Csakis én lehetek akkora szerencsétlenség, hogy az őszi szünet jelentős részét lázasan, az ágyban fetrengve töltöm, elzárva a külvilágtól és minden földi jótól. Az egyetlen dolog, ami miatt nem golyóztam be, az Olivér mindennapos látogatása volt. Igen, elég furán hangzik, főleg, mert rühelljük egymást, de a semminél az ő társasága is jobb volt. És ami azt illeti, nem is genyózott velem olyan sokszor, de ezt lehet, hogy csak a betegségemre való tekintet miatt mellőzte az elmúlt héten.

Egy teljesen új oldalát mutatta meg nekem, ami - még ha nehezemre is esik bevallani - igazán megtetszett. Nem is az volt a legmeglepőbb az egészben, hogy teát főzött nekem, miközben anyám az apjával hetyegett, hanem, hogy el tudtunk értelmes emberek módjára beszélgetni egymással. Szerencsémre nem próbálkozott azóta a letámadásommal, ami felettébb emelte a szimpátiámat iránta. Valahogy sejtettem, hogy a bunkó macsó mögött ott rejtőzik valahol az igazi Olivér is. Azt nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hogy levegye előttem az álarcát és megmutassa a valódi énjét, de nem is lényeg, mert megtette.

Apu is benézett hozzám párszor, bár mindig úgy időzített, hogy még véletlenül se fussanak össze anyával. Elmondta, hogy el akar válni, amit valahol megértek, de azért rossz végignézni, hogy tönkremegy a házasságuk.

Anyámmal a kapcsolatom a minimálisra mérséklődött, köszönünk egymásnak és kb ennyi. Én nem keresem a táraságát, ő pedig ezt elfogadja és békén hagy. Milyen nagylelkű...

És ami a legszomorúbb volt az egész szünetben, az az, hogy Krisztiánnal sikerült csúnyán összevésznünk, természetesen a szőkeség miatt. Nem igazán díjazta, hogy ő vette fel a mobilomat, azt meg végképp nem, hogy valamilyen szinten kiálltam mellette. Ezt kizárólag csak azért tettem, mert kicsit túlzásnak tartom Krisz gyűlöletét iránta. Nem kérdéses, hogy kölcsönös az érzés a másik végletről is, de miután megkértem Olivért, hogy álljon le ezzel a dologgal, a legnagyobb meglepetésemre így is tett. Nem úgy Krisz, aki folyamatosan azzal rágta a fülemet, hogy kerüljek el mindennemű kontaktust a szöszivel, mert csak árt nekem. Félre értés ne essék, még mindig nem látom tisztán Olivér szándékait, de mivel ő volt az egyetlen ember, aki valamiféle érdeklődést mutatott felém az elmúlt egy hétben, nyilván nem löktem ki az ajtómon, hogy hagyjon békén, mert Krisztián azt mondta.

Reggel nyúzottan kelek ki az ágyamból és szomorúan konstatálom, hogy ma bizony már iskola van. Semmi kedvem menni, de ha egyszer muszáj, akkor muszáj.

A fürdőben megfésülöm göndör tincseimet, majd felöltözöm és előkeresem a bundás kabátomat, mert odakint megint zuhog az eső és nincs kedvem ismét összeszedni valami csúnya bacit. Mivel apu elköltözött, így gyalog kell a szakadó esőben elmennem az iskolába, ami még jobban rányomja a bélyegét a mai napomra. Pedig még csak most kezdődik.

Mikor azonban kiballagok az ajtón, meglátom Olivér autócsodáját. Mit keres itt hétfőn kora reggel? Pár pillanatig lefagyva állok a terasz alatt, majd végül elindulok felé és megállok az ablaka előtt. Az eső nagy cseppekben csobog rám, de megvárom, míg lehúzza az ablakot.

-Na, beszállsz, vagy van kedved megázni? - kérdi fáradt hangon. Ezt nem hiszem el! Komolyan képes volt eljönni értem, hogy elvigyen a suliba? Nem vitás, tényleg nem ismerem ezt a fiút.

Gyorsan megkerülöm a kocsit és beülök az anyósülésre, hogy ne ázkolódjak tovább. Mihelyt becsukom az ajtót, rögtön beindítja a motort és már indulunk is.

-Miért jöttél el értem? - kérdezem kíváncsian.

-Nem mindegy? Inkább köszönd meg! Vagy tőlem kitehetlek és jöhetsz gyalog is! - na, visszatért Mr Baromarc! Hurrá!

