Lucien

Persze, vigyem be a városba Kyrát, Xander meg nyugodtan pihenjen, végülis, én vagyok halálosan szerelmes... az eszem megáll.

A falnak dőlve vártam, közben egyre idegesebb lettem arra, hogy az óra hangosan kattog a falon, de Kyra még sehol. Megbeszéltük, hogy időben értekezik. Hát, nincs itt szóval én most megyek, és feltalálom magam valami sokkal izgalmasabb dologgal.

Vagy nem.

Kyra pont akkor lépett be a nagy barna ajtón, mikor én elindultam kifelé, de amint megjelent megálltam. Vörös haja kócosan hullott vállára, kicsit kuszán az arcába lógva, de azért annyira nem, hogy ne látszódjanak smaragdzöld szeme, melyekkel tökéletesen világítani is lehetne, olyan fényesek. Most valami halvány piros ruha volt rajta, és egy kis fekete csizma, aminek csak az orra látszott ki, a ruha tetejére pedig egy kis fekete köpenyt vett, kapucnija pedig hátán pihent. Ha jobban belegondolunk, szép lány, nagyon is szép. Ezt nem tagadom, mert hazugság lenne. Francokat, nem, nem az! Lucien, hol az eszed??? Elfelejtettem, miért is utálom annyira?...

– Indulhatunk? – kérdezte sóhajtozva, mintha én lennék az, aki nem időre érkezett. Ja igen, ezért utálom!

– Te jössz ide később, és még ilyen hangnemet engedsz meg magadnak? Nem tartod te egy kicsit sokra magad? – vontam fel szemöldököm, mire megforgatta szemeit.

– Indulunk, vagy nem? – kérdezte ismét, mire kimentem mellette úgy, hogy rá sem néztem és elindultam a nagykapu felé. – Megvárni ki fog?

– Hát a lábad járjon, ne a szád – sétáltam tovább, mire meghallottam hátam mögül Kyra csizmájának sarka hangosan a padlóhoz csapódik, tehát szalad. Ennyi, legalább nem lesz ereje beszélni.

– Vagy mondjuk sétálj lassabban – ért végül utol, majd mikor rám nézett kissé közelebb hajolt, aztán ismét megszólalt. – Jesszus, jól vagy? Mosolyogsz! Talán lázad van Lucien?

Szemtelenkedünk? Legyen!

– Jól vagyok, Kiara – direkt másik nevet mondtam, ha ő szemtelen, én sem leszek aranyos. Nem mintha eddig az lettem volna.

– A nevem Kyra, nem Kiara, fafej – szólalt fel idegesen, majd fejét rázva motyogott valamit az orra alatt. Olyan könnyű felidegesíteni, és olyan jó érzés elérni, hogy ideges legyen.

– Ja, bocsánat Kyla – mondtam ismét rossz nevet, mire idegesen rám nézett és végre csendben maradt. Cél elérve, bekussolt!

Nem mondom, hogy a falu olyan közel lenne a kastélyhoz, mert át kell sétálni az erdőn és csak azután érsz oda, de egy kis izomlázzal simán megúszod az egészet. Vagy nyavalygással, mint például Kyra...

– Figyelj, muszáj ennyire feltűnően szenvedned? Én is rosszul vagyok mióta a kastélyban élsz, mégsem szenvedek miattad ilyen hangosan és feltűnően – fordultam felé hirtelen, mert már kezdett az agyamra menni a folyamatos sóhajokkal.

– Dehogy teszed feltűnően, végülis csak egy csomószor megmondtad, hogy szívesen kiszívnád a vérem az utolsó cseppig, amíg meg nem halok – vágott vissza, mire csak fejemet ráztam. Ez milyen agresszív egy teremtés.

– Én ilyet nem mondtam – válaszoltam, közben félre löktem egy faágat ami az útban volt, aztán tovább mentem. Nos, azt elfelejtettem, hogy Kyra mögöttem sétál, így majdnem homlokon csapta az ág..

– Most is ki akarsz nyírni? Vagy mi van? Majdnem fejen vágott az ág – csattant fel, mire szememet forgatva felé fordultam.

– Jelenleg nem, de itt lenni sem terveztem, csak drága Xander kért meg rá. Szóval ha nem fogod be azt a pici szádat lehet meggondolom magam, és teszek valami olyat amit még én magam is megbánok, csak azért, hogy végre bekussolj – léptem felé, mire Kyra nagyot nyelt és hátrálni kezdett, egészen amíg neki nem ütközött háttal egy fának. A szemei cikáztak én szemeim között, közben szíve olyan gyorsan és erősen dobogott, hogy féltem, kiugrik a helyéről.

