Írói megjegyzés: A bál
Elley Duhé - MIDDLE OF THE NIGHT című számára íródott, tehát javaslom a fejezet olvasása közben!

𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞

Kyra

Szóval ez a bál, hát nem nekem való dolog lesz, az egyszer biztos. Tudjátok erre mikor jöttem rá? Mikor egy lány három órán keresztül cseszekedett a hajammal. Egy sima konty, csak be lett sütve a hajam. Értitek? Három. Teljes. Óra. És még nincs meg melyik ruha lesz rajtam, elvileg sminket is kapok. Aztán erre van mindössze másfél óránk. Nos, ez lehetetlen küldetés.

– Ez meddig tart még? – sóhajtoztam a széken ülve, ami a három óra alatt szerintem már teljesen a részemmé vált, és hozzám nőtt.

– Kész is – nyomott a kezembe egy kis tükröt a lány, aki amúgy fogalmam sincs, hogy kicsoda, de Lucien erősködött, hogy segítsen nekem elkészülni.

A vörös hajam egyenletes tincsekben volt besütve, ebből elől kettő rövidebb szabadon lógott, a többi pedig mint egy rózsa, kontyba volt tekerve, és kaptam a hajamba valami kis arany csatot. Összeségében tényleg gyönyörű lett. Na de három óra?! Mosolyogva forgattam a fejem, hogy minden szögből lássam a hajam, aztán a lány felé nyújtottam a tükröt mikor biztosra mentem, hogy így tökéletes lesz.

– Jó lesz? – kérdezte ujjait tördelve, közben félve mosolygott.

– Tökéletes – fogtam meg kezét mosolyogva, ezzel jelezve, hogy ne féljen.

– Most akkora kő esett le a szívemről – tette mellkasára egyik kezét, közben megkönnyebbülve fújtatott egy nagyot, és kínosan nevetett.

– Miért? – néztem rá kérdően.

– Csak szeretném, ha minden tökéletesen sikerülne ma. Na de! Jöhet a ruha!

– Oké – bólintottam. – Mivel valami arany csatot raktál a hajamba, gondolom piros lesz a ruhám?

– Pontosan – bólintott, majd a szekrényem elé lépett és egyszerre két kezével nyitotta ki azt. Először az összes lehetséges variációt kipakolta az ágyra, aztán elő szedett pár cipőt, meg fülbevalókat és nyakláncokat, aztán egyesével mutogatni kezdte a ruhákat. – Ezt meg se mutatom, mert bűn ronda – dobott arrébb egy vörös ruhát. – Ez... ez sem jó! Nézzük csaaaaak, hm... – pakolta a ruhákat, én pedig árgus szemekkel figyeltem, hogy vajon talál-e olyat, ami esélyes is. – Megvan!

– Na végre – szólaltam fel, mire a lány sértődötten nézett rám. – Bocsi! Úgy értem, mutasd milyen a ruha.

Gyönyörű ruha volt, ahhoz kétség sem fért. Egy sötétvörös ruháról van szó, aminek a szoknyája szerintem akkora, hogy ki sem fogok férni az ajtón, a felső része pedig testhez simuló, kissé mély dekoltázzsal megáldva. Az ujjai pedig hosszúak, így biztosan nem fogok fázni benne. Miután nagy nehezen felvettem - jó, a csajszi segített felvenni, mert én egyáltalán nem bírtam magamra emelni - neki láttunk a cipőpárosításhoz. Mindenképp aranyat akartunk, vagy valami feketét, ami megy az aranyhoz és a piroshoz is. Végül egy fekete magassarkúra esett a választás, aminek van egy ilyen kis csatos rész a bokáján, ami véletlenszerűen pont arany volt, tehát nyert ügy. Csak sétálni nem tudtam benne, szóval egy pár percig sétálgattam ide-oda, hogy valamennyire menjen az egész, de a tánc szerintem ennek ellenére is kegyetlenség lesz. Végezetül csinált nekem egy füstös sminket, plusz a számra egy nekem egyáltalán szokatlan vörös rúzst kent, amitől kezdtem Barbie babának érezni magam. Mellé pedig kaptam egy csupa kővel kirakott éjfekete nyakláncot és egy hozzá passzoló fülbevalót, aztán kész is voltam. Idegileg, meg úgy mindenhogy. Remegő kezekkel emeltem meg ruhám, nehogy megtapossam, közben kimért és egyenletes léptekkel sétáltam le a lépcsőn, egészen a nagyterem ajtaja elé. Fura volt, mert viszonylag csend volt, talán mert még csak most fog elkezdődni az egész, vagy nem tudom. Az ajtó előtt megálltam, ahol Xander már mosolyogva várt, Fire pedig vicsorogva követett engem. Megőrült a rókám.

