Lucien

Még csak pár napja vagyunk ebben a kis viskóban, ennek ellenére úgy érzem, mintha évek óta itt élnék. Sokkal nyugisabb, mint a kastély. Nincsenek emberek, semmi felhajtás, csak én is Kyra, és jó nagy csend. Be kell valljam, az utóbbi talán kissé aggaszt. Mármint a csend. Bírom a csendet, de ez már nekem is kellemetlen. Viszont értem Kyrát, aki azóta, hogy látta meghalni Bellatrixet Xander kezei közt - akiben ráadásul bízott is - konkrétan meg sem mozdult a kis heverőről. Maximum ha mosdóba kellett mennie, vagy éppen éhes volt. És nagyon sokat sírt, szinte egész napokat, volt, hogy éjjel már szólnom kellett neki, hogy pihenjen le végre és aludjon, különben olyan gyenge lesz, hogy pislogni se fog már tudni. De persze egyébként jól kijövünk egymással, mondhatni barátok lettünk. Végre félre tudtuk tenni ezt az ellenségeskedést, de talán csak az az oka, hogy muszáj volt, különben nem fértünk volna meg egymással egy kis faházban. A lényeg, hogy végre jól megvagyunk.

– De kérlek, én veled akarok menni! Nehogy itt hagyj egyedül – nyüstölt tovább Kyra. Be kellene mennem a királyságba egy pár dologért, és egyáltalán nem hiányzik, hogy ebben a szituációban valaki meglássa Kyrát.

– Nem lehet, te is tudod – érveltem, mire durcásan bólintott és visszaült a kis faasztal mellett elhelyezkedő székre. – De ígérem, sietek! Kettőt pislogsz, és itt is vagyok.

– Reméltem is – mondta sértetten. – Nem érzem biztonságban magam egyedül. Főleg nem egy erdőben. Ebben a kis szarban – utalt a házra.

– Már elmondtam, hogy itt nem eshet bajod. A Driscoll család egyik barátja, aki nem mellesleg a legerősebb boszorkány, varázserővel védi. Tehát senki nem tud belépni azon az ajtón, aki veszélyes lenne – mutattam a rozoga ajtó felé, miközben nyakkendőmet próbáltam normálisra kötni.

– Rossz nézni amit csinálsz – állt fel nevetve, majd elém lépett és megkötötte az anyagot. Édeskés illata egyből orromba szökött, keze melegsége pedig felpezsdítette egész testemet. Annyira nehéz nem hozzá érni. – Na, kész is van!

– Kösz – nyögtem ki rekedten, majd egy torok köszörülés után az ajtó felé indultam, de az utolsó pillanatban megfordultam. – Próbálok minél hamarabb haza érni. Viszont, ha ez nem jönne össze, és nem leszek itt egy órán belül, akkor szigorúan karantén. Ki ne merd tenni a lábad a küszöbön. Megértetted?

– Mi? Ezt most miért mondod? – kerekedtek el szemei, majd remegő ajkakkal nézett végig szemeimbe.

– Ne aggódj miattam – mondtam mosolyogva, majd kiléptem az ajtón.

Őszhöz képest egész kellemes időnk volt, leszámítva a hideg szelet. A Nap sugarai enyhén áthatoltak a fák levelei között, így a kis erdei pusztán szinte világos volt. Nagy levegőt véve próbáltam nem Kyra illatára gondolni, mert ha rá gondolok, akkor nem látok tisztán. Vámpírként minden érzelem erősebb, mint egy emberként. Például ha ideges vagyok, akkor tényleg annyira nagyon ideges vagyok, hogy vámpírságom elején mindig egyes alkalommal meghalt valaki. A bánat az szinte depressziót okoz, meg sem akarsz mozdulni. Bár én ezt nem tapasztaltam, mert nekem a bánat mindig átment dühbe. Igen, erre nem szívesen emlékszem vissza. És nos a vágyak, a szerelem... Ezek azok amiket a legjobban utálok vámpírként. Mert emberként is iszonyatosan akaratos voltam, és akkor is nagyon szerelmes tudtam lenni, de vámpírként még rosszabb. Kyrát az a csöpp emberi énem is a kelleténél jobban kívánja, akkor gondolhatjátok, hogy mennyire akarja őt a vámpír énem. Eszeveszettül. Túlságosan. Annyira nehéz néha nem hozzá érni, akar csak egy ujjal is. Mert szeretném a karjaimban tartani, és megmutatni neki, hogy amíg velem van nem eshet baja. Szeretném tudatni vele, hogy velem, nálam, biztonságban van. Mert megvédem mindentől. Tényleg, bármi áron. Mert azt hiszem, szeretem... Ha a kezembe adnának egy karót, és azt mondaná valaki, hogy ha végzek magammal Kyra megmenekül, nos, örömmel megteszem!

