Egész éjjel ébren hánykolódva fülelek, hátha hallok valamiféle mozgolódást a szomszéd szobából, de semmi. Olivér nem jött haza. Kimaradt egész éjszakára. Düh és aggodalom vegyes érzései kavarognak bennem reggel 7-kor, amikor elhatározom, hogy felkelek és nem szenvedek tovább az ágyban. A fél éjszakát végig bőgtem, a másik felét pedig gondolkozással töltöttem. Egyszerűen nem tudom mi ütött Olivérbe. Elvégre csak egy telefonhívás volt, ettől ő mégis úgy kiborult, mintha minimum embert öltem volna. Az pedig, amit Szandrával művelt, teljesen kikészített. Hogy miért? Talán azért, amiért őt a Krisztiánnal való beszélgetésem. Ki tudja, lehet, hogy a lánynál töltötte az éjszakát is, én meg itt siránkozom utána. Elcseszett egy liba vagyok, az egyszer biztos!

Ledobom magamról a takarót, kikelek az ágyból és lemegyek a földszintre. Nyilvánvalóan pocsékul nézhetek ki, mert a konyhában kávézó Ákos és anyu is döbbenten merednek rám.

-Jó reggelt. - morgom halkan és bár szinte soha nem kávézom, most mégis telitöltök egy bögrét fekete koffeinnel, mert félő, hogy enélkül egész nap olyan lennék, mint a mosott szar. Bár nem hiszem, hogy a kinézetemen a kávé sokat javítana.

-Nem aludtál, igaz? - anya sajnálkozva néz rám, Ákos pedig gondolom felmérte már a helyzetet és jobbnak látja, ha lelép, mert a mosogatóba helyezi a csészéjét, anyut arcon csókolja és rám villant egy együttérző mosolyt, - amit eddig még sohasem tapasztaltam - majd távozik a konyhából.

-Nem jelentkezett? - kérdezem, nem is figyelve a feltett kérdésére.

-Nem. Ákos azt mondta, hogy előfordult már  néhányszor, hogy nem aludt itthon. Nelli, Olivér nagyon lobbanékony fiú. Nem tudom, hogy mi történt köztetek tegnap, de adj neki egy kis időt, míg lenyugszik. - tanácsolja, de nekem ez egyáltalán nem tetszik.

-Időt? Mégis milyen időt adjak neki? Semmi rosszat nem csináltam, anya! Egy vacak telefonhívás miatt borult el az agya! Fogalmam sincs, hogy mit tegyek! Megbántott, mert azt hiszi, hogy én is megbántottam, de ez nem igaz! - kelek ki önmagamból, miközben egy húzásra megiszom a kávém felét.

-Kicsim, szeretnék segíteni, de attól tartok, ezt nektek kettőtöknek kell megoldani. Mindenesetre itt vagyok, ha szeretnél beszélgetni. - a kezemért nyúl és megsimogatja azt, ami most nagyon jól esik.

-Köszönöm, anyu. Jobban vagy? - kérdezem. Annyira el vagyok foglalva a saját nyomorommal, hogy el is felejtettem, hogy rosszul volt.

-Persze. Csak egy kis múló rosszullét. Ákos csak túl aggódta magát.

-Szereted őt? - kérdésemre elkapja rólam a tekintetét, de muszáj tudnom. Eddig talán még élt bennem egy csöppnyi remény, hogy helyrehozható apával a házasságuk, de ha azt mondja, hogy szereti ezt a férfit, akkor le kell mondanom róluk.

-Igen. Azt hiszem. - feleli végül bizonytalanul, mire kicsit összefacsarodik a szívem, mert apa jut eszembe és az, hogy mennyire egyedül van mostanában.

-Értem. Én azt hiszem most hazamegyek. Felhívsz, ha megtudsz valamit Olivérről? - kérem meg, mire elmosolyodik és bólint.

-Persze szívem. Szólok ha hazajött. - halkan megköszönöm, majd visszamegyek a vendégszobába és felöltözöm. Beledobálom a táskámba a ruháimat, majd indulok is haza. Még elköszönök a felnőttektől, azután sétával teszem meg a szükséges távot az otthonomig. Hideg van, főleg, hogy még reggel van, a város szinte kihalt így vasárnap, de ez pont jó is. Ki kell egy kicsit szellőztetnem a fejem, mert ha folyton-folyvást a szőkeségre gondolok, hamarosan be fogok golyózni.