– Kyra, maga ma is gyönyörű – nézett végig rajtam, majd egy kedves mosollyal illetett meg, közben érdekes arckifejezéssel vizslatta Fire-t.

– Köszönöm – pukedliztem nevetve, mire Xander is halkan nevetett. – Te is jól festesz!

Xander öltönyben volt, haja egyenletesen állt, kissé lezselézve, így szinte kiemelte zöld szemeit. Tényleg jól nézett ki, de... De én valaki másra még kíváncsibb voltam.

– Megvan a... – lépett mellém, majd belém karolva bevezetett a terembe. – Tudja.

– Megvan – válaszoltam szinte suttogva.

– Legyen kéznél, Lucien nem bírja ezeket a bálokat. Éppen ezért kap minden résztvevő verbénát.

Na igen. Kaptam egy karót és egy kést is, ha esetleg Lucien bevadulna akkor biztos meg tudjam védeni magam, főleg, ha Xanderrel is művel valamit. Verbénát egyszerűen nem vagyok hajlandó bevenni. Hogy miért? Talán, hát... Én magam sem tudom igazán, hogy miért.

– Nyugalom, kéznél vannak – emeltem meg ruhám szoknyáját, így láthatóvá vált cipőm csatos részébe dugott karó és kés is. Ezen Xander jót nevetett.

– Talán mégis verbénát kellene be vennie Kyra, sokkal biztonságosabb – húzta száját Xander, mire határozottan megráztam a fejem.

– Nem, és ezt a beszélgetést le is zártam. Nem veszek be verbénát.

– Azért egy próbát megért – biccentett lehangoltan, mire vállat vontam. – Még nem érkeztek meg a vendégek, ennek ellenére is szeretném, ha én lennék az, aki ma bekísér a terembe! Megtisztelő lenne.

– Rendben – karoltam karjába, majd egy nagy levegővétel után elindultunk, aztán Xander kinyitotta előttünk az óriási ajtót.

Pont valami ilyenre számítottam. Patyolat tiszta padló, szinte láttam benne a tükörképem, új függönyök, egy csomó asztal, a trónszékek helyen pedig hegedűsök és csellósok, de azért arra is ügyeltek, hogy elegendő hely maradjon a táncra is. A személyzet is csodásan festett, némelyikük pincért játszott a bál kedvéért, némelyikük pedig csak vendégként volt jelen a teremben. Csodálkozva forgattam a fejem, amíg Lucien be nem sétált és meg nem akadt rajta a tekintetem. Fekete zakó és nadrág, a csillár fényében csillogó cipő, és Xander hajával ellentétben az övé kócosan a homlokába lógott, mégis elegánsan festett. Talán túlságosan elegánsan. Mikor észrevett minket a szokásos monoton arckifejezése megváltozott, és helyét átvette a szórakozott vigyor, majd így indult el felénk. De amint ezt Xander észrevette, elment mellőlem, és beszélgetni kezdett a tőlünk pár méterre álló pincérrel, hogy minden rendben van-e, nehogy neki valamit elrontsanak pont a mai napon.

– Szörnyűen nézel ki – lépett elém ugyan azzal a szórakozott vigyorral, mire végignéztem magamon és fintorogtam egyet.