Megráztam a fejem, hogy végre tudjak ésszerűen gondolkodni, és arra figyeljek ami most a legfontosabb. Érjek be a királyságba, legyek óvatos és alapos, aztán térjek vissza épségben. Ez mind szép és jó terv volt, amíg valaki ki nem törte a nyakam, és a földre nem zuhantam.

A francba.

Hát hol máshol tértem volna magamhoz, ha nem a drágalátos pincében? Persze, hogy Xander volt. Tudhattam volna. Sajogó fejjel ültem fel, kezeim testem mellé láncolva, mellettem pedig két kanna, amiben saját vérem folyt. Nyilván, kötözz is ki, és ha ez nem elég véreztess is, hogy abszolút nem maradjon erőm.

– Felébresztettelek? – lépett be Xander, majd tisztes távolságban leült egy ládára az ajtó mellett, aztán becsukta a bejáratot.

– Mondtam már, hogy gyűlöllek? – vigyorogtam erőtlenül, mire Xander felhorkant.

– Néha – töprengett. – De végre megint együtt a család! Hát nem csodálatos?

– Az lenne csodálatos, ha végre meghalnál a francba – mondtam, miközben próbáltam kihúzni karjaimat a láncból, amik olyan hangosan csörögtek ez miatt, hogy Xander arca is grimaszba rándult.

– Talán – vont vállat hanyagul.

– Térj a lényegre – fújtattam türelmetlenül, közben próbáltam erősnek mutatni magam, annak ellenére is, hogy úgy éreztem mentén elájulok.

– Hát már az is baj, hogy az öcsémmel akarok lenni?

– Francokat – nevettem fel keserűen. – Xander, ne kertelj itt nekem. Tudom, hogy milyen vagy. Ismerlek. Sajnos... Szóval mondd el, hogy mit akarsz!

– Tudod, a kis Kyra elég akaratos lány. Nehezebb volt elhozni, mint téged – váltott témát. Amint meghallottam Kyra nevét, azonnal felforrt bennem a vér, és próbáltam kiszabadulni. A gyengeségeimet hozza fel, mer tudja, hogy arra ugrok. Nyilván, tipikus Xander.

– Kinyírlak – tekertem karjaimra a láncokat, majd a legnagyobb erőmmel próbáltam őket kitépni a téglafalból, nem nem sikerült.

– Kéne egy kis motiváció, igaz? Na várj, segítek rajtad – nevetett ördögien. – Declan, hozd be a lányt – kiabált oldalra, mire kinyílt az ajtó, akin Declan lépett be, majd Kyra akit karjánál fogva a földre dobott.

– Rohadjatok meg – téptem még erősebben a láncokat, már annyira, hogy mindkettő csuklóm vérzett. De kit érdekel? Kyra sírva esett a földre a szemem előtt, remegve a félelemtől. És nekem ennyi épp elég is volt. Az egyik kezem már szabad. – Engedjétek már el Kyrát, az ég szerelmére! Semmiről sem tehet szegény lány! Ártatlan ti rohadékok.

– Ugyan már! Ennek a lánynak élnie sem szabadna, és ezt te magad is jól tudod Lucien. Ő egy óriási nagy hiba, amit a szerelem okozott.

– És mi a francot keres itt egyáltalán Declan, Jézusom Xander neked elment az eszed – néztem értetlenül, mire a két férfi egymásra nézve elnevették magukat.

– Hihetetlen, hogy nem jöttél rá – nevetett Xander. – Szerinted Kyra véletlenül került ide? Ó, dehogy! Van egy kedves Mina nevű barátunk, tudod akinek a varázsa védte a kis házat. Na, ő nagyon szívesen segített nekem, hogy Kyra ide kerüljön közénk. És én nyilván tudtam, hogy ki lánya és leszármazottja. Szerinted az apja hogy halt meg? Egyet tippelhetsz!

– Megölted – mondtam nagyot nyelve. Kezd összeállni az egész. Istenem, hogy lehettem ekkora hülye, hogy nem vettem észre ezt az egészet.

