Kyra

Reggel arra keltem, hogy egy fekete madár - nem teljesen fekete, az egyik szárnyában láttam némi fehéret - repül be az ablakon, amiről esküdni mertem volna, hogy egyébként csukva volt. Ezt leszámítva végre sikerült végig aludnom az éjjelt, semmi rémálom, semmi Lucien és semmi vér. Ja, persze, hiszen jelenleg benne vagyok a saját rémálmomban.

Miután kimásztam az ágyból és a kis asztalra pillantottam, melyen megint ott pihent egy tálca étel és egy pohár víz, most volt ott egy kis papír is:

"Gondolom nem igazán lennél a mi közelünkben, ezért hoztam fel neked reggelit és egy pohár vizet. Egyébként, jó reggelt Kyra!"
– Xander

Milyen kis aranyos, kiváncsi leszek, hogy meddig. Egyik nap meg majd arra leszek figyelmes, hogy éppen meg akarnak majd enni.

Apropó, át kellene öltöznöm. A tegnapi cuccom elég piszkos, és nem igazán higénikus ha ebben maradok napokig. De a szekrényben csak hercegnős ruhák vannak, na én és a ruha két külön dolog. Egyszerűen csak nem, utálom a szoknyákat. Kényelmetlen ruhacafat, amiben ülni esélytelen. De inkább ez, mint a koszos ruháim...

– Hát jó... – álltam a szekrény elé, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam. – Vajon melyik fűző fogja kevésbé össze nyomni a szerveimet?

Na tessék, már magamban beszélek...

– Te meg ne nézz már – hesegettem a hollót, mely meg sem mozdult, csak ült a kis szekrény sarkán, és bámult. – Most komoly? Akkor legalább addig fordult el, amíg átöltözöm!

Ezt már csak azért mondtam, hogy legalább valakivel társalogjak, nem pedig azért, hogy a madár tényleg megtegye amit mondok. De, a madár megtette. Tényleg elfordult.

– Mi a... – dermedtem le. – Kyra, csak megőrültél, semmi gond... Vagyis de, van egy kis gond, megőrültél...

Miután kivettem egy számomra szimpatikusnak tűnő sötét fűzőt felvettem, de azért annyira ügyes már nem voltam, hogy eléggé meg tudjam húzni, bármennyire is próbálkoztam.

– Rohadt női ruhák. Förtelmes – átkoztam az eget, amiért nem sikerült felvennem egy nyamvadt fűzőt, mire halk kopogást hallottam meg az ajtóm felől. – E-egy pillanat.... Kissé meggyűlt a bajom valamivel...

– Xander vagyok – szólalt meg lágyan a mély férfias hangján. – Ha gondolja, segítek.

Amint Xander megszólalt a madár kirepült az ablakon, én pedig tétlenül álltam. Most engedjek be a szobába egy vadidegent, aki nem mellesleg vámpír, hogy segítsen felvenni egy fűzőt?

– Az van, hogy... – kezdtem bele. – Szóval, az a helyzet, hogy nem sikerült elég szorosra húzni a fűzőmet.

– Ha beenged, segítek – válaszolt türelmesen, mire az ajtóhoz sétáltam.

Kezemet az aranyozott kilincsre helyeztem, majd vacillálva, de végül lenyomtam és ajtót nyitottam Xandernek. A férfi hátra tett kézzel állt az ajtó előtt, majd mikor az kinyílt, tekintete rám terelődött. Először szemeimbe nézett, majd szépen lassan végig vezette tekintetét egész testemen, aztán újra az arcomat fürkészte. Nagyon kellemetlennek éreztem az egész szituációt, szóval megköszörültem a torkom, mire Xander megvakarta tarkóját.

– Igazán megkönnyítené a dolgomat, ha esetleg beengedne a szobába – mutatott a szobába, mire bólintottam és félre álltam az ajtóból.

– Igen, hát persze – csuktam be az ajtót.

– Mondja, jól aludt? – nézett körbe, majd tekintete megállapodott a tálcán, amiről semmi sem fogyott el. – Ennie kell, Kyra.

– Nem vagyok éhes – válaszoltam, majd mellé sétáltam. – Akkor, segítesz? – annak ellenére, hogy elejétől fogja magázott, én simán letegeztem a férfit.

– Persze – bólintott halványan, majd mögém lépett. – Szóljon, ha elég szoros – erre bólintottam, ő pedig kezeire csavarta a két vékony madzagot és erősen meghúzta őket.