Végül majdnem egy óra hosszat kószálok céltalanul a városban, mígnem hazafelé veszem az irányt és fáradtan nyitom ki az ajtót. Sóhajtva leveszem a cipőmet, majd a kabátomat a fogasra akasztom, és azzal a reménnyel indulok fel az emeletre, hogy most nem kell apával beszélnem a történtekről. Még nem lennék képes rá. De az égiek, mint mindig, most is cserben hagynak, mert a lépcsőfordulóban szinte belebotlok apámba.

-Hát hazaértél? Milyen volt a buli? - kérdi lelkesen, de amint a szétbőgött fejemre néz, egyből leolvad a mosoly az arcáról.

-Borzalmas. - motyogom és megpróbálom kikerülni, de nem hagyja.

-Nelli, mi történt? Szörnyen nézel ki. - hát köszönöm apa. Pont erre volt szükségem. Mintha magamtól nem tudnám, hogy hogyan festek!

-Semmi. Összevesztünk Olivérrel és ennyi! - közlöm szűkszavúan és elmegyek mellette, hogy be tudjak menni a szobámba. Szerencsémre nem jön utánam, hanem békén hagy, így főhetek a saját levemben egész nap!

Szenvedéssel töltöm a napot, semmihez nincs energiám. Nem eszem, nem iszom, még a tanulást és az olvasást is mellőzöm, mindössze annyira futja az energiámból, hogy a telefonomat bámuljam, reménykedve, hogy megcsörren, de persze ilyenkor az is hallgat, mint a sír. Anya megígérte, hogy hívni fog, ha előkerül Olivér, de mivel egész nap nem hív, így jó okom van feltételezni, hogy otthon sem jelent meg. Annál meg azért nagyobb a büszkeségem, hogy én keressem. Elvégre ő gőzölt be, ő csókolózott egy másik lánnyal és ő lépett le ki tudja hova az éjszaka kellős közepén.

Bizakodva hunyom le a szemem késő este, hátha holnap megjelenik a suliban és tudok vele váltani pár szót anélkül, hogy egymás torkának esnénk. De ismerve mindkettőnket, be kell látnom, hogy erre az esély igen csekély.

         Meg sem várom, hogy megszólaljon az ébresztő, azonnal kipattanok az ágyból és a fürdőbe sietek. Amint meglátom a tükörből rám pillantó karikás szemű, kócos hajú, beesett arcú lányt, még a hányinger is elfog. Nincs az a mennyiségű smink, ami eltüntetné a nyomorom nyomait. Mindenesetre megpróbálkozom vele, fogat mosok, megfésülködöm és némi alapozó és korrektor felvitele után már kevésbé nyújt szörnyű látványt a tükörképem. Ezután felveszek egy farmert és egy pólót, amire egy fekete cipzáras pulcsit húzok, hogy elrejtsem alatta a szőkeségtől kapott karkötőt - amit, ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor sem vennék le-, majd a táskámmal együtt lemegyek a konyhába.

Apu együttérzően rám mosolyog, amit általában értékelnék, de most nem vagyok vevő senkinek a sajnálatára. Kihagyom a reggelit, ehelyett egy szendvicset gyömöszölök a táskámba, majd gyorsan elköszönök apától és gyalog indulok el az iskolába. Fura ilyenkor sétálni a hidegben, főleg, hogy Olivér autójához szoktam, de azt hiszem egy jó darabig - ha nem örökre - mellőznöm kell a kényelmes utazást. Csípi az arcom a novemberi hideg, a fák lombtalan ágai fehérek a dértől és minden olyan komoly és élettelen, mint én magam.

Szapora léptekkel közeledek az iskola 3 emeletes épülete felé, de csalódnom kell, amint a termünkbe érek, mert Olivér nincs bent. Ami azt illeti sokan mások sem, Kristófon és Dominikon kívül mindössze ketten ücsörögnek a padjukban, amikor belépek az ajtón. Halk köszönés után a helyemre ballagok és leülök a fiúk mögé.

