Egész úton hazafelé idegesen tördelem az ujjaimat, mellettem a szőkeség pedig szótlanul vezet. Amióta Ákos hívta a fiát, tova tűnt minden jó kedvem és amiatt parázok, hogy mit fogunk kapni, ha hazaérünk. Jó, nyilván nem kellett volna ellógnunk, főleg nem szó nélkül, de azért ez részben az ő hibájuk is. Ha nem ölnék egymást, mi sem lennénk ennyire elcseszettek. Vagy talán mégis, de jobb rájuk fogni.

Egyre ingerültebb leszek, ahogy közeledünk, amit Olivér is észrevesz, mert az ölemben remegő kezemért nyúl és egy picit megszorítja azt. Halványan rámosolygok és nézek ki tovább az ablakon. Felsóhajtok, mikor fél óra múlva bekanyarodik a feljárójukra és leállítja az autót. Mindketten nézünk ki a szélvédőn, egyikünknek sincs kedve kiszállni és végighallgatni a szülők ordibálását. Valahogy le kell nyugodnom, mielőtt kiszállnánk, mert amilyen idegállapotban vagyok, tuti, hogy lekiabálom valamelyik felnőttet, ami nem lenne túl szerencsés, főleg nem a mostani helyzetünkben.

-Oli? - hirtelen ötlettől vezérelve szólítom meg a szőkeséget, aki a neve hallatán egyből felém fordul.

-Hmm? - felhúzott szemöldökkel várja a kérdésemet, én pedig nagyot nyelek zavaromban és el sem hiszem, hogy hangot adok a vágyaimnak.

-Megcsókolsz? - félénken, elvékonyodott hangon teszem fel a zavarbaejtő kérdésemet, de válaszul csak szélesen elmosolyodik, felém fordul, de ahelyett, hogy azt tenné, amit kérek, kikapcsolja a biztonsági övemet, majd két kézzel megragad a derekamnál fogva és az ölébe ültet.

-Gyere, babám! - a vigyora egyre szélesebb lesz, ahogyan arcom szinte elveszik a két hatalmas tenyerében. Közel húz magához, úgy, hogy a mellkasunk és ágyékunk szorosan összesimuljon, végül felém hajol és dús ajkait az enyémekre tapasztja. Ismételten visszafogja magát, ami nagyon jól esik és kellemes bizsergés kerít hatalmába a cselekedetétől. Elveszek a mámorító érzésben, amikor forró nyelvét a számba csúsztatja és táncba hívja a sajátomat. Közelebb préselődöm hozzá, már amennyire ez megoldható és mohón a hajába túrok, még többet követelve ezzel. Az ő ujjai is elvesznek a hosszú, göndör fürtjeimben, másik kezével pedig erősen a derekamat markolja. Már nem bánom, ha ott marad a nyoma, legalább emlékeztet, hogy mit is csináltunk. Hosszú percekig hagyom, hogy ostromolja a számat, végül már annyira kifogy a levegőnk, hogy elválunk egymástól. Még egy nagy cuppanós puszit nyom a számra, azután kinyitja a szemét és zihálva rám mosolyog. - Jobb már? - kérdi pimasz vigyorral, mire elpirulva bólintok és a mellkasát kezdem el tanulmányozni, hogy ne kelljen a csillogó óceán szempárba merednem. Felkuncog a szerencsétlenkedésemen és magához ölel. Kényelmesen elhelyezkedem, fejem a vállgödrébe temetem és hagyom, hogy simogassa a hátamat. Pillanatok alatt megnyugszom a karjai között, de csalódottan felsóhajtok, mikor kibontakozik az ölelésből.

-Essünk túl rajta. - fújja ki hosszan a bent tartott levegőjét és kinyitja az ajtót. Óvatosan leemel magáról, hogy ne üssem meg semmimet a szűk helyen és kimászunk az autóból. Pedig inkább maradnék itt, mint hogy bemenjek. Előre félek, hogy mi vár ránk odabent. Még mielőtt észbe kapnék, összekulcsolja az ujjainkat és az ajtó felé húz, ami rögtön kinyílik előttünk.