– Tényleg? – néztem rá kétségbeesve, közben megint ruhámat kezdem nézni, majd kissé előrébb rúgtam szoknyámat. – Tudtam én, hogy ez nem nekem való dolog...

– Nem, ami azt illeti nem – váltott komoly arcra, majd kék íriszeit én zöld szemeimbe fúrta. – Lélegzetelállító vagy, Kyra!

– Tessék? – kérdeztem vissza nagy szemekkel, ugyanis meglepett Lucien kedvessége, bár nem biztos, hogy el is kellene higgyem amit mond.

– Jól hallottad – bólintott elismerően, majd mégegyszer végignézte testem összes porcikáját. A hajamtól kezdve egészen cipőm orráig. – Meseszép vagy, ezt nem tagadhatom..

– Bocs, de én ezt nem tudom elhinni – nevettem kételkedve Lucienben, mire szemét forgatva fejét rázta.

– Nem is kell elhinni. Ha már itt tartunk, én sem hiszem el, hogy ezt mondtam neked. Érted, pont neked? – nevetett szemtelenül, mire gúnyosan néztem rám.

– Nos, minden rendben lesz ma – lépett ismét mellém Xander, mire Lucien poker arcot öltött, és így figyelte bátyját.

– Köszönjük, hogy megosztottad velünk ezt a roppant érdekes információt – mondta Lucien, miközben afféle "ezaz" mozdulatot hajtott végre kezével. Én meg próbáltam nem elnevetni magam, mert olyan vicces, hogy Lucien pár másodpercen belül kihozza a sodrából Xandert.

– Sajnálom drága öcsém, de egyáltalán nem hozzád beszéltem – mondta nyugodt hangnemben Xander, miközben tisztán látszott, hogy belülről éppen felemészti a düh.

– Kyra meg lassan elalszik, ha ilyen monoton minden beszélgetés ami közted és közte zajlik le. Nem hiszem, hogy Kyra erre vágyik Xander...

– Ezt mégis miből gondolod? – kérdeztem vissza egyből, szemöldökömet ráncolva. Mégis mire gondol? Mire vágyom??

– Te magad is jól tudod mire gondolok Kyra, ne is tagadd – pillantott rám, majd Xanderre, aztán ismét rám. – Vágysz valakire, akivel mindent megtapasztalsz, akivel tényleg élet az élet. Valakire, aki megvéd, valakire, aki mindennél jobban szeret. És kalandra vágysz, talán egy kis veszélyre is. Mégis arra, hogy biztonságba érezhesd magad, csupán az adott személy jelenléte miatt. Kyra erre vágyik, és ezt ő is nagyon jól tudja – nézett mélyen Xander szemébe, majd elfordult és otthagyott minket.

Nagyokat pislogva álltam Xander mellett, közben fejemben folyamatosan Lucien szavai zakatoltak, és egyszerűen nem akartak elhallgatni. Kalandra vágysz, talán egy kis veszélyre is. Mégis arra, hogy biztonságban érezhesd magad. Csak úgy zakatoltak a gondolataim, már féltem, hogy füstöl a fejem mint valami vonatnak, mikor Xander kissé vállon bökött.

– Kyra – szólalt meg kétségbeesve, mire végre kijutottam gondolataim labirintusából, és egy fura mosollyal Xanderre tudtam nézni.

– Igen?

– Minden rendben? Fal fehér vagy, és kissé furán viselkedsz – pillantott körbe, majd gyorsan oda hozott nekem egy széket. – Ülj le!

– Nincs is semmi bajom – löktem el magamtól Xandert, majd nagy léptekkel elhagytam a termet és a kijárat irányába indultam.

