A szemeim kikerekedtek a neve hallatán.
- Luke H-hemmings? Az a Luke HEMMINGS? - már majd kiugrottam a bőrömből.
- Személyesen. - válaszát meghallva felsikítottam és ugrándozni kezdtem a kocsi ülésén.
- Istenkéém! Találkozhatok David Hemmings, a híres színész fiával! Tudnál kérni apudtól egy autogramot a számomra? - reményteljes szemekkel bámultam a bálványom kamasz fiára.
- Mi? - arca lefagyott és csak pislogni tudott.
- Tudod. Az apád David Leslie Edward Hemmings, aki a Nagyítás című filmben játszott főszerepet. Imádom az alakítását. Na akkor...kapok autogramot?
- Hát öm.. Szerintem te egy másik Hemmings-re gondolsz. Az apámat Andrew Hemmings-nek hívják és nem színész.

- Ó, hát.. Akkor mindegy is. - visszahuppantam az ülésbe normálisan és lehunytam a szemem. Kellemes sebességgel vezetett Luke, de lehet hogy csak a kiváló autó teszi és az eső. Imádom hallgatni ahogy az esőcseppek kopognak a szélvédőn. Ezek a cseppek voltak az egyetlen barátaim akik segítették elfeledni kiskoromban a mennydörgés okozta félelmemet. Ujjaival a kormányon dobolt Hemmings, amire kitaláltam pár rímelő sort. Halkan dúdolni kezdtem újjonnan szerzett dalszövegem.

~ When the lights go out
Mikor kihunynak a fények

He's all I ever think about
Csak rá gondolok

The picture burning in my brain
A kép beleégett az agyamba

Kissing in the rain
Csók az esőben

I can't forget my English love affair
Nem tudom elfelejteni az angol szerelmi viszonyomat ~

Luke hirtelen baromi nagyot fékezett, majd lehúzódott az útról és engem vizslatott szemeivel.
- Elárulnád mit csinálsz, baszki?! Bevertem a térdem miattad. - szemöldökráncolgatva nyafogtam.
- Te tudsz..énekelni.
- Igen, és? - nem értettem mi van ha értek valamihez.
- Hm, semmi. Csak nem gondoltam volna rólad. - karjaimat magam előtt összekulcsolva duzzogást játszottam.
- Hmph.. Azt hiszed csak a híres emberek tudnak énekelni? Én is képes vagyok rá. Boccs, ha most romba döntöttem a kis képzeleted.

- Ha már a híres embereknél tartunk... El kell mondanom valamit magammal kapcsolatban. - komollyá változott arckifejezése.
- És mi lenne az, egókám? - egy mély levegőt vett, majd belekezdett.
- Én.. - türelmesen vártam egy ideig.
- Te........?
- Én egy...
- Te egy......? Fejezd már be a mondatot, az ég szerelmére! - megrázta a fejét, majd visszavezette az autót az útra. Csöndben telt el az a fél óra, amit Sydney-ig tettünk meg, hogy egy óriási plázába vihessen. De megérkeztünk. Kiszállva a kocsiból egy fiú átölelte hátulról a derekamat és megpuszilta az arcom.
- Dothy! - ismerős nekem ez a hang. Csak egy ember hív engem Dothy-nak. Megfordultam és Mickey-vel találtam szemben magam.
- Mickey! De rég láttalak. - átöleltem, mire ő szorosabban magához húzott. Nem engedtük el egymást. Ebben a pozícióban súgta a fülembe a szavait mosolyogva.
- Még mindig Mickeynek hívsz? Hány éve is volt? 2 éve?
- Amióta Canterbury-be költöztem egyedül, szóval igen. 2 éve. De te is meghagytad a becenevem. - megpusziltam az arcát. Ez nálunk csak amolyan hagyomány már.

- Khm... - Mickey háta mögül egy ember mesterséges köhögését hallottam. Erre persze elengedtük egymást és az illető felé fordultunk.
- Mi az Luke? - kérdőn vontam fel szemöldököm, mire Mickey előre lépve átölelte Luke-ot. Nem tudtam mit reagáljak. 'Mickey ismeri Luke-ot? Vagy azóta Mickey meleg lett?' De semmi ilyesmi nem történt. Luke hátbaveregette a haveromat, akivel újfent találkoztam.
- Ti ismeritek egymást? - egyik fiúról a másikra néztem.
- Ami azt illeti..igen. Ugyanabban az együttesben játszunk, nem igaz Luke? - mosolygott Mickey, azzal a kék hajával, amit eddig még csak rajta láttam.
- Ja, Michael.