-Valami baj van? - ahelyett, hogy kiakadnék, inkább normális hangnemben kérdezek rá. Fura, ahogyan viselkedik, mert az utóbbi pár napban tényleg eltűnt belőle a seggfej. Remélem nem csak ideiglenesen.

-Nincs. Bocs, nem akartam bunkó lenni! - megbánás halovány árnyéka látszik átsuhanni az arcán, miközben az utat kémleli a nedves ablakon.

-Semmi gond. Már egészen hozzá szoktam. - rántom meg a vállam, de semmiféle reakciót nem kapok. Valami történhetett, mert nagyon gondterheltnek tűnik. Még csak be sem szólt, vagy semmiféle megjegyzést nem tett rám, ami felettébb szokatlan. Mindegy, majd elmondja, ha szeretné.

Szótlanul telik az út további része, majd mikor megérkezünk, együtt megyünk fel az emeletre az osztálytermünkbe. A bent lévők furán néznek, amikor meglátnak minket együtt, de azért köszönnek, majd visszatérnek eddigi dolgukhoz. Kristóf még nincs a helyén, úgyhogy egyedül ülök be a padunkba, egészen addig, míg Olivér mellém nem telepszik minden cuccával együtt.

-Hát te? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.

-Mostantól itt ülök. - közli lazán.

-Ez Kristóf helye.

-Majd beül az enyémre. - ránt egyet hanyagul a vállán és előveszi a mobilját és azon pötyörészik. Csak tudnám, hogy mi jár ilyenkor a fejében. Tiszta rejtély ez a srác.

-Oli, lecseréltél? - Dominik, a szőkeség volt padtársa nagy hanggal robban be a terembe, mire mindenki felénk fordul.

-Túléled! - feleli nem törődöm stílusban. Legalább nem csak velem viselkedik így.

-Csak nem belezúgtál a stréberkébe? - szívatja tovább a most érkező fiú, de attól tartok, hogy ha nem fejezi be, baj lesz. Nem hiszem, hogy Olivér olyan idegállapotban lenne, hogy sokáig szó nélkül hagyja.

-Dugulj el! - sziszegi és hátrafordul, mire én is így teszek.

-Nyugi már haver! Nem rossz bőr a kiscsaj! Már ha a szüzekre buksz! - elröhögi magát, de a következő pillanatban egyből lefagy arcáról a vigyor, mikor a dühös fiú felpattan, ezzel felborítva a székét és felkeni Dominikot a falra. Mindenki oda kapja a tekintetét, percek alatt tömeg gyűlik a padunk köré, mire felállok és megpróbálom leszedni őket egymásról. Remélem nem kapok mellékesen én is egy pofont...

-Olivér! Higgadj le! - megragadom a karját, amivel épp be akar egyet húzni a barátjának és próbálom lehúzni róla. Először nem engedi el, de miután még egyszer megkérem, hogy eressze el a fiút, lök még egyet rajta, majd annyiban hagyja a dolgot és kirohan a teremből.

-Mi a faszt műveltél vele, te ostoba liba? Soha nem viselkedett még így! - förmed rám a sértett fiú, de annyira azért nem érdekel a haragja, mert megérdemelte volna, hogy a szöszi jól helyben hagyja. Válasz nélkül robogok ki a teremből, szememmel az eltűnt fiút keresve, aki az egyik ablaknál áll, háttal nekem és bámul kifelé. Csendben odalépek mellé és finoman a hátára csúsztatom a mancsomat, nehogy megijesszem, de így is ugrik egy aprót, mikor a kezem érintkezik a hátával.

-Héé! Mi a baj? - kérdezem finoman. Egy kis ideig még bámul kifelé az ablakon, majd megfordul és hirtelen a karjaiban találom magamat. Olyan erősen szorít, hogy félő, hogy összetör, de hagyom neki, ha erre van szüksége.

-Menjünk innen! - súgja a fülembe, amibe bele is borzongok. Miért akar elmenni? És egyáltalán hova? Hiszen még el sem kezdődött ez első óránk.

-Mi van? - kérdezem értetlenül, mire még erősebben szorít magához. Már levegőt is alig kapok, de nem enged el.

-Kérlek! - szinte könyörgő a hangja, amitől hatalmas gombóc keletkezik a torkomban. - Szükségem van rád! - Kész! Ennyi voltam. Mégis hogy a fenébe mondjak erre nemet? Még a lógást is megkockáztatom miatta. Anyám ki fog nyírni, ha megtudja, de kit érdekel?