– Oké, így jó lesz – mondtam egy nagy levegővétel után. Ezért utálom a fűzőket, szét szorítja az olyan szerveimet is, amiről azt sem tudtam, hogy léteznek. Plusz felnyomja a melleimet a nyakamba. Gyűlölöm. – Köszönöm a segítséget, Xander!

– Nagyon szívesen, Kyra – bólintott mosolyogva, majd az ajtó előtt megállt. – És egyen! Az étellel semmi gond nincsen, ha esetleg azt feltételezte, tettem bele valamit. Sosem bántanám magát.

– Köszönöm – lágyultam el. – Mindent!

– Ez csak természetes – mosolygott, majd ismét teljes testével felém fordult. – Ha elkészült jöjjön le, megmutatom a kastélyt.

Mikor ezt kimondta a holló az ablakban - amit csak most vettem észre - károgott egyet, majd elszállt a semmibe.

– Rendben – egyeztem bele, majd az ágy előtt állva néztem végig, ahogy Xander kecses mozdulatokkal kisétál a szobából.

Miután elkészültem és felhúztam a lábamra a legkevésbé veszélyesen magasnak tűnő csizmát, megálltam az ablak előtt, és magamat néztem. Már amennyire láttam, és azok alapján úgy néztem ki, mint valami rossz bálról szabadult bolond. Sötétkék ruha és egy fekete csizma, hajam pedig kusza fürtökben hullott vállamra, és egészen hátam közepét simogatta. Csodás. Nagyon kényelmetlennek éreztem mindent, még akkor is annak éreztem volna, ha valami kényelmes melegítő nadrágban lehetnék na meg egy pólóban, ami háromszor akkora mint én. Ez pedig a honvágy. Hiányzott London, de legfőképpen anya és Amber.

Erős maradok, és nem sírom el magam... nem sírok.

Apró léptekkel haladtam végig a hosszú folyosókon, közben két markomban tartottam ruhámat, különben tuti, hogy orra estem volna. Mikor végre az utolsó lépcsőhöz értem kissé megkönnyebbültem, ugyanis még több lépcső és a lábamra állni sem bírtam volna. Óvatosan szedtem a lépcsőfokokat, de mikor leértem a megkönnyebbülést átvette a rémület. Xander sehol. Helyette Lucien ül a trónszékében, és állát törölgeti egy fehér szalvétával. Egy darabig az ajtóban álltam ledermedve, ugyanis a jelenléte miatt is a hideg futkosott a hátamon. Próbáltam csendben maradni, de egyre nagyobbakat nyeltem, éreztem a gombócot a torkomban, és kezdtem úgy érezni, hogy másodpercek kérdése és megfulladok. Féltem tőle. Nem tagadom. Lucien szerintem minden egyes olyan élőlényből ezt az egyetlen egy érzést váltotta ki, akit bántani tudott. Félelmet. Sőt, szerintem maga Xander is tart tőle egy kicsit. Nagy levegő. Hajamat eltűrtem arcomból, majd ruhámat ismét megemeltem és besétáltam a terem közepébe. Lucien meg sem mozdult. Mintha ott sem lettem volna.

– Hol van Xander? – szólaltam meg halkan, bár minden erőmmel azon voltam, hogy Lucien ne hallja a hangomban a félelmet.

– Honnan tudjam? – fintorodott el, majd felnézett a padlóról egyenesen rám. – Nem követem nyomon, hogy mikor mit csinál a bátyám.

– Azt mondta itt lesz – válaszoltam, majd körbe néztem a nagy teremben. Üres volt, így a lélegzetvételek is visszhangzottak. – Én most megyek.

– Hová?

– Nem mindegy az neked? – fordultam el, de mire az ajtó irányába néztem már csak Lucien mellkasát láttam, és erős illatát éreztem.

– Nem. Szóval? – fogta meg államat, majd megemelte, hogy egyenes kék szemeibe nézzek.

– Megkeresem Xandert – léptem balra, de ekkor Lucien is ezt tette. Ezután jobbra léptem, de ismét utánam lépett. – Engedj ki, kérlek.

– Nem.

– Lucien. Kérlek – ekkor már nagyot nyeltem, mert fogalmam sem volt arról, hogy mik a szándékai. Tenyerem izzadni kezdett, egyre szaporábban vettem a levegőt és hátrálni kezdtem.

– Minek keresed annyira? – rázta fejét értetlenül, majd felvonta szemöldökét ezzel jelezve, hogy válaszomat várja.

