Kyra

Megint az a fránya fejfájás.

Este kilenc van, az asztalnál ülök és teámat kevergetem, melyet az orvos írt fel a fejfájás miatt és, hogy jobban menjen az alvás. Közben a nyitott ablakon kifelé bámulom a teliholdat, mellé pedig befúj a kellemes őszi levegő, a ég dörög, és egyre csak nagyobbodó villámok cikáznak a csillagos égbolton. Hogy miért van szükségem erre a nyugtató hatású teára? Elmesélem!

Kezdem az elején. Hat voltam, amikor egy este rémálmom volt. Egy sötét erdő, melyben szaladni kezdtem egészen amíg szemem elé nem tárult egy sötét kastély. Olyan régi féle, mint a horror filmekben tudjátok. Besétáltam a kapuján mely nyikorogva kitárult előttem, majd a padlón levő vértócsákat kezdtem követni, melyek felvezettek egy régi tégla lépcsőn, egészen egy nagy fekete ajtóig. Ezt kinyitva elém tárult egy férfi, akinek arcát sosem láttam mert árnyékban volt, azt viszont igen, hogy állán szépen lassan végig csurog a vér, majd ledob egy halott embert öléből. Így tizenkilenc évesen már nem olyan vérfagyasztó történet, de a hat éves Kyra eléggé megrémült. Azóta is iszom a teát, hátha elmúlnak az efféle álmaim, de hibába. Minden egyes nap ez történik már tizenhárom kibaszott éve. A legjobb a férfi aggaszt, akit folyamatosan abban a bőrfotelben látok ülni, majd szépen lassan elkezd vér csurogni éles állvonaláról. Nagyon aggasztó tud lenni, hogy minden egyes éjjel ugyan azt álmodod már hosszú évek óta.

Már utolsó korty teámat húztam le, majd letettem a rózsaszín kismacskás bögrét és továbbra is kifelé bámultam a holdra, aztán mikor a fa padló éles nyikorgását hallottam meg hátam mögül óvatosan megfordultam. Anyám volt az tiszta álmos fejjel, majd megdörzsölte zöld szemeit szőke hajába túrt, ezután végre megszólított.

– Miért nem alszol még? – kérdezte két ásítás között, majd mögém lépett és megfogta vállaimat. – Már hajnali egy van.

– Dehogy van – ráztam meg fejem, mert tisztában voltam azzal, hogy még csak kilenc óra van. – Nézd – emeltem fel magam mellől a telefont, majd be nyomtam az oldalán elhelyezkedő gombot, hogy bizonyítsam nekem van igazam. De tényleg hajnali egy volt. – Oh.

– Megint az álom? – simogatott, mire enyhén megráztam a fejem de továbbra is csak csendben ültem a székben. – Hát akkor? Mi az oka annak, hogy nem alszol?

– Szétrobban a fejem – támasztottam meg fejemet a kezemben, majd homlokomat kezdtem dörzsölni. – De lassan tényleg le kellene feküdjek, holnapra megbeszéltem valamit Amberrel és korán kell kelnem.

– Menj szívem, pihenj le – biccentett a folyosó felé, melynek végében szobám volt található.

– Jó éjszakát anyu, szeretlek – nyomta egy apró puszit arcára, majd bevonszoltam magam a szobámba és ledőltem.

Puha takarómat magamra dobtam, majd a fehér mennyezetet kezdtem bámulni abban reménykedve, hogy nem alszom el és talán egy nap nem kell látnom ezt az egészet. Meglehet, hogy elhallgattam valamit úgy.. Nagyjából  mindenki elől. Teliholdkor megszólít a férfi, és ma történetesen telihold van. Fogalmam sincs ez jelent-e valamit, de ez számomra csak még aggasztóbb ezért sem szeretnék ma elaludni. Inkább leszek hulla fáradt, mint megint abban az elcseszett álomországban. A plafont nézve egyre szabályozottabban vettem a levegőt, majd mikor kint dörgött egy óriásit az ég hirtelen megugrottam. Majd' kiugrott a szívem a helyéről. Oldalamra fordultam, aztán megint hátra, ezután jobbra, aztán végül hasra. Mindent megpróbáltam, hogy ne aludjak el. De mindezt hibába, mert végül elnyomott az álom.