-Menjünk. - felelem halkan, mire eltol magától és csodálkozva néz rám. Még mielőtt meggondolnám magam, a terembe megyek a táskámért, ahová ő is követ, majd egy szó nélkül hagyjuk ott az osztályt és reménykedem benne, hogy a portás nem fog megállítani a bejáratnál. Nagy szerencsénkre nincs a portán senki, így gond nélkül kijutunk az ajtón. Az eső már alig szemerkél, szinte csak pár csepp pottyan ránk, míg odaérünk az autóhoz. Szó nélkül hagyom, hogy kinyissa nekem az ajtót, majd beül ő is mellém és elindulunk valahova. Én komolyan mondom, hogy nem vagyok normális, amiért ellógok vele, de túl sokáig viselkedtem makulátlanul és azt hiszem nekem is szükségem van egy kis szabályszegésre. Egy nap lógás még nem a világ, ugye?

Szótlanul telik ismét az utunk, mígnem egy idő után leparkol a temetőhöz. Fogalmam sincs, hogy mit keresünk itt és csak remélni tudom, hogy nem akar élve eltemetni egy sírgödörben.

-Miért vagyunk itt? - kérdezem, mikor kinyitja nekem az ajtót és kisegít, hogy ne a sárba lépjek.

-Mindjárt elmondom. - tudja le ennyivel a választ és kézen fogva vezet a sírkövek között. Nagyon félelmetes ez a hely még nap közben is és nagyon feszélyezve érzem magamat. Egy ideig szlalonozunk a virággal díszített emlékművek között, majd megállunk egynél. Gyönyörű a környéke, színes virágok pompázzák körül a sírkövet, amin a Szelei Emília név áll. Olivér anyukája.

Ránézek a fiúra, aki szomorúan végigsimít az édesanyja nevén és leül a hideg kőre. Jobb híján én is mellé ülök és csendben várom, hogy megszólaljon. Soha nem láttam még ennyire letörtnek.

-Ma van 5 éve, hogy meghalt. - nyögi ki egy idő után. Egyből letisztul minden, hogy miért van annyira maga alatt és hogy miért volt reggel annyira ingerlékeny. Nem tudok mit felelni, így hát az ölében nyugvó kezéért nyúlok és kicsit bizonytalanul összekulcsolom az ujjainkat. Halványan rám mosolyog és szorít egyet a kezemen, majd lassan folytatja a mondandóját. - Tudom, hogy nem kellene egy naphoz kötnöm a gyászomat, hiszen minden nap hiányzik, de azóta minden évben ilyenkor kijövök ide, majd elmegyek azokra a helyekre, ahová együtt jártunk. Hülyeség, mi? - kérdezi felém sem nézve.

-Dehogy hülyeség! Hiányzik az anyukád! Érthető, hogy nem akarod őt elfelejteni!

-Tudod, Kristófon kívül csak te tudsz erről a dologról. Seggfej módjára viselkedtem veled mindig, te mégis itt vagy most velem. Meg sem érdemlem! - próbálná kihúzni a kezét az enyémből, de erősebben szorítom és szembe fordulok vele.

-Hé! Felejtsük el a múltat, jó? Bár nem mindig értem, hogy mit és miért teszel, de azért köszönöm, hogy megosztottad ezt a dolgot velem. Azt hiszem kezdelek kevésbé utálni. - lököm meg játékosan a vállát az enyémmel, mire széles lesz a mosolya, egyik karját átveti a vállamon és magához ölel.

-Köszönöm, Aprólék! - mondja és egy puszit nyom a hajamba. Ücsörgünk még itt egy darabig, azután felkel, felsegít engem is és visszamegyünk a kocsijához. - Velem jössz, vagy hazavigyelek? - néz rám kérdőn.

-Mivel így is, úgy is kapni fogok, amiért ellógtam, inkább megyek veled. Később is ráér a leszidás. - kisfiús vigyorra húzza ajkait, majd beülünk az autóba és elindulunk.

-Apád tud róla? - kérdezem út közben.

-Nem. És nem is akarom, hogy tudja. Szerintem még csak nem is emlékszik melyik nap halt meg. - elfintorodva vesz be egy kanyart és úgy döntök, hogy inkább csendben maradok. Nem tudom, hogy most mivel bántanám meg és mivel nem. A biztonság kedvéért kikapcsolom a mobilomat, amin már van pár nem fogadott hívás anyától, de most ez érdekel a legkevésbé. Szeretnék egy napot távol minden bajtól és ha ehhez Olivér a kulcs, akkor hát legyen.

