Aznap nem érdekelt semmi.

Egész nap olyan fejet vágtam, hogy senki nem mert hozzám szólni, de jobb is volt így.
Aztán ebédkor egy almát majszolgatva, valami elsuhant mellettem, de csak a szemem sarkából láttam és mikor odafordultam még csak a teremben se volt senki. Furcsán pislogtam párat, de tényleg egyedül voltam. Megvontam a vállam és tovább ettem.

Annyira untam mindent, hogy hamarabb eljöttem, úgy voltam vele ha hamarabb kezdem a műszakot, hamarabb mehetek haza. Na, hát ez volt a leghülyébb gondolatom mindközül, mert még este tízkor is ott ültem a boltban és szidtam magamat. Mert a főnök kitalálta, hogy akkor ő most hazamegy és rám hagyja a boltot zárásig, ami tizenegykor volt.
Bambultam kifele a kirakaton, mikor bejön egy vásárló, a nő sokáig nézelődött és minden létező dologba belekötött, hogy ez miért ilyen drága, ez miért nincsen és így tovább... Én csak kedvesen vigyorogtam rá, de közben elátkoztam.
*Csak lépjél ki a boltból, remélem elszakad az a nyamvadt szatyor.*

Aztán megint elsuhant a szemem sarkában valami és ahogyan a nő elért a kereszteződésig, tényleg elszakadt a szatyor. A teljes tartalma a földön kötött ki, minden szétszóródott körülötte.
Felpattantam és elhűlve figyeltem az eseményeket, ledöbbentem teljesen, de úgy véltem, hogy ez csak egy véletlen lehetett. Nem azért mintha nem hittem volna az átkokba, de sose történt velem még ilyen.
Megráztam magam és visszaültem a helyemre.
Még fél óra volt, az már eseménytelenül telt, miután bezártam hazaindultam.

Hazaérve gyümölcssalátát ettem és a tévét néztem, egy akciófilm ment, de bealudtam rajta.

Mikor magamhoz tértem, újra azon a hosszú folyosón találtam magam, de most nem volt senki körülöttem.
Újból egy másik ruha volt rajtam ez még sokkal jobban tetszett, mint az előző vörös és fekete fúziója elcsábította érzékeimet, most még a hajam is más volt és csodaszép kiegészítőim voltak. De ami legjobban tetszett az a cipőm volt teljesen beleszerettem. Igaz, hogy nem láttam magam, de biztos voltam benne, hogy szép vagyok, most minden másnak tűnt, mint a valóságban. A hajam leomlott a vállamra, féloldalas kontyban volt egy gyönyörű ezüst pillangós hajcsattal összefogva, a nyaklánc egy tündöklő égkék drágakővel volt díszítve és a karomon lévő karkötő is nagyon bejött. Aztán megpillantotta a gyűrűt, ami feltette az i-re a pontot, álomszép éjfekete színe ragyogót a sötétben és az ékkő vörös fénye izzott, mint a parázs. Különös formák díszítették az összes ékszert.

Elindultam ugyanúgy mint legelsőnek és ugyanahhoz az ajtóhoz értem, az arany kígyó ott sziszegett rajta és ahogy megérintettem a kilincset, rá tekeredett a karomra, de nem ijedtem meg tőle. Megsimítottam feje búbját ő meg beengedett az ajtón.

Újra a sötéttel néztem farkasszemet, de ahogy beléptem rajta máshol találtam magamat.
Egy nyüzsgő étterem fogadott, ahol démonok, szörnyek és más élőlények étkeztek. Mikor megláttak mindenki elhallgatott.
Nyeltem egyet, de még mindig nem értettem, hogy miért nem rémít meg a látvány vagy egyáltalán miért nem félek.
Aztán egy pincérnek kinéző alak állt elém, tiszteletteljesen meghajolt és érdes hangon szólított meg. - Kisasszony  enne valamit?
*Még szép!* Gondoltam magamban.
- Igen. - adok hangot a gondolataimnak.