-Na végre! Befelé! - néz ránk szigorúan Ákos, mire kiszedem a mancsom a szösziéből és fejlehajtva lépek be a nappaliba, ahol egy dühös anyuval és apuval találom szemben magam.

-Nelli, van fogalmad róla, hogy mit műveltetek? Ellógni az iskolából? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? - esik nekem anya rögtön, de Olivér mellém lép és félbeszakítja.

-Az én hibám. Én mondtam, hogy jöjjön velem. - vállalja magára a balhét, de előre tudom, hogy ez anyát nem érdekli.

-Attól még nem kellett volna elmennie! Felfogod, hogy mennyire aggódtunk? Még a telefonodat is kikapcsoltad! - folytatja a szidásomat. Csendben hallgatom, csak arra várok, hogy befejezze és leléphessek innen.

-Olivér később számolunk! Nem értem, hogy hogy lehettél ennyire meggondolatlan. Csak úgy magával rángatod Nellit és eltűntök egész napra! - most Ákoson a sor, hogy kiossza a fiát, de nem úgy néz ki Olivér, mint akit érdekel is az apja szava. Apa szó nélkül figyeli a történéseket és talán ez a legrosszabb az egészben. Látom a szemében a csalódottságot és jobb lenne ha kiabálna ő is, ahelyett, hogy csendben van. Nincs rosszabb a lelki terrornál.

-Azt remélem tudod, kis lányom, hogy innentől kezdve sehova nem mehetsz! Szobafogságban vagy! - veszi vissza a szót a dühös szülőm, de pont nem érdekel, hogy szobafogsággal fenyeget. Mintha amúgy olyan sokat járnék el otthonról... - Most pedig fogod magad és indulás hazafelé! - megragad a karomnál fogva, de kirántom a kezem a szorításából és hátrébb lépek.

-Nem! - jelentem ki határozottan.

-Még van képed feleselni? Azok után, amiken átmentünk miattad? - már magából kikelve ordítozik velem, de igazából nagyon elegem van már belőle.

-Apu, veled szeretnék menni. - nézek fel könyörögve az egyetlen épeszű felnőttre. Kifejezéstelen arccal rám mered, majd anyámra, azután bólint egyet.

-Rendben. - feleli szűkszavúan, mire megkönnyebbülten felsóhajtok.

-Ezt nem csinálhatod, Nelli! Azt hiszed, hogy ha apádhoz menekülsz, megúszod a büntetést? - komolyan, ha nem hagyja abba a rikácsolását, hamarosan megsüketülök, ő pedig valószínűleg idegbajt fog kapni.

-Evelin, hagyd! Had menjen! - szól rá Ákos, akinek azt hiszem most az egyszer hálás vagyok.

-Olivér, a kocsidban maradt a táskám. - fordulok a szőkeség felé, aki a mondatom hallatán kiszedi a kulcsait a zsebéből és biccent, hogy kövessem. Hallom apa lépteit is mögöttem, így hát nem kezdek csevegésbe a fiúval, hanem gyorsan kikapom a hátsó ülésről az iskolatáskám. Apa közben a kocsijához megy, Olivér pedig megáll előttem és fura tekintettel rám néz. - Ezt jól megkaptuk! - töröm meg a csendet, mire kínosan bólint egyet.

-Később hívlak. - közli a szemembe nézve, majd lehajol hozzám és egy futópuszit nyom az arcomra. Igyekszem nem elpirulni tőle és szó nélkül ott hagyom a szőkét és beülök apa mellé az autóba.

Kínos csendben telik az út, ami nagyon feszélyez. Meg kell tudnom, hogy mennyire dühös rám, mert ez a hallgatás felőröl.

-Apu, sajnálom. Nagyon haragszol? - kérdezem félve. Nem veszi le a szemét az útról, csak sóhajt egy nagyot, végül megszólal.

-Nem haragszom, picim, csak csalódott vagyok. Egyáltalán nem vall rád ez a viselkedés. És pont ezzel a bajkeverő fiúval... Nelli, ugye nem csinált veled semmit? - néz rám egy pillanatra aggódva, mire azonnal felszólalok.