Több, mint egy órán keresztül vezet, már a környék sem tűnik ismerősnek, mígnem megállunk egy kis háznál. Nem tudom, hogy mit keresünk itt és azt sem, hogy kié a ház, de remélem a szőkeség mielőbbi felvilágosítást ad. Ismét kisegít a kocsiból és amikor a kapuhoz érünk előveszi a kulcscsomóját és kinyitja azt. Az nem lehet, hogy ez is az övék! Hát hány házuk van?

Viszont amikor belépünk, kellemes meglepetés ér, mivel egyáltalán semmi jele fényűzésnek és pompának, minden olyan átlagos, mégis kellemes légkört biztosít.

-Ez volt a nagyszüleim háza. Itt nőtt fel anya és miután meghalt, a végrendeletében rám hagyta a helyet. Nem sűrűn járok ide, csak ilyenkor. - közli és leveszi a kabátját, meg a cipőjét és körbevezet a házban. Két hálószoba van, egy fürdő, nappali, konyha és egy udvar. Semmi extra, mégis úgy érzem, hogy sokkal többet jelent neki ez a hely, mint a nagy villa, ahol lakik. - Mikor kicsi voltam, anyával mindig lejöttünk ide hétvégéken és olyankor a nagyival sütöttek csokis sütit, amit a nagyapával mindig behabzsoltunk. - mosolyogva emlékszik vissza a gyerekkorára, amin én is felderülök. Jó ilyennek látni őt, tova tűnt belőle a reggeli szomorúság, mióta megérkeztünk.

-Süssek neked sütit? - kérdezem hirtelen, nem is tudom miért. Talán csak örömet akarok szerezni neki.

-Tudsz sütni? - néz rám nagy szemekkel.

-Hát persze. - felelem.

-Akkor menjünk el vásárolni, mert semmi hozzávaló nincs. - megragadja a kocsikulcsát, másik kezével pedig a mancsomat és kihúz az ajtón. Csak tudnám mi lett hirtelen ennyire sietős neki.

Pár perc alatt megérkezünk egy kisebb élelmiszerboltba, Olivér rám szól, hogy szedjem össze a szükséges dolgokat, ő pedig csendben sétál mellettem. Nem töltünk sok időt vásárlással, alig negyed órán belül vissza is érkezünk a házba. Kipakolunk, én pedig hozzáfogok a süti tésztájához.

-Azért te is segíthetsz ám! - nézek rá, miközben látványosan a konyhapultot támasztja és engem bámul.

-Nézni jobb. - vigyorog rám pimaszul. Hátat fordítok neki és folytatom tovább a tevékenykedést, de végig érzem magamon a tekintetét, ami kicsit kényelmetlen. Percek alatt elkészülök a könnyű tésztával és a sütiformába öntöm a masszát, majd berakom az előmelegített sütőbe. Gyerekkori szokásom, hogy kieszem a megmaradt nyers tésztát a tálból. Lehet kicsit gusztustalanul hangzik, de meglepően finom. Most is hasonlóképpen cselekszem, a szőkeség pedig elfintorodva áll meg mellettem és nézi, ahogyan a magamévá teszem a csokis izét. Jó, ezt kicsit félreérthetően mondtam, de rossz az, aki rosszra gondol...

-Mi az? - kérdezem értetlenül a feje láttán.

-Ez undorító! - jegyzi meg elhúzott szájjal, én meg elmosolyodom rajta.

-Finom. Kóstold meg! - nyújtom felé a tálat és közben egy újabb adagot teszek az ujjamra azzal a céllal, hogy majd megeszem, de mire észbe kapnék, elkapja a csuklómat és a szájába veszi az ujjamat, majd leeszi róla a nyers tésztát. Na jó, erre még én sem voltam felkészülve. - Hééé! Mit csinálsz? - kérdezem hitetlenül és megpróbálom kirángatni az ujjamat a szájából, amit csak nagy nehezen enged.

-Te mondtad, hogy kóstoljam meg! - vigyorog idiótán. - Egyébként tényleg finom. - perverzen végig nyalja a száját, mire elnevetem magam. Ez a pasi tiszta bolond!

-És még én vagyok a gusztustalan. - jegyzem meg mellékesen és a mosogatóba rakom a tálat. Ennyi malackodás bőven elég volt.

Együtt elmosogatunk és eltöröljük az edényeket, majd a helyükre tesszük őket és már csak arra kell várni, hogy megsüljön a finomság. Idő közben elcsendesedünk, én körülnézek a konyhában, de közben ismét érzem magamon a szőkeség tekintetét, ezért felé fordulok. Nem tévedek, tengerkék szemei valóban engem pásztáznak. Nem értem, hogy miért jó neki, hogy mindig bámul, de ezzel csak azt éri el, hogy időről időre zavarba jövök tőle. Talán pont ez a célja vele.