-Nem lesz első óránk. - fordul hátra Kristóf. Remek. Esélyem sem lesz beszélni Olivérrel. Halk sóhajtással beletörődöm a sorsomba és előszedem a töri cuccomat. Nem tanultam egész hétvégén sem és van egy olyan sanda gyanúm, hogy kedvenc tanárom ezt megérzi és csak azért is engem fog majd feleltetni, csak hogy még jobban megalázzon az osztály előtt. Kedvetlenül fellapozom a könyvet és próbálok belemerülni a történelem rejtelmeibe, de hiába olvasom, nem megy a fejembe semmi sem.

-Oli! Csá, Tesó! Nincs óránk! -Dominik hangos üdvözlésére kapom fel a fejemet a könyvemből és tekintetem egyből találkozik az Övével. Ugyanolyan jól néz ki, mint mindig, viszont a szemei mintha kicsit karikásak lennének. Talán ő sem tudott aludni? Vagy Szandra tartotta őt ébren? Beleborzongok még a gondolatba is, hogy mi van, ha ezek ketten lefeküdtek egymással.

-Marha fasza! - morgása már közelről hallatszik, majd megáll a padunk mellett, ledobja a táskáját, ami nagy csattanással koppan a padlón és hanyagul beül mellém.

-Mi lett a bulival? Apád hogy került oda? Gáz, hogy le kellett lépnünk! - folytatja a dumáját Dominik és legszívesebben kipaterolnám a teremből, hogy ne tartsa fel a szőkémet és tudjak vele beszélni. Az én szőkémet... Na persze! Álmodozz csak, Nelli!

-Ne is mondd! Állítólag rosszul lett a nője és hazahozta, aztán meg jól leordította a fejemet! - válaszolja bunkó stílusban, ami egyáltalán nem tetszik. Tudom, hogy nem kedveli anyámat, de azt mégsem hagyhatom, hogy ilyen lekezelő hangnemben beszéljen róla.

-Belehalnál egy kis jó modorba? - szólalok fel én is, mire mindhárom srác felém kapja a tekintetét.

-Hozzád meg ki szólt? - kérdez vissza ugyanabban a stílusban és már most érzem, hogy ebből hatalmas nagy veszekedés fog kikerekedni.

-Éppenséggel senki csak az anyámról beszélsz ilyen flegmán!

-Megérdemli. - ránt egyet a vállán és ez a hanyagsága felér egy arcul csapással.

-Mi van? - olyan vékonyan cseng a hangom, hogy én magam is alig ismerem fel.

-Jól hallottad!

-Hűha! Vihar dúl a paradicsomban! - röhög fel kínosan Dominik, majd a mellette ülő fiú vállára csap. - Szerintem menjünk le a büfébe, addig míg lehet! - alig figyelek arra, amit beszél, majd el is tűnnek előlünk, de én csak a mellettem ülő fiúra tudok hitetlenül bámulni! Fel nem tudom fogni, hogy mi történt vele!

-Elárulnád, hogy mégis mi a fene bajod van? - vonom kérdőre kicsit sem halkan. Nem érdekel, hogy a teremben tartózkodó másik két fiú fültanúja a vitánknak. Csak az számít, hogy megtudjam mi a baja!

-Még te kérdezed? Azok után, amit szombat este csináltál? - ő is felemeli a hangját és teljes testével felém fordul.

-Mégis mit csináltam? Azon kívül, hogy beszéltem a legjobb barátommal? - kérem ki magamnak, hiszen lényegében tényleg nem csináltam ezzel semmi rosszat.

-Én inkább enyelgésnek hívnám! - gúnyos mosolyra húzza a száját, nekem pedig leesik, hogy mi is a problémája.

-Te féltékeny vagy! - jelentem ki megvilágosodva, mire a fiú dühösen fújtatni kezd.

-Te meg naiv! Tudod jól, hogy gyűlölöm azt az embert! Én marha bulit szervezek neked, kiteszem a lelkemet, majdhogynem pincsiként követem minden lépésedet és te mégis őt akarod! - már fennhangon ordibál, de egyszerűen nem tudom felfogni a szavakat, amik elhagyják a torkát. Ez baromság! Ez a pasi tiszta hülye!

-Ez nem igaz! - ellenkezem.