Az erdőben találtam magam a földön fekve sajogó fejjel, majd kinyitottam a szemeim. Felébredtem.

Jó párszor megdörzsöltem szemeim, hogy végre igazán észhez térjek és felkeljek az álomból de akárhányszor elvettem szemeim elől kezemet, ugyan ott ültem a földön. Fejem hátsó pontjához nyúltam ahonnan a sajogás származott, majd mikor ujjbegyeimet tarkómhoz érintettem és megéreztem valami folyékony ám mégis sűrű anyagot egyből megnéztem mi is az. Vér, valószínűleg beütöttem a fejem. Ennyire még sosem tűnt élethűnek az egyik álom sem, mint a mostani. Hunyorogva körbe néztem a sötét erdőben, körülöttem mindehol fák, néhol madarak repkednek, és ágak recsegését hallom a hátam mögül. Megfordultam és ekkor megpillantottam egy lányt az egyik fa tövében állni és engem figyelni. Óvatosan megmozdult, majd elindult felém és letérdelt mellém. Piros köpenyt viselt, akárcsak Piroska, majd mikor mellém ért levette fejéről a köpenyt, így vállára hullott barna haja.

– A fejed, vérzik – tanulmányozta alaposan tarkómat, majd rám nézett. – Hány ujjamat mutatom? – mutatta fel két ujját, majd szemeimbe nézett.

– Kettő? – válaszoltam értetlenül. – Ez csak egy álom, semmi gond Kyra nyugi van, ez csak egy álom – ráztam meg fejemet, majd próbáltam szabályozni lélegzetvételemet.

– Nem álmodsz – érintette meg kezemet, majd rám mosolygott. – Látod? Igazi vagyok. Hogy kerültél az éjjel közepén az erdőbe?

– Én.. – vakartam fejemet, majd körbe néztem aztán ismét a lányra. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, hogy kerültem ide, vagy hogy mikor. – Nem tudom. Hol vagyunk jelenleg?

– Hát Shadowvale-ben, hol máshol lennénk? Jól beüthette a fejét kisasszony – segített fel a földről, majd mikor végre nem szédültem leporoltam magam.

– Shadowvale? Mégis mik élnek itt? Manók és tündérek? – nevettem ki a lányt, mire arcáról lehervadt a mosoly.

– Nem értem, mi olyan vicces a kisasszony számára – mosolygott kínosan a lány.

– Kyra Fitz vagyok, kérlek ne hívj kisasszonynak. Eléggé zavaró – nyújtottam felé kezemet üdvözlésképpen.

– Bellatrix – rázott kezet velem. – Út közben mindent elmesélek, de nem maradhatunk az erdő közepén teliholdkor. Veszélyes!

– Miért veszélyes? – indultam a lány után nagy léptekkel, aki gyorsan elindult a kitaposott ösvényen. – Bellatrix, várj már meg!

– A farkasok miatt – válaszolt halkan, majd körbe nézett a sötét erdőben.

– Mi? Itt élnek farkasok? – kérdeztem vissza megrémülve, mire megrázta a fejét. – Hát akkor miféle farkasok?

– Vérfarkasok – suttogta, majd kezemnél fogva maga után kezdett húzni, persze óvatosan.

– Jó vicc – nevettem ki a lányt, aki megrázta a fejét. – Na és te mit kerestél az erdőben ilyenkor? Netán farkas vagy? – játszottam a rémültet.

– Gyógynövényekért jöttem – válaszolt az első kérdésemre. – Nem, én nem farkas vagyok.

– Akkor jó – válaszoltam nyugodtan, majd próbáltam nem megbotlani az előttem heverő ágakban.

– Én boszorkány vagyok – jelentette ki Bellatrix, mire kimeredtek szemeim. – De abból is a jó fajta, ne aggódj!

– Értem, szóval Shadowvale-ben nem tündérek és koboldok élnek, hanem boszorkányok és farkasok. Csodálatos – akadtam ki, mire a lány befogta számat.

– Halkabban – eresztett el lassan, majd szája elé emelte mutatóujját. – Vannak vámpírok is.

– Mi a franc – szólaltam fel hirtelen, majd gyorsan eltakartam számat. – Tuti, hogy álmodom.