-Nelli? - szólal meg végül és közelebb lép hozzám.

-Hmm? - kérdőn felnézek rá, mivel sokkal magasabb nálam.

-Tudom, hogy legutóbb azt ígértem, hogy nem fogok engedélyt kérni rá, de most mégis inkább megkérdezem. Megcsókolhatlak? - ledermedek a kérdése hallatán. Miért akar mindig megcsókolni? És miért viselkedik ennyire másként? Az őrületbe kerget, annyira összezavar ezzel. És most mit válaszoljak? Utasítsam el? Hiszen én is szeretném, ha megcsókolna, de mégsem tűnne helyesnek. Fogalmam sincs hányadán állunk egymással és hogy hova tart ez az egész dolog, de lehet, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy ezen filózzak, hanem inkább válaszolnom kellene.

-Igen. - nyögöm ki kis idő múlva, mire elmosolyodik és egészen közel lép hozzám. Mögöttem a konyhapult van, amihez hozzá préselődöm és kis híján felsikkantok, amikor a derekamnál fogva felemel és felültet a pultra.

-Mindjárt jobb! - így már szemmagasságba kerülünk egymással, belép a két lábam közé és iszonyatos lassúsággal hajol felém. Ha az a célja, hogy ezzel megőrjítsen, hát akkor jó úton halad afelé. Végül a puha ajkak az enyémekhez érnek és szinte beleremegek, amikor lassan és gyengéden kezd el csókolni. Eddig mindig olyan heves és türelmetlen volt, hogy ez hatalmas meglepetésként ér. Nem habozok visszacsókolni, ő a derekamnál fogva magához húz, így már a pult szélén ülök, de nem tudok leesni, hiszen a testével ott tart. A kezeimet a nyaka köré kulcsolom, így még közelebb préselődünk egymáshoz. Nyelvünk és ajkaink egy ritmusban mozog, egy nagyon jóleső és bizsergető ritmusban. Belenyög a csókunkba, amikor véletlenül meghúzom az egyik szőke tincsét, majd elszakítja a szánkat egymástól és pici puszikat nyom a nyakamra. Semmihez sem fogható érzés kerít a hatalmába, amikor forró ajka a gyenge bőrömhöz ér. A valóságba azonban a sütő pittyegő jelzése ránt vissza, mire nagy nehezen sikerül eltolnom magamtól a fiút.

-Olivér, a süti! - szólok rá, amikor nem akar elengedni, erre csalódottan felsóhajt, végül leemel a konyhapultról és hagyja, hogy tegyem a dolgomat. Kábán és a csókjától szédelegve halászom ki a sütőből az elkészült finomságot. Várunk, míg kihűl, azután felszeletelem és a szőkeség egyből neki is esik. Komolyan úgy fest, mint egy kis kölyök és annyira tele van a szája, hogy úgy néz ki, mint egy hörcsög. Kedvesen kinevetem, de nem törődik velem, csak eszik tovább.

A délután nagy részét beszélgetéssel töltjük a kanapén. Mesél még az anyukájáról és a gyerekkoráról, én pedig iszom minden egyes szavát. Még mindig meglepő, hogy ennyire megnyílik felém és betekintést enged a fura világába, de így, hogy kezdem őt egyre jobban megismerni, kezdem megkedvelni is. Ami nem biztos, hogy a legjobb dolog, de ez ellen nem tudok mit tenni.

A mesélést a telefonja hangja szakítja félbe. Kihalássza a készüléket a zsebéből, majd fintorogva fogadja a hívást. Gondolom az apja lehet az.

-Igen, itt van velem! - mondja. Nem kérdés, hogy rólam van szó, anyám nyilván riadóztatta már Ákost is az eltűnésünkről. - Jó, megyünk. - sóhajtja és kinyomja a hívást. - Haza kell mennünk. Nagy balhé van! - közli és felkel mellőlem. Én is így teszek, felöltözöm és összeszedem a cuccaimat.

-Mennyire nagy? - kérdezem, mikor már a kocsiban ülünk.

-Apád is ott van nálunk, annyira. - elhúzza a száját és én is hasonlóképpen teszek. Ha apu képes volt Ákos házába betenni a lábát, akkor tényleg komoly bajban vagyunk. Azt hiszem életfogytig tartó szobafogságra készülhetek...

Sziasztok. Volt egy kis időm, úgyhogy hoztam nektek olvasnivalót. :) Kicsit hosszabb lett, mint szokott, ezért remélem nem unjátok majd halálra. Ha tetszett, jelezzétek, ha időtök engedi. Jó olvasást! :))