-De igen! Döntened kell! Vagy ő, vagy én, Nelli! Elegem van a játékból! - szinte sokkot kapok az ultimátumtól, amit a két szemembe nézve mond, halálosan komolyan gondolva.

-Ne kérd, hogy válasszak közületek! - nézek rá könyörögve. - Szeretem őt és téged is kedvellek! - ejtem ki meggondolatlanul a számon a szavakat.

-Épp most választottál! - lemondóan sóhajt és leveszi a tekintetét rólam.

-De, én... - kezdek magyarázkodni, de elhallgatok, amikor megcsóválja a fejét.

-Szereted őt! Ennyi! Menj hozzá Angliába, engem pedig hagyj békén! - dühösen kirúgja maga alól a székét és kirohan a teremből. Az ajtó olyan erősen csapódik be, hogy belerázkódnak az ablaküvegek. Csak tudnám, hogy miért fáj ennyire... Talán, sőt biztosan erős volt azt a kifejezést használni Kriszre, hogy szeretem, hiszen tulajdonképpen nem jelent többet számomra, mint egy barát. Legalább is azóta nem, mióta Ő belépett az életembe. Ezt jól elszúrtam. Helyre kell hoznom, mégpedig marha gyorsan.

Azonnal felpattanok a székemről és kiszaladok a teremből hátha megtalálom valahol, szerencsémre a folyosón van és az ablakon bámul kifelé. Síri csend van, a tanítás nem rég kezdődött el, úgyhogy nem kellene hangoskodnunk, mert tuti, hogy kapni fogunk érte.

Odalépek elé, de nem fordul meg, pedig tudom, hogy tudja, hogy mögötte állok.

-Oli, nem úgy gondoltam az előbbit. Én csak... - erre hirtelen előttem terem, a tekintete szinte lángol a dühtől.

-Pontosan tudom hogy gondoltad. De tudod mit? Legyetek boldogok. Többé nem állok az utatokba. Végeztem. - halk és beletörődő hangja sokkal jobban megijeszt, mintha ordítozna velem. Nem veszíthetem el! Így nem!

-Mi lenne, ha végig hallgatnál? Egy rohadt telefon miatt van ez az egész! Ez nevetséges! - akadok ki most már teljesen. Kész, képtelen vagyok visszafogni magamat! Egyszerűen annyira felbosszant, hogy mindjárt felrobbanok!

-Inkább szánalmas! - lassan végignéz rajtam és ezzel a cselekedetével tudom, hogy engem tart annak és nem a helyzetet, ami újabb ostorcsapásként hatol a lelkembe.

-Te csókoltad meg Szandrát! - hozom fel a tettét visszavágásképp.

-És én vagyok a féltékeny! Legalább most már tudod, hogy milyen érzés! - gyűlölöm ezt a gúnyos mosolyt! Nem állok távol tőle, hogy egy hatalmas pofonnal töröljem le a képéről!

-Tudod, nem gondoltam volna pont rólad, hogy ennyire gyáva vagy! - ha ő bántani akar, akkor tessék! Játsszunk így! Nekem már édes mindegy! Így is - úgy is veszíteni fogok. Mi több, már most elvesztettem mindenemet.

-Mi van? - értetlenül mélyeszti a tekintetét az enyémbe, én pedig a hatás kedvéért közelebb lépek hozzá és egyenesen a szemébe mondom a hazugságaimat.

-Gyáva vagy, Olivér! Nem mersz szembenézni a félelmeiddel! Az apáddal! Krisztiánnal! Velem! - próbálok határozottnak látszani, de a végére a hangom suttogássá válik, mégis látom, hogy az arcán megrándulnak az izmok. Fáj neki! Ugyanúgy ahogyan nekem is! Nem akartam kimondani ezt a sok hazugságot, de nem tűnhetek gyengének mellette!

-Eláruljam hol voltam hétvégén? - újra felkerül a gúnyos mosoly az arcára és már tudom, hogy most készül bevinni a kegyelemdöfést a szívembe. - Szandránál! És nem csak hogy megcsókoltam, de le is fektettem! És tudod mit? Jó volt! Sokkal jobb, mint veled lehetett volna! - egyenesen az arcomba hajol, jég kék szemei érzelemmentesen merednek az enyémekbe és hiába hallom, hogy a fiúk visszajöttek a büféből, nem tudom és nem is akarom visszafogni magamat. Megalázott! Összetört! A földbe tiport! De nem fogok sírni! Előtte nem! Nem adom meg neki ezt az örömet! Ehelyett a kezem hatalmasat csattan az arcán, a folyosón visszhangzik a pofon hangja, mögöttem pedig Dominik és Kristóf fájdalmasan felszisszen, de én csak őt bámulom. Meglepettség, fájdalom és megbánás árnyékai suhannak át az arcán, de nem érdekel. Már nem!