-Dehogy is! Apa, Olivér nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik. Szüksége volt rám, én pedig vele mentem. - védem erősen a szőkeséget. Elég heves reakció ez tőlem, de muszáj apuval megértetnem, hogy Olivér nem rossz ember.

-Szüksége volt rád? Nelli, ezt hogy értsem? - kérdezi döbbenten. Ahhj már! Miért kell mindent túlkombinálni?

-Apu, nyugi! Ma volt az anyukája halálának az évfordulója. Rossz kedve volt, ezért megkért, hogy menjünk el a suliból. Csak a temetőben voltunk, azután beszélgettünk. Nem csináltunk semmi rosszat! - magyarázkodom tovább, mire apa végre láthatóan megnyugszik.

-Azért a telefonod felvehetted volna. - dorgál tovább szelíden.

-Sajnálom. Többször nem fog előfordulni. - kérek ismét elnézést. Bólint válaszképpen, majd leparkol egy panelház előtt. Azt hittem a nagyiékhoz megyünk...

Az ötödik emeletig liftezünk, majd ott bemegyünk egy kisebb lakásba. Ami azt illeti, tényleg nagyon pici. Bevezet egy apró szobába, majd lerakja a táskámat az ágyra.

-Itt alhatsz. Nem nagy szoba, de alvásnak megfelelő. - mondja és magamra hagy.

Igazából gondolkodtam és egy nehéz döntésre jutottam. A vak is láthatja, hogy anyámmal nem férünk meg egy légtérben, úgyhogy ezen változtatnunk kell. És nekem van erre egy remek ötletem.

Ki is megyek a pirinyó nappaliba és leülök mellé a kanapéra. Éppen újságot olvas, de rögtön leteszi, amint látja, hogy beszélni akarok.

-Apu! - szólítom meg habozva.

-Mondjad, szívem!

-Veled szeretnék lakni. Anyuval folyton veszekszünk és ez egyikünknek sem jó. - kezdek bele, de elhallgatok, amint meglátom, hogy a fejét csóválja.

-Nelli. Szerintem anyád mellett a helyed.

-De apa! - tiltakozom azonnal. - Nem is foglalkozik velem. Folyamatosan Ákosnál van, én pedig egyedül otthon. Mikor beteg voltam, akkor is Olivér volt velem. - érvelek tovább, mire meglátom, hogy a kezei erősen ökölbe szorulnak. Azt hiszem, Ákost igazán kihagyhattam volna a mondókámból.

-Had beszéljek erről anyáddal, jó? Ha ő is úgy látja, ahogyan te, akkor lehet róla szó. - mondja végül, én pedig azonnal megölelem.

-Köszönöm, apu. - suttogom és jól megszorongatom. Nagyon szeretem őt és rossz ilyen összetörtnek és szomorúnak látni. Remélem egyszer összeszedi magát és újra az én vidám apukám lesz.

A nap további részét a kis szobában töltöm unatkozva, ugyanis semmi nincs nálam. Ami azt illeti, még ruha sem. Holnap suli előtt haza kell mennem átöltözni.

Este fürdés után arra kapom fel a fejem, hogy csörög a telefonom. Ilyenkor máskor mindig Krisztiánnal beszéltem, de mióta összekaptunk nem keresett. Mondjuk én sem őt, de kettőnk közül ő sértődött meg, szóval majd keres, ha lenyugszik. Vagy nem. Mindegy is, Olivér neve villog a kijelzőn, mire azonnal fogadom a hívását.

-Szia. - köszönök bele.

-Szia. Minden oké? - kérdezi, amin elmosolyodom. Mostanában nagyon figyelmes lett, ami egyáltalán nem gond, sőt!

-Igen. Beszéltem apával és nem haragszik. Ott mi a helyzet? - kérdezek vissza. Nem lehet túl könnyű két dühös szülővel egy fedél alatt.

-Semmi. Miután elmentetek apám még osztotta az észt, de meguntam és feljöttem a szobámba. Azóta csendben van. - mondja lazán, majd témát vált. - Hol vagy most? Érted menjek reggel?