– Miért álmodnál? Én nem értelek téged, beütötted a fejed, ennyi – kérdezett vissza értetlenül, mire inkább csendben maradtam.

Oké, tehát ha nem álmodom akkor bele kerültem ez álmomba. Vagyis, álmodom? Mi a mennydörgés folyik itt...

– Szóval a vámpírok, vért isznak? – szólaltam fel egy kis idő után, miközben átbújtam egy faág alatt.

– Miért szerinted mit, tejet? Persze, hogy azt isznak – nevetett ki Bellatrix, majd ismét megszólalt. – Elmesélem hogy mennek itt a dolgok. Szóval itt a vámpírok a nagymenők, legfőképp a két herceg, a Driscoll ikerpár. Lucien és Xander. A király három éve meghalt vérfarkas harapásban, így rájuk maradt az ország. Viszont koronázás nem történt, így királyunk az nincs. A vérfarkasok a tragédia miatt ki lettek tiltva, de némelyik pofátlanul ide tolja a képét, ezért is mondtam, hogy veszélyes. Mi boszik pedig inkább afféle szolgák vagyunk, Lucien számára pedig étel. Sok társunk halt már bele abba, hogy Lucien kiszívta vérét az utolsó cseppig. Xander a jó testvér, tőle nem kell félni, az idősebbiknek szerencsére van esze. A fiatalabbik a kegyetlen, vérszomjas tuskó. De ha szerencsés boszi vagy, akkor nem választ téged új lakomának.

– Én nem vagyok boszorkány – ráztam meg fejemet kínosan nevetve. – Egy egyszerű lány vagyok akinek fogalma sincs, hogy hogy került ide.

– Az nem lehet – ellenkezett. – A boszorkányok érzik a másik boszi jelenlétet, és neked nagyon erős a kisugárzásod. Ennek köszönhetően találtam rád.

– Hát akkor ez téves riasztás volt – vontam meg vállamat, miközben éppen egy kis patakon vágtunk át. – Egy sima egyszerű lány vagyok.

– Érdekes – gondolkodott el. – Ember még sosem járt itt Shadowvale-ben. Te vagy az első. Viszont, nem akarlak megijeszteni, de Lucien érezni fogja, hogy más vagy – karolt belém, majd feszülten figyelmeztetett.

– Ez a Lucien kegyetlennek tűnik, kezdek félni tőle. Mi van, ha megöl? – következtettem, majd szám elé tartottam kezemet és gondolkodni kezdtem. – Egyébként hova viszel?

– A kastélyba – lépett előrébb, majd kezével az óriási épületre mutatott. Tégla falak melyeket néhol benőtt a rózsa, abból is a sötét vörös, csúcsos tornyok, és egy nagy kapu. Pont mint álmomban. – Sajnálom, de muszáj a hercegek elé vinnem téged!

– Meg fognak ölni – dermedtem le, majd egy nagy fujtatás után megindultam az ifjú boszorkány után. – Csak legyen gyors és kevésbé fájdalmas a halálom.

– Nyugi, megölni talán nem fognak. Bízz bennem, nem eshet bajod – próbált nyugtatni.

– Megölni talán nem fognak? Ettől most meg kellett volna nyugodnom? – akadtam ki immár úgy harmadjára. Végülis, megölni talán - de csak talán - nem fognak, maradjak tök nyugodt, hát hogyne...

– Jó való igaz, hogy ez abszolút nem volt nyugtató hatású mondat – vallotta be bólintva, majd fújtatva felém fordult a nagykapu előtt állva. – Na, készen állsz?

– A halálra? Hogyne – válaszoltam, miközben a kaput tanulmányoztam. Pontosan olyan, mint az álmomban szokott lenni.

A kastély sötét volt, nagyon régi korra emlékeztetett, talán úgy az ezerkilencszázas évekre. Nagy üvegablakok, hosszú folyosók és hegymagasságnyi lépcsők. Pontosan előttünk, pont ugyan olyan, mint amin álmomban sétálok fel ezek szerint Lucien elé, aki éppen eszik. Bellatrix felvezetett a lépcsőn melynek korlátján végig húztam kezemet, közben a falon logó régebbnél is régebbi képeket figyelgettem, amik a Driscoll család tagjait ábrázolták. Mikor felértünk a lépcsőn elindultunk balra egy jó hosszú folyosón, melynek végén egy nagy ajtó volt található. Az ajtó elé érve Bellatrix ismét megállt, majd felém fordult és kezébe fogta én kezeimet.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mosolygott egy aprót, de be kell valljam elég átlátszó mosoly volt ez. – Semmi baj.