-Tudod, Olivér! Megérdemled a sorsod! - most rajtam a sor, hogy végleg a padlóra küldjem és tudom, hogy ezzel a 3 szóval sikerem van. Látom a szemén mennyire összetörte ez az egyetlen mondat. Pontosan tudja, hogy mit értettem ezalatt. Tudja, hogy az apjára, az anyjára, az Adrival történtekre és minden kudarcára célzok ezzel a kijelentéssel. És bár legalább annyira fáj kimondani, mint neki hallani, nem hagyhatom, hogy még egyet belém rúgjon.

Elfordítom a tekintetem róla és elindulok vissza a terembe. A két srác döbbenten pislog rám, de most ez sem érdekel. Most tettem tönkre az egyetlen embert, aki foglalkozott velem és ő is ugyanezt művelte. Mindketten veszítettünk. Én őt, ő engem. És bármennyire is fáj bevallani, de ez a veszekedés kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy rohadtul beleszerettem ebbe a baromba.

Könnyeimmel küszködve battyogok vissza a helyemre, de nem hagyom, hogy akár egy csepp is elhagyja a szememet. Nem tűnhetek gyengének. Össze kell szednem magam. Erős vagyok! Erős vagyok... A francokat vagyok erős! Lépteket hallok magam mögött, de nem nézek hátra, hanem összepakolom a cuccaimat, mert képtelen lennék egész nap mellette ülni. Rá sem bírok nézni.

-Dominik! - szerencsémre ők jöttek vissza és nem szőkeség, így talán visszakaphatom a helyemet.

-Mondjad! - érdeklődve kapja rám a tekintetét és kivételesen most nem szól be, nem is piszkál, amiért néma hálát mondok.

-Visszaülhetek Kristóf mellé? - kérdezem, mire hanyagul vállat von.

-Felőlem.

-Köszönöm. - motyogom halkan és át is cuccolok a csendes srác mellé. - Nem gond? - azért megkérdezem őt is, hiszen mégiscsak Olivér legjobb barátja.

-Persze, hogy nem. - halványan rám mosolyog és leül mellém. Tanulnom kellene, de nem tudok Olivéren kívül másra gondolni. Mégis hogy fajulhatott el ennyire a vitánk? Undorító módon viselkedtünk mindketten és most legszívesebben hányni tudnék magamtól. Hogy mondhattam neki olyan durva dolgokat? Hiszen tudom, hogy mennyire nincs kibékülve önmagával. Ellenben ő is pontosan tisztában van a gyenge pontjaimmal és ugyanúgy felhasználta ellenem őket. És tessék! Ez lett az eredménye! Gyűlöljük egymást! Csak most nem ok nélkül, mint év elején, hanem nyomós indokkal fújunk a másikra. Bár inkább otthon maradtam volna.

Tenyerembe temetem az arcomat és fel sem tűnik, hogy már az osztály java része megérkezett és lassan kezdődik az óra is. Olivér eltűnt valahová, de nem lehet túl messze, hiszen az összes cucca itt van. De mit foglalkozom én vele? Világosan a tudtomra adta, hogy kiszáll az életemből, akkor miért nem tudom elengedni? A fene essen a szőke fejébe!

A csengő ebben a pillanatban kezd el berregni, a töri tanár pedig a következőben lép be az ajtón, mögötte a szőkeséggel. Igyekszem kerülni a boszorka tekintetét, hátha akkor nem vesz észre és békén hagy, de amilyen csodálatos napom van, persze hogy kiszúr.

-Szathmáry felel, a többi csendben tanul! - komolyan lottóznom kéne! Ilyen pechje a világon nincs senkinek, csak nekem. Unottan felsóhajtok és kimászom a padból, majd kisétálok a rémség mellé egyenesen az osztállyal szemben, így mindenki engem bámul. Kivéve persze az egyetlen személyt, aki szeretném ha csak egy pillanatra is rám nézne, de a pad alatt nyomkodja a telefonját és rám sem hederít.