-A város másik végén. Még reggel haza kell mennem pár dologért, úgyhogy majd a suliban találkozunk.

-Rendben. Amúgy hétvégén bulit rendezek és te is jössz. - közli mellékesen, mire nagyra nyitom  a szemeimet.

-Mi van?

-Szülinapod lesz, nem? - igaz, szombaton töltöm be a 17-et. De mint mindig, most sincs kedvem megünnepelni, hogy öregszem. Sohasem csináltam nagy ügyet a születésnapomból, hiszen ez is ugyanolyan nap, mint a többi.

-És?

-Azt meg kell ünnepelni! Ezért szervezek neked egy bulit. - mindezt úgy mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné velem.

-Ezt most felejtsd el! - parancsolok rá.

-De miért?

-Azért mert azt mondtam! Nem szoktam ünnepelni a születésnapomat, pláne nem egy hatalmas bulival!

-Ne már, Nells! Nem hívok sok embert! - alkudozik tovább.

-Olivér! Nem! - jelentem ki ismét ellentmondást nemtűrő hangon.

-És ha a többiek nem tudják meg, hogy születésnapod van? Csak egy egyszerű buli lesz, ami véletlenül arra a napra esik. - győzköd ismét, mire felsóhajtok. Az lesz a vége, hogy rá fog beszélni.

-Nem szeretek bulizni. És különben is, szobafogságban vagyok, ha elfelejtetted volna!

-Olyan nincs, hogy nem szeretsz bulizni! Mindenki szeret! És nálunk leszel! Nem mellesleg a szüleink elhúznak hétvégére valami wellness szarságba, úgyhogy fogalmuk nem lesz arról, hogy nem otthon leszel.

-Ahhj! Nem tudom. Beszéljük meg később, jó? - terelem a témát, mert tényleg nem tudom, hogy mit feleljek erre.

-Jól van. De ne sokáig gondolkodj rajta!

Nem sok mindenről beszélünk ezután, úgyhogy lassan bontjuk is a vonalat, én pedig elvonulok aludni. Hosszú nap volt ez. Igazából mostanában elég sok napom nyúlik ilyen hosszúra és eseménydúsra. Bár, nem mintha bánnám. Legalább jön egy kis szín a szürke világomba.

Reggel mikor felkelek úgy festek, mint egy boszorka, aki most szabadult egy bányából. Nagyon fáradt vagyok, az ágy borzasztó kemény és kényelmetlen volt, alig tudtam valamennyit aludni.

Miután nagyjából összekapom magamat, apa hazavisz, hogy átöltözzem és utána elfuvaroz a suliba is. Elköszönök tőle és 8 előtt alig pár perccel esek be a terembe. Szinte mindenki bent van már, de a helyemen ismét változás történt. Tegnap ugye Olivér elfoglalta Kristóf helyét, ma viszont Kristóf a helyén ül és Dominik trónol a székemen. Az utolsó padban a szőkeség ücsörög, mellette pedig üresen van egy hely. Odalépek hozzájuk, köszönök nekik és értetlenül megállok a két pad között.

-Nem ülsz le? - Olivér gödröcskés mosollyal ajándékoz meg és a mellette levő szék felé biccent. Szó nélkül lepakolom a táskám, leveszem magamról a kabátot, amit a székre terítek, majd helyet foglalok mellette. - Hogy aludtál? - kérdezi a fáradt arcomat nézve.

-Borzalmasan. - szemforgatva szedem elő a töri cuccomat és lefekszem a padra.

-De csak mert nem voltam ott! - vigyorogva évődik velem, mire bokán rúgom és behunyom a szemem. Képes lennék most rögtön elaludni, de kedvenc tanárom tuti, hogy hisztirohamot kapna, ha így tennék. - Jobb lesz, ha felkelsz! Megjött a boszorka. - bök oldalba, én meg nagy nehezen feltápászkodok.

-Örömmel látom, hogy az iskolakerülő páros is megtalálta az osztálytermet. - néz ránk szúrósan. Én inkább lapítok, nem akarom kihúzni nála a gyufát, de Olivér csak szélesen mosolyog. Szerencsére békén hagy a továbbiakban és Rákócziról kezd beszélni.