Cipőm sarka éles kopogást hallatott minden egyes lépésnél, bármennyire is próbáltam halkan közlekedni. A főbejáraton kilépve azonnal megcsapott az őszi csípős szellő, és amint egy nagy levegővétellel beszívtam a tiszta levegőt olyan volt, mintha ki tisztult volna a fejem. Egyszerűen eltűnt minden, és csak mélyeket lélegezve sétáltam tovább, egyenesen a kertbe. Kezeimet egymásba fontam, közben saját leheletemet figyeltem, mely hideg hatására szinte füstnek látszott, aztán amint beértem a kertbe próbáltam rendezni mindent ami éppen zavart. És ezek legfőképp L betűvel kezdődtek, és N betűvel végződtek. Lucien és a hülye gondolata arról, hogy én mire vágyom...

– Hamarosan kezdődik a bál, miért vagy kint a kertben? – sétált mellém komótosan az előbb említett személy, mire szegény virágokat kezdtem szuggerálni. Én esküszöm az egyik ijedten nézett rám a végére.

– Te miért vagy kint? – kérdeztem vissza.

– Én kérdeztem előbb – válaszolt jelezve, hogy először talán nekem kellene felelni a kérdésre, aztán lehet, hogy ő is megteszi ugyanezt.

– Csak... – emeltem rá tekintetem. – Csak ki kell szellőztetnem a fejem. Ennyi az egész.

– Szerintem nem ez az oka – válaszolt bólintva, közben "engem nem tudsz átverni" fejet vágott.

Mert ő mindent olyan nagyon jól tud nem? Mégis mit hisz magáról ma ez az ember?

– Akkor mégis mi lenne? – csattantam fel, mire Lucien sóhajtott egy nagyot, és megköszörülte torkát.

– Nem akarod ezt az egészet – fordult a kastély felé törzsével, majd újra felém és így folytatta tovább. – A bált, a kastélyt, minket – mutatott magára idegesen nevetve. – Shadowvale-t. Ezt az egészet. Te nem önszántadból vagy itt, és én teljes mértékben megértelek. Én sem akarnék itt lenni.

Hű, kezdek félni tőle. Gondolatokat olvas!

– Én... – fordultam el egy pillanatra, mire Lucien  hideg tapintása hatására hirtelen vissza is fordultam. Lucien biztatóan mosolygott, közben jobb kezemet fogta, és így figyelt tovább. – Csak látni akarom anyát... Azt sem tudom mi van vele, hogy van, semmit se tudok. Ki tudja mit csinált miután engem nem talált sehol. Hiányzik az régi életem – sírtam el magam előtte, amitől rettenetes nagy szégyennek éreztem magam.

– Jaj, ne sírj már – húzta fel orrát, majd tehetetlenül figyelt tovább. – Tudom, hogy szar az élet itt, és nagyon sajnálom. Meg ilyenek, én nem tudom mit mondjak... – vakarta tarkóját, majd ezután egy hirtelen mozdulattal magához rántott, és szorosan megölelt.

Nagyon fura volt, merthogy Lucien szíve tényleg egyáltalán nem dobog, így semmit nem hallottam, amit egy ölelés közben általában hall az ember. Mégis megnyugtató érzés volt. Lucien kezei a hátamon pihentek, egyikkel pedig óvatosan simogatott, hogy hamarabb megnyugodjak, közben szaporán vette a levegőt és kezdtem úgy érezni, hogy kényelmetlenül érzi magát, ezért elengedtem és azonnal törölgetni kezdtem szemeimet. Lucien pedig várta, hogy végre befejezzem.

– Sajnálom, én nem tudom mi ütött belém. Csak elfáradtam, vagy nem is tudom, tényleg sajnálom Lucien – magyarázkodtam, mire óvatosan mosolygott egyet.

– Ne sajnáld, nem tettél semmi rosszat. Egyszerűen csak nem vagyok az az érzelgős típus, aki jó az ilyen helyzetekben – vonta fel egyik vállát, majd a kastély felé fordult, ahonnan hirtelen zene szólalt meg. – Azt hiszem menned kéne.

– Te nem jössz? – biccentettem, majd kérdően néztem Lucienre aki még egy pillanatig a kastélyt nézte, aztán röhögve felém fordult.