– Oké – bólintottam, így vörös hajam az arcomba lógott, amit gyorsan fülem mögé tűrtem. – Essünk túl rajta.

– Bátor lány vagy – állapította meg, majd kinyitotta az ajtót.

Egy nagy bálterem volt, melynek elejében két trónszék helyezkedett el egymás mellett, itt is óriási ablakok voltak, fejünk felett pedig gyönyörű csillárok. A falak bézs színűek voltak, egy kicsit repedezettek és kopottak, de ez adta meg a hely szépségét. Körbe néztem a nagy helyiségben, aztán a terem végében elhelyezkedő ajtóra néztem ami kicsapódott és két férfi sétált be veszekedve. Mindkettőjük magas volt, fekete hajjal ami a homlokukba lógott, sötét kisugárzással. A magasabbik fehér tiszta fehér inget viselt és elegánsabb öltözéket, amíg az alacsonyabb fehér ingje tiszta piros volt, ajkán pedig alvadó vér pihent. Egymás mellett sétáltak, közben szidták egymást. Azt hiszem, ezek a Driscoll ikrek. Elsétáltak előttünk, majd megálltak a két trón előtt és veszekedni kezdtek, mintha ott sem lettünk volna.

– Megint túlzásokba estél drága öcsém! Egy újabb halott boszorkány – kiabálta le az alacsonyabbik fejét, mire az az arcába nevetett.

– Enni kell, nemde? – vont vállat, majd kezével letörölte a vért arcáról. – Ugyan már Xander, ne játszd a jó fivért. Mintha te nem öltél volna meg senkit.

– Állatvéren élek Lucien, ezt te magad is jól tudod – szegezte Lucien mellkasának mutatóujját. – Nem írtom a népeket, mint te!

– Félek tőlük – súgtam oda Bellatrixnak, aki egyetértően bólogatni kezdett.

– Jól is teszed – fordult hirtelen felénk Lucien, majd egy gonosz mosolyt villantott felénk. – Ki a lány Bellatrix?

– Az erdőben találtam rá, beütötte a fejét és azt sem tudja, hogy hol van – válaszolt lehajtott fejjel a lány, amit én nagyokat pislogva néztem végig. – Azt állítja, hogy egy ember.

– Mert az vagyok? – válaszoltam fejemet rázva, mire a két férfi rám kapta tekintetét. Ha hirtelen kellene megmondanom, hogy melyik Lucien és melyik Xander, nem tudnék válaszolni a kérdésre. Jelenleg is csak onnan tudom megkülönböztetni őket, hogy Lucien ingje tiszta vér.

– Ki engedte meg, hogy megszólalj? Úgy látom magának nem tanították meg, mi is az a tisztelet – sétált felém Lucien, ezután pedig Xander is megindult. – Vérzel, érzem a szagát, ínycsiklandozó – harapott ajkára, majd mely levegőt szívott be orrán keresztül. – Hallom, ahogy szíved pumpálja a friss vért, annyira nyugtalanító érzés, hogy kedvem támadt megízlelni e lány nyaki vénáját – vigyorgott ijesztően, majd szemei alatt apró erek kezdtek megjelenni, ennek hatására pedig még feltűnőbb lett sötétkék szeme. Közben két szemfoga is nagyobbra nőtt.

– Meg se próbáld, öcsém – rántotta el vállánál fogva Xander, mire Lucien szemöldökét ráncoltam hátat fordított nekem. – Nem bánthatod a lányt, értetted?

– Azt sem tudjuk ki ez, talán veszélyes. És ha veszélyes, meg kell falatozni szépen lassan, hogy kegyetlen halála legyen – vezette le tervét Lucien, miközben fogait villantva vigyorgott.

