Noel nem volt izgatott, legalábbis próbálta bebeszélni magának. A könyvre koncentrált, de akárhányszor belépett egy osztálytársa, azonnal felnézett, reménykedve, hogy Erik az.

– Khm, kicsit sem feltűnő, amit csinálsz – közölte Anna halkan.

– Tudom – sóhajtotta –, de fogalmam sincs, mire számítsak.

S ahogy ismét az ajtó felé pillantott, betoppant Erik. Kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint pénteken, ezt az is jelezte, hogy mikor észrevette őt, elmosolyodott. Hihetetlenül csodás pillanatnak tűnt, szíve őrült kalapálásba kezdett.

– Jacob hívja Bellát. Bella, jelentkezz! – csettintgetett szemei előtt Anna.

– Mondtam, hogy ne hívj így! – förmedt rá a lányra, s mire visszafordult, osztálytársa már eltűnt. – Láttad?

– Azt az isteni félmosolyt, amit feléd küldött? Hát persze.

– Álmodok? – suttogta szinte remegve, majd fájdalmában karjához kapott. – Ó, köszönöm – nézett a lányra mérgesen, aki csak legyintett.

– Szívesen.

És a nap egyre különösebb lett. Már nem ő volt az, aki Eriket figyelte, hanem a fiú figyelte őt. Órákon néha felpillantott, s észrevette, őt nézi, s ahelyett, hogy elfordította volna fejét, csak halványan elmosolyodott.

A testnevelés pedig vitte a pálmát. Az öltözőben inkább háttal állt a fiúnak, nehogy észrevegye, hogy sóvárogva nézi félmeztelen testét. Óra elején bemelegítettek, aztán a lányok rábeszélték Sanyi bácsit, hadd nézzék a fiúkat játék közben. Ő persze beadta a derekát. Aztán Erik odasietett hozzá, s halkan mondott neki valamit.

– Rendben! – kiáltotta. – Laci, Erik, válasszatok csapatot!

Ez furcsa volt, mert mindig Sanyi bácsi válogatta össze, hogy mindkét csapatba kerüljenek jók, és kevésbé jók is.

– Én Robit választom – szólt a szőke fiú.

– Én Noelt – mondta ki határozottan, mire a teremben megállt a levegő.

– Fiam, nem érünk rá napestig – szólt rá Sanyi bácsi, erre elindult Erik felé. A fiú boldogan mosolygott rá, ő pedig majd' szívrohamot kapott ettől.

Miután meglett a két csapat, s nekikészülődtek a játéknak, Erik odasúgott neki.

– Csak nyugi, menni fog! – veregette meg hátát.

Noel eszébe villant álmodozása, melyben Erik ellen játszott, de az, hogy mellette fog, ráadásul úgy, hogy a fiú maga választja ki, legmerészebb álmaiban sem jutott volna eszébe. Az izgalom befészkelte magát minden egyes porcikájába. Nem volt jó játékos, legtöbbször csak a padról figyelte társait. Ezért is volt furcsa, hogy most köztük lehet.

Jó tanuló volt, túl jó. Biztos volt benne, hogy a többiek strébernek csúfolják a háta mögött, pedig csak szeretett tanulni. Érdekesnek tartotta az élővilágot, a kísérletezést, az idegen nyelveket. Élvezte olvasni a költők verseit, vagy egy-egy jó krimit. A matekot pedig mindig hamar megértette, erről igazán nem tehetett. De talán ezek miatt sem keresték a társaságát, és egyetlen jó barátja is csak Anna volt. Ő pedig megelégedett ezzel. Valakinek mindig a háttérben kell maradnia, hogy mások kitűnhessenek. És ez a valaki Erik volt, na meg Laci, a két kosaras. Az osztály őket szerette, s nem őt, a kosarazás minden volt, míg a legjobb tanulónak lenni semmi.

A játék elkezdődött, s Erik azonnal neki passzolta a labdát, ő pedig dermedten állt, míg Robi a másik csapatból ki nem ragadta a kezei közül. Csapattársai szúrós tekintettel néztek rá, főleg azután, hogy Laci megszerezte az első pontot.

– Semmi baj, csak menj előre, ha elkapod. Rendben? – vigasztalta Erik.

Zavartan bólintott. Hiszen hogyan is teljesíthetne jól, ha a szíve majd kiugrik Erik mellett?

Aztán folytatták. Pár percig nem volt semmi dolga, a többiek remekül játszottak, majd Robi elindult felé. Érezte, hogy nem fogja tudni blokkolni, de jó pontot akart szerezni csapata előtt, így ágaskodni kezdett, mikor a fiú dobáshoz készülődött. Ekkor ellenfele túl nagy erővel csapódott neki, ő elvesztette egyensúlyát, s a földre esett. Sanyi bácsi belefújt sípjába.

– Hé, jól vagy? – jött Erik felsegíteni.

– Persze, semmi baj – veregette meg rövidnadrágját, s közben a földet bámulta.

– Vigyázz jobban magadra!

– Értettem – bólintott.

– De szép volt – mondta, s már szaladt is előre.