– Ez az egész, nem az én világom. Nekem nincs kedvem ilyenekhez – rázta fejét. – De te menj és érezd jól magad. Jót fog tenni! Kicsit eltereli a gondolataid. Tapasztalatból mondom.

– Ha tényleg így van, te miért nem jössz be és tereled el s gondolataid?

– Mert nekem már ez sem segít. Menthetetlen vagyok – válaszolt keserű mosollyal, szemében pedig láttam a fájdalmat, amiről kezdett össze szorulni szívem.

– Ez nem igaz – válaszoltam határozottan.

– Dehogynem. Rajtam már semmi és senki nem tud segíteni. Halott vagyok, testileg és lelkileg is – vont vállat, aztán a földön levő kis kavicsot kezdte rugdosni maga előtt.

– Bemegyek, de csak ha velem jössz – válaszoltam mosolyogva, mire Lucien felemelte a tekintetét, és egyenesen a szemembe nézett, majd halványan ő is mosolygott. – Legalább mára tegyük félre ezt az egész "utállak" "nem mert én utállak" dolgot. Na, mit szólsz?

– Legyen, meggyőztél – bólintott rá, mire mosolyogva kezéhez nyúltam és húzni kezdtem magam után a kastélyba.

Bent már sokkal boldogabb volt a hangulat, minden táncolt, vagy éppen beszélgetett. Szebbnél szebb ruhák, tupírozott hajak, cipők kopogása. A hegedűsök csodálatos munkát végeztek, mert nagyon jó volt hallgatni, a pincérek pedig megállás nélkül rohangáltak mindenfelé, hogy garantáltan tökéletes legyen a ma este. Mert hát Xandernek nagyon sokat jelent a ma este. És azt hiszem elérte a célját, mert minden csodás volt. Az ajtón belépve én és Lucien megtorpantunk, majd egymásra nézve indultunk be a tömegbe, aztán mikor kissé visszahúzott magához meglepődve néztem rá.

– Tartozol nekem egy szívességgel!

– Mi? – kérdeztem vissza, mire Lucien elvigyorogta magát.

– Amiért bejöttem veled – mondta tovább, mire egymásba font kezekkel és felvont szemöldökkel hallgattam. – Ezért tartozol nekem!

– Mégis mivel? – nevettem fejemet rázva, mire Lucien a zenekar felé nézett, és intett nekik.

Ekkor a zene hirtelen elhallgatott, de csak néhány percig, mert utána egy újabb dallam zendült fel, amire mindenki párt választott magának, és táncolni kezdtek.

– Egy tánccal – nyújtotta felém karját, ami igaz vacillálva de végül elfogadtam. – Ha már megtanítottalak rá, akkor nézzük mennyire emlékszel belőle.

– Őszintén? – nevettem, miközben Lucien bevezetett a tömegbe. Mikor már kellőképp a terem közepén voltunk, Lucien egyik kezét hátamra helyezte, majd egyenesen derekamig vezette, aztán másikkal összekulcsolta én kezemet. – Ebben a cipőben én sétálni is alig bírok – suttogtam, mire Lucien felhorkant.

– Csak koncentrálj – suttogta fülembe, amitől a hátamon végig szaladt a hideg. – Akkor menni fog!

– Rendben.

– Egyébként komolyan gondoltam. Tényleg lélegzetelállító vagy ma Kyra. Igazából mindig az vagy – suttogta ismét fülembe, hogy biztosan halljam amit mond. – De ezt is csak azért árulom el, mert ma estére félretettük az utálatot, tudod!

És itt minden más megszűnt létezni. Csak Lucien és én voltunk. Egyszerűen mindent elfelejtettem, és csak táncoltam, hagytam, hogy Lucien irányításon. Az érintése, a jelenléte, az, ahogy abban a pár percben rám nézett.... Ekkor talán ő is boldogabbnak tűnt, valahogy kivirult a tekintete és mosolyogva forgatott meg, majd mikor már nem szédültem a pörgetés hatására és végre kitisztult a látásom észrevettem, hogy nem Lucien karjaiba érkeztem vissza. Hanem Xanderébe.

