Noel a helyén ült, s Annával beszélgetett. Közben persze folyton az ajtót bámulta, hogy mikor érkezik már meg Erik. Minden egyes nap némi félelem járta át ilyenkor, amitől teljesen ostobának érezte magát. Félsz, hogy hiányozni fog, hogy nem láthatja. A hétvégéket kibírta, mert falvak választották el őket, és nem találkozhattak, de a hétköznapok másak, ez az ő ideje. Ekkor élvezheti ki, hogy közel van hozzá, hogy csak fel kell pillantania, és láthatja őt. S ekkor betoppant.

Azt hitte, minden a megszokott mederben fog folyni. Erik leteszi a táskáját az ajtó melletti legelső padra, körül se néz, hanem megy a másik osztályban tanuló kosaras barátjához, Ferihez, ám ehelyett megállt, s Noelre nézett.

A fiú el akarta szakítani tőle a tekintetét, de Erik teljesen megbabonázta.

– Csak én képzelem, vagy ti tényleg egymást bámuljátok? – suttogta Anna.

– Én nem tudok... elszakadni tőle – motyogta, s a következő pillanatban egy nyitott irodalomkönyv termett előtte. Ekkor fellélegzett. – Ez meleg helyzet volt.

– Szó szerint – tette le könyvét a lány. – Mi ütött ma belé? – nézett az első pad felé, de Eriknek már hűlt helyét találta.

– Nem tudom – suttogta értetlenül –, de jobb lesz, ha vigyázok.

– Nyugi, ez még nem a világvége! Különben is, honnan tudná azt? Kivéve, ha ő is olyan – kuncogott.

– Tudod, hogy ez lehetetlen – sóhajtotta, majd fejét padon nyugvó karjaira fektette. – De a szívem még mindig hevesen ver.

A következő órákban próbálta megemberelni magát, s nem nézett a fiúra, de ahogy közelgett az elválás pillanata, nem bírta tovább. Egyre gyorsabban közeledett az utolsó óra vége, s hirtelen az első pad felé pillantott. Erik a falnak döntötte hátát, így nem csak a tanárnőt láthatta, de hátra is tudott nézni, ha akart, s egy szempillantás alatt észrevette, hogy őt figyeli. Tekintetük, ahogy reggel, most is összekapcsolódott, s érezte, nem tud szabadulni. Segítségére a többiek siettek tudtukon kívül, akik a csengő megszólalásakor már alig várták, hogy elhagyják az iskolának nevezett börtönt, s így eltakarták előle a fiút. Ekkor észbe kapott, s pakolni kezdett. Addig nem is nézett fel, míg készen nem állt.

– Add ide a kezed! – suttogta Anna.

– De miért?

– Hogy hatásos kilépőnk legyen – kacsintott rá, s maga után húzta.

Noel szeme sarkából érzékelte, hogy Erik még mindig a helyén ül, s nem lehetett benne biztos, de mintha a bőrén érezte volna a fiú tekintetét. Aztán végre kint voltak, s a varázs megszűnt.

Noel a zuhany alatt állt, s fejét ellepték a gondolatok. Mégis miért, hogyan? Miért nézett rá Erik, mikor két évig szinte szóra se méltatta? Hogyan lehetséges, hogy őt figyelte? Pont őt? Szíve egyre hevesebben vert, s fantáziája ismét meglódult.

A fiú most öltönyben állt előtte. A látvány több volt, mint vérpezsdítő.

– Kérem, forduljon meg! – parancsolt rá. – Meg kell, hogy motozzam.

– Tessék? – nézett rá értetlenül, de nem ellenkezett, megfordult, s engedte, hogy Erik a falnak támassza kezeit. Érezte, ahogy tenyerével karjait tapogatja, majd mellkasát vette célba.

– Csak nyugi! – súgta fülébe, de ettől még izgatottabb lett. A fiú lehelete, ahogy nyakát cirógatja, teste, ahogy szinte hozzásimul... Félt, mégis többet akart. – Lám, lám – mondta komolyan, ám érezni lehetett, hogy élvezi a helyzetet –, itt van valami – s a nadrágon keresztül simogatni kezdte Noel ágyékát.

