Kyra

Annyi mindent érzek egyszerre, közben mégsem érzek semmit. Dühöt. Fájdalmat. Szomorúságot. És legfőképpen félelmet. Az elmúlt egy napom totális katasztrófa, kiderült, hogy Xander sosem kedvelt, és az elejétől fogva meg akart ölni, mert Fitz vagyok. Fitznek lenni egy jó nagy átok, amiről egészen eddig sejtelmem sem volt. Szóval, majdnem megöltek engem és Lucient is. Értitek? A saját ikertestvérét is képes lett volna megölni az az elvetemedett állat. És én hülye azt hittem, hogy Xander a jófiú. Jesszusom, mekkora hülye vagyok! Mindvégig Lucien volt az, aki biztonságban tudott engem, én pedig gyűlöltem és inkább Xanderrel lógtam. Pedig Luciennel kellett volna lennem...

Apropó, ha már Lucien! A csókunk óta hozzám sem szólt, maximum az ilyen alapvető dolgokat, mint például "hogy vagy?" "Jobban érzed magad?" "Félsz, igaz?" Basszus, még jó, hogy félek! Egy vámpír és egy farkas ki akar nyírni! Ilyen esetben ki nem fél?? Szóval igen, Lucien azóta olyan, mint egy zord tél. Szinte láthatatlan vagyok számára. És akkor a fiúk szerint mi lányok vagyunk a nehéz esetek. Néznének tükörbe... Pedig azt hittem, hogy jelentett neki valamit az a csók. Csak mert nekem nagyon is sokat jelentett. Mert időközben, mikor Xander elkezdett furcsán viselkedni, és Lucien meg én közelebb kerültünk egymáshoz, én megszerettem őt. Bármennyire is szemtelen és bunkó, neki is van szíve, még ha nem is dobog - őt idézve. Ja, és ami a legborzasztóbb, hogy folyamatosan verbénás teát itat velem, hogy nem tudjanak enni belőlem ha esetleg Xander ehhez folyamodna. Hiába erősködtem, hogy nem vagyok hajlandó meginni, mert ha történik vele valami és ennie kell már én sem tudok neki vérrel szolgálni, akkor is meg kellett innom. Másfél nap alatt úgy két dobozzal. És most megint teáért ment, "jobb, ha van itthon" indokkal. Végül egy kis elhagyatott házba vagyunk a királyság szélén, mivel a kis viskóba nem mehettünk vissza. Vagy ez, vagy az erdőben alszunk, ami nem valami biztonságos, tekintve, hogy Declan kis bandája is ott van bent valahol a fák sűrűjében.

– Lucien, te vagy az? – kérdeztem halkan miután valami furcsa hangot hallottam meg az ajtó túloldaláról. Semmi. – Lucien?

– Majdnem – rúgta be az ajtót Xander, majd egy gonosz mosoly kíséretében besétált, ezt követően pedig Declan is megjelent. – A másik iker!

– Francba... – nyeltem nagyot, majd szemeimmel ide-oda nézegettem, hol tudok kijutni a házból anélkül, hogy ezek ketten elkapjanak.

– Hát nem örülsz nekem? – biggyesztette száját szarkasztikusan, majd fejét rázva felnevetett. – Ilyen hülye az öcsém, hogy egyedül mert hagyni a tegnapi után? És tényleg azt hitte, hogy nem találunk meg?

– Hogy találtál meg? – dadogtam nagyokat nyelve, közben a mögöttem levő ablakhoz hátráltam és próbáltam feltűnés mentesen kinyitni.

– Szerinted nem gondoltunk arra, hogy a hős Lucien megment? Dehogynem! Éppen ezért rakattam rád egy bemérő bűbájt, tehát simán megtálaltalak.

– Rohadj meg. Azt hittem bízhatok benned, erre kiderül, hogy egy féreg vagy – néztem szemeibe a háthaszúrástól könnybe lábadt szemekkel, és nyilván azért is sírtam mert féltem, majd nagy lendülettel kilöktem az ablakot és kimásztam rajta.

– Olyan kis naiv vagy, hogy az már fáj – kiabált utánam miközben végig rajtam tartotta szemeit a nyitott ablakon keresztül.