Követtem a démont egy asztalhoz és leültem, mikor kihozták az étlapot, csak bámultam. Nem tudtam elolvasni, de nem ez volt a legfurcsább, pergamenen foglaltak helyet a betűk... Még csak egy perc se telt el, a furcsa betűk, alakok és jelek, átalakultak... A saját nyelvemre, amit már képes voltam elolvasni, meglepet a dolog, tátott szájjal néztem a különböző ételeket és azt, hogy mi történt. A legtöbb ételt nem ismertem, így a pincért kértem meg, hogy hozzon valami finomat, a ház speciálitását kaptam végül.
Evés közben gondolkodtam el, hogy nekem még pénzem sincs, nem mintha láttam volna árakat a pergamenen. De úgy gondoltam ez csak egy álom, még ha nagyon valóságos is... Majd lesz valahogy.
Az étel kicsit furcsán nézett ki, de az íze fenomenális volt, és a koktél is nagyon finomra sikeredett, ami csak úgy megjelent az asztalomnál. Ámultam és bámultam...
Mikor egy másik alak jelent meg, aki, mint később kiderült a szakács volt.
- Ízlet a kisasszonynak minden?
Még mindig furcsáltam, hogy milyen udvariasan és régi módian beszélnek, de tetszett a dolog.
- Nagyon jó volt minden, eddig nem ettem sose ilyen jót.
- Ennek örülök, kér desszert?
- Igen, magára bízom, hogy milyen legyen. Csak ne legyen túl tömény és édes.
A férfi bólint. - Megtisztelő - és távozik.
Fél óra se kellett és egy gyönyörűen díszített desszert az asztalomra került, annyira szép volt, hogy legelsőnek bántam megenni, de rossz lett volna kihagyni. Az ízét nem tudnám elmondani emberi szóval...
Miután jól laktam és a desszert varázsa is engedett, távoztam az étteremből... Senki még csak hozzám se szólt, csak kinyitották nekem az ajtót. Meghajoltam, megköszöntem a kiszolgálást és kiléptem az ajtón.
Mint ahogy az előző álmomban is a Pokol fogadott, vagy is jobban mondva a Pokol utcái...
Az égen a lángok úgy úsztak tova, mint égen a felhők és élőlények repkedtek a magasban, különféle illatok keringtek a levegőben. Sétáltam egy darabig, nem tudom hova, csak ahová vitt a lábam. Csodálkoztam a tájon, az épületeken és az itt élőkön, de kezdtem hozzá szokni.
A saját világomban valahogy sose éreztem magam otthon, itt az álmomban más volt ... Ahogy szokták mondani, a tudatalattid azt hozza létre neked, amire szükséged van.
És nekem erre volt szükségem... Nem tudom, hogy éppen miért egy alternatív Poklot hozott létre, de kit érdekelt ez...

- Úrnőm... - hallom meg valakinek az intenzív hangját, de mikor megfordulnék zuhanni kezdek.

És az ágyamban térek magamhoz..

- Úrnőm... - Oly közelinek hatott, mintha még mindig hallanám.

Körülnézek a szobában, de egyedül vagyok vagy is csak azt hiszem, kaparászást hallok meg a bejárati ajtóm felől. Megdörzsölöm szemem és fáradtan kibotorkalok.
Kinézek a kukucskálon, de senki nincs ott. Kinyitom az ajtót és egy kis fekete macska fogad. - Hát te? Eltévedtél? - nézek jobbra-balra, de az égvilágon senki sincs kint.
Felveszem a cicát, adok neki tejet, és mikor vissza fekszem aludni mellém bújik. *Nahát talált egy barátot...* Nevettek magamban és újra elnyom az álom, de nem tértem vissza arra helyre, nem tudtam meg ki szólított és hogy merre akart vinni a lábam.

Mikor reggel az óra csörgessre felkelek, csalódott voltam... Elkészültem, de a macska eltűnt.
- Ez meg, hogy lehet... Nem mehetett csak úgy ki.
Felforgattam az egész lakást, de sehol se volt.
Furcsáltam volna én tovább a helyzetet, de indulnom kellett, ha nem akartam elkésni.