– Látod, most is ki akarsz nyírni – annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint akit halálra rémisztettem, az arcomba nevetett és kikerült. Pedig már azt hittem, hogy fél tőlem..

– Miből gondolod? – fokoztam a feszültséget, majd mellette sétáltam tovább, kezeimet pedig hátam mögött összekulcsoltam.

– Az előbb mondtad el, hogy ha nem fogom be a számat akkor teszel valami olyat amit még te is megbánsz, de legalább kussban leszek. Szóval ki akarsz nyírni – ismételte meg amit az előbb mondtam, majd egy pillanatra rám nézett.

– Ó, én azt nem bánom meg, ha valakit véletlenül megölök – válaszoltam nevetve, mire Kyra megint nagyokat nyelt. – De nem feltétlenül kell bántsalak ahhoz, hogy csendben maradj.

– Lucien, az erdő közepén sétáltunk. Megtennéd, hogy legalább itt nem hozod rám a frászt? – fonta egymásba karjait, majd zavartan sétált tovább, csendben.

– Meg, ha te csendben maradsz!

Végülis elértem a célom, mert egész úton csendben sétált mellettem. Maximum néhol egy-egy káromkodás hagyta el a száját, mint például mikor belelépett a patakba én meg elfelejtettem szólni neki. Ezen kívül tényleg csendben volt, csak néha gallyak törése hallatszott, vagy éppen a madaram, Silas károgása törte meg a már-már számomra is kínos csendet. Az erdő végében voltunk, már hallani lehetett a népet, ahogy a gyerekek játszanak, nevetnek, kiabálnak örömükben, ahogy a felnőttek beszélgetnek, vagy éppen azt firtatják, hogy őszhöz képest vajon miért van ennyire meleg.

– Mindjárt ott vagyunk – szólaltam meg hirtelen mire Kyra egy kissé megugrott mellettem. Amilyen nagy a szája, olyan hamar meg is ijed. – Üdv Shadowvale-ben!

Egy fa ága ismét az útban volt, de most figyeltem, és megfogtam hogy Kyra ki tudjon sétálni az erdőből, aztán egyszer gyorsan átfutottam szemem a sok fa között, mert furcsa hangot hallottam, de mivel semmi különöset nem láttam, aminek nem kellett volna ott lennie Kyra után indultam. A gyerekek kezéből kiesett a labda, és tátott szájjal néztek minket, valamelyikük hangosan fel sírt és el is szaladt, ezután pedig szinte mindenki bezárkózott a hazába, és kiürült az utca. Majdnem mindenki eltűnt, kivéve egy vörös hajú kislány, aki leejtette a labdát, és tátott szájjal nézett minket. Kyra fél szemmel rám pillantott én pedig csak álltam, és néztem. Félnek tőlem, ezt én is tudom. A saját népem fél tőlem. Ez már azért kicsit gáz...

– Szia – lépett a kislány elé Kyra, majd leguggolt és megfogta a labdát. – Ez a te labdád? Nagyon szép – kérdezte, mire a kislány arca talán kissé ellazult.

– Igen – bólogatott hevesen.

– Tessék, vedd el – nyújtotta felé mosolyogva Kyra, mire a kislány is mosolygott egy aprót és elfogadta a labdát.

– A néninek olyan a haja mint az enyém. Csak nagyobb – szólalt meg a kislány, miközben Kyra haját nézte aztán a sajátját kezdte tapogatni.

– Szólíts csak Kyrának – mosolygott kedvesen.

– Engem Melanie-nak hívnak – mutatkozott be végre a lány. Aztán egy ablakból oda kiáltott neki egy nő, gondolom az édesanyja. – Most mennem kell, örültem Kyra!

És ekkora Kyra nyakába ugrott, aztán jó szorosan megölelte derekánál fogva. Kyra egy pillanatra felém fordult és egy bájos mosolyt villantott, amitől az én lelkem is elolvadna, ha lenne olyanom. De nincs. Ez van. Ennyi. Miután a kislány beszaladt a házba Kyra mellém lépett, és szemével tanulmányozta a falu ezen részét, ahova egyből az erdőből jutunk.