– Ott a pont!  Szóval muszáj voltam befogadni egy kis időre, amíg nagyjából kiismerem. Naiv lány, túl sok energiával. Viszont emellett erős is. Nehéz volt ennyit színészkedni, de végülis a bizalmába férkőztem. Egyértelmű volt, hogy Kyrának meg kell halnia. Declan is támogatta az ötletet – biccentett Declan felé. – Bellatrix viszont kezdett sejteni valamit, tehát neki pusztulni kellett. A francba is, Kyra meg véletlenül meglátta az egészet. Pedig az volt a terv, hogy rád kenem az egészet és akkor Kyra végleg megutál. Így két legyet ütöttem volna egy csapásra. Kyra végleg gyűlölt volna téged, és még közelebb került volna hozzám, így könyebb lett volna végezni vele, de pedig belebetegedtél volna abba, hogy Kyra utál téged, mert szerelmes vagy! Annyira hülye vagy, Lucien...

– Engedd el Kyrát – próbáltam nyugodtnak tűnni, mert tudtam, ha Xander látja mennyire felbosszant, csak rosszabb lesz.

– Dehogy – rázta fejét. – Inkább nézd végig, ahogy meghal!

– Meg ne próbáld Declan – néztem sötét szemeibe, amik szinte nevettek attól, hogy ő ölheti meg Kyrát.

Elővett zsebéből egy kést, majd szorosan Kyra torkához nyomta, aki könnybe lábadt szemekkel nézett rám, szájában valami ruha anyag volt, hogy ne tudjon beszélni. Majd melyen a szemeimbe nézett, és lehunyta zöld íriszeit, ekkor pedig ököl nagyságú könnyek hullottak a földre. Nem félt a haláltól. Láttam rajta, hogy nem ezért sír. Hanem az anyja miatt, sokszor emlegette, hogy szegény azt sem tudja mi lehet vele. És ott volt Amber is, a legjobb barátnője, akivel együtt akartak egyetemre menni. És most minden tervének annyi. Még olyan fiatal, és előtte állt az élet, de persze Shadowvale közben szólt. Rohadjon meg az egész. Égjen el. Minden és mindenki. Kétségbeesve kezdtem forogni, hátha találok valami fegyvernek használhatót magam mellett, aztán megláttam egy karót. Declan ellen nem sokat ér, de kezdésnek megteszi. Bal lábammal próbáltam a legközelebb húzta magamhoz, majd szabad kezembe fogtam, dobtam egyet rajta, hogy a hegye fele álljon felfelé, és próbáltam kitalálni, hogy vajon ha eldobom megsérül-e Declan.

– Nézd csak végig, ahogy életed szerelme megsemmisül a szemeid előtt, és ez ellen semmit nem tehetsz – röhögött keserűen Xander, mire fejemet rázva néztem rá, egy csipetnyi csalódottsággal.

– Miért, Xander?

– Miért? – meredtek ki szemei. – Hallod ezt, Declan? Azt kérdezi miért – nevettek fel egy emberként. – Szerinted apánk miért halt meg? Mert ugyan ilyen hülye volt, mint te! Ő is pártolta a félvér korcsokat! Szóval Declan és én végeztünk vele is. Pont itt, ahol Kyra is meg fog halni. Addig nem lesz béke, amíg élnek a Fitzek.  Declan, csináld – utasította Xander, és ekkor gondolkodás nélkül elhajítottam a karót.

Mintha minden lassítva történt volna, a karó Declan vállát érte, pont azt, amiben a kést tartotta. Így ahelyett, hogy Kyrát bántotta volna a kés a földre hullott, Declan pedig felnordulva kihúzta a karót vállából, ami egész szépen belefúródott. Ekkor én gyorsan kitéptem a falból a másik láncot is, majd amilyen gyorsan tudtam felkaptam Kyrát a földről, és elvittem jó messzire onnan.

Mikor végre elég messzire értünk a kastélytól, és jócskán az erdő közepén jártunk letettem Kyrát egy fa tövébe, majd mellé ültem és neki dőltem a fának. Kyra sokkolt állapotban ült mellettem, én pedig fejemet a fának döntve néztem az égboltot, közben vérző csuklóimat próbáltam leszorítani, hátha eláll a vérzés, mert ugye nem volt semmi erőm, így egyre lassabban gyógyultak a sebeim is.

