Lucien

– És akkor Xander megcsókolta, Kyra meg nem lökte el – magyaráztam idegesen, mire a fiatal boszorkány aggódóan nézett rám, ahogy fel-alá mászkálok.

– Lucien, ez már lassan egy hete történt. Esetleg túl kéne tenned magad rajta, nem gondolod? – szólalt fel egy sóhaj után, én pedig egy szúrós pillantással illettem a lányt.

Tegyem túl magam? Azon, hogy Xander megcsókolta Kyrát?? Bocsi, szerintem rosszul hallottam valamit. Nem, nem és nem! A bennem lakozó düh kezd szépen lassan felemészteni, és egyszer csak azon kapom magam, hogy egy szörnyeteg leszek. Megint. Egy hét alatt ismét megöltem kilenc boszorkányt. És... és hiába próbálom fékezni magam, előttem van a kép. Ahogy Xander magához húzza Kyrát és megcsókolja. Francba. Nekem kellett volna ott lennem vele, táncolni, végül megcsókolni. Nem a kicseszett bátyámnak! Nekem! Csakis nekem!

– Könnyen beszélsz boszi – válaszoltam keserű nevetéssel, majd fejemet a hideg falnak döntöttem és lehunytam szemeimet. Nyugalom, mert nem ha nem nyugszol meg, bántani fogod.... Nyugodj. Meg. – Tudod, elmondtam Kyrának, amit érzek.

– Hogy szereted?

– Nem pont így, de fogjuk rá – löktem el magam a faltól, majd leültem Bellatrix mellé, és hátra döntött fejjel beszéltem tovább. – Annyira gyönyörű volt a bál estéjén, ó te jó ég! Sosem láttam még ilyen gyönyörűt... Azt hiszem, ha valaki megkérdezné tőlem milyen a napsugár, azt mondanám olyan, mint Kyra Fitz. Mindent szebbnek látsz, egyszerűen meleg szellő simogat akkor is, ha egyáltalán nem fúj a szél. Felpezsdít, és ez néha már az agyadra megy, mégis annyira jó érzés, hogy nem tudsz betelni vele. A magadénak akarod, hogy senki más ne tapasztalja csak te. Megőrjítő mégis annyira felfoghatatlanul jó érzés.

– Szóval Kyra a te sötét és esős öhm, keresem a megfelelő szót – csettintgetett, közben azon gondolkodott mi a megfelelő hasonlat. – a te sötét és esős életednek a Napja?

– Pontosan – pattantam fel, és vigyorogva mutattam a boszorkányra. – Te megértesz engem!

– Oké, és Kyra mit szólt?

– Elfelejtettem vele – vallottam be, mire a boszorkány idegesen széttárta kezeit, majd "ez most komoly?" arcot vágott.

– Mégis miért? – csattant fel, majd gyorsan szája elé kapta kezét miután realizálta, hogy a semmiből felkiabált.

– Mert... – kezdtem bele.

– ... Xander is szereti – fejezte be a mondatot, mire alig észrevehetően bólintottam. – Csak itt nem ez a lényeg. Ha szereted, cselekedj! Mondtam már, a végén arra jössz majd rá, hogy megvolt a lehetőség de elhalasztottad, aztán már késő lesz, és akkor mindennek vége.

– Nem akarom bántani Xandert. Bármennyire is kinyírnám néha, attól még a testvérem. És fontos nekem. És úgy látom Kyra mellett boldog, és én ezt nem akarom elszúrni. Itt Xander a jó fiú, ez egy íratlan szabály, hogy mindig a jó fiúk nyernek.

– Hát írjuk át a szabályokat – mosolygott Bellatrix, szemében pedig láttam, hogy tényleg segíteni akar. – Egyébként meg hülyeség! Az igaz, hogy általában a jó fiú nyer, de a lány mindig a rosszfiúé!

– Ebben az esetben nem – válaszoltam azonnal.

– Majd meglátjuk!

– Amúgy mi nálad ez a "késő lesz és mindennek vége" mánia? – tettem államra ujjaimat, majd a lányra néztem. – Te tudsz valamit Bellatrix?

– Én? – vonta fel a szemöldökét, majd zavartan eltűrte barna haját az arcából. – Én nem tudok semmit felség.

Tudom, hogy hazudik.

– Mondd az igazat – utasítottam, miközben végig barna szemeibe fúrtam tekintetem. Erre megrázta a fejét.

– Verbénát fogyasztok – mondta ünnepélyesen. – Nem tudsz szuggerálni, sajnálom.

Ahj, kár...

– Aztán minek? – kérdeztem hihetetlenül, mire Bellatrix egy "komolyan?" pillantást vetett felém. – Jó, jó! De én nem akartalak bántani.

– Ezt azért ne kiabáld el – mutatta fel ujját.

– Téged tényleg nem bántanálak, hiszen családtag vagy!

– Aha, hogyne – vonta fel szemöldökét, majd az ajtó felé nézett. – Jön a szíved választottja.

