon akar engedni, de én nyerek. Elkap a félelem, amikor meglátom a hatalmas sötétlila foltot a jobb oldalán. Ez nagyon csúnya! - Úristen! Ez biztos, hogy eltört!  - a szám elé kapom a kezem, ő pedig lehúzza a pólóját, hogy eltakarja a sérülését.

-Nem nagy ügy. - hanyagul megrántja a vállát, pedig tudom, hogy fáj neki.

-Olivér, ez nem játék! Menj vele orvoshoz! Nem akarom, hogy bajod essen! - nézek rá komolyan.

-Édes, hogy így aggódsz, de nem lesz semmi baj. Csak egy kis zúzódás. Pár nap és rendbe jön. - vissza húz magához és a homlokomra nyom egy puszit. Egyelőre annyiban hagyom a dolgot, de remélem nem gondolja, hogy ennyivel megúszhatja a dolgot.

-Velünk vacsorázol? - kérdezem, mire hatalmas vigyor terül el az arcán. Hiába a lila foltok, még így is ő a leghelyesebb srác, akit valaha láttam.

-Aha. Otthon sosincs rendes kaja. - húzza el a száját.

-Anya nem főz?

-Nem. Általában elmennek apámmal enni valahová. Én meg jóformán mirelit pizzán élek! - fintorodik el még a gondolatra is, amin elmosolyodom és leültetem az asztalhoz. Szólok apunak is, aki látszólag nem bánja, hogy Oli is itt eszik, majd eléjük teszem a még forró tálat és legszívesebben felnevetnék a csillogó szemük láttán. Szinte nekiesnek a lassagne-nak és az egészet elpusztítják. Közben ejtenek pár szót a fociról, amihez én nem tudok hozzá szólni, úgyhogy csendben hallgatom őket evés közben. Apu most magára vállalja a mosogatást, szóval mi felmegyünk a szobámba és leülünk az ágyamra.

-Ákos kiakadt, igaz? - az ujjait figyelem, amik a csuklómon lévő karkötőmmel játszadoznak. Mindig ezt csinálja és van egy olyan érzésem, hogy nagyon tetszik neki, hogy hordom az ajándékát.

-Háát! Mondjuk úgy, hogy otthon fél óráig hallgattam a fejmosást, nem beszélve arról, hogy ő hozott haza, de végül meguntam és eljöttem. - rám emeli tengerkék tekintetét, amit legszívesebben egész nap nézegetnék, de még van egy dolog, amit tudni szeretnék.

-Miért nem mondtad el? - kérdezem, mire furán néz rám.

-Micsodát?

-Amit Dominik mondott. Tudom, hogy beszéltél velük. - egy pillanatra leveszi rólam a szemét, majd sóhajt egyet, végül ismét rám néz.

-Hittél volna nekem?

-Először talán nem, de most már simán elhiszem. Olyan idiótán érzem magam. Végig az orromnál fogva vezetett és még csak észre sem vettem belőle semmit sem! - csalódottan szólalok meg, mert most tényleg az is vagyok. Leginkább magamban csalódtam, amiért ennyire naiv és hiszékeny voltam.

-Nells, ne ostorozd magad! Krisztián remek manipulátor. Mindenkivel elhitette, hogy milyen makulátlan, de végül csak kiderült, hogy mekkora mocsok.

-Hát, jobb később, mint soha. - szomorú mosollyal nézek rá, amin megcsóválja a fejét és lazán az ölébe ültet. Mindig elcsodálkozom azon, hogy meg sem kottyan neki a súlyom.

-Felejtsük el ezt az egészet, jó? Egy életre elegem van belőle! - bólintással jelzem felé, hogy részemről rendben, majd hagyom neki, hogy gyengéden megcsókoljon. Elégedetten felsóhajtok, amikor ajkai az enyémekhez érnek és azonnal viszonzom a csókját. Ügyelek rá, nehogy megüssem az oldalát, vagy valamelyik sebét, úgyhogy óvatosan érek hozzá. Percek múlva válunk csak el egymástól, én valószínűleg kipirultan és totális zavarban nézek fel rá, ő pedig csak egy szépfiús mosolyt villant rám.

-Bébi, mennem kell! A sulinál maradt a kocsim, úgyhogy gyalogolnom kell és lassan sötétedik. - lemászom róla, megigazítom a gyűrött ruhámat és kikísérem őt.

-Szóljak apunak, hogy vigyen haza?

-Nem kell. Pár perc és otthon vagyok. Viszont reggel jobb lenne, ha vele jönnél. Hideg van és gyalog megfagynál. - felhúzza a cipőjét, felveszi a kabátját és a sapkáját is, a sálját pedig hanyagul a nyaka köré tekeri.

-Oké. Akkor a suliban találkozunk. - lábujjhegyre tornázom magam, hogy egy puszit nyomjak a szájára, amit ő hosszú csókká alakít, de egyáltalán nem bánom. Mosolyogva köszön el, majd becsukom az ajtót, hogy ne fagyjak meg és visszamegyek a szobámba tanulni holnapra. Leckeírás közben azonban elkalandoznak a gondolataim és egyre csak azon tűnődöm, hogy hogy lehet egy ember ennyire kétszínű, alamuszi és manipulatív. Hihetetlen, hogy miket tudtam meg róla. Az pedig egyszerűen felháborító, hogy arcátlanul kihasználta a gyengeségem és az önbizalomhiányom, hogy a saját képére formáljon és a többiek ellen hangoljon, akik nem is ártottak volna nekem soha, ha nem hazudik rólam össze-vissza mindenféle marhaságot. Az az egy biztos, hogy innentől kezdve én az ő barátságából köszönöm, de nem kérek...