Fejemet az ablaküvegnek döntve figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. Úton voltunk az egyetemre, hogy elintézzünk néhány papírt a jövő heti iskolakezdés előtt, amit eddig még nem sikerült volna. A gyomrom kicsit remegett, mert valahogy sejtettem, hogy lesznek a titkárságon még egy páran, akik a csoporttársaim lesznek majd, úgyhogy féltem az első benyomástól. Nem akartam magamat leírni újabb négy évre, hogy megint egyedül maradjak. 

- Minden rendben? - fordította felém egy pillanatra a fejét Jennie, majd egyből vissza is szegezte tekintetét az útra. Elvettem az arcomat az ablakról és bólintottam egyet. 

- Persze. - mosolyogtam szélesen. - Kicsit izgulok, mert lehet lesznek ott mások is az évfolyamból. 

- Biztosan lesznek. - mondta Jennie, miközben megálltunk egy piros lámpánál. - De ne izgulj. Ha olyan laza leszel, mint a múltheti ismerkedős estén, minden rendben lesz. Csak most ne sírd el magad, ha megkérdezik a neved vagy valami. 

- Megpróbálom. - nevettem el magam. Ismét elindultunk, de a zavaró érzés csak felerősödött a gyomromban, ahogy egyre közelebb kerültünk az egyetemhez. 

Pár perccel később Jennie leparkolt a kampusz egyik parkolójában és egy darabon elkísért a titkárságig, de ott a folyosón összefutott az egyik ismerősével és leállt vele beszélgetni. Mivel gyorsan leakartam tudni az egész intézkedést, hátrahagyva a nővéremet, egyedül folytattam az utamat az irodáig, ahová le kellett adnom mai határidővel a papírokat. A tágas iroda előterébe lépve kicsit megkönnyebbültem, amikor magamon kívül csupán öt embert pillantottam meg. Legalább húsz diákra számítottam, de örültem neki, hogy jóval kevesebbel találtam magam szemben. 

Egy szőke hajú lány mellett foglaltam helyet, mert csak mellette volt ülőhely. Az ölembe húztam a táskámat és kiengedtem egy aprócska sóhajt az ajkaimon. Kisepertem az arcomból a hajamat és a mozdulat közben balra fordultam. Megakadt a tekintetem a lányon, aki mellé ültem. Frufruja volt, amitől egészen aranyos arca lett neki. Ovális szemeivel üresen meredt maga elé, a lába pedig folyamatosan dobogott a padlón. Biztos voltam benne, hogy nem koreai származású, de képtelen voltam rájönni, hogy vajon honnan jöhetett. 

- Most biztos próbálod kitalálni, hogy milyen nemzetiségű vagyok, igaz? - szólalt meg felém sem nézve, de azért az arcán megjelent egy aprócska mosoly. Kikerekedtek a szemeim, és nem csak azért mert meglepett, hogy mennyire tökéletesen beszél koreaiul, hanem az is rám hozta a frászt, hogy a gondolataimban olvasott. 

- Én... - nyöszörögtem, de nem tudtam mit kellene mondanom. A szöszi lány felemelte a fejét és rám nézett. 

- Lalisa Manoban, de csak Lisa. - nyújtotta felém a kezét, amit zavartan elfogadtam. - Thai származású vagyok, de tizenhat éves korom óta Szöulban élek. - tette hozzá. Felkuncogtam és aprókat bólintottam, jelezve, hogy felfogtam, amit mond. 

- Kim Minhee. - mutatkoztam be én is. - Koreai származású vagyok, és két hónapja költöztem Szöulba. - vázoltam fel a saját helyzetemet is hasonlóan, ahogy ő tette. Néhány másodperccel később egyszerre nevettünk fel az abszurd helyzetünkön. Valahogy már attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy mi ketten jóban leszünk egymással. 

Ez be is bizonyosodott számomra azonnal, mert a bugyuta kis bemutatkozásunk után szóba elegyedtünk és be sem állt a szánk, addig, amíg le nem adtuk mindketten a papírjainkat. Lisa is táncszakos, akárcsak én, úgyhogy remélem még sokat fogunk találkozni egymással. Az örömtől, hogy sikerült összeismerkednem egy másik velem egyidős lánnyal, szinte repültem. De persze nem akartam elbízni magam, mert még mindig féltem, hogy megtörténhet velem ugyanaz, mint a gimi elején. Végül is Kwon Youngilt is aranyos lánynak tartottam, amikor először találkoztam vele. De azért bíztam benne, hogy Lisa más lesz. 

Az egyetem parkjába kiérve megpillantottam Jenniet, aki a telefonját nyomkodva ücsörgött az egyik padon, egy fa árnyékában. Mintha megérezte volna, hogy közeledem, mert felkapta a fejét és mosolyogva integetni kezdett nekünk. Mikor észrevette, hogy van velem valaki még szélesebben kezdett vigyorogni ránk. 

- Lisa, ő itt a nővérem Jennie. - mutattam be őket egymásnak, amikor odaértünk a padhoz. - Jennie ő itt Lisa, csoporttársak leszünk. 

- Nagyon örülök, hogy megismertelek. - hajolt meg egy csöppet Lisa, és láthatóan kicsit sem jött zavarba, aminek örültem, mert legalább ő nem, olyan merev, mint, amilyen én vagyok.  