– Mi? – kérdeztem vissza grimaszolva, mivelhogy egyáltalán nem hallottam Kyra közeledését. – Amúgy meg, nem a szívem választottja. Ne nevezd így.

– Hogy te mennyit kamuzol – nevetett Bellatrix, mire legyintettem és kisétáltam a kis kuckóból.

Kyra tényleg a kertben volt, nyomában a kis rókával, majd egyszer csak leült a földre, Fire az ölébe mászott, majd Kyra simogatni kezdte közben az eget bámulta. Haja most kivételesen nem vállán pihent, hanem laza kontyban volt felfogva, ez pedig kiemelte nyaka kecses vonalait. Ruhája zöld volt, ettől pedig még vörösebbnek tűnt az így is lángoló haja. Bájos. Kezeimet hátul összekulcsoltam, majd így sétáltam Kyra mellé aki felnézett rám, majd maga mellett megpaskolva a földet jelezte, hogy csatlakozzak a.... nem is tudom. Eget nézéshez?

– Elég meggyötört fejed van – bámultam a fákat, melyek a kissé hideg őszi szellő miatt némán ringatóztak.

– Kösz, kedves vagy – horkant fel Kyra, miközben Fire bundájában turkált, és mosolyogva figyelte az állatot.

– Nem úgy értettem.

– Mindegy – mondta nagyot sóhajtva. És ez a sóhaj bár csak egy sóhaj volt, mégis nagyon sokat elmondott.

– Mi a baj? – kérdeztem olyan halkan, hogy ha én magam nem tudtam volna, mit mondok, talán én sem értettem volna a szavakat. Kyra rám emelte tekintetét.

– Lényegtelen – zárta rövidre, majd ugyanúgy mint én az előbb, a fák koronáit kezdte szemlélni. Már-már kopaszok voltak, néhol éppen lehullt egy levél, és színesek pompázott az erdő.

– Talán én ennek ellenére is hallani szeretném, akkor is, ha tényleg lényegtelen – biztattam, hátha sikerül meggyőznöm. Kyra felsóhajtott. Megint. Fire pedig idegesen fészkelődni kezdett az ölében. Tehát valami zavarja Kyrát, aggasztja... Hm... – Szóval?

– Tényleg semmiség – legyintett. Ez a nő, megőrjít. Minden értelemben.

– Kyra, ne szórakozz – szólaltam fel élesen, mire Kyra kissé összerezzent, én pedig próbáltam magam nyugtatni, hogy ne beszéljek vele így, mert hát őt akarom védeni. – Bocsánat! Tehát?...

– Nincs semmi, tényleg.

Na jól van mostmár, de tényleg!

– Kyra – köszörültem torkomat, már-már idegösszeroppanást kapva.

– Lucien? – nézett rám azokkal az igéző zöld szemekkel, én pedig álltam a tekintetét. Hadd higgye, hogy nyerhet. Úgy is elfordul.

Három...

Kettő...

És elfordult. Nem megmondtam? Hiába tagadja, ő is érzi kettőnk közt a feszültséget. Szinte tapintható. Kőkemény.

– Sétáljunk egyet – intettem fejemmel, majd várakozóan felé nyújtottam a karom. Miután elfogadta, a kertből kifelé indultunk, egyenesen be a kastélyba. – Elmondod végre, hogy mi a baj?

– De nincs baj – válaszolta fejét rázva, mire homlokomat ráncoltam, és így néztem Kyra meggyötört es fáradt arcát. – Vagyis....

Tudtam én, hogy van valami.

– Van egy álom, ami már egész kicsi korom óta folyamatosan ismétlődik. Szinte minden egyes nap ezt álmodtam évekig. És hát.... Nos ti szerepeltek benne – csavarta egy hajtincsét ujja köré, én pedig érdeklődve figyeltem ahogyan mesél. – És lényegében az álom miatt vagyok most itt. Veled. Mert aznap is ezt álmodtam, mikor én ide kerültem. És azóta nem volt semmi rémes dolog. Egészen tegnapig. Mert éjjel megint előbújt ez a francos álom, és egyre több kis részlet jelenik meg, ami egészen eddig fel sem tűnt.

– Mi történik az álmodban? – vágtam közbe, mikor a családi portrék között sétáltunk a folyosón.

– Az erdőben ébredek, aztán szaladni kezdek. Majd rá találok a kastélyra, és szépen lassan besétálok. Aztán hallok egy női sikolyt. Erre felszaladok a lépcsőn egyenesen a nyugati szárnyba – ahol a szobáink vannak. Enyém és Xanderé... – És belépek egy ajtón. Ekkor meglátok egy alakot, aki egy fotelben ül és éppen ledob magáról egy lány testet, amiből kiszívta az összes életet. És mindenhol vér van. Itt általában mindig fel riadtam. De amióta itt vagyok, mindig folytatódik egy kicsit. Mint például, hogy a múltkor tisztán láttam, hogy az Bellatrix teste. És mindvégig azt hittem, hogy te ölöd meg. De....