– Otthonos és aranyos falu – mondta, majd megint körbe nézett. – Csak az egész nép fél tőled. Pedig a hercegük vagy.

– Tudom. De nem tehetek róla – mondtam, aztán tovább vittem a faluban.

– Tényleg? Nem tehetsz róla? – tette fel a kérdést szarkasztikusan, mire megráztam a fejem.

– Inkább menjünk – biccentettem a templom felé, ami a falu központjában helyezkedik el. Az a hely biztosan tetszeni fog neki.

– Szerintem is.

Ahogy azt sejtettem, a központ tetszett neki a legjobban. Szinte oda sem értünk, de máris mint egy kisgyerek, a szökőkúthoz szaladt és onnan nézte az egészet. Igaz, tényleg szép volt a kilátás, de engem nem igazán hatott meg, maximum kisgyermek koromban. Ami már nem éppen most volt, ezt be kell valljam. Ez van ha az ember már százötvennyolc éves. Öregszem, ezt elismerem. Bár a vámpírság előnye, hogy külsőre nem változik az ember, hanem ugyan úgy néz ki, mint akkor, mikor átváltozott. Nos, én ezernyolcszázhatvanötben változtam át, húsz évesen. De nem önszántamból, hanem mert muszáj volt, egy csúnya betegség miatt. Apám nem akarta, hogy én vagy a bátyám meghaljunk, így mivel ő már vámpír volt adott a véréből, aztán meghaltunk. De nem teljesen két napra, és ismét éltünk. De apánk közben meghalt.

– Hé – helyezte kezét az enyémre Kyra, majd aggódva nézett rám. – Minden rendben? Olyan fura vagy.

– Te csak ne aggódj értem – kaptam el a kezem, mire Kyra felsóhajtott.

– Lucien, ha nem mondod el mi a franc bajod van, hogy vársz javulást? Akkor ne várd azt, hogy egyszer minden jobb legyen, mert nem lesz az – válaszolt idegesen, közben a templom kupoláját nézte.

– Ki mondta, hogy azt akarom, hogy jobb legyen? – tettem fel a költői kérdést frusztráltan.

– A szíved mélyén te is jó ember vagy, Lucien. Ezt te magad is tudod.

Kiröhögtem.

– Nem is ismersz – röhögtem fejemet rázva, mire Kyra úgy nézett rám, mint aki éppen a szemeivel készül kivégezni valakit. – Mégis honnan tudnád ezt...

– Jó emberismerő vagyok.

– Nem vagy az – vágtam rá, majd a macskaköves utat kezdtem nézni. – Ha mégis, engem félre ismertél. Nagyon.

– Miért löksz el magadtól mindenkit? Mégis miért csinálod ezt? – kérdezte, mire már eléggé kihozott a sodromból.

– Azért, mert bárki aki a közelembe kerül meghal! Mindenki meghal – üvöltöttem le a lányt, mire megszeppenve leült a szökőkút szélére. Aztán rám nézett.

– Ülj le – ütögette maga mellett az üres helyet.

– Nem.

– Lucien, leülsz – mondta indulatosan.

Muszáj voltam leülni, különben biztosan nem hagyott volna békén. De ez még a könnyű része volt, most faggatni fog. Én meg megőrülök tőle. Az évek során megtanultam, hogy a szomorúság felcserélhető a haraggal, és így minden kevésbé fáj, szinte alig. Nem voltam én mindig ilyen, mint most. Sőt, sosem akartam ilyen szörnyeteggé válni. Mégis itt vagyok, és mindenki fél tőlem. Még Xander is, hiába mutatja erősnek magát, ő is fél. Egyedül Kyra az, aki nem. Kyra bátor lány, és egy hülye is, amiért a közelemben van. Nem lesz jó vége az egésznek.

– Nem fogok lelkizni – fordultam felé unottan, mikor láttam, hogy éppen beszédre nyitja ajkait.

– Nem lelkizni kell, csak elmesélni hogy mi történt. Ennyit kérek – mondta halkan, közben végig szemeimbe nézett, zöld szemei pedig csillogtak az őszi halvány Napsugarak alatt.

– Mi érdekel? – sóhajtottam feszülten, majd felálltam és ide-oda sétálgatni kezdtem.

– A történeted.

Itt megálltam egy pillanatra, és hosszasan Kyrára néztem. Éreztem, ahogy a hideg átjárja a testem, ahogy a szívem összeszűkül és kezeim remegésbe kezdenek. Ez az egyetlen egy olyan téma, amiről nem beszélek. Nálam ez a tabu.