Én eközben gyorsan feltápászkodtam a földről ruhámat megemeltem és így futottam amilyen gyorsan csak tudtam, közben vissza-vissza nézegettem, hogy Xander és Declan vajon jönnek-e utánam. Ezért néhány faág a hajamba tört, néhány pedig agyon csapta vállamat de ez sem érdekelt, csak szaladtam és szaladtam, amíg egy hangos vonyítást nem hallottam. Úgy az erdő közepében lehettem, mikor megbotlottam valamiben és hasra nem estem. Kezeimmel megtámasztva magam ügyeltem, hogy lehetőleg nem üssem be az államat, majd gyorsan felültem és szemügyre vettem bal lábamat ami valami eszméletlenül fájt. Vérzik. Ruhám aljából letéptem egy jókora csíkot majd azzal kötöttem be friss sebemet, közben körbe fordultam minden egyes apró zajra. Legyen az egy madár, egy lehulló levél ami megcsörrent az avarban, vagy esetleg őzek. Mindenre felfigyeltem. De így sem voltam elég figyelmes, mert amíg én a lábamat kötöttem, addig körülöttem termett egy falka farkas. Nagy kupacban álltak, előttük pedig egy náluk sokkal termetesebb fekete, világító sárga szemekkel. Declan...  Vicsorogva álltak előttem, és miközben én ülve kezdtem hátrálni neki mentem egy fának, így esélytelen volt a menekülés. Hát elfogadtam a sorsom. Nagyot nyelve széttártam karjaim, és a farkasokra röhögtem.

– Gyertek rohadékok!

De a farkasok csak álltak, és Xander sétált elém, majd kezemnél fogva felhúzott a földről, én pedig kifulladva fújtattam előtte, miközben mellkasom fel-le járt.

– Itt a rohadék – vigyorgott gonoszan.

– Segítség – kiabáltam fel hirtelen, de Xander a számra tapasztotta kezét ész szorosan befogta, hogy esélyem se legyen kiabálni. Én pedig nem késlekedve a kezébe haraptam, de akkorát, hogy Xander keze vérezni kezdett.

– Mocskos fruska – szisszent fel, majd kezét ökölbe szorította, a másikkal pedig zsebében kezdett kotorni, aztán elő szedett valami kis kütyüt aminek a végén tű volt, és egy jó nagy lendülettel a karomba döfte.

Egyre nagyobbakat pislogtam, amíg végül eszméletlenül a földre rogytam, és megint a kastélyban tértem magamhoz.

Lucien

Valami nem stimmel. Nagyon de nagyon nem stimmel. Miért érzem Kyra vérének édeskés illatát? És miért van résnyire nyitva a ház ajtaja? Próbáltam kiszűrni a hangokat oda bentről, de nyilván síri csend volt, így az ajtóhoz siettem és kitéptem a helyéről, majd a ház előtt hanyagul eldobtam és ezután beléptem a házba. Amilyen gyorsan csak tudtam körbenéztem a házban, de üres volt. Aztán megakadt a szemem egy kis ruhadarabon a földön. Jól szemügyre vettem amíg rá nem jöttem honnan ismerős. Nekem is ugyan ilyen anyagból készültek a ruháim, és ilyet két személynek készítettek összesen a királyságban. Ha az egyik én vagyok, a másik... Francba, hogy Xander nem tud nyugton maradni! Idegességemben az asztal szélére markoltam de ez konkrétan ketté repedt szorításom alatt, így arrébb löktem és az ablakhoz sétáltam ami szintén nyitva volt. Tehát Kyra menekülni próbált... Okos lány, nagyon okos. Nem tehettem mást, a vér illata után mentem, ami az erdő közepébe vezetett el, majd szinte el is illant.

– Kyra, merre vagy? – fordultam körbe kétségbeesve, aztán előrébb léptem egyet és ekkor valami eltörött a csizmám talpa alatt.

Érdeklődve forgattam ujjaim között az üvegcsét, amíg rá nem jöttem, hogy ez egy kegyetlenül erős nyugtató, amitől én is kidőlök, nem még Kyra. Mert akkor Xander valószínűleg Kyrán alkalmazta. És ha Kyra eszméletlenül dőlt el, akkor Xandernek könnyű dolga volt. Már csak ki kellene találjam, hova vitte... – gondoltam magamban, aztán a kastély irányából Kyra fájdalmas sikolyát hallottam meg.

Hirtelen annyi düh gyűlt össze bennem, legfőképpen saját magam miatt, hogy eszeveszett gyorsasággal indultam meg, egyetlen egy céllal. Meg fogom ölni Xandert. És hogy miért gyűlöltem magam? Azért, mert a tegnapi csók óta szinte hozzá se szóltam Kyrához, és úgy csináltam mintha semmit se jelentett volna számomra. Pedig igenis sokat jelentett! Nagyon sokat! És ha most Kyra meghal anélkül, hogy ezt elmondhatom neki én bele fogok bolondulni és ezt sosem bocsájtom meg magamnak. Elvesztettem már egy lányt a saját hülyeségem miatt. De Kyrát nem engedem, őt senki nem veheti el tőlem. Egyszerűen csak nem. Túl sokat jelent számomra ez a lány.

