Két kézzel kapaszkodtam a mosdókagyló oldalában, miközben igyekeztem egyenletesen levegőt venni. A hajam vizesen csüngött az arcomba, arcomon pedig folyamatosan csorogtak lefele a könnyek. Hosszú ideje nem éreztem már magam ilyen pocsékul, mint a Busanban indulásunk reggelén, illetve hajnalán, ugyanis még bőven négy óra sem volt. A gólyabál óta ritkultak a rémálmaim, sőt volt, hogy hetekig nem is jelentkeztek, egyáltalán. Erre a téli szünet előtti utolsó napokban, újra megjelentek, sőt szinte elárasztották az agyamat. Benne volt Soojin, Youngil, Jungkook, Jennie, Lisa, és Taehyung is. A régi életem keveredett az újjal, ami felettébb ijesztő volt.

Mind ezek ellenére igyekeztem elrejteni magamban ezeket, és legnagyobb sajnálatomra visszaült az arcomra az álmosolyom, amit szeptember óta próbáltam leküzdeni. Úgy gondoltam senkinek nem tűnt fel, de tévedtem. Lisa és Rosé egyre többször kérdezték minden oké-e velem, de nekik csak azt mondtam ideges vagyok a januári vizsga miatt. Ha elhitték, ha nem beletörődtek, mert ismertek és tudták, hogyha komolyabb bajom lenne, biztosan megosztanám velük.

Jennie és Jisoo is észrevették, de vagy nem akartak vagy nem mertek rákérdezni. Valószínű, hogy az utóbbi. Azonban Taehyung kerekperec kijelentette, hogy tudja, mi bajom van, de felesleges ezen izgulnom. Két napot fogunk a nagyszüleimnél tölteni, ha kell, ki sem mozdulunk a házból, hogy biztosan senkivel ne találkozzunk. Jól esett a törődése, de nem nyugodtam meg tőle. Rossz előérzetem támadt, attól, hogy vissza kell mennem a szülővárosomba. Túl sok volt a rossz emlékem, ahhoz, hogy csak lazán besétáljak, mintha minden rendben lenne.

- Minhee-ya! – kopogtatott Jennie az ajtón, amitől ijedten tértem vissza a gondolataim közül. – Minden rendben?

- Igen. – kiabáltam ki, és gyorsan magam köré tekertem a köntösömet, hogy azt higgye csak egy hosszú fürdőt vettem az indulás előtt. Megigazítottam a hajamat, majd felkaptam a mosolyomat kiegészítő gyanánt és kiléptem a helyiségből.

- Hat óra van. – jegyezte meg kicsit sem boldogan. – És nem egy órája vagy fent, ne próbáld meg nekem bemesélni!

Az ajkaimat rágcsálva próbáltam volna kikerülni a válaszadást, de Jennie karba tett kézzel elállta az utamat és válaszokat várva, igazi nagy testvér módjára nézett rám.

- Na, jó, egy hete megint olyan vagy, mint, amikor ideköltöztél! – seperte ki még kissé kócos haját fáradt arcából. – Hazudik a mosolyod, nem nevetsz vidáman és sokat bambulsz magad elé. Mi történt? Mert, hogy nem a fiúd bántott meg az fix! Süt róla, hogy mennyire szerelmes beléd, és te is belé, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem párkapcsolati problémáid vannak. A lányokkal sem vesztetek össze, velem se és úgy tudom Jungkookal is kibékültetek. Akkor, halljam, mi a fene bajod van, mikor most rohadtul örülnöd kéne? Felvetted a telefont, annak a ribinek?

- Dehogy! – ráztam meg a fejemet gyorsan. Sóhajtva megdörzsöltem a szememet, majd egy újabb mély levegőt véve kinyögtem a bajomat. – Szorongok a gondolattól, hogy vissza kell oda mennem. Június óta nem jártam Busanban, és tudom, hogy, amikor legutóbb ott voltam sírtam, meg védekezően mosolyogtam, mint egy hülye. Rossz emlékeim vannak és félek, hogy megint olyan rossz lesz oda visszamenni.

- Ahj, kicsi! – ölelt magához Jennie, én pedig szorosan a vállába fúrtam a fejemet. – Olyan butuska vagy. Ami ott történt az elmúlt. Nem vagy többé egyedül, és nem is kell, attól félned, hogy megismétlődik az a sok hülyeség, ami, akkor. És végig ott leszünk melletted. Mindannyian. Tae is, Kai is, én is és Kuma is!

Nevetve elhúzódtam tőle és rájöttem, hogy igaza van. Már nem vagyok magányos, és senki nem tehet engem újra azzá. Mikor felköltöztem Szöulba, nem vágytam semmire, csak, arra, hogy többé ne rekesszenek ki és ne érezzem magam egyedül. Nem számítottam rá, hogy közben igazi barátokra és szerelemre lelek. De mégis, miért volt ennyire rossz előérzetem, ha arra gondoltam, hogy átlépem Busan határát?

Pontban nyolc órakkor már a parkolóban pakoltunk be Kai kocsijába, mert feleslegesnek tartottuk, hogy két autóval menjünk el ugyanoda, mind a négyen. A nagyiékkal azt beszéltük meg, hogy dél és egy között érkezünk, de jobbnak tartottuk, ha mihamarabb elindulunk, mert az időjárás jelentés hóvihart mondott és féltünk, ha útközben elkap minket, estére sem érkezünk meg.

