András, Erik apja, mosolyogva vezette be Violát a lakásba. Lesegítette kabátját, s a fogasra tette.

– Nem tudom, jó ötlet-e – bizonytalanodott el.

– De szeretném jobban megismerni – mondta a harmincas évei elején járó nő. – Ő az életed része, és talán én is az leszek – ölelte át.

– Már az vagy – csókolta meg. – Rendben van, megnézem a szobájában. Addig foglalj helyet! – ültette le a konyhában, majd Erikhez indult. Már tíz is elmúlt, ilyenkor sose aludt.

Az első kép, ami fogadta, ahogy fia egy fiút ölelve alszik.

– Ez meg mi a fene? – dörrent hangja, mire mindkettőnek kipattantak a szemei.

– Apa? – ült fel Erik, s megdörzsölte szemeit, nem álmodik-e. – Te meg hogy kerülsz ide?

– Ez az én lakásom – kiabálta dühösen. – Ezt meg mire véljem? – nézett Noelre, aki ijedten húzta a takarót fedetlen mellkasára. – Ne mondd, hogy...

– Mit, hogy meleg vagyok?

– Ki ne merd mondani még egyszer! – ordította. – Az én fiam nem lehet buzi! – lépett egyre közelebb, s úgy látszott, mérgében felképeli a fiút.

– Meg akarsz ütni? – nézett rá Erik lekicsinylően. – Hát ennyire nem jelentek neked semmit? A fiad vagyok, de ezt talán már rég elfelejtetted.

– Most meg miről beszélsz? – értetlenkedett.

– Hogy anya halála óta már alig foglalkozol velem – kiáltotta. – Végre van mellettem valaki, aki szeret, és boldoggá tesz, de te még ezt is tönkre akarod tenni? És mi van, ha meleg vagyok? Nem változtam semmit, csupán egy fiú a párom. Tényleg olyan nagy bűn ez? – kelt ki magából. – Nem az a lényeg, hogy boldog vagyok?

András megrökönyödve állt előtte, majd megfordult, s kiviharzott a szobából. Mindketten hallották, ahogy a konyha ajtaját bevágja, majd párat rúg bele.

– Sajnálom, hogy így kellett látnod – ült az asztalnál, s egy doboz sört iszogatott.

– Semmi baj – fogta meg Viola a férfi asztalon nyugvó kezét.

– Majdnem megütöttem – mondta halkan.

– Örökké bántad volna – simogatta.

– Elborult az agyam – sóhajtotta. – Az a fiú... – nem bírta folytatni.

– Elmondjak neked egy családi titkot? – nézett rá melegen. – Emlékszel a bátyámra?

– Aki ügyvéd?

– Igen – bólintott. – Mit gondolsz róla?

– Jóképű, művelt és megnyerő – ismerte be. – Igazából egy senkinek éreztem magam mellette – szűrte fogai között. – Nem értem, hogy miért nem nősült még... – ekkor elakadt. – Csak nem?

– De bizony – bólogatott. – Meleg.

– És ezt el tudtátok fogadni?

– Először nem – komorult el. – Apám kitagadta, mikor megtudta. Már húsz körül járt. Összeköltözött az akkori barátjával, és elvégezte az egyetemet. Mindent úgy ért el, hogy a családja nem volt mellette. Mikor édesapánk meghalt, azonnal hazajött. Anyánk zokogva ölelte át, s kérte, legyen újra a család tagja. Azt hiszem, az évek alatt belenyugodott a dologba, ahogy mi is, hiszen a testvérünk volt, semmi nem változtathatott ezen. Felnőtt ember volt, aki keményen dolgozott, segített, ahol csak tudott. Egy éve hazahozta karácsonyra a barátját.

– És nem féltetted a kislányod? – szólt közbe.

– Mégis mitől? – nevetett fel. – A melegek nem pedofílok. Talán néhány, de nézd csak meg a híreket! Hány apa van, aki megerőszakolja a saját lányát? Vagy hány férfi végzi börtönben, mert kislányokat molesztálnak? Attól, hogy valaki meleg, még nem lesz bűnöző. Nézd meg a fiadat! Ahányszor csak meséltél róla, mindig büszke voltál. Tényleg olyan sokat változott volna a szemedben emiatt?