– Lucien – suttogott Kyra, mire egyből felé fordultam és a saját gondjaimat helyzetem a legutolsó helyre a teendőim listáján. Mert az első jelenleg Kyra volt.

– Igen? – kérdeztem erőtlenül. – Van valami baj? Megszúrt? Bántottak?

– Fejezd már be – nevetett fel keserűen, miközben könnyei még mindig potyogtak, ő pedig gyorsan letörölte őket. – Nem gyógyul a csuklód. Erőtlen vagy. Jól sejtem, hogy kivéreztetett?

– Jól – csúsztam lejjebb a fa tövében, így lényegében már a fűben fekve néztem Kyrát.

– Akkor, ennek kell – gondolkodott el.

– Jesszusom Kyra! Az előbb majdnem megöltek téged, és most komolyan azt akarod, hogy igyak a véredből? – nevettem hitetlenül, mire értetlenül nézett rám. – Felejtsd el!

– De gyenge vagy – erősködött tovább.

– Te pedig épp hogy élsz – vágtam rá, majd át fordultam jobb oldalamra, így hátat fordítottam Kyrának. Fejemet kezemmel tartottam, miközben a másikkal a füvet piszkáltam.

– Miért kell ilyenkor is bunkónak lenni?

– Kyra, fejezd ezt be – ráztam fejem.

– Jó – mondta idegesen, majd átnyúlt fejem felett egy kis kőért, utána pedig csak annyit hallottam, hogy felszisszen. – Mi a francot csinálsz?

– Kaját – válaszolt fújtatva. – neked – komótosan átsétált elém, majd orrom alá nyomta vérző kezét, pont úgy, mint ahogy a kutyáknak szokták a csontot.

– Te nem vagy normális – ültem fel kimerülten, majd sóvárgó tekintettel szívtam magam a vér szagát.

– Senki sem az – vont vállat szórakozottan. Hihetetlen, hogy ilyenkor is képes ilyen higgadt maradni. – Most pedig egyél, különben elájulok a vér látványa miatt!

– Csak hogy tudd, én ugyan úgy gyűlöllek téged, mint amikor megismertelek – mondtam, miközben már csuklójára tapadtam. Nem akartam, hogy higgyen Xandernek. Már nem mintha amúgy hazudott volna, vagy valami... Csak úgy érzem, nem alkalmas erről beszélni meg ilyenek.

– Ne aggódj, én is téged – suttogta fülembe, ettől pedig végig szaladt a hátamon a hideg. És valamit megindított bennem. Valami erős késztetést, ugyanis bármennyire finom volt a vére és éhes voltam, azonnal elszakadtam csuklójától.

Kyra zöld szeme enyémeket figyelték, majd kissé oldalra biccentett fejjel nézte tovább arcomat, aztán incselkedve felvonta szemöldökét.

– Nem vagy éhes? – kérdezte halkan, pont ahogy az előbb szólalt meg a fülem mellett. Van egy olyan érzésem, hogy direkt csinálja, mert látja, hogy mit vált ki belőlem. Akkor játszuk így...

– De – vágtam rá, majd tarkójánál fogva magamhoz húztam és megcsókoltam. De még mennyire éhes voltam Birtoklóan csókoltam, mintha csak így kapnék levegőt, ha megcsókolom. Talán ez azért van, mert mar kezdett az agyamra menni ez a "utállak" "én jobban utállak" dolog. Azonnal ajkaira tapadtam, és el sem akartam engedni. Soha többet. Mézédes ajkai az enyémre tapadtak, majd keze a hajamba tévedt, és belemosolygott a szenvedélyes csókba.

– Szóval gyűlölsz? – zihált mosolyogva, mire még szorosabban magamhoz húztam és egy újabb forró csókot leheltem ajkára.

– Egyre jobban – haraptam be ajkamat miközben nagy levegőket véve néztem rá, majd elszakadtam Kyrától.

– Helyes – bólintott. – Kölcsönös érzés.

Csendben maradtam, és ezután már Kyra is. Mindketten ott ültünk a fa tövében, síri csendben, és úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Pedig mindketten jól tudtuk, hogy mi történt. Úgy látszik mégis itt volt az ideje ennek. Vagy talán csak a pillanat varázsa? Talán sosem tudom meg biztosra. Talán pont ez a lényeg. Hogy én és Kyra mindig is csak egy "talán" leszünk.