- Minden rendben, jagi? – ölelt magához hátulról Taehyung, miután betettem a bőröndömet a csomagtartóba. A nagy ruharéteg miatt alig éreztem őt, de mégis megnyugtatott a közelsége.

- Persze. – fordultam felé mosolyogva és boldogan fogadtam a számra érkező csókot. – Bár jobban örültem volna, ha a nagyiék fél év alatt úgy döntenek, leköltöznek a Jeju szigeti házukba!

- Annak, szerintem mind jobban örültünk volna! – szólt közbe Jennie, miközben kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. – De most beszállás, lefagytak a végtagjaim, pedig csak tíz perce állunk itt!

Taehyung nyomott még egy utolsó puszit a homlokomra, majd beszálltunk a fűtött járműbe. A három órás útra tekintettel, levettem a kabátomat, ahogy mindenki más is. Tae átnyúlva az ülésen, ami közénk esett, összekulcsolta az ujjainkat, hogy érezzem a támogatását. Feljebb csúsztattam magam az ülésen, hogy magam alá húzzam a lábamat, amiről lerúgtam a bokacsizmámat, Taehyung vállára hajtottam a fejemet. Szabad kezével, amivel nem az enyémet fogta cirógatni kezdte az arcomat, én meg szinte meg is feledkeztem, arról, hogy egész éjjel nem aludtam.

- Hyung, izgulsz a nagy családos találkozó miatt? – kérdezte meg Taehyung Kaitól, mire Jennie érdeklődve fordult a barátja felé.

- Nem igazán. Jen, elég nyugodt volt, amikor bemutattam a nővéreméknek, pedig ott kisgyerek is volt. – vont vállat lazán, szemét le sem véve az útról. – Nem neked kellene jobban izgulnod? Végül is mi már egy éve együtt vagyunk.

- Én már találkoztam Kim mamival. – nevetett fel, mire én is és Jennie is kínosan lehajtottuk a fejünket.

- Szerencsére, Kait én ettől a traumától megóvtam! – rázta a fejét Jennie, erősen igyekezve kiverni a fejéből a képet, amikor anya másfél hónapja kijelentette, hogy megint válik. – TaeTae így legalább tudja, hogy csak jobbra számíthat!

- Ez így igaz. – értettem egyet én is. – De márciusban sajnos mindenkinek meg kell ismernie a rémes anyánkat!

December elején kaptuk a meghívót anya legújabb esküvőjére, ahol egy bizonyos Byun Woonam nevű férfival fogja összekötni az életét. Anya egy kis cetliben mellékelte, hogy szeretné, ha az összes barátunkat meghívnánk a nagy lagzira, ami március közepén lesz megtartva a nagyiék Jeju szigeti házában. Meseszerű egy nap lesz az holtbiztos.

Szerencsénkre a hóvihar pont elkerült minket, így fél tizenkettő körül már be is gurultunk a nagyszüleim villájába, amit Kai és Tae is tátott szájjal bámult. Tény, hogy a nagyszüleim elég sok pénzzel vannak megáldva, valószínűleg anyám is ezért lett szerelmes a pénzbe.

- Jennie, Minhee! – köszöntött minket a nagyi hatalmas mosollyal az arcán, nyomában a nagyapánkkal. – Milyen gyönyörűek lettetek! – ölelt magához szorosan, amitől úgy éreztem, hazaérkeztem.

- És milyen fess fiatalemberek kísértek el benneteket! – bólintott elégedetten nagyapa. Taehyung és Kai illedelmesen meghajolt, majd bemutatkozott és kissé megdöbbentek, amikor a nagyi mindkettőjük arcára nyomott egy hatalmas cuppanós puszit.

- Mindjárt szólok a szobalánynak, hogy pakolja be a holmitokat! – karolt belém és Jenniebe nagyi. – De előtte el kell mondanom valamit, aminek nem fogtok örülni...

- Te jó ég, halmeoni, ugye nem vagytok betegek! – kapta Jennie ijedten a szája elé az egyik kezét.

- Jaj, sonnyeo, dehogy vagyunk betegek! – ciccegett nagyi morogva. – Viszont ti, azok lesztek a ma este után. Anyátok vőlegénye valahogy megtudta, hogy nálunk töltitek a karácsonyt és kitalálta, hogy szeretne megismerni benneteket.

- Jaj, ne! – haraptam a számba és a szemem sarkából Taehyungra néztem, aki a nagyapával beszélgetett.

- És magával hozza ő is a két fiát! – húzta el nagyi is a száját, mire megrökönyödve meredtünk rá. – Nagy családos karácsonyi vacsora, juhé! – próbált felvidítani bennünket, de mi sokkosan bámultunk magunk elé. Anya, a vőlegénye és annak a két fia, velünk, meg a barátainkkal. Csodálatos egy este lesz az biztos. És a legkedvesebb meglepetés csak ezután érkezett...

- Szólok is a szobalánynak, hogyha bepakolt utána terítsen meg az ebédhez! – engedte el nagyi a karunkat, majd lehajolva a kisasztalhoz a füléhez emelte a vezetékes telefont. – Youngil kedvesem, kérlek, gyere a nappaliba!

Dermedten, pislogás nélkül szinte fel sem fogtam a nagymamám mondatát. Nem létezik! Egyszerűen nem létezik, hogy a szobalányuk...

És, akkor a cselédfolyosó ajtaja kivágódott és megpillantottam a szőke lányt, akiről soha nem gondoltam volna, hogy a nagyszüleim szobalánya lesz.