Letöröltem a rúzsomat, a számról, majd a tükörbe nézve megráztam a fejemet és inkább újra felkentem. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyire öltözzek ki az idióta „családi" vacsora miatt, amire egyáltalán nem vágytam. Én csak egy nyugis karácsonyt szerettem volna eltölteni a nagyszüleimmel, a nővéremmel, Kaijal és szerelmemmel, na meg persze Kumával. Erre anyám szokásához híven beleköpött a levesembe, azzal, hogy meghívatja magát és a vőlegénye családját a vacsorára. Sajnos Jennievel erről nem sikerült normálisan kommunikálnom, először a Youngiles ügy miatt, utána pedig azért nem, mert Jennie felkészületlen volt. Nem számított rá, hogy ma be kell mutatnia a rémes anyámat a barátjának. Egy évig sikerült ezt a találkozót megúszni, most viszont kőkeményen szembe kellett néznie a valósággal.

A nagyszüleim állítólag már találkoztak Woonam-ssivel, és a fiaival, mert, mint megtudtam Woonamnak gyógyszergyárai vannak szerte Ázsiában, és az idősebbik fiú a koreait vezeti. A fiatalabbik fiúról csak, annyit sikerült megtudnom, hogy Jennivel egyidős, és ennyi. Semmi többet. Ja, meg a nagymama szerint mindketten elég jóképűek. Remek, erre az információra volt szükségem, hogy jól érezzem magam az este folyamán.

- Feszültnek látszol. – hajolt le hozzám Taehyung és egy puszit nyomott az arcomra. – Idegesít a családi vacsora?

- Az nem kifejezés! – fordultam meg a fésülködő asztalomtól, majd felálltam és hozzálépve segítettem megkötni a nyakkendőjét. Nem értettem, miért akarja a nagyi, hogy ennyire kiöltözzünk, de egye fene. Ennél rosszabb már úgysem lehet ez az este! Gondoltam én...

- Végig melletted leszek, jagi. Ha felmegy a víz a kis buksidban anyád miatt, csak fogd meg a kezem és szorítsd meg, amilyen erősen szeretnéd. – fogta két keze közé az arcomat, hogy a szemébe nézhessek.

- Nem félsz, hogy eltöröm a kezed? – sóhajtottam lebiggyesztve az ajkaimat. – Mert van egy olyan érzésem, hogy egész este szorítani fogom a kezedet.

- Akkor majd elkísérsz az ügyeletre, de ez legyen a legkisebb gondom. – cirógatta végig az arcom, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Próbálj meg lazítani, ne engedd, hogy elvegyék tőled ezt a szép ünnepet!

Rövideket bólintva beleegyeztem, de különösebben nem nyugodtam meg. Szerettem volna kulcsra zárni a szobánk ajtaját, és megvárni, hogy véget érjen az este, anélkül, hogy mi ketten kimereszkednénk, de tudtam, hogy van odakint még valaki, aki ugyanolyan ideges, ha nem idegesebb, mint én.

Jennie kezében egy pohár martinivel ücsörgött a kanapén, és hiába simogatta Kai a karját, ő továbbra is üres tekintettel meredt maga elé. A nővérem nem volt stresszelős fajta. A legtöbb helyzetet lazán kezelte, nem kerített nagy feneket a dolgoknak, de a gondolattól, hogy be kell mutatnia a párját az anyánknak, kirázta a hideg. Be kell, valljam, én sem örültem neki, amikor néhány hete Taehyung szembekerült vele. Ha lehetett volna, évekig elhúzom a találkozást, mert szégyen ide, szégyen oda: szégyelltem, hogy ilyen anyám van. Nem akartam, hogy a hozzám közel állók megismerjék, mert belül féltem, hogy engem is azonosítani fognak vele. A pénzéhes szajhával, aki képes évente többször is megházasodni, majd elválni, ha így több pénzhez jut.

- Unni – kulcsoltam az ujjaimat Jennie szabad ujjaira. – Melletted vagyunk.

- Tudom. És köszönöm. – pillantott rám a száját rágcsálva. – Csak érzem, hogy ez lesz életem egyik legkínosabb estéje.

- Ne aggódj, jagi. – mosolygott rá szelíden Kai. – Ez után is ugyanúgy szeretni foglak.

- Mernél mást mondani! – forgatta meg Jennie a szemét, Kai pedig boldogan nyomott egy csókot a lány haja közé, mert tudta, hogy így sikerül őt kizökkentenie és visszahozni eredeti önmagát.

Szerettem a kapcsolatukat. Olyan harmonikusak voltak együtt, olyan tökéletesek. Hihetetlen volt, hogy egymásra találtak, annak ellenére, hogy Jennie semmiképpen nem akart bepasizni, amíg egyetemre jár. De, mikor egy évvel ezelőtt elárulta nekem, hogy nem tehet róla, de belezúgott az egyik táncszakos sunbaenimbe, nem tudtam neki mást tanácsolni csak azt, hogy menjen el vele randizni, mert nem fogja megbánni. És lám igazam lett. Annyira kiegészítették egymást, hogy azt öröm volt látni.