– De Xander teszi – fejeztem be a mondatot, mire Kyra félve bólintott, kissé fátyolos tekintettel. – Ez csak egy álom, ne aggódj. Minden rendben lesz!

– Nem Lucien – rázta hevesen a fejét, majd egy ártatlan és magányos könnycsepp legördült arcán, és a földre cseppent. – Ez valamit jelent, érzem! Érzem, hogy ez nem egy sima álom. Valami... Valami jel? Á, én már nem értem. Semmit sem értek!

– Ssss – húztam magamhoz, majd amilyen gyengéden, mégis erősen megöleltem. Próbáltam jelezni neki, hogy velem biztonságban van, és azt, hogy ne féljen. Dehát pont én? Pont velem van biztonságban? Ez biztos? – Semmi baj, semmi baj – súgtam, miközben haját simogattam. – Itt vagyok, Kyra!

Kyra nagyokat nyelt, közben aprókat szipogott. Próbált erősnek tűnni, tényleg próbálkozott, dehát ilyen esetben ki tudna erős lenni? Senki. Én magam sem lennék az. És pont ezért volt mégis olyan nagyon erős lány. Mert annak ellenére, hogy mindez pár hét alatt történt vele, iszonyat jól kezeli az egészet. Ezért is kedvelem.

– Köszönöm – motyogta, majd könnyes szemeit megdörzsölte apró kezeivel, aztán felnézett a falra. – Mi a jó büdös....

– Mi a baj? – ráncoltam szemöldököm, majd én is felnéztem a képre amit Kyra éppen tátott szájjal bámult. Egy családi portré volt, ahol én és Xander csupán nyolc évesek voltunk, apánk állt még ott velünk, Bellatrix felmenői, és azt hiszem még egy jóbarát régről...

– Az az ember – szegezte az ujját a képre, majd ő is szemöldökét ráncolta. – Ki az az ember?

Most meg mi baja lett??

– Ő? Hát, jó kérdés – vontam vállat unottan, mire Kyra szúrós tekintettel nézett fel rám.

– Akkor gondolkozz!

– Jól van, főnökasszony – tártam szét karjaimat védekezően.

Valami fura neve volt... F betűs..... Ó Kyra, tényleg Kikészítesz engem, de komolyan. Ez már túl rég volt. Nem is emlékszem erre a pasasra! De... Várjunk csak....

És akkor eszembe jutott.

– Ő Joseph Fitz – mondtam olyan nyugodtan, mint éppen azt jelentettem volna ki, hogy esik az eső. Aztán miután megláttam Kyra arcát, már én sem voltam olyan nyugodt. – A francba!

– Úgy néz kint, mint apám – mondta elképedve, miközben pislogás nélkül meredt a falon lógó képre.

– Az apád halott, igaz? – kérdeztem halkan, miközben félve néztem Kyra felé.

Mert ha tényleg a képen levő férfi leszármazottja, bazi nagy bajban van. És érthető, hogy valaki próbálta megölni a bálon. Az is érthető, hogy egy állat csatlakozott hozzá annak ellenére, hogy elvileg nem természetfeletti lény. Lényegében nem is az. Legalábbis nem egészen. Félig. Félig viszont boszorkány, tehát félvér. Hiszen minden Fitz nevezetű személyt megöltek, mert szerintük törvénytelen dolgot tettek. Mindez Joseph miatt kezdődött, aki beleszeretett egy halandóba boszorkány létére. Nos, a farkasok szerint ez törvénytelen, mert a két világ nem kereszteződhet. - vagyis, kereszteződhetett volna. – Ám Josephnek gyermeke született. Ezért Joseph és felesége azonnal a halandók világába menekültek, nehogy bajuk essen. De csak a gyermek élte túl, akit örökbe adtak, valahol az emberek között. Így ment tovább a Fitz vér. De azóta is folyik a vadászat a Fitzekre. Mindenkit megöltek Declanék. Tényleg mindenkit. És Kyra a legutolsó Fitz. Tehát a céljuk, hogy halott legyen. A francba!

– Honnan tudtad? – sápadt el, és féltem, hogy lassan össze is esik itt mellettem a nagy meglepetésekre.

– Ó, Kyra – mosolyogtam sajnálkozva, mire Kyra nagyokat pislogva közelebb lépett hozzám, és tekintetét felemelte kék szemeimbe.

– Mi történt Lucien? – suttogta a szavakat.

– Óriási veszélyben vagy – ráztam fejem nevetve, de ez a nevetés nem örömömben volt. De nem ám.

– Mi? Miért? – dadogott Kyra, közben nagyokat pislogva meredt rám.

Mert meg akarnak ölni....

Csakhogy, én Lucien Driscoll vagyok. Márpedig én Lucien, megvédem ami az enyém. Tehát Kyrának nem eshet bántódása. Ha csak hozzá mernek érni én esküszöm, hogy a királyság vérben fog úszni!