Nem zavartattam magam, végülis haza jöttem, nemde? Tehát komótosan besétáltam a bejáraton és Kyra hangja után mentem, közben idegesen kiabáltam Xander nevét, persze néha kissé szitkozódtam is mellé. Aztán megpillantottam Kyrát a bálteremben a trónon ülve, lábai és kezei hozzákötözve a székhez, szája betömve, miközben Declan egy tőrt tartott a torkához ami már annyira erősen szorult világos bőréhez, hogy a vére is csorogni kezdett a torkán.

– Ti ketten ennyire meg akartok halni, basszus? – nagy léptekkel indultam el, de aztán egyből meg is torpantam amikor a "család barátja", végülis inkább csak Xander barátja, a boszi kántálni kezdett, én pedig földre rogytam.

Gyűlöltem, mikor valami hülye mágiával képesek voltak minket a földre kényszeríteni, mert olyan erős fejfájást okoztak vele, mintha egyszerre ezer penge fúródna a koponyádba, és ettől már szinte látni is alig látsz. Kibírhatatlan érzés volt, így két kezemmel fejemet szorítottam, közben a fájdalomtól ordítva néztem Kyrát, akinek szemeiből mérhetetlenül sok könny csordult ki, eközben úgy nézett rám, mintha most engem kellene megmenteni, mert fájdalmat okoznak nekem.

– Szevasz öcsi – sétált be egyesen tartással Xander, közben folyamatosan mosolyogott, mert pont ez volt a célja. Hogy ide jöjjek.

– Dögölj meg, te faszkalap – mondtam szaggatottan, miközben próbáltam felállni, de ekkora kétszer akkora fájdalmat éreztem ezért inkább térden maradtam. – Engedd már el! Hallod? Semmit nem tett az égvilágon! Azt se tudta, hogy kinek az utóda, semmiről sem tehet. Hagyd már élni, kérlek Xander. Kérlek. Bármit megteszek, csak engedd már el végre a lányt – kérleltem bátyám, és tényleg komolyan is gondoltam. Xander ennek ellenére mégis csak kiröhögött.

– Jaj, de édes – guggolt elém, majd gúnyosan szemeimbe nézett. – Nem! Tudod, nem elég, hogy megölted az anyánkat, de életben akarod tartani azt, aki miatt apánk veszett oda? Ennyire hülye vagy?

– Apánkat te magad ölted meg!

– Ja, tényleg – röhögött, erre pedig Declan is felhorkant majd tovább kínozta Kyrát. Ezalatt pedig azt értem, hogy kezein mély vágások díszelegtek amiből csordogálni kezdett bordó vére.

– Declan, hozd ide Lucien elé a lányt – intett Xander, erre pedig Declan szófogadóan, akár egy kutya eloldozta Kyrát a tőrrel, aztán Xander elé vetette. – És kérem a tőrt is!

– Ha bántani mered, kinyírlak – mondtam még mindig kínok közepette, Xander pedig ujját szája elé helyezve csitított el.

– Ezt kivesszük innen – szedte ki Kyra szájából a rongyot ami miatt eddig képtelen volt megszólalni, Kyra pedig nagy levegőket kezdett venni. – És amiért Lucien ilyen tiszteletlen volt, szépen végignézi ahogy meghalsz!

– Xander, kérlek – könyörgött sírva Kyra, amitől majd megszakadt szívem. Szemeiben annyi félelmet és haragot véltem felfedezni, amilyen az eddigi idők alatt még egyszer sem.

– Xander, kérlek – utánozta gúnyosan Kyrát, aki erre grimaszba rándult arccal lehunyta szemeit és sírt tovább. – Milyen ironikus, nem? Ugyan azzal a késsel leszel megölve, amivel a többi Fitz volt. Deja vu!

Tehetetlenül figyeltem, hogy Xander mit tervez Kyrával, és ennél rosszabb érzés nincs. Mikor tehetetlenül kell végig nézd, ahogy egy szeretted szenved. Semmit sem tehettem. Annyira gyűlöltem magam ezért. Hogy nem vettem észre, hogy Xander mire készül? Mégis hogy lehettem ekkora barom? Ez megint mind az én hibám. Kyra miattam fog meghalni, és nem tudom megakadályozni. Gyűlölöm magam.

– Xander, csináld már – utasította Declan, erre pedig Kyra üvöltve sírni kezdett, Xander pedig bólintott egyet.

– Kár érte – nézte Kyrát, majd egy nagy lendülettel hátába döfte a tőrt, Kyra pedig nagyot nyelve nyitotta ki szemeit. És már ömleni is kezdett belőle a vér. – Azért tényleg aranyos lány volt, kedveltem volna, ha nem Fitz.