– Erről nem beszélünk – válaszoltam határozottan, mire Kyra megint csak sóhajtott egyet. – Befejezed már ezt az erőltetett sóhajtozást? – csattantam fel.

– Majd ha mesélsz – válaszolt ugyan olyan hangnemben, amitől be kell valljam, meglepődtem.

– Mit? Azt, hogy bárki a közelembe kerül meghal? Ez miért érdekel téged? Az anyám belehalt a születésembe, megöltem a saját anyámat Kyra! Mindenki engem okolt a királyságban, még az apám és Xander is, érted? Mindenki! Megöltem a saját anyámat! Aztán én és Xander megbetegedtünk, és a halál küszöbén álltunk, de apánk megmentett. Vámpírrá változtatott. De mire felébredtünk apánk meghalt. Megmenthettem volna, ha nem haldoklom abban a francos betegségben Xanderrel. Apropó, Xander is meghalt, csak vámpírvérrel a testében. Ő is meghalt. Én is meghaltam. Az egész családom meghalt. Aztán miután felkeltem, nagyon éhes voltam, és volt egy lány. Luna. A számomra legkedvesebb teremtés, mindig együtt voltunk, nagyon szerettem. De megöltem. Őt is. Érted már? Én sem akarok így élni, sosem akartam! Már ha ezt életnek nevezhetem. Ezért sem kérek bocsánatot, amiért ilyen szörnyeteg lettem. Mert nem én akartam az lenni, hanem ezzé tettek! Annyiszor kívántam azt, hogy bárcsak apám hagyta volna, akkor hogy meghaljak. Annyival könnyebb lenne mindenkinek, engem senki sem szeret. Hát nem mindegy, hogy élek-e? Nekem nincs helyem itt. Meg kellett volna halnom. Egy szörnyeteg vagyok, rossz ember és egy bazi nagy csalódás mindenki számára.

Megkönnyebbültem, hogy valakinek elmondhattam ezt, akkor is, ha ez a valaki Kyra Fitz volt.

– Lucien – száját összepréselte, szeméből pedig könnyek százai csurogtak. Kyra felállt a szökőkút széléről, aztán megállt előttem. Fejét megemelte, hogy szemeimbe nézzen, közben arcáról letörölte a könnyeit. Sírt. Miattam.

– Te csak ne sajnálj engem – ráztam fejemet, majd a hirtelen károgás felé kaptam fejem. Szívem mégis összeszorult attól, hogy sírni látom.

Silas felénk repült, aztán a vállamra szállt és hangosan károgni kezdett. Declan és a csapata a faluban vannak, és hárman megtámadtak egy fiatal boszorkányt. Kezemet ökölbe szorítottam, és egyből azon kezdtem gondolkodni, hogy hova vigyen Kyrát, hogy biztosan ne essen baja. Nem Xander miatt, hanem Kyra miatt. Nem eshet baja. Ekkor meghallottam egy ág reccsenését, és nem késlekedve megfogtam Kyrát a derekánál fogva, majd gyorsan bevittem a sarkon lévő könyvtár mögé, magamhoz szorítottam így teste teljesen az enyémhez simult, és befogtam a száját, nehogy lebukjunk. Mellkasa eszeveszettül gyorsan emelkedett fel és le, éreztem, ahogy szíve halálos gyorsasággal dobog, egy könnycsepp pedig kezemre csöppent.

– Ne sírj, nem lesz baj. Semmi gond, hallod? Ne aggódj – próbáltam nyugtatni, mire hevesen bólogatni kezdett, és halkan szipogott egyet. – Bármennyire is gyűlölsz, most figyelj rám, jó?

Csak bólogatott.

– Itt kell hagyjalak egy pillanatra, de kérlek maradj csendben, meg se mozdulj! Egy pillanat és itt vagyok – nyugtattam tovább, mire nagyot nyelt és valamiféle "jó" hagyta el száját, de nagyon halkan.

Silas felettem repült, közben próbáltam kihallgatni kikkel lesz dolgom. Sejtettem. Declan, Harry, és Norman. Pont a három veszedelmes döggel. A kis növényes bolt előtt voltak, és egy barna hajú fiatal lányt vettek körbe. Hunyorognom kellett, hogy végre megtudjam ki az, és amint megláttam hirtelen szörnyeteg üzemmódba kapcsoltam. Bellatrix. Bellatrix nem a kedvenc emberem, mégis a kastély boszorkánya. A szülei is ott dolgoztak, tehát láttam felnőni a lányt, és nem hagyhatom, hogy megöljék. Ő olyan nekem, mintha a húgom lenne.