– Azt mondta körbevezet – válaszoltam egyszerűen, de Lucien még mindig nem engedett sehova. – De mivel nincs itt, visszamegyek a szobába – mondtam úgy, hogy érezhető legyen az, hogy szeretném ha végre kiengedne.

– Aha, szóval az unalmas Xander féle dolgok. Értem – dörzsölte orrnyergét, majd meglepetésemre arrébb állt, én pedig egyből elindultam, de ekkor ismét megszólalt. – Nem tudom merre lehet, de talán azt a pár percet jómagam is kibírom, amíg körbe vezetlek.

Itt valami nem stimmel. Túl szép, hogy igaz legyen....

Csak túlgondolod Kyra, ne aggódj!

Ekkor nagy lépteket hallottam meg a szoba másik végéből, mire Lucien tekintete a semmibe meredt, utána pedig ő is az ajtó felé nézett.

– Te már megint kitörted a nyakam – Xander volt. Dühösen, mégis elegánsan sétált be az ajtón, pontosan én és Lucien irányába.

– A feltételezés is sértő, bátyám – játszotta a sértődöttet, mire elkerekedtek szemeim.

– Azt mondtad, hogy nem tudod hol van Xander. Erre kiderül, hogy kitörted a nyakát? Eszem megáll.

– Pontosan! Nem tudtam, hogy hova rejtettem a testét. Nem azt kérdezted él-e, hanem hogy hol van. Én válaszoltam rá – vonta meg vállait, de mire megfordult volna Xander nyakánál fogva a falhoz szorította.

– Egyszer kinyírlak – fújtatott Xander, mire Lucien jóízűen felnevetett.

– Ahhoz te túl gyáva vagy – lökte le magáról Xandert, majd eltűnt a helyiségből.

Nagy szemekkel álltam a szoba közepén, Xander pedig ingje ujjait igazgatta, majd lassan mellém sétált és hátamra helyezte kezét.

– Mondott valami rosszat? Esetleg csinált valami rosszat? – kérdezte, mire csak fejemet ráztam és az ajtót néztem.

– Nem, minden rendben – annak ellenére, hogy megráztam fejemet, pár perccel később válaszoltam is. – Mondd csak, egy héten hányszor töri ki a nyakad?

– Nagyjából hétszer – válaszolt.

– Minden nap egyszer? Igazán kedves gesztus, mondhatom...

– Nem. Van olyan, hogy egyáltalán nem töri ki a nyakam és van olyan, hogy egy nap többször is megteszi.

– Hát ez irtó aranyos dolog. Az öcséd egy bazi nagy barom.

– Nos, néha tényleg az. De attól még az öcsém, és szeretem is. A szíve mélyén ő is jó ember, csak ezt nagyon jól leplezi – dugta zsebre kezeit, majd sóhajtott egy nagyot.

– És most hová ment? – érdeklődtem tovább.

– Fogalmam sincs. Ha összeveszünk, vagy történik valami akkor mindig eltűnik. Van hogy egész napokra nem jön haza. De sosem kérdeztem, hogy merre járt – válaszolt. Hangjában hallani lehetett egy kis fájdalmat. Mikor épp megszólaltam volna, Xander ismét felsóhajtott, szóval csendben maradtam. – Apa halála óta ilyen. Előtte egy életvidám gyerek volt, akit mindenki szeretett. De mióta ő nincsen, mintha nem is Lucien lenne. Folyamatosan gyilkolássza a boszorkányokat akik az égvilágon semmit sem tettek, és emelett egy érzelemmentes tapló lett.

– Nagyon sajnálom – kezemet Xander kezére helyeztem, mire óvatosan vezette tekintetét én szemeimbe. Zöld íriszei mintha most még zöldebbek lettek volna, úgy nézett rám mint akinek minden gondja eltűnt volna azzal, hogy ezt most elmondhatta.

– Megígértem valamit – húzódott el tőlem, majd az ajtó felé biccentett. – És én mindig betartom azt, amit megígérek. Menjünk, megmutatom a kastélyt!

– Igen, menjünk – mosolyogtam halványan, mire a férfi felém nyújtotta bal karját, hogy belekaroljak.

Miután belekaroltam elindultunk, jobb kezével ajtót nyitott és kiengedett rajta, de előtte még azt mondta:

– Megjegyezném, hogy lélegzetelállítóan fest ma, Kyra – azt hiszem, ez egy bók volt. Xander csodálva nézett rám, én pedig annyira zavarba jöttem ettől a nézéstől, hogy teljesen kipirultam.

– Köszönöm – mosolyogtam kedvesen. – Te is nagyon elegánsan festesz!