- Hát még én. - ujjongott Jennie. Lisa háta mögött kicsit megráztam a fejemet, hogy jelezzem kezd túlzásba esni. - Szóval, Lisa van terved a hétvégére? 

Lisa értetlenül húzta össze a szemöldökét, én meg nemes egyszerűséggel homlokon csaptam magam és szerettem volna adni egy desszertvillát Jennienek, hogy menjen és ássa el vele magát. 

- Öhm... nem, még nincs. - vont vállat végül lazán. 

- Szuper, akkor gyere el te is a nyárzáró bulinkba. - csapta össze izgatottan a kezét a nővérem, amitől inkább magamat akartam volna elásni egy desszertvillával. - Az Estrella nevű helyen lesz szombaton nyolc órától, ha gondolod, hozhatsz is magaddal valakit. Tudod, hol az Estrella?

- Igen, arra van a szüleim étterme is. - igazította meg Lisa a frufruját. A legkevésbé sem tűnt zavartnak vagy idegesnek. Nyugodt volt és normális. A szöges ellentéte, annak, ami én voltam, akkor. - Minhee megadod a számod? Hogy tartsuk a kapcsolatot, vagy tudjuk egymást értesíteni, ha változás van. - fordult felém hirtelen. Gyorsan visszavarázsoltam az arcomra a mosolyomat és hevesen bólogatva előkotortam egy tollat és egy papírt a táskámból, hogy lefirkantsam neki a számomat. 

- Akkor szombaton találkozunk. - értelmeztem eljátszva, hogy egyébként nyugodt vagyok meg ilyenek. Lisa biccentett egyet, majd utána elbúcsúzott azzal a mondattal, hogy megkeresi a lakótársát, mert mindig elkóborol valamerre. Integettem neki, amíg el nem fordult, de még utána is pár pillanatig utána néztem. Egészen addig, amíg Jennie rám nem hozta a frászt. 

- Én, annyira örülök neked, Minhee-ya! - ugrott a nyakamba Jennie, ami nem okozott neki problémát tekintve, hogy egy magasak voltunk. - Találtál magadnak egy barátnőt! Sőt egy pasit is. 

- Milyen pasit? - csapkodtam meg magam előtt a levegőt elpirulva. Jennie megforgatta a szemét, és inkább nem kezdett bele a cukkolásomba, amit két napja hallgattam, azóta, amióta Taehyunggal kettesben főztünk. Oké, tény, hogy nyilvánvalóvá váltak Tae szándékai velem kapcsolatban, de még ismeretlen volt számomra minden, így nyilván kínosan érintett a téma boncolgatása. 

Lassan elindultunk a parkoló felé. Jennie folyamatosan, arról hadovált, hogy milyen király, hogy összebarátkoztam valakivel és, hogy ezután minden más lesz. Igyekeztem aktívan figyelni rá, de miután hatodjára kezdte el ugyanazt mondani kicsit elterelődött a figyelmem a parkban sétáló diákok felé. Néhányan kis csapatokba verődve beszélgettek, mások egyedül igyekeztek valamerre. Az ujjaimmal hátraszántottam a hajamat, amikor hirtelen a látókörömbe került egy ismerős alak. Abban a pillanatban megtorpantam, mire Jennie is értetlenül visszafordult, megnézve, hogy mitől fagytam le. 

A fiú lazán ácsorgott és egy másik sráccal beszélgetett. Világosbarna haja a homlokába hullott kissé kitakarva kisfiús arcát, de még így is felismertem őt, mert nem sokat változott az elmúlt öt évben. Talán egy kicsit megizmosodott, amit a szürke pólója alól kivillanó bicepszéből tudtam megállapítani. Képtelen voltam felfogni, hogy tényleg ő állt tőlem körülbelül egy méterre, és észre sem vette engem. Ő volt az. Ő volt az a fiú, akitől kezdődött az egész középiskolás mizériám. Ő tetszett meg Youngilnek az első napon az ismerkedős táborban, és ő volt az, akinek viszont én tetszettem meg, és ezt elég világosan mindenki értésére is adta. Ő volt az egyetlen ember, aki tudta az igazságot rajtam kívül a táborban történtekről, és ő volt az, aki az iskola kezdés előtt felköltözött Szöulba a szüleivel, ezzel magamra hagyva engem. Mert ő volt az egyedüli ember, aki tudta, hogy ártatlan vagyok. Az első fiú volt, aki érdeklődött irántam és hosszú ideig az utolsó is. 

- Jungkook. - csúszott ki a számon a fiú neve, valószínűleg hangosabban a kelleténél, mert abban a tizedmásodpercben megfordult és ezzel észrevett engem. Egy tizedmásodperc alatt végigfuttatta rajtam a tekintetét, ami után a felismerés tüze csillant fel szemeiben. Egy apró görbület jelent meg a szája sarkában, és automatikusan közelebb lépett hozzám. Az én lábaim mozdulatlanul gyökereztek bele a földbe és várták, hogy mi fog történni. Én is vártam. Jungkook megállt előttem, és ismét a zsebébe süllyesztette a kezeit.  

- Minhee. - mondta ki a nevemet, amitől benn rekedt a levegőm. - Örülök, hogy látlak.