– Ne! – nyögött fel, miközben megremegett. – Ez nekem túl sok – húzódott hátrébb, s ahogy hozzányomódott a fiúhoz, érezte kemény férfiasságát.

– Érzed, mennyire kívánlak? – sóhajtotta kéjesen. – Te is kívánsz? – ölelte át.

– Igen – motyogta. – Mindennél jobban.

– Akkor ne habozz! – engedte el, s maga felé fordította, majd szájára tapadt. Csókjuk heves volt, szenvedélytől izzott. – Most te jössz – zihálta Erik, miután elváltak ajkaik. – Mondd meg, mit szeretnél!

Noel egy szót sem szólt, helyette ujjaival lágyan megcirógatta a fiú arcát.

– Ezt – motyogta. – Megérinteni, hogy lássam, ez nem egy álom.

– Akkor ne fogd vissza magad! – csókolta meg.

Noel megfogta a nyakkendőt, s próbálta kibontani, de keze meg-megremegett.

– Félsz? – kérdezte a fiú.

– Egy kicsit – vallotta be szemlesütve.

– Mitől? – emelte fel az állát.

– Hogy nem leszek elég jó.

– Bízz jobban magadban! – csókolta homlokon.

– Megpróbálok – mosolygott rá, s a földre ejtette a nyakkendőt, majd nekiállt a gomboknak. Mikor feltárult Erik csupasz felsőteste, megborzongott.

– Tetszik? – kérdezte a fiú mosolyogva.

– Persze – bólintott –, de nekem ez fontosabb – s oda hajolt, ahol érezte szívdobogását, majd csókot nyomott mellkasára. – Szeretnék egyszer ide bejutni – simogatta meg.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte, mire ő felnézett, s szenvedélytől izzó szemek fogadták. – Miért tüzelsz fel még ennél is jobban? – szorította a falhoz, s mohón ajkaira tapadt.

Testük szorosan egymáshoz simult, csupán szusszanásnyi időre távolodtak el egymástól.

– Add a kezed! – súgta a fülébe Erik, s ő engedelmeskedett. – Meglásd, mindkettőnknek jó lesz! – gombolta ki nadrágját, majd Noelét is. Osztálytársa kezét lassan csúsztatni kezdte alsójába, míg sajátját a megszeppent fiúéba. – Ugye tudod, mit kell tenned? – csókolta meg.

– Igen – lehelte, s már bizseregni kezdtek ujjai.

– Fiam, sokáig zuhanyozol még? – hallotta meg apja hangját, melynek hatására a képzeletbeli Erik eltűnt. – Már jóideje bent vagy, nekem meg szükségem lenne a WC-re.

– Egy perc – kiáltotta ki.

– Mondtam anyádnak, hogy csináljunk egy külön WC-t – morgott az ajtó előtt –, de nem, nem, hisz úgyis csak hárman vagyunk, biztos nem lesz rá szükség – utánozta feleségét.

Gyorsan elzárta a csapot, s a törölköző után nyúlt. Férfiassága a WC szó hallatán azonnal lelohadt, pedig olyan sokáig eljutottak. Épp egymást elégítették volna ki. Milyen kár, talán majd legközelebb...

Erik verejtékben úszva ébredt. A síri csendben csak zihálása visszhangzott.

– Már megint – vicsorította. – Már megint ő – szorította ökölbe ujjait, s a holdfény által megvilágított takaróra nézett. Kezét becsúsztatta alá, s alsójába is. Megfogta merev férfiasságát, s izgatni kezdte. – Nem igaz – motyogta –, hogy egy fiú felizgatott. Én nem lehetek homokos. Én a lányokat szeretem. A nagy melleket, a kerek fenekeket – próbált rájuk gondolni, de mindegyre előbukkantak az álombéli képek, s egyre jobban feltüzelték. Még egymáshoz se értek ott lent, máris el tudott volna menni, annyira kívánta. – Noel – sóhajtotta, s a következő pillanatban elélvezett.