A többi óra sem telik másképp, majd' elalszom mindegyiken, csak Olivér piszkálása tart ébren. Folyamatosan bökdös, a hajamat piszkálja, vagy épp a lábamat markolássza, míg le nem csapom. Tesi órára sikerül egy kicsit felébrednem, míg átöltözöm, majd tornasorba állunk és úgy várjuk a tanárt a teremben.

-Bemelegítés után álljatok párokba! Talajtornát gyakorlunk! - közli hangosan, amikor belép, majd futni kezdünk.

-Leszel a párom, Aprólék? - lihegi mellettem a szöszi.

-Van más választásom? - kérdezek vissza, mire elvigyorodik. Rövid bemelegítés után a fiúk leveszik a szőnyegeket, majd párosával elhelyezkedünk a terem különböző pontjain. A helyzet az, hogy imádom a talajtornát, nemhiába vagyok tornász, de mivel beteg voltam az elmúlt héten és kimaradt pár edzés, így kicsit nehézkesebben mennek a dolgok. A bordásfalhoz lépek, hogy annál csináljam meg a hidat, de persze a partnerem is követ oda.

-Segítek, jó? - kérdi és arrébb húz a faltól. Bólintok és elkezdek hátra hajolni, ő pedig a hátam alá nyúl, hogy megtartson, míg a tenyerem a földet érinti. Arra viszont nem számítok, hogy hideg kezét becsúsztatja a pólóm alá. Felsikoltok a hirtelen jött érzésre és elvesztem az egyensúlyomat is. Ha nem tartana stabilan, tuti hogy már a padlón heverésznék.

-Hééé! Óvatosan! - szól ránk a tanár, aki fel-alá járkál a teremben és figyeli, hogy mit csinálunk. Olivér hirtelen ránt fel egyenesbe, így a mellkasához csapódok.

-Te idióta! - ütöm meg erősen, de csak felnevet. Ficánkolni kezdek a karjában, de persze nem ereszt, hanem szorosan tart. Minek is csinálná egyszer azt, amit szeretnék?! - Elengedsz?

-Nem. - közli lazán.

-Akarod, hogy a térdem találkozzon a golyóiddal? - kérdem mérgesen, de kaján vigyorra húzza ajkait  és a fülemhez hajol.

-Inkább a kezedet választanám. - perverzen néz rám továbbra is és megmarkolja a fenekemet, mire erősen ellököm magamtól.

-Fúúj máár! - kiáltok rá, erre hangosan felkacag! - Javíthatatlan vagy! - nézek rá mérgesen, de a végére én is elnevetem magamat.

-Óra után hazavigyelek? - kérdezi témát váltva, miután lazán lenyomott egy kézállást. Csak ne csúszott volna fel a tornapólója. Ahj, Istenem, azok a kockák a hasán. Elég ebből, Nelli! Koncentrálj!

-Ööö.. Nem kell, köszi. Edzésem lesz. - nyögöm ki nehezen.

-Nekem is. Elviszlek, jó? - néz rám komolyan.

-Hát jó. - egyezek bele és folytatjuk a gyakorlást. Óra végére egész jól megy minden, bár néha-néha elidőznek a szemeim a szőkeség kidolgozott izmain, de mentségemre legyen, hogy nem csak nekem.

Kicsengő előtt pár perccel az öltözőbe megyünk ruhát cserélni, majd mikor kilépek az ajtón Olivér már vár rám a folyosón. Féloldalasan rám mosolyog, miután lassan tetőtől talpig végigmér és mikor mellé érek, elindulunk kifelé a suliból. Hagyom, hogy kinyissa nekem a kocsija ajtaját, majd semmi perc alatt mellém pattan és már indulunk.

-Gondolkodtál a szombatról? - kérdezi út közben.

-Nem igazán. Mondtam, hogy nincs kedvem hozzá. - felelem őszintén. Nem vagyok az a bulizós fajta és valószínűleg kényelmetlenül érezném magamat a sok részeg ismeretlen ember között.