-Lássuk mit tanultál mára. Mesélj szépen az ipari forradalomról! - utasít cseppet sem kedvesen és jelenleg a pokol legmélyebb bugyraiba száműzném, ha megtehetném. Úgy hiányzik ez a felelés most, mint púp a hátamra. - Még az idén, ha lehet! - sürget türelmetlenül, mire felsóhajtok és kinyögök valamit. Néhány apróság megmaradt az előző óráról, de ez nála édes kevés a ketteshez, főleg ha rólam van szó. Nem hiszem el, hogy minden tantárgyból szín jeles vagyok, de történelemből valahogy mindig a bukás és a kettes között ingadozom. És ha most kapok egy karót, pontosan lehúzza az átlagomat a béka segge alá.

-Ennyi? - lesajnálóan néz végig rajtam, miután megosztottam vele a 3 mondatnyi tudásomat, majd gúnyos vigyorra húzza a vékony, halvány bajusszal takart száját. Baaah. Nem szép látvány. - Ha így haladsz Szathmáry, elég sokáig leszel még 11-es! Gondolom sejted, hogy elégtelen a feleleted! Menj a helyedre! - a kutyának meg légy szíves! Pff! Utálom ezt a nőt! És mi az már, hogy folyamatosan a vezetéknevemen szólít? Lehet, hogy csak engem idegesít, de olyan lealacsonyítónak tartom. Elvégre azért van a keresztnevünk, hogy azt használják! Ááá, mindegy is! Ha tovább folytatom, tényleg esedékes lesz a felrobbanásom.

Lehajtott fejjel kullogok vissza a helyemre és meg sem mukkanok egész órán sem. Csakis arra vágyom, hogy végre vége legyen ennek a szörnyű napnak, mert már nagyon elegem van belőle! A következő pillanatban azonban Kristóf egy papírlapot csúsztat át nekem. Értetlenül pillantok fel rá, de ő a könyvét bújja, így szétnyitom a lapot és elolvasom amit ráírt.

"Héé, jól vagy?"  -elmosolyodom a figyelmességén és ráfirkantom a válaszomat a cetlire, majd visszatolom elé.

"Persze. Csak egy egyes. Majd kijavítom."

"Nem arra gondoltam." - nagyot sóhajtok a válaszán, majd megrántom a vállamat, hogy tudassam vele, hogy nem szeretnék beszélni róla.

-Kristóf és Nelli! Elteszitek a lapot, vagy felolvassam az osztály előtt? - ennek a nőnek komolyan röntgen szemei vannak. De legalább most a kereszt nevünket használja. Gyorsan összegyűröm a beszélgetésünk bizonyítékát és a táskám aljába rejtem, nehogy tényleg elvegye tőlünk. Már csak az hiányozna!

Megváltásként ér a csengő hangja, majd további szenvedéssel töltött 5 óra után elvonulunk az öltözőkbe, hiszen tesi az utolsó óránk. Most először érzem, hogy semmi kedvem a mozgáshoz, meg nem is igazán érzem jól magam ahhoz, hogy ugrabugráljak. Ami azt illeti, nem is ettem ma még semmit, mondjuk tegnap sem, szóval csak reménykedhetek benne, hogy a szervezetem bírja még a strapát és nem dőlök ki futás közben.

Miután ruhát cserélek és felgumizom a hajam, megszólal a jelző is, úgyhogy mindannyian a tornaterembe megyünk. A tanár megfújja a sípját, mire sorba rendeződünk és várjuk az utasításait.

-Két kör futás után folytatjuk a talajtornát. Kérem a múlt heti párokat, álljanak össze és gyakoroljanak! - mondja hangosan, én meg akaratlanul is Olivérre nézek, aki szigorú tekintettel rázza meg a fejét, hogy még csak eszembe se jusson, hogy vele legyek párban. Na szép!

-Van párod? Én múlt héten nem voltam tesin. - Kristóf lép mellém, mire megkönnyebbülten felsóhajtok.

