- Csinos vagy. - jegyezte meg Taehyung, amikor leadtuk a kabátunkat a ruhatárban.

- Köszönöm. - sóhajtottam megkönnyebbülten. - Nagy dilemma volt eldönteni, hogy mit vegyek fel. - húztam el a számat, miközben összekulcsolva az ujjainkat elindultunk megkeresni Taehyung szüleit.

- Miért? - pillantott le rám fél vigyorral az arcán.

- Mert senki nem tudta, hogy mit kell felvenni egy galéria megnyitóra! - ráztam a fejemet hitetlenül. - Jennie közölte velem, hogy ő is és Kai is túl trógerek, ahhoz, hogy ilyen helyekre járjanak. Lisa szimplán közölte, hogy szerinte vegyem fel a báli ruhámat, Rosé teljesen tanácstalan volt a fiúkat meg nyilván nem kérdeztem meg. Jisoo unni segített végül, mert ő már volt galéria megnyitón.

- Meg kell őt kénem, hogy legközelebb valami olyat adjon rád, amit könnyeb lesz levenni rólad. - hajolt le, hogy a fülembe súghassa a csak ránk tartozó mondatot. Igyekeztem csúnya mosollyal karon csapni őt, de közben a gyomrom ezerrel remegni kezdett a gondolatra, hogy leveszi rólam a ruhámat.

A galériában nyüzsgő, kissé sznob kiöltözött emberek és fekete-fehérbe bújt pincérek járkáltak, akik pezsgővel vagy kaviárral kínáltak bennünket. Be kell, valljam, egy icipicit zavarban voltam a puccos eseménytől és, attól, hogy találkozom Taehyung szüleivel, de próbáltam egyáltalán nem kimutatni, amit éreztem. A képek különösebben nem nyerték el a tetszésemet, valamiért túl modernnek éreztem őket, ahhoz képest, hogy látszólag impresszionista stílusban próbált a művész festeni. Én viszont inkább hatalmas foltoknak láttam őket, amiken egy-egy épület sziluettje látszódott csupán tisztán.

A zsúfolt terem végében pillantotta meg Tae a szüleit, akik egy alacsony, kicsit csámpásan elegáns fiúval beszélgettek.

- Taehyung! - kiáltott oda nekünk az apukája, amikor észrevett bennünket, úgyhogy pár gyorsabb lépéssel eléjük értünk. - És a bájos barátnője.

A szokásos mosolyommal az arcomon néztem fel a tőlem másfél fejjel magasabb férfire, aki szinte kiköpött változata volt a fiának, rövidebb hajjal, idősebb verzióban. Barátságos arckifejezése volt, ami meglepett, hiszen Taehyung szerint egészen komoly üzletember. Ennek ellenére egy jól öltözött apuka képet láttam leginkább benne.

Mellette ott állt a felesége, térdig érő, szűk krémszínű ruhában. Első ránézésre Taehyung anyuka gyönyörű volt, rövidre vágott sötétbarna hajával és aprócska húzott szemeivel. Rendkívül elegánsnak tűnt, és cseppet sem látszott szigorúnak vagy sznobnak, amire valamiért számítottam.

- Apa, anya ő itt a barátnőm Kim Minhee. - engedte el Tae a kezemet és a derekam köré fonta a karjait. Amennyire tudtam meghajoltam, tisztesség tudóan.

- Nagy örülök a találkozásnak. - bólintottam biztosra menve a tiszteletadással.

- Minhee ők itt a szüleim, Park Soomi és Kim Jiwoo. - mutatott a barátom először az anyukájára, majd az apukájára.

- Részünkről a szerencse, Minhee. Örülünk, hogy a fiunk végre talált egy lányt, akit hajlandó bemutatni nekünk! - tettetett felháborodást Tae anyukája, miközben rám mosolygott.

- Igazán? - szaladt vigyorom szélesebbre azonnal. Taehyung az alsó ajkát megnyalva, zavartan lehajtotta a fejét és nem válaszolt.

- Igen, még sosem találkoztunk egy barátnőjével sem. - tette hozzá az apukája is. - Különleges lány vagy ezek szerint, és alig várjuk, hogy jobban megismerjünk.

Éreztem, hogy a zavartól elönti az arcomat a pír, ahogy Tae keze is szorosabban fonódott a derekam köré.

- Ó, igen! Ő itt a művészünk. Chuck. - mutatta be Soomi-ssi a csendesen, zsebre dugott kézzel ácsorgó srácot. A neve hallatán felemelte a fejét, és aprót biccentett. Ránézésre sem tűnt többnek tizenhét évesnél. És bár angol neve volt neki, koreai származású volt, valószínűleg csak művésznevet használt.

- Üdv. - motyogta kelletlenül. - Megyek, megnézem a szendvicseket! - jelentette ki és már el is ment. Soomi-ssi kissé gondterhelten nézett utána, de gyorsan vissza is fordult hozzánk.

- Fiatal művészek, csak a baj van velük. - mosolygott erőltetetten. - Inkább meséljetek ti. Hol nőttél fel, Minhee? Milyen szakra jársz? Szereted a művészetet?

- Anya! - szólt rá Tae, mert látszólag Soomi-ssi még feltett volna nekem pár kérdést. - Ne ijessz rá! Szeretem őt.