-Kérlek. - néz rám kölyökkutya szemekkel. Utálom ezt a nézést. Ezzel bármire rá tud venni, még arra is, amit határozottan nem szeretnék. Márpedig ez a buli is azok közé a dolgok közé tartozik.

-Még ruhám sincs, amit felvehetnék. - próbálok tovább érvelni nemleges válaszom mellett, de szélesen elmosolyodik ezen, miközben parkolóhelyet keres az edzőterem előtt.

-Ezen ne múljon. El viszlek vásárolni és találunk neked valami testhez álló ruhát. - miért érzem azt, hogy hátsó szándékai vannak ezzel az ajánlattal? Olivérrel vásárolni? Méghozzá valami rövid, ribancos ruhát? Na neeem!

-Majd később megbeszéljük. Most rohanok, mert elkésem. - próbálom gyorsan kihúzni magam a téma alól és kicsatolom a biztonsági övemet. Már a kezem az ajtón van, mikor utánam szól.

-Nem kapok búcsúcsókot? - megtorpanok és ránézek a vigyorgó fejére. Hogy ez mennyire idegesítő!

-Nem vagyok a barátnőd! - mondom kicsit bosszúsan. Azért azt ne gondolja, hogy bármikor megkaphat tőlem bármit, amit csak akar. Nem hagyom magam kihasználni!

-Valóban? Tegnap nem így tűnt a házunk előtt! - miért kell mindig visszatérnie a görény énjének?

-Szórakozz csak nyugodtan! - sziszegem dühösen és kinyitom az ajtót, azzal a szándékkal, hogy majd jól becsapom magam után, hogy érzékelje a dühömet, de még mielőtt kiszállhatnék, a karomnál fogva visszahúz.

-Nells, ne legyél már ilyen érzékeny! - kéri halkan, a szemembe nézve és óvatosan mosolyogva.

-Miért kell mindig bunkónak lenned?

-Sajnálom. Nem mindig megy ez a jófiú szerep. - elkomolyodik a hangja és az arca is, ahogyan nekem is.

-Nem kértem, hogy változz meg. Elbírok a seggfejjel is! Csak nem szeretem a hangulatingadozásaidat! Megőrülök tőle! - vallom be.

-Nem kérted, de tetszett, nemde? A jófiúkra buksz! Lásd Krisztiánt. - mondja gúnyosan, mire nagyra nyílnak a szemeim a döbbenettől.

-Hát erről van szó? Kriszre akarsz hasonlítani, mert azt hiszed akkor eléred amit szeretnél? Igazából mit is akarsz ezzel az egésszel? - kérem számon szinte kiabálva. Erre aztán végképp nem számítottam. Hát hazugság volt az elmúlt egy hét? Én naiv, ostoba liba! Hát persze, hogy csak hülyítette a fejemet. Mit is képzeltem?

-Nem! Félreérted! - tiltakozik rögtön.

-Mégis mit lehet ezen félreérteni? Mit akarsz tőlem, Olivér? És elvárom, hogy őszintén válaszolj! - szinte lyukat éget a tekintetem az arcába. Nagyot sóhajt, beletúr a kusza szőke hajába és közel hajol hozzám.

-Fogalmam sincs, oké? Nem tudom! És ezt tényleg azért mondom, mert így van! Egyszerűen csak jó veled, érted? Láttam rajtad, hogy mennyire tetszett, mikor úgy viselkedtem, mint egy normális srác, ezért csináltam! De ez nem én vagyok! El sem tudod képzelni mennyire nehezemre esik nem piszkálódni és szívni a véredet! És gondolj nyugodtan ezért egy beteg állatnak, de ez vagyok én! Nem tudok olyan lenni, mint a tökéletes Krisztiánod! Bármennyire is próbálom, nem megy! - tátott szájjal és levegő nélkül hallgatom végig a kirohanását. Ez... Erre nem tudom mit mondjak. Ez a fiú totál ostoba, ha azt hiszi, hogy meg kell változnia miattam.