– Egyedül az első mondatoddal értek egyet, a másodikkal nem. Mindenkit meg akarsz enni, bélpoklos egy vámpír vagy – nézett válla felett öccsére, majd felém fordult és kezébe fogta én kezemet. – Xander Driscoll, a kisasszonyt hogy tetszik hívni? – emelte meg kezemet, majd egy apró csókot nyomott kézfejemre.

– Kyra Fitz – mutatkoztam be megszeppenve, mire az előttem álló férfi elmosolyodott, amíg Lucien valamit motyogott magában a trónszéke mellett.

– Üdvözlöm, Kyra – bólintott aprót, majd öccse felé fordult. – E tapló az öcsém, Lucien Driscoll, ne törődjön vele, semmi sem gondol komolyan.

– Ó, dehogynem – vonta fel szemöldökét mosolyogva. – Minden egyes szavamat komolyan gondolom.

– Csodás – mormogtam az orrom alatt, majd fél szemmel Bellatrix felé pillantottam aki már köddé vált. Hát ez nagyon jó, itt hagy két vámpírral egy ártatlan lányt, ezt a kedves fogadtatást!

– Testvérem! Úgy vélem, hogy biztonságosabb lenne, ha pár napig megfigyelnénk e halandót, hogy biztosra menjünk – mutatott rám Lucien, mire Xander rám pillantott és bólintott egyet.

– Adjunk neki egy szobát? – kulcsolta össze kezeit háta mögött Xander, majd nagy lendülettel öccse felé fordult. – Végre egy jó ötlet!

– Igen, egy szoba – sétált le mellénk, majd megveregette bátyja vállát. – A keleti szárnyban!

– De hisz ott a cellák vannak – nézett kérdően öccse szemeibe. – Komolyan be akarod zárni egy cellába? Hiszen semmi rosszat nem tett, Lucien!

– Naív vagy, ez lesz a veszted – grimaszolt bátyja arcába, majd megszorította csuklómat és rám nézett. – Nyugi, talán nem halsz meg!

– Mi van? Engedj el! Most, kérlek! Kérlek szépen ne – kezdtem rángatni karomat, majd könyörögni de mindezt hiába. – Pszichopata barom!

– Kikérem magamnak – tette mellkasára másik tenyerét, majd sértődött fejet vágott. – Na gyerünk!

– Nem teheted ezt, Lucien – kapta el öccse karját Xander, majd vissza húzta maga elé.

– Ó, dehogynem – eresztette el karomat egy pillanatra, majd egy gyors mozdulattal kitörte bátyja nyakát aki esetlenül a földre hullott. – Huh, ez milyen felszabadító érzés volt – porolta le tenyereit, majd megigazította ingje ujjait és ismét kezébe szorította csuklóm.

– Most.. te most, eltörted a saját bátyád nyakát? – dermedten le, majd dadogva feltettem a kérdést.

– Sajnos felkel – biccentett oldalra, majd ismét elengedte csuklómat és arrébb cipelte bátyja halott testét. – Addig is, téged bezárlak!

– Ne tedd ez, kérlek! Nem csináltam semmi rosszat, esküszöm! Kérlek – könyörögtem miközben a férfi elindult, de mindezt hiába mert fütyörészve tovább sétált, mintha meg sem hallana. – Mekkora szívtelen dög vagy te!

– Szívem az van, csak éppen nem dobog – válaszolt utóbbi mondatomra, majd elindult felfelé egy hosszú lépcsőn. – Mostmár kuss, nem érdekel a nyavalygásod!

– Majd bekussolok, ha nem akarsz bezárni egy kicseszett börtönbe – rántottam meg karomat, mire a férfi hirtelen megállt és megfordult.

– Vagy ez, vagy a halál – döntötte meg balra fejét, majd közelebb lépett. – Válassz!

– Rohadj meg – mondtam szépen artikulálva, majd elfordítottam fejem. – Akkor inkább megrohadok abban a cellában.

– Akkor indulj meg végre – rántott maga után, mire idegesen felnevettem. – Mi olyan vicces?

– Semmi – válaszoltam flegmán, aztán mikor megállt egy kereszteződésben és forogni kezdett, ismét felnevettem. – Csak azt ne mond, hogy a saját kastélyodban is képes vagy eltévedni!