- Nincs semmi baj. - simítottam végig a vállán kedvesen, majd az anyukája felé fordultam. - Busanban születtem, ott is nőttem fel. Táncszakra járok és igen, nagyon szeretem a művészetet.

Soomi-ssi szeme felcsillant az utolsó mondatomra, Tae pedig aggódva összenézett az apukájával.

- Gyere, fiam, szerintem hagyjuk őket magukra. - biccentette a fejével balra Jiwoo-ssi. Taehyung nyomott egy puszit a homlokomra, majd követte az édesapját az ételkínálat felé, így kettesben maradtam az anyukájával, aki izgatottan belém karolva elvezetett a festmények felé.

- Na, mi a véleményed Chuck munkájáról? - kérdezte, amikor megálltunk a legnagyobb vászon előtt, amin a Hongdae negyed egyik utcája volt lefestve éjszaka. Leginkább pacákat láttam, meg fekete téglalapokat, amiken kis sárga pontok voltak. „Sietős város" cím állt a kép alatt, de én a sok színes vonalon kívül semmit nem láttam, ami a sietősséget próbálná ábrázolni.

Mit kellene mondanom? Nem szoktam, nem is szeretek hazudni, főleg nem a barátom édesanyjának, de Chuck festményei borzasztóak voltak. Mintha egy általános iskolás gyerek festette volna őket, majd rámondta volna az első művészettörténet órán hallott festészeti stílust.

- Hát - köszörültem meg a torkomat. - Érdekesek.

- Ha, azt akarod mondani, hogy bűn rondák, akkor csak nyugodtan. - kacsintott Soomi-ssi, mire megdöbbenve néztem rá. - Chuck a férjem egyik befektetőjének a fia, aki fizetett egy rakás pénzt, hogy kiállítsuk a „műveit". Mikor megláttam, hogy mik ezek a „művek" legszívesebben közöltem volna, hogy nincs az az isten, ami miatt én ezeket kifüggesztem valahova, de meggyőztek, hogy ne törjem össze egy ifjú álmait. Pedig látod, mennyire érdekli, hogy mindenki miatta van itt. - bökött a fejével a fiú felé, aki éppen a büféasztalnál evett egy nagy, krémes sütit, aminek a fele a fehér ingén landolt.

- Egészen más elképzelése van az impresszionizmusról. - jegyeztem meg újra a kép felé fordulva. - Monet forog a sírjában ma este, nem gondolja?

- Igazad van. - mosolygott büszkén Soomi-ssi. - Okos lány vagy, te Minhee.

Meglepően hamar szót értettünk egymással, és észre sem vettük, hogy egy órája beszélgetünk, addig, amíg a férfiak vissza nem jöttek köreinkbe, hogy kezdődik a megnyitó. Soomi-ssi felkonferálta Chuckot, aki elböfögött egy zsíros papírcetlire írt szöveget, az után mindenki szétszéledt. Sikerült az este során pár szót váltanom Jiwoo-ssivel is, és azt éreztem, mire elérkezett az indulás ideje, hogy Taehyung szülei a szívükbe zártak engem.

- Jagi, a szüleim beléd szerettek! - erősített meg Tae, amikor beszálltunk a kocsiba. - Anyám el van alélva a tudásodtól és közölte velem, hogy el akar téged vinni a Louvreba, mert végre van egy művészetkedvelő a családban, aki ért is a képekhez nem csak bólogat hozzá, mint egy idióta.

- A családban? - rekedt benn a levegőm, mikor rájöttem mit mondott Taehyung. - Szóval családtag vagyok?

- Nem viccelek, amikor azt mondom, egyszer feleségül veszlek. - fordult felém, amíg megálltunk egy piros lámpánál. - Nem hiszem, hogy mostanában, de évek múlva igen. Az első perctől kezdve érzem, hogy más vagy, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Veled nem unalmas egy percem sem, meg tudsz lepni és elvarázsolsz. Akkora szíved, mint senkinek, önzetlen vagy és kalandvágyó. A mosolyoddal rákot lehetne gyógyítani, az intim részekre meg inkább nem térek ki, úgyis tudod, mennyire élvezek veled minden pillanatot. Szerelmes vagyok beléd, és tudom, hogy te vagy életem szerelme, akivel le akarom élni az életemet.

Pislogás nélkül meredtem a barátomra, és fel sem fogtam a hirtelen jött szerelmi vallomását. Nem foglalkozva a ténnyel, hogy dudálnak, mert a lámpa újra zöldre váltott, áthajoltam az ülésen és a lehető legszerelmesebb csókban részesítettem a fiút, akit az életemnél is jobban szerettem.

- Köszönöm, oppa. - fogtam két kezem közé az arcát. - Köszönöm, hogy megváltoztattad az életemet, és megmutattad, hogy milyen szeretve lenni. Köszönöm, hogy melletted többé nem érzem magam egyedül.

- Ha rajtam múlik, jagi, a magányos szót egy életre kitörölheted a szótáradból. - cirógatta meg az almácskáimat édesen. - Örökre veled akarok maradni.

- Ahogy én is veled.

Újra megcsókoltuk egymást, aminek aláfestő zeneként a szöuli éjszaka ideges sofőreinek a dudálása szolgált. Kit érdekelt az, ott akkor? Fontosabb dolgunk is akadt, mint elindulni a zöld lámpánál.