-Nincs. - felelem halvány mosollyal, ő pedig mellém lép és gyorsan letudjuk a két kör futást, majd a gyakorló szőnyeghez megyünk. A szemem sarkából látom, hogy Olivér Dominikkal került párba és gyakorlás helyett csak ülnek a szőnyegen és beszélgetnek.

-Hazudott neked reggel. - a barna hajú fiú hangjára kapom fel a fejem a bambulásból és értetlenül bámulok rá.

-Mi? - kérdezem nyújtás közben. Ő leül velem szemben, beletúr az enyhén göndör, kusza hajába és halkan kezd el beszélni, mintha nem akarná, hogy bárki is meghalljon minket.

-Nálam volt egész hétvégén. Semmi nem történt Szandrával. - szavait hallva tátva marad a szám a döbbenettől és az összezavarodottságtól.

-Tessék? De nekem nem ezt mondta!

-Persze, hogy nem! Miért, te végig igazat mondtál neki? Nem hiszem! - rosszallóan néz rám, mire szomorúan lehajtom a fejem. Tehát hazudott nekem! Nem is tudom mit kellene most éreznem. Dühöt, amiért nem mondott igazat, vagy megkönnyebbülést, hogy nem egy másik lánnyal töltötte a hétvégét? Fogalmam sincs mit gondoljak.

-Emberek! Gyakorolni, nem lazsálni! - a tanár úr szigorú hangjára mindenki felpattan és tornázni kezd. Én is ezt teszem, de nem tudok arra koncentrálni, hogy ne boruljak fel kézállás közben, amikor tele van a fejem mindenféle gondolattal. Meg is lesz az eredménye, ugyanis elvesztem az egyensúlyom és egy hatalmas eséssel a szőnyegen kötök ki. Hát ez fájt!

-Bassza meg! Nelli, egyben vagy? - Kristóf leguggol mellém és hirtelen tömeg gyűlik körénk. Azért ennyire vészes nem volt az esésem. Vagy mégis? De azért rohadtul fáj a csuklóm!

-Minden rendben? - a tanár is odajön hozzánk, akiből egy pillanatra mintha kettőt látnék, de aztán kitisztul a kép.

-Azt hiszem. - nyögöm ki a választ, mire megfogják mindkét karomat és segítenek talpra állni. A fejembe tóduló vér most elkezd hirtelen a többi végtagomba folyni, aminek következtében megszédülök és a látásom is elsötétül egy pillanatra.

-Ültessük le! - már nem tudom, hogy kinek a hangját hallom, csak azt érzem, hogy karok rángatják az enyémeket, végül lenyomnak egy zsámolyra és ismét körém gyűlik mindenki.

-Jól vagy? Hívjunk orvost? - Ádám bá' - ugyanis így hívják a rabszolga hajcsár tanárunkat- ismét leguggol elém és kérdezősködik. Nem értem mit kell túlreagálni a dolgot, hiszen csak elestem. Edzésen sokkal nagyobbakat szoktam zakózni, mégsem rohannak oda egyből.

-Nem kell. Semmi bajom. - felelem, miközben a csuklómat dörzsölöm. Azért egy picit még fáj. Biztosan megrántottam.

-Öltözz át. Mára ennyi elég volt! Kristóf, megtennéd, hogy hazakíséred? - emeli a tekintetét a gyakorló társamra.

-Persze. - bólint a fiú. A többiek folytatják az órát, Kristóf segít felállni, amire semmi szükségem, de azért hagyom neki, viszont mikor az öltözőbe indulnánk a szőkeség jelenik meg előttem.

-Héé, minden oké? - zavartan a tarkóját vakargatja és amikor a kék szempárba nézek, aggodalmat vélek felfedezni bennük. Nem értem ezt az embert, komolyan! Egyszer elküld a francba, utána pedig azt kérdezi, hogy jól vagyok-e. Hát elmegy most már a fenébe!

-Hagyj békén, Olivér! Pár órája világosan a tudtomra adtad, hogy nem vagy kíváncsi rám! - ezzel kikerülöm a meglepett arcot vágó fiút és az öltözőbe megyek. Tudom jól, hogy nem így kellett volna reagálnom rá, de eddig bírtam cérnával! Kikészített ez a srác! Kiszipolyozta a lelkemet, kést döfött a szívembe és amikor már úgy gondolta, hogy eléggé fáj, még meg is forgatta azt bennem. Nem hagyom tovább, hogy hülyének nézzen! Nem vagyok egy naiv, ostoba liba, mint aminek gondol! Elég volt ebből!