– Fogd be – fordult felém ingerülten, majd szemei nyakamra tévedtek. – Te félsz tőlem, hallom a pulzusod, hallom ahogy szíved a friss vért pumpálja.

– Ki a franc nem fél egy pszichopata gyilkos vámpír hercegtől? – kérdeztem vissza kiakadva, mire büszkén felnevetett.

– A népem.

– Azok, akiket naponta megölsz? Mint például ma az egyik boszorkányt? Az a nép? Megölöd a saját néped – vitatkoztam, mire megfordult és befogta a számat tenyerével.

– Ha így folytatod, te is úgy végzed – nézett mélyen szemeimbe, majd lassan leeresztette tenyerét számról. – Mostmár tényleg maradj csendben, mert nem szeretem azokat a rabokat akik nyafognak.

– Csodás, rab vagyok – beszéltem magamban kiakadva, közben a kastély falait néztem. Ennél jobb már nem is lehetne.

– Lehetnél halott is, de bátyám oly jó lelkű, hogy nem engedne – válaszolt fel sóhajtva, közben kezével mutogatott. – Nézd csak, ott a cellád!

– És ennek most örüljek? – nevettem fel idegesen, mire Lucien kinyitotta a cella ajtaját és belökött az ajtón. – Engedj már ki kérlek!

– Most akkor mégis inkább meghalsz, minthogy itt pihenj? Ez a cella luxusnak is mondható – mutatott a kezével a cellába, mire megfordultam és körül néztem.

– Nálatok ez luxus? – fordultam vissza Lucien felé, de a férfi ekkor már sehol sem volt. – Csúcs..

A cellának volt egy nagy ablaka, aminek peremében pont le tudtam ülni, és egy ágy. Semmi más, csak egy ágy. Beültem az ablakba felhúzott térdekkel, majd zokogásba kezdem. Vajon mi lehet édesanyámmal? Észre vette már, hogy eltűntem? Na és Amber? Egyáltalán hány óra van? Vajon ugyan úgy telik az idő, mint Londonban? Milyen évet írunk itt, Shadowvale-ben? Meg fogok halni?... Annyi a kérdés, választ viszont senkitől sem kapok. Arcomat térdeimre hajtottam, közben kezeimmel vörös hajamba túrtam és folytattam a zokogást, aztán felemeltem fejemet miután valaki zörgött a rácson.

– Hoztam... ételt – csúsztatott be egy tálcát Lucien, majd még pár percig engem nézve várt.

– Nem vagyok éhes – fordítottam el fejemet az ablak felé, melyen alig lehetett kilátni homályosított stílusa miatt. – Hagyj békén.

– Akkor legalább igyál – támasztotta kezeit a rácsnak, majd így mutatott a tálca felé amin egy pohár víz díszelgett. – Ki fogsz száradni.

– Nem mindegy? Itt mindenhogy meghalok, akkor nem mindegy? Hagyj békén – fordultam felé kisírt szemekkel, majd pulcsim ujjával letöröltem arcomról a folyó könnyeket, közben kínomban nevettem.

– Tudod mit? Akkor halj meg, ha ennyire erre vágysz, akkor csináld – csattant fel, majd nagy erővel a rácsba csapott, aztán ismét pillanatok alatt eltűnt.

Fogalmam sincs mit gondoltam, de megpróbáltam valahogy le feszíteni a lakatot azzal a hajcsattal amit a farmerem zsebébe találtam. Dehát hiába, nem ment. Szerencsétlenségemre elvágtam a kezemet, így a padlóra csöpögött a vérem, ami miatt egyre jobban aggódtam Lucien miatt, plusz úgy éreztem mentem elájulok. Pulcsim ujját nehézkesen, de letéptem és ezt csavartam sebesült kezemre, aztán leültem a földre és a falnak döntöttem a fejem. Úgy látszik, hogy innen esélytelen kijutni. Comjaimon doboltam, közben felálltam és ide-oda sétálgattam és azon gondolkodtam, vajon mennyi ideje vagyok ide zárva? Mikor megálltam az ablak előtt és próbáltam kinézni rajta, így neki nyomtam homlokom hátam mögül lépteket hallottam, ezért gyorsan megfordultam és vártam vajon ki az.