– Ó, szia – mondtam meglepetten, mikor megláttam hogy Xander karjaiba érkeztem vissza.

– Szia – válaszolt nagy mosollyal, majd egy újat pörgetett rajtam. – Már azt hittem, hogy vissza sem jössz a bálra.

– De itt vagyok – mondtam, majd azon gondolkodtam, vajon Lucien hova tűnt, így forgolódni kezdtem.

– Keresel valakit?

– Lucien hová tűnt? – néztem Xander szemébe, mire szájáról egyből lehervadt a mosoly.

– Most ne vele törődj – rázta fejét, majd folytatta a táncolást, én pedig a forgolódást, mire végre megláttam.

Lucien a terem másik végében állt, valami lánnyal beszélgetett aki folyamatosan vihogott azon amit Lucien mesélt neki, eközben maga Lucien végig minket figyelt, kezében egy pohár pezsgővel. És mikor meglátta, hogy nézem megemelte a pezsgőspoharat mintha csak koccintana valamire, én pedig továbbra is csak néztem, miközben Xanderrel ráncoltam. Apropó, Xander. Valamiért kifejezett feszült ma este.

– Kyra – köszörülte meg torkát Xander, mire megráztam fejem és tekintetem elszakítottam Lucientől.

– Igen? – fordultam felé, és épp hogy kimondtam a szót, Xander megcsókolt.

Xander megcsókolt. De nem éreztem a pillanat varázsát. A pillangókat, a hideg futkosását a hátamon, vagy azt, hogy ténylegesen erre vágytam volna. Csak egy csók volt, semmi több. Egyáltalán nem éreztem, hát.... Semmit. És amint elszakadtam Xandertől, azonnal oda kaptam fejem ahol az előbb még Lucien állt. De ő már eltűnt.

– Én... sajnálom – mondtam őszintén, mire Xander lehajtott fejjel bólintott. Aztán el rohantam, mert valami nyugisabb helyre vágytam.

Nos, a nyugisabb helyre egyedül a keleti szárnyban leltem rá. Igen, a celláknál. Azon kívül is abban az egyben, ahova az első nap Lucien szépen bezárt. Deja vu.... Az ablakon át néztem a tájat, majd zörgést hallottam magam mögül, ezért gyorsan kikaptam a karót a cipőmből, majd egy hirtelen mozdulattal megfordultam és az illető mellkasának nyomtam. De nem akart bántani. Csak szimplán ő is magányra vágyott.

– Egy karó? – vigyorgott Lucien, miközben a mellkasának szorított számára halálos fegyvert nézte. – Te most flörtölsz velem?

– Mit keresel itt? – eresztettem le kezem fújtatva, mire Lucien láthatóan nyugodtabb lett.

– Ezt én is kérdezhetném tőled. Hiányzik ez a cella? – nevette, majd mellém lépett.

– De most én kérdeztem előbb – vontam fel egyik szemöldököm, majd kérdően néztem Lucienre.

– Kaját... kerestem – hajtotta le fejét zavartan, mert miután ezt kimondta mégis kezemben hagytam a karót. Csak a biztonság kedvéért. – De drágalátos bátyám mindenkit beverbénázott, tehát veszett ügyem van.

Talán... Vagy mégsem kellene? De... Éhes, szóval.... Ahj, Kyra akkor hülye vagy!

– Engem nem – válaszoltam, mire Lucien felnézett a földről egyenesen szemeimbe.

– Kizárt, felejtsd el – rázta meg fejét. – Nem tudnék leállni vele, ezt te is nagyon jól tudod!

– De igen, ha tényleg le akarsz állni.

– Bántani foglak – ellenkezett tovább.

– Lucien, enned kell – érveltem, de akkor sem akart enni, tehát... fogtam egy kis üvegdarabot amit a földön találtam, és megvágtam vele karomat. – Gyerünk!