– Milyen szép napunk van, nem uraim? – sétáltam elő vigyorogva, majd felhúztam a szemöldököm. Declan fejével intett Harry-nek és Normannek, hogy intézzenek el engem, ő pedig kezébe fogta Bellatrixot, aki a hirtelen mozdulattól ledobta kosarát és hangos zokogásba kezdett, teste pedig remegett a rémülettől. Declan ölte meg az apámat, még egy családtagot nem bánthat.

— Áh, Lucien – hajolt meg szarkasztikusan Declan, a kettő másik pedig egyre csak közeledett felém. – Mit szólnál, ha kicsit megcsikizném a kislány nyakat ezzel a késsel?

– Ha bántani mered én az Istenre esküszöm, hogy megöllek Declan – forrtam az idegtől, de Declan csak röhögött és Bellatrix nyakához szorította a kést. – Declan, kinyírlak!

– Kivéve, ha Harry és Norman hamarabb végeznek veled – mondta, és ekkor jöttem rá, hogy tényleg elég közel vannak már hozzám.

Ők ketten voltak, én egyedül. Ők farkasok, én vámpír. És a vámpírokra halálos méreg a farkas harapás. Apámat is így ölte meg. Annak ellenére, hogy Bellatrix a halállal táncolt, és én is elég közel álltam hozzá, csak azon járt az eszem, hogy vajon Kyra jól van-e, ott maradt-e ahol kértem, hogy maradjon.

– Kivéve, ha én végzek velük előbb – vontam vállat, majd azzal a lendülettel megfogtam, és ki téptem Norman szívet a mellkasából. Declan lefagyott. – Szívtelen vagy Declan, de nem annyira mint Norman – rúgtam bele Norman halott testébe, ami mellettem hevert.

– Tényleg azt akarod, hogy megöljem a lányt? Ekkora dög vagy? – szorította Bellatrix torkához a kést.

– Tudod azt, hogy dög általában állatokra mondják, és a kettőnk közül te vagy a kutya, tehát akkor ki is a dög? – kérdeztem elgondolkodva, közben ügyeltem arra is, hogy Harry nem tudjon a földre teríteni.

– Harry, nyírd már ki – utasította idegesen Harry-t, aki megpróbált megharapni, de ekkor megfogtam és meglehet hogy kissé túlzásba estem, de a feje levált a nyakáról es a kezemben maradt.

Bellatrix felsikoltott és becsukta szemeit, Declan pedig hirtelen pislogni is elfelejtett.

– Nocsak, Harry elvesztette a fejét, senki sem figyelmeztette, hogy ne menjen ilyen messzire?

– Megölted őket – jelentette ki Declan, mintha én nem tudnám mit tettem.

– Észre sem vettem – nevettem ki, közben azon gondolkodtam, hogy szedjem ki kezei közül Bellatrixot.

Ha oda megyek esélyes, hogy elvágja a torkát. De ha nem megyek oda, akkor is simán megteheti. Mi dehogy én veszítek... Ekkor megláttam, hogy Kyra Declan mögött sétált, nagyon lassan és halkan, kezében egy nagy vázával - amit fogalmam sincs, hogy honnan szerzett - közben szája elé emelte ujját, hogy ne is vegyem figyelembe különben a tervének annyi. Értem mit akar, nekem már csak egy dolgom volt. Elterelni Declan figyelmét. És én történetesen nagyon szeretek szerepelni.

– Declan, vagy egy nagyon de tényleg nagyon fontos kérdésem – szólaltam meg, miközben Harry fejét fogtam, majd ledobtam magam mellé.

– Mondjad.

– Ha a kutyák hullatják a szőrüket nyáron a meleg miatt, ti is ezt teszitek? – tettem fel a kérdést, és próbáltam nem elnevetni magam, közben néha-néha alig láthatóan Kyrát néztem, hogy hogy halad.

– Te mindig ilyen idegesítő vagy Lucien? Tudod mit, válaszolok miután elvágtam végre a lány nyakát – és amint kimondta, Kyra fejbe csapta hátulról úgy, hogy Declan feje azonnal vérezni kezdett, a váza pedig ripityára törött.