– Ez most komolyan kitörte a nyakam? Tényleg? – lépett elő a fényre Xander.

– De mégis hogy... Vagyis, téged az előbb megölt. Most hogy?.. – dadogtam félelmemben.

– Vámpír vagyok, egyedül egy dolog végezhet velem. Amit úgy gondolom nem lenne jó ötlet elmondani, ugyanis jelenlegi helyzetedben képes lennél megölni mindenkit – jelentette ki egy apró nevetéssel. – Nézd mim van – lóbálta meg szemei előtt a kulcscsomót, ami előbb még Luciennél volt.

– Lucien ki fog nyírni – ráztam meg fejemet, miközben Xander kinyitotta nekem a cella ajtaját.

– Jelenleg törött nyakkal fekszik, de sietnünk kell mert erősebb nálam. Ami azt jelenti, hogy kevesebb idő alatt felkel, mint én, tekintve hogy ő nem állatok vérén él – lépett félre, miközben én kiléptem a cellából. – Nem hallom, hogy felébredt volna, de akkor is siess! Menj, fuss, nem árulok el semmit, senkinek! Szaladj és vissza se nézz!

– Köszönöm – bólintottam egy apró mosoly kíséretével, majd amilyen gyorsan csak tudtam leszaladtam a lépcsőn, egészen a nagykapuig ami éppen nyitva volt, ezért gyorsan elhagytam a kastélyt.

Ahogy Xander mondta, vissza se néztem csak szaladtam és szaladtam, amíg ismét az erdőben találtam magam. Egy fának támaszkodva megálltam, majd körülnéztem hogy most hogyan tovább, de minden egyforma volt. Sétálva megindultam a kis ösvényen, közben néha-néha megugrottam a hülye hollók károgása miatt. Kezdett sötétedni is, így még rémisztőbb volt a hely, főleg hogy hajlamos vagyok arra, hogy olyanok is látok és hallok ami ott sincs. Sokat hallucinálok. Mikor egyre élesebben hallottam a gallyak törését kezdtem rájönni, hogy ez bizony nem hallucináció és valami tényleg közeledik felém, ezért hátam mögé nézve ismét elindultam, majd mikor előre fordultam hirtelen megtorpantam. Egy falka farkas vett körbe.

– A francba – kezdtem hátrálni, de ekkor megbotlottam valamiben így a földre estem, a farkasok pedig egyszerre felvonyítottak.

Mikor automatikusan eltakartam arcomat és felkészültem a legrosszabbra is, hirtelen felkapott valaki és az egyik percben még az erdő mélyén feküdtem, a másikban pedig már a kastély aulájában voltam. Csúcs, kezdhetem elölről. Kétszer is pislogtam, amikor megláttam magam előtt az ikerpárt, ugyanis fogalmam sem volt most melyik Xander és melyik Lucien.

– Mi a francot kerestél az erdőben? Ilyenkor, teliholdkor? Egyáltalán hogy szabadultál ki onnan? – akadt ki a bal oldalon álló fivér. Tehát ez Lucien.

– Én engedtem el – fordult testvére felé Xander, mire az öccse gyilkos pillantásokat küldött felé.

– Te normális vagy? – pislogott nagyokat, majd idegesen nevetni kezdett. – A farkasok simán megölték volna, de még engem is! Declanék nem cicóznak, hanem ölnek, ölnek és ölnek, ezt te is jól tudod.

– Amúgy is az a célod, hogy meghaljak nem? Akkor most mit pattogsz? Inkább tépjenek szét a farkasok, minthogy még egy percet eltöltsek ebben a kibaszott kastélyban – mutattam a padlóra ujjammal, majd kezeimet egymásba fonva a kapu felé indultam.

– Ha most kilépsz azon az ajtón, biztos hogy nem éled túl az éjszakát – szólalt fel zaklatottan Lucien, mire csak sétáltam tovább.

– Kyra, kérem – termett előttem Xander akit ki akartam kerülni de nem engedte, ezért kénytelen voltam megállni. – Kap egy szobát és nem, nem egy cellát. Egy rendes szobát! Öcsém pedig megígéri, hogy nem fogja bántani magát, rendben? Csak ne menjen el, főleg ne most. Kérem!