Noel elszántsága ekkor a tetőfokára hágott. Mint egy párduc, ugrásra készen várta a labdát. Erik észrevehette ezt, mert át is adta neki, s ő próbált egy hárompontost bedobni. A labda persze lepattant, de csapattársa, mint egy árnyék, úgy suhant el ellenfeleik között, s épp idejében kapta el, s rádobta. Az állás döntetlen lett.

Az idő gyorsan telt, de ezt a fiúk észre se vették. A verseny túl kiegyensúlyozott volt, s Noel tudta, miért. Hiába volt Erik a legjobb, mikor ő maga lerontotta a csapat esélyeit tapasztalatlanságával, ügyetlenségével.

Már fél óra is eltelhetett, mikor látta, hogy Sanyi bácsi nagyon mozgolódik, a lányok feszülten figyeltek rá, várták, mikor bocsátja el őket átöltözni. Tudta, egy-két perc, és vége mindennek. Egyelőre ők álltak vesztésre, s ezt nem akarta hagyni. Gyorsan előre futott, s amint Erik meglátta őt, átadta a labdát. Felugrott, amilyen magasra csak tudott, s a kosár felé dobta.

Pat, pat, pat. A labda elgurult, s Laciék csapata éljenzett. Noel nem akart felnézni, nem akarta látni a szúrós pillantásokat, amelyekből csak egy szót tudna kiolvasni: béna. Lábai felmondták a szolgálatot, s a padlóra csuklott.

– Vesztettünk – suttogta. Hallotta, ahogy Sanyi bácsi elköszön a többiektől, s megdicséri a fiúkat. Aztán egy kezet érzett jobb vállán.

– Ennyitől még nem kell összeroskadni – mosolygott rá Erik. – Ilyenkor szokás felállni, és legközelebb a maximumot nyújtani.

– Igen – bólintott.

– Gyere! – fogta meg karját, s Noelen borzongás futott végig. – Én is sokszor szúrtam el a bedobást, ez még nem a világvége – kuncogott, miután felhúzta.

– De bizonyítani akartam – motyogta.

– Megértelek, velem is ez a helyzet. Minél jobb vagyok, annál többet várnak tőlem, így még többet kell edzenem. Este már hulla fáradtan zuhanok az ágyba – mesélte, miközben az öltöző felé sétáltak.

– És hogy bírod? – nézett rá érdeklődve.

– Nem mondanám, hogy könnyen, hiszen mindig kimerült vagyok, és a tanulás rovására megy, de ha kosarazok, akkor felszabadultnak és boldognak érzem magam, ez kárpótol mindenért.

– Doppingol.

– Igen – bólintott. – Jobb, mint a drog. – Erre Noel szemei kikerekedtek. – Mármint nem drogoztam még, és nem is akarok, csak a kosarazás nem károsítja a szervezetet – vakarta meg fejét zavarában.

– Értem – mosolygott.

Mire az öltözőbe értek, már a fiúk át is öltöztek, s a tantermük felé siettek. Mivel a csengő még nem szólalt meg, így ők ketten nem iparkodtak, szép nyugodtan öltözködtek.

– Máskor is játszhatnál – jegyezte meg Erik, aki épp akkor nézett rá, mikor levette pólóját. Fura fény gyúlt a fiú szemeiben. Egy pillanatra azt hitte, hogy... De nem, az lehetetlen.

– Igen, az jó lenne. Úgyis csiszolni kellene a tudásomon – nevetett fel.

– Eljöhetnél az edzésekre délután – kockáztatta meg.

– Én... – habogott.

– Persze nem kötelező, de a kolisok is el szoktak nézni.

– Nem erről van szó – motyogta, s eszébe jutott, mit szólna ahhoz Anna, ha nem együtt mennének haza. De hiszen mit is szólna, mikor ők nem is egy pár? És most Erikről van szó, ERIKRŐL.

– Talán a barátnőd nem szeretné? – kérdezte a fiú fürkésző tekintettel.

– A barátnőm?

– Anna.

– Ja – sóhajtott. – Ő... – próbálta kinyögni, hogy nem is a barátnője, hanem csak egy jó barát, de aztán beugrott, hogy hogyan is kellene folytatnia a mondatot: ...akivel azért híreszteljük, hogy járunk, nehogy megtudják, hogy én a fiúkat szeretem, vagyis téged, csakis téged. Na azt már nem. – Biztos nem lesz kifogása ellene.

– Akkor jó. Kettőkor kezdünk.

– Ott leszek.

– Remélem is – somolygott, majd elhagyta az öltözőt, Noel pedig szívére tapasztott kézzel ült, nehogy a végén kiugorjon, s a fiú után rohanjon.

Este úgy feküdt az ágyon, mint akit agyonlőttek. Az edzésen alig mozogtak a kosárcsapathoz képest, mégis mozdulni is alig bírt. Nem tudta, hogyan bírja ezt Erik szinte minden nap. De a fő, hogy a közelében lehetett, edzhetett vele, csiszolhatta jónak nem igazán mondható kosaras tudását.

Lefekvés előtt nem álmodozott, csupán újra és újra lepörgette a nap folyamán történteket, melyek kezdtek szebbek lenni, mint az álmai.