– Ne – ordítottam el magam, közben a trón mellett haldokló kis rókára néztem, aztán könnybe lábadt szemekkel ismét Kyrára néztem. – Engedjetek oda hozzá! Kérlek Xander! Engedjetek már el basszátok meg!

– Úgy se tud mit tenni, engedd oda – vont vállat Xander, és ekkor megszűnt a fejfájás én pedig úgy ahogy voltam térdelve Kyra mellé csúsztam és az ölembe fektettem.

– Maradj velem, kérlek – fogtam tenyerembe arcát ami elázott könnyeitől tiszta víz volt, és így is erőtlenül rám mosolygott. – Basszus, Kyra ne mosolyogj – hunytam le szemeim, és ekkor egy ártatlan könnycsepp az én arcomon is végig szaladt. Sosem sírtam el magam amióta vámpír vagyok. Soha. – Maradj velem!

– Milyen megható – tette szívére a kezét Xander, aztán egybe nézett Declannal.

– Hol a nyakláncod? – kérdeztem Kyrát, mikor észleltem, hogy eltűnt a kis medál amit tőlem kapott és a véremet tartalmazta.

– El...Elvette – mondta két nyögés között, amit a fájdalom váltott ki belőle.

– Ja, igen. Elvettem a kis ajándékot. És hogy megkönnyítsem a dolgokat, nem tudod megmenteni vérrel. Van rajta egy olyan mágia, ami miatt a teste nem fogadja be a vámpírvért. Felkészültem!

Figyelmen kívül hagyva Xander szavait ismét Kyra felé fordultam, amint meghallottam, hogy szíve egyre halkabban és kevesebbszer dobban. Tudnia kell.... Muszáj!

– Kyra, én... – kezdtem bele, de megrázta a fejét, aztán egy utolsó levegővétel után megszólalt.

– Lucien, ne – mosolygott erőtlenül, aztán egyre kisebbeket nyelt, amíg végül a pislogásai is enyhültek.

– Kyra – szólítottam nevén, de nem reagált. – Kyra, ne csináld ezt velem! Hallod? Kyra!

– Lucien, meghalt – jelentette ki Declan nyugodtan, én pedig ezt is figyelmen kívül hagyva magamhoz öleltem Kyra kihűlt testét és lehunytam a szemem.

Emlékek ezrei jelentek meg előttem, és ez egyáltalán nem segített a helyzeten. Égő szemekkel emeltem Xanderre tekintetem, aki szótlanul állt előttem, miközben kezében Kyra vérétől villogó karót forgatta és elégedetten vigyorgott.

– Xander, én elmondani nem tudom neked, hogy mennyire... – álltam fel hirtelen, majd Xander elé léptem aki hirtelen gyomromba nyomta a tőrt és fordított is rajta egyet, majd vállamnál fogva kényszerített, hogy szemeibe nézzek.

– Mondd csak! Declan, mehet.

Ezt egyáltalán nem értettem, amíg Declan hátamba nem nyomott egy karót ami egyenesen szívembe fúródott.

– Gyűlöllek – mondtam levegőért kapkodva, aztán mikor Declan még egyszer megszorította a karót Kyra teste mellé rogytam. – Mindennél jobban gyűlöllek – nyeltem nagyot, de még mindig fortyogó dühvel néztem bátyámra, aki rezzenéstelen arccal megölte a saját öccsét.

– Kölcsönös – mondta egy kis idő után, aztán Declan jobbján kivonult a teremből.

A testem egyre jobban gyengült, de ennek ellenére is Kyra felé fordultam és az ölembe fektettem halott testét, aztán egy bús csókot leheltem ajkaira.

– Szeretlek – suttogtam ajkaira, aztán vártam mikor ér el a vég. Mikor halok meg.

Igazából Kyra nélkül már nem is akartam élni, tehát teljesen mindegy volt számomra, hogy meghalok-e. De Kyrának élnie kellett volna. És végül nem tudtam elmondani neki, hogy mennyire szerettem. Bellatrixnek igaza volt, cselekednem kellett volna, amíg nem késő. De bolond voltam, és nem tettem meg. Aztán végül már mindegy volt.

Testemet végül az utolsó csepp erő is elhagyta és Kyra teste mellett dőltem el, aztán az utolsó emlékem az, hogy a kastély mennyezetére meredek, aztán végleg elhagy az erőm. Meghaltam Kyrával együtt.

Végül tényleg csak egy talán maradtunk, egy beteljesületlen szerelem. Egy nagy talán.

꧁VÉGE꧂

2024.02.17.

Köszönöm, hogy velem tartottatok!