– Te nem vagy normális – mondta, miközben nagyokat nyelt, szemei pedig elsötétültek, alatta pedig kezdtek megjelenni a vékony kékes hajszálerek, fogai pedig megnőttek.

– Senki sem az – vontam vállat, majd megint kissé Lucien felé nyomtam a kezem. – Gyerünk már!

– Kyra, nem akarlak bántani.

– Nem fogsz bántani, tudom, hogy nem fogsz. Csak csináld már végre, mert odalent van még vagy száz vámpír akik egyértelműen megérezték a véremet, szóval vagy te eszel belőlem egy keveset, vagy ők esznek, azzal az eltéréssel, hogy nem biztos hogy túlélem.

– Ha mégsem bírok leállni, szúrj szíven a karóval. Hisz alapból ezért kaptad – nevetett fel keserűen, majd végre a csuklómra tapadt.

Eszembe se jutott leszúrni. Akkor sem bántottam volna, ha túlzásba esett volna. Bármennyire is fájt minden egyes szívás, ahogyan itta a vérem, közben elégedetten nyögött, én csak hagytam, hogy egyen. Sokszor kissé megrántottam karom, mert erősebben harapott meg, de ezt sem direkt tettem, mert tényleg szerettem volna, ha enni tud valamit.

– Annyira kívánlak Kyra – nyelt egy nagyot, majd egy újabbat szívott véremből, aztán egy pillanatra, de tényleg csak egy röpke pillanatra felnézett rám. – És nem a véredet, hanem téged. Akarlak. És ezt gyűlölöm.

Én pedig falnak döntött fejjel, nagy levegőket véve, szinte lehunyt szemekkel hallgattam, közben kezdtem szédülni, és egyre gyengébbnek éreztem magam. Alig bírtam megállni a lábamon. De Luciennek szüksége volt erre, tehát hagytam.

– Annyira sajnálom – kapott utánam, mikor már szinte össze estem, majd leültetett a fal mellé. – Elmondani nem tudom, mennyire sajnálom!

– Nem, ne sajnáld – ráztam enyhén fejem, közben Lucient néztem aki éppen csuklón harapta magát, majd számra nyomta kezét.

– Igyál, hogy begyógyuljon a seb.

– Oké – bólintottam, majd kínok között de ittam Lucien keserű és vasízű véréből, mire a seb azonnal eltűnt.  

– Kyra, nézz rám – emelte fel fejemet államnál fogva, majd mélyen a szemembe nézett, és nagyot sóhajtott. – Szeretném, ha elfelejtenéd azt, amit az elmúlt egy órában mondtam neked. Mi ketten utáljuk egymást. És igen, önző vagyok, mert magamnak akartalak. De nem szabad. Veszélyes. És a bátyám szeret téged. Ő a jó ember, nem én. Szóval kérlek felejtsd el ami az elmúlt egy órában történt. Kérlek Kyra, felejtsd el – mondta elcsukló hangon, majd bal szeméből kicsordult egy könnycsepp. Én pedig csak bólintottam egyet – Arra fogsz emlékezni, hogy találkoztunk idefent és beszélgettünk egy kicsit, majd ettem a véredből.

És Lucien eltűnt.

Mire végre erőt nyertem ahhoz, hogy felálljak onnan miután Lucien evett belőlem, ismét az ablakhoz sétáltam és a tájat csodáltam. Meg azon gondolkodtam, hogy mit kellene tennem. Mivel Xander megcsókolt. És én meg elrohantam. Faképnél hagytam. Ott a terem közepén. Mindenki előtt. Gondolataimból egy halk zaj hozott ismét a valóságba, mire azonnal megfordultam.

– Ki az? – hunyorogtam, mert csak egy emberi körvonalat láttam a sötétben.

És ekkor egy hirtelen mozdulattal valaki belém döfött egy kést, majd el is forgatta aztán eltűnt. A kés csörrenve zuhant a földre, kettőt még pattant is a földön. Mintha minden lassítva történt volna, a kés lezuhant, én a hasamhoz kaptam amiből ömleni kezdett a vér – nem értem hogyan, ha elvileg Lucien vére bennem van – majd a földre rogyok. Lucien azonnal az ajtó termett, majd felkapott a karjaiba.