– Én nem ígérek semmit – vonta meg vállait Lucien, majd bátyja mellé sétált. – Azonban kivételesen egyetértek bátyámmal, ilyenkor ne kószálj az erdőben.

– Jöjjön – nyújtotta felém jobb kezét Xander, mire vacillálva igaz, de végül elfogadtam, így kezembe karolva vezetett fel a lépcsőn, de most a másik irányba. Végig vezetett egy folyosón melynek falain fáklyák voltak, ezek teljesen bevilágították az egészet, így ismét a fal felső részén logó családi képeket kezdtem nézni.

– A nép hogy különböztet meg titeket? Teljesen egyformák vagytok – kérdeztem rá, mire Xander rám pillantott.

– Kicsit magasabb vagyok, mint Lucien. Ha pedig közvetlenül előttünk állsz, akkor is van különbség. Lucien szeme kék, az enyém pedig zöld – nézett rám, így megpillanthattam ténylegesen zöld szemeit. – Aztán ha Lucien megszólal akkor egyből rájössz ki kicsoda.

– Na igen – hajtottam le fejemet, majd mikor Xander megállt egy fehér ajtó előtt megint rá pillantottam. – Ez lesz az?

– Kyra – szólított nevemen, mire ismét szemeibe néztem. – Nem engedem, hogy Lucien bántsa magát, ezt megígérem!

– Nem úgy tűnik, mintha Lucient bármi is megállíthatná – válaszoltam reménytelenül a fejemet rázva. – De köszönöm!

– Menjen, pihenjen le – nyitotta ki a szoba ajtaját. – Ha bármire szüksége van, csak mondja ki a nevemet. Garantáltan hallani fogom.

– Köszönöm Xander – mosolyogtam a férfira aki csak bólintott egyet, aztán hátat fordított és elsétált tőlem.

Ezután egy apró fujtatás kíséretével beléptem a szoba ajtaján, majd jó alaposan körülnéztem. Óriási szoba volt, ki merem jelenti, hogy akkora mint az egész házunk odahaza Londonban. A közepén egy nagy franciaágy volt, mellette egy bazi nagy gardrób, az ágy másik felén egy sminkasztal nagy fehér tükörrel, az ággyal szemben pedig egy kis asztal és kettő halvány barna színű fotel. Fejem felett pedig egy gyönyörűbbnél is gyönyörűbb csillár lógott. Így a szobát összeségében letisztultnak mondanám, barna színekkel játszva. Leültem az ágy szélére, majd simogatni kezdtem a puha takaró anyagát, aztán felálltam és az ablakhoz sétáltam. Ezen végre látható volt a táj, és a királyság. A kastély az erdőben volt, a nép viszont jóval az erdőn túl, így velük gondolom nem igazán lesz alkalmam találkozni. Miközben a házakat - bár alig láttam, de akkor is - csodáltam, elgondolkodtam vajon milyen ruhák vannak a szekrényben. Elé léptem és kinyitottam azt, amiből pár kis molylepke szállt ki fejem fölött. Oké, ebben nadrág nincs. Tele volt ruhákkal, mintha valami hercegnő öltözne ezekből, fűzők egy nagy kupacban, alatta pedig magassarkú cipők es csizmák. Ezt ugye nem gondolták komolyan? Én ezekben? Kizárt! Gyorsan becsuktam, majd szemöldökömet ráncolva vissza ültem az ágyra. Pár perc múlva kopogtak az ajtón, ezért oda sétáltam és kinyitottam.

– Hoztam vacsorát – nyújtott felém egy tálca ételt Xander. – Lucien mondta, hogy tőle nem fogadtad el az ételt, ezért gondoltam...

– Benned talán bíznom kellene? – fontam egymásba karjaim. – Vicceltem, köszönöm szépen!

– Nagyon szívesen – nyújtotta át a tálcát, majd továbbra is előttem állt. – Szép álmokat Kyra!

– Jó éjszakát.

Ezután bevittem a tálcát és annak ellenére, hogy elfogadtam egy falatot sem ettem csak letettem a kis asztalra és ittam a vízből, majd kezembe fogtam a vörös rózsát, ami a tányér mellett díszelgett. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Vajon holnap kidobnak? Vagy azt akarják, hogy maradjak? Lucien biztos nem.