– Én ezt nem bírom felfogni – temette arcát tenyerébe.

Fél óra múlva a két fiú a konyhában állt, s kívül bátorságot mutatva, ám belül reszketve várták a halálos ítéletet. András vizsla tekintettel figyelte őket, úgy látszott, a nő némileg megnyugtatta, s rávette, beszéljen a fiával.

– Tessék! – mutatott a székre.

– Nem, jobb lesz így – lépett hátrébb Erik, hogy megvédje Noelt, ha kell.

– Nem fogom bántani – mondta halkan.

– Én azért biztosra megyek.

A férfit szíven ütötte, hogy fia ennyire nem bízik benne. De hogyan is tehetné, mikor olyan szörnyen viselkedett vele?

– Először is szeretném bemutatni őt – fogta meg társa kezét. – Ő S. Noel, az osztálytársam, és... a párom.

András arca megrándult, Viola szeretetteljesen mosolygott, ami kissé enyhítette a fagyos légkört.

– Mégis mióta? – szűrte a fogai között, mire Erik elpirult.

– Péntek óta – motyogta.

– Micsoda? – lepődött meg a két felnőtt. – És már itt aludt? – förmedt rá apja.

– Nem tettünk semmi olyat, amire gondolsz, vagy amit szégyellnünk kellene – védekezett. – Különben is, amikor a barátnőim itt voltak, te egy szót sem szóltál, pedig akkor még sokkal fiatalabb voltam.

– Az más – fordította el fejét.

– Már miért lenne? Akár gyereket is csinálhattunk volna tizenhat évesen.

– De én bíztam benned. Tudtam, hogy vigyázol.

– Akkor most miért nem bízol bennem? – nézett rá szomorúan. – Még nem is ismered, máris elítéled – szorította meg Noel kezét. – Tudtad, hogy ő az egyik legokosabb az iskolánkban? Vagy hogy mennyire szeret engem? Hogy felajánlotta, ne találkozzunk többé a sulin kívül, mert nem akarja, hogy utálj engem? Képes lenne lemondani rólam, hogy a családunk egyben maradjon, hogy ne veszítselek el! Fel bírod ezt fogni?! Ő szeret engem, akkor te miért nem?

– Én is szeretlek – háborodott fel.

– Akkor miért nem akarsz elfogadni? A fiad vagyok.

– De ő... – nézett Noelre –, egy fiú.

– És mi a baj vele? Jobban szeret, mint az eddigi barátnőim összesen. Ő nem a kosarast látja bennem, a nagymenőt, a kockahast, hanem ezt – tette a szívére a kezét. – Azt hiszed, neki, vagy nekem könnyű volt elfogadni, hogy így érzünk? Először ijesztő volt, és még csak most kerültünk közel egymáshoz, de úgy érzem, boldogabb vagyok, mint valaha. Mióta anya meghalt, csak egy nagy űr tátongott a szívemben, hiába rejtegettem mindenki elől – mondta könnyektől csillogó szemekkel. – Most végre gyógyulni kezdett, mert ő velem van – aztán elhallgatott, hogy visszafojtsa könnyeit. Utoljára édesanyja temetésén sírt, azóta nem engedte meg magának, s nem most akarta elkezdeni. – Hiszen te is szeretted anyát, nem igaz?

– Persze, hogy szerettem – mondta szomorúan.

– És nem zavart, hogy majdnem kétszer annyit nyomott, mint te?

– Az nem számított – motyogta.

– Mert tiszta szívedből szeretted, és nem foglalkoztál azzal, mit mondanak rólatok.

– Igen – bólintott.

– Akkor hadd tegyem ezt meg én is. Hadd szeressem azt, akiért bármiről lemondanék.

– Ennyire fontos neked? – figyelte Noelt, aki szótlanul állt párja mellett.

– Igen