– Mi a franc történt itt? Mégis ki tette ezt veled? És mi a büdös francért nem gyógyulsz már meg Kyra? – tette fel a költői kérdéseket idegesen, majd egyből felvitt a szobámba és az ágyba fektetett.

𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞𖧞

A szobámba ébredtem, szememet pedig egyből napfény piszkálta így gondoltam, hogy már másnap reggel van, én meg semmire sem emlékszem tegnapról. Az utolsó emlékem az, hogy valaki megszúr. Azt sem tudom hogy kerültem ide. Azonnal felültem, mire hasamba éles fájdalom nyilalt, erre kissé begörnyedtem, aztán körbenéztem. Bellatrix és Xander a kis székekben ültek, látszólag nyugodtak voltak. Ellentétben Luciennel, aki fel-alá járkált, közben idegesen motyogott valamit majd hirtelen rám nézett és megállt. Erre Bellatrix és Xander is felfigyelt, majd egyszerre hárman léptek az ágyam mellé.

– Hogy vagy? – fogta meg kezemet Xander, mire Lucien a fejéhez kapott.

– Hogy van? Szerinted hogy van? Xander, tegnap este leszúrta valaki a kicseszett bálodon! Szerinted hogy van? – csattant fel Lucien, mire Xander kérdően pillantott Bellatrixra.

– Ezt jogosan mondja – adott igazat Bellatrix Luciennek, mire Xander nehezen, de elismerte hogy tényleg hülye kérdés volt.

– Jól vagyok. Mármint a helyzethez képest.

– Csak tudjam meg ki tette ezt vele, én esküszöm a fejével fogok focizni – sétált megint fel-alá Lucien.

– Lucien, nyugodj meg – szólalt fel nyugodtan Xander, mire Lucien hirtelen Xander előtt termett, és torkánál fogva a falnak nyomta.

– Meg is halhatott volna – szorította a falnak Xandert, közben gyűlölettel teli tekintettel fürkészte bátyját. – Ha nem hallom meg, simán meghalt volna. És te még azt kéred, hogy nyugodjak meg?

– Felség, ezt tényleg nem most kellene – mondta Bellatrix, mire Lucien kissé a falnak lökte Xandert, aztán végül elengedte.

– Várjunk – ültem fel hirtelen, mire megint éles fájdalom nyilalt a hasamba. – Fire? Fire hol van? Baja esett?

– Elláttam a gondját – fogta meg nyugtatásként a kezem Bellatrix, majd óvatosan mosolygott. – Alszik.

– És, a sebem – néztem hasamra. – Miért nem gyógyul? Meg kellett volna gyógyuljon nem?

– Ezt én magam sem tudom. Talán valami mágiával átitatott tárgy volt, és emiatt nem gyógyulsz meg – magyarázta Bellatrix, közben barna hajával játszott. – De rendbe fogsz jönni!

– Még szép, hogy rendbe jön – szólalt fel indulatosan Lucien.

– De most hagyjuk pihenni – tanácsolta Xander, mire Bellatrix bólintott, Lucien pedig már el is tűnt, csak egy kis szellőt hagyott maga után, ahogy kisuhant a szobából. – Bármire szüksége van Kyra, csak mondja ki a nevem. És már itt is vagyok!

– Köszönöm – bólintottam, mire Xander egy mosollyal kisétált s szobából.

Ezután ledőltem és próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy kevésbé fájjon az az óriási lyuk a gyomromban, majd a mennyezetet bámulva gondolkodni kezdtem. Vajon ki szúrt le? És milyen okokból? Mit ártottam neki? Egyáltalán engem akart leszúrni? Ha igen, honnan tudta, hogy a keleti szárnyban vagyok?

Mondtam én, hogy ez a bál nem nekem való...