Gyorsan magamra rángatom a ruháimat, a tornazsákomba dobom a többit, felveszem a kabátom, meg a csizmám és megyek is kifelé. Kristóf az öltöző előtt vár rám zsebre tett kézzel és mikor odalépek mellé, kiveszi a kezemből a táskámat és lazán a vállára dobja. Út közben nem nagyon szólunk egymáshoz, ő még mindig nem az a beszélgetős típus, nekem meg most semmi kedvem csevegni. Azonban, mikor megérkezünk a házunkhoz, nem köszön el, hanem megáll a kapuban, ami engem is maradásra késztet.

-Figyelj! Tudom, hogy most utálod, de fontos vagy neki. Mindketten tudjuk, hogy milyen forró fejű és faszfej tud lenni néha, de én régebb óta ismerem, mint te és még soha nem viselkedett így egyetlen lány miatt sem. - csendesen hallgatom, amiket mondd és kíváncsi vagyok, hogy mire akar kilyukadni.

-És Adri? Úgy tudom, hogy ő volt a nagy szerelme!

-Adri más volt, mint te. Tényleg szerette őt, de amikor szakítottak, akkor sem volt így kiborulva, mint most miattad. - folytatja, de nem bírok magammal és félbe szakítom.

-Képzeld én is ki vagyok borulva, nem csak ő! És nem én kezdtem ezt az egész szarságot!

-Nelli, nyugi! Tudok mindent. Attól, hogy nem beszélek sokat, még mindent látok és el is mondta a bulin történteket. Igazad van, nem kellett volna egy telefon miatt ekkora balhét csapnia, de te nem tudod az előzményeket, amik közte és Krisztián közt történtek.

-De tudom. Adri összejött Krisszel és Olivér ezért utálja. - közlöm vele.

-Ez igaz, de ez még közel sem minden. Hidd el, hogy nyomós oka van annak, hogy ennyire ki nem állhatja a barátodat. És csak annyit mondok még, hogy bárkivel szembeszállna érted, de vele nem! Gondold ezt át. Nem akarom, hogy fasírtban legyetek egymással, mert az nem jó sem neki, sem neked. Hidd el, hogy sokkal többet érez irántad, mint amit be mer vallani.

-Köszönöm Kristóf. - csak ennyit vagyok képes kinyögni a monológja után, de ezt is csak nehezen.

-Ne köszönd, hanem hozzátok helyre! És ha lehet, ne törd össze magad még jobban! - elmosolyodik a mondat végén, én meg egyszerűen elé lépek és megölelem. Lehet, hogy nem kellett volna, de hálás vagyok azért, amiket megosztott velem. Esetlenül visszaölel, majd elköszön és indul tovább. A táskámmal együtt bemegyek a kapun, aztán az ajtón is, egyenesen fel a szobámba és egy hatalmas sikítással adom ki magamból a felgyülemlett feszültséget. Őrültnek néznek emiatt? Hát nézzenek! Nem érdekel! Fontosabb dolgom is van, mint hogy ezzel foglalkozzak. Át kell gondolnom mindent alaposan, ami nem lesz könnyű!

Sziasztok! :) Meg is érkezett az új rész, ami igencsak esemény- és drámadúsra sikeredett, de remélem azért tetszett. Bevallom, már készen van egy ideje, csak lusta voltam ellenőrizni a helyesírásomat, de ma végül rászántam magam. Köszönöm a sok szép véleményt és csillagot, amiket eddig kaptam tőletek és remélem megtartjátok ezt a jó szokásotokat. Most elköszönésként kicsi önreklámot szúrnék be (kivételes alkalom csak). Van egy másik futó történetem, néhányan biztosan ismeritek, de akinek kedve van, nyugodtan nézzen be oda is, igaz az bloggeren fut. Az is alapjáraton romantikus, de azért egy kis akció is vegyül bele. (itt a link, ha valaki kíváncsi rá: http://ineedyoustory.blogspot.hu/)Na jó, ennyi voltam mára, nem sokára hozom a folytatást. Bye! :))