– Neked megmondtam, hogy maradj a francos könyvtár mögött – fogtam meg idegesen Kyra karját, majd kicsit arrébb mentünk Bellatrixtól, aki még mindig sokkos állapotban állt ott a bolt előtt. – Bajod eshetett volna! Mi van, ha észre vesz és megöl? Normális vagy Kyra?

– Mit érdekel az téged? Megmentettem Bellatrixot, inkább örülnöd kéne – csattant fel, mire még idegesebb lettem.

– Nem tudom, csak érdekel – üvöltöttem le a fejét mire csak nézett. Tekintetem az övébe fúrtam, közben hallgattam, ahogy szíve dobog, mégis feszült voltam.

Miért érdekel az téged?

Azért Kyra, mert érdekelsz annak ellenére, hogy idegesítő vagy és az agyamra mész!

– Gyere Bellatrix, segítek összeszedni a holmidat, aztán haza viszlek – mondta Bellatrixnak, közben még mindig szúrós tekintettel nézett szemeimbe, aztán végül odament a lányhoz. – Jól vagy? Bántott, vagy megvágott?

– Nem, semmi bajom. Csak megijedtem, ennyi az egész – torzult sírásba Bellatrix arca, majd Kyra ölelésében újra beszélni kezdett. – Azt hittem meghalok.

– Tudom, tudom – simogatta a lány hajá Kyra, közben néha rám nézett, aztán csak maga elé kezdett bámulni. – De már nem kell félned, minden a legnagyobb rendben!

– Köszönöm – szipogta Bellatrix.

Ezután Kyra összeszedte a gyógynövényeket amiket Bellatrix ledobott, aztán vissza pakolta a kosárba és Bellatrix karjába karolva sétáltak vissza a kastélyba, én pedig mögöttük, nehogy valami baj legyen. Kyra egész úton feszült volt, főleg mikor rám nézett, tekintete alapján nem tudtam azonosítani mit érez, de tuti, hogy semmi jót. Engem pedig nem tudom mi lelt, vagy hogy miért is féltem annyira, mikor ki nem állhatom. Talán Xander miatt, amiért nem akartam, hogy még egy számat fontos személy, - akit szeret - meghaljon miattam.

Vagy talán magam miatt, mert bármennyire is fáj az egómnak, de nem akartam, hogy baja essen. Hosszú idők óta Kyra az első, aki úgy érzem tényleg megért engem. És meglátta bennem az embert, akit ezelőtt senki sem látott meg bennem.

A kastély előtt Bellatrix a kis külön kuckójába sietett, Kyra pedig mellettem állt a nagykapu előtt. De egyikünk sem mozdult, meg se szólaltunk, csak láttunk és néztük a kaput.

– Sajnálom, ami a családoddal történt Xander. Nem a te hibád, hiszen gyerek voltál, ez mindenkinek tudnia kellene. És egyáltalán nem vagy szörnyeteg, ez ma be is bizonyítottad. Hiszen megmentetted Bellatrix életét. Jó ember vagy, Lucien – nézett végül rám, mikor nevemet kimondta, szépen hangsúlyozva.

– Menj a szobádba és pihenj le, hosszú volt a nap, és elég veszélyes is. Biztosan elfáradtál, Xandernek meg inkább ne említsd, különben megint a pincében kötök ki – utasítottam, mire végül besétáltunk a kapun ő pedig egy bólintás után elindult a szobájába.

És egy pillanatra maga az idő is megállt, mert csak ő és én voltunk egy üres szobában, majd megfordult és egy apró mosolyt villantott rám. Szemei csillogtak, fényesebben mint az égen a megannyi csillag, haja pedig parázslott mint a tűz. És végül én is rá mosolyogtam. Oly sok idő után, egy érzelmes mosoly. És ekkor jöttem rá, hogy Kyra több, mint egy lány, több mint valaki, aki folyton az agyamra megy. Kyra a legcsodálatosabb lány, aki bár tényleg folyton az agyamra megy, attól még fontos számomra. Fontosabb, mint saját magam. És ha kellene, saját magam áldoznám fel azért, hogy ő éljen. Csak egy baj van, Kyra Xandert szereti. Látom hogy néznek egymásra.

És amíg Kyra szíve Xanderért dobban, addig az én egész szívem Kyráért él. Az én halott szívem, amit képes volt megdobogtatni.