-Te teljesen hülye vagy! - szólalok fel hitetlenül. - Soha nem várnám el, hogy megváltozz! Pláne nem olyanná, mint Krisz! Ha elfelejtetted volna, pont a hülye viselkedése miatt vesztem össze vele! Te is ezt szeretnéd? - nézek rá, mire megcsóválja a fejét. - Megmondtam, hogy elbírok a másik oldaladdal is! Miért hiszed azt, hogy meg kéne hogy változz miattam?

-Mert féltél tőlem!

-Az elején lehet! De ha nem emlékeznél rá, akkor felvilágosítanálak, hogy annyi bátorságom azért volt, hogy tökön rúgjalak! Nem is egyszer! És nem voltál annyira ijesztő, mint amilyennek próbáltál látszani! - közlöm vele.

-Tényleg? - kérdi bizonytalanul, mire bólintok. - Akkor is állatként viselkedtem veled és ezt nem érdemelted!

-Valóban. De, mint mondtam, tudom kezelni! Ne akarj más lenni senki kedvéért sem, jó? Főleg ne az enyémért! Ne tartsd magad kevesebbre Krisztiánnál, mert ez nincs így! Te vagy itt velem és nem ő!

-De,... - kezd el tiltakozni, de a tenyeremet a szájára tapasztom, ezzel elhallgattatva őt.

-Képes vagy felfogni, hogy valaki elfogad olyannak, amilyen vagy? - mélyen belefúrom a tekintetem a zavartan csillogó szempárba, majd elveszem a kezem a szájáról.

-Megpróbálom. - válaszolja halkan.

-Helyes. - szótlanul nézzük egymást a továbbiakban. Nem is értem hogy gondolhatott ilyet. Néha komolyan megkérdőjelezem az épelműségét.

-Akkor most már megcsókolsz? - töri meg később a csendet most már vigyorogva.

-Muszáj mindig elcseszni a pillanatot? - dorgálom meg mosolyogva.

-Te mondtad, hogy az igazi Olivért akarod. Hát tessék! - vonja meg a vállát lazán, majd felém hajol és ajkait a számra tapasztja. Igen, határozottan az igazi Olivérrel van dolgom. Mohón veszi birtokba az ajkaimat, amit egyáltalán nem bánok. Ugyanolyan hévvel csókolok vissza, közben a hajába vezetem az ujjaimat, míg ő a derekamat tartja. Nem tart sokáig a csókunk, de annál intenzívebb hatással van mindkettőnkre.

-Mennem kell. - suttogom halkan.

-Rendben. - egy utolsó puszit nyom a számra, majd utamra enged. Kábultan mászom ki az autójából és elindulok az edzőterem felé. Még most sem fogom fel teljesen az imént történteket. Annyira váratlanul zúdított mindent a nyakamba, hogy idő kell, míg elrendezem a gondolataimat. Eszembe sem jutott eddig, hogy neki mennyire kényelmetlen ez a szituáció, pedig egyáltalán nem vártam volna el tőle, hogy daliás lovagként viselkedjen velem. Ismerem a bunkó énjét is és még panaszkodni sem panaszkodhatok miatta, hiszen az is tetszik. Rosszul esett, hogy Kriszhez hasonlította magát, hiszen a vak is láthatja, hogy ég és föld a két fiú. Össze sem lehetne mérni őket. És az hatalmas baromság, hogy a szőkeség Krisztiánt tartja mintafiúnak. Ha az lenne, ő lenne itt helyette most velem. Aaahj! Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie?

Sziasztok, drága olvasóim! :) Mivel kényszerpihenőn voltam (betegség, baaah :( ), hoztam nektek még egy részt. Ha az előbbi részre azt mondtam, hogy hosszú lett, akkor erre a 3300 szavas fejezetre nem is tudom mit mondjak. A vége kicsit kusza lett, de remélem érthető és nem alszotok el olvasás közben. :)

Igazából egy szemszögesre terveztem a történetet, mégis megkérdezem most, hogy szeretnétek-e Olivér érzéseit, gondolatait is megismerni a jövőben? Ha lesz rá igény, akkor szívesen írok az ő szemszögéből is. Na, ennyi voltam mára, jó olvasást és várom a véleményeket. :)) További szép hétvégét.