- Gyerekek, olyan szépek vagytok együtt! – jegyezte meg halmeoni, amikor nagyapával karöltve letértek hozzánk, a nappaliba. – Szeretném megörökíteni ezt a pillanatot! Chaneun, hozd ide a fényképező gépet! – küldte el nagyapát, aki jó férj módjára már fordult is vissza, hogy eleget tegyen felesége kérésének. Amíg vártuk vissza a nagyapát, addig a nagyi elrendezgetett mind a négyünket a kanapén, hogy tökéletesen nézzünk ki a képen. Jennivel egymás mellé ültünk, a két oldalunkra pedig a fiúk kerültek. Amikor percekkel később megnéztem a képet, sikerült megállapítanom, hogy tényleg jól festünk egymás mellett. Olyan igazi, családiasan.

- Hwaji-ssi! – lépett be Youngil a nappaliba, mire mind felé kaptuk a fejünket. Halmeoni biccentett egyet felé, hogy beszéljen, Youngil pedig egy meghajlást követőn elmondta, hogy a vendégek megérkeztek. A számat elhúzva álltam fel a kanapéról, és meglepetten fogadtam a kezemre kulcsolód kezet, ami kivételesen nem Taehyungé, hanem a Jennié volt.

- Örökre egymás mellett! – suttogta a fülembe.

- Örökre egymás mellett! – ismételtem el, és úgy éreztem készen állok, hogy szembe nézzek anyámmal, az újdonsült vőlegényével és a leendő mostohatestvéreimmel.

Kinyílt a nappalit és előszobát összekötő kétszárnyú ajtó és belépett a négy várva várt személy. Anyám szokásosan talpig márkás ruhákban, hibátlan hajjal és sminkkel karolt bele a magas, egészen jóképű férfibe, aki büszkén húzta ki magát anyám mellett. Látszatra egyidősek voltak, ami nem volt megszokott, hiszen volt már anyámnak hetven fölötti és harminc év alatti férje is. Mögöttük két jól öltözött és valóban kellemes kinézetű fiú, illetve férfi lépett be. Az egyik magasabb, rövid szőkésbarna hajú volt férfias arccal és gödröcskés mosollyal, míg a másik alacsonyabb termetű, göndör barna hajú, egészen édes arcú srác volt.

- Anya! – tárta szét a karját anyám ünnepélyesen, amíg adott két puszit a nagyinak.

- Chinhea! – köszönt a nagyi tetetett vidámsággal. – És a kedves Woonam, örülök, hogy eljöttetek.

- Részünkről az öröm, Hwaji-ssi! – hajolt meg Woonam illedelmesen. Anyánk erőltetett mosollyal nézett a férfira, majd ránk.

- Woonam, hadd mutassam be neked a lányaimat. – mondta ki, mire elengedtük Jennivel egymás kezét és közelebb léptünk hozzájuk. – Az idősebbik lányom Jennie, és a fiatalabbik Minhee.

Mindketten meghajoltunk, Woonam pedig biccentve jelzett a fiainak, hogy ők is lépjenek közelebb hozzánk.

- Végtelenül örülök, hogy végre megismerhetem Chinhea lányait. Ti is ugyanolyan bájosak és szépek vagytok, mint anyátok. – bókolt nekünk, mi meg Jennivel igyekeztünk a legtisztelettudóbb arcot vágni erre a kijelentésre. Reméljük csupán ennyit örököltünk anya tulajdonságaiból. – Ők itt a fiaim az idősebb Baekbeom – mutatott a magasabbik srácra – és a fiatalabb Baekhyun.

- Örülünk az ismertségenk. – zengtünk Jennivel, mint egy kórus.

- Mi is örülünk! – hajolt meg röviden Baekbeom. Kezd elegem lenni ebből a sok hajolgatásból, egyre idiótábban nézünk ki.

Visszaléptem Taehyung mellé, aki kedvesen átkarolta a derekamat és nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy ez azért történt, mert valóban kedves akart velem lenni, vagy csak meg akarta mutatni, annak a Baekhyun fiúnak, hogy én az övé vagyok, mert nagyon nézegetett engem.

- Jaj, hát persze az udvarlók! – kapott észhez anya, amikor Jennie is visszaállt Kai mellé. – Veled még nem is találkoztam! – játszadozott a hangjával, mintha csak valami szuper anyuka lenne, miközben Kai felé mutogatott.

- Kim Jongin a nevem. – hajolt meg Kai is. – De mindneki csak Kainak szokott hívni.

- Milyen kedves. – kacagott idétlenül anya, majd felém fordult. – Taehye örülök, hogy megint találkozunk. – mosolygott édesdeden nekem meg hirtelen vissza kellett fognom a nevetésem. Legnagyobb szerencsémre Tae rögtön kapcsolt, és igyekezett a lehető legkedvesebben kijavítani a nevét.

- Részemről az öröm Chinhea-ssi. – hajolt meg, majd Wonnam és a fiúk felé fordult. – Kim Taehyung a nevem.

Anyám egy pillanatra elsápadt, amikor Tae kijavította őt, majd bugyután vihorászva magyarázott valami olyasmit, hogy ezek szerint rosszul emlékezett, de sebaj, majd most már tudni fogja.

- Na, most, hogy mindenki ismer mindenkit, talán átmehetnénk az ebédlőbe! – tapsolt kettőt nagyapa megmentve a kínossá alakuló szituációt, nem is sejtve, hogy az este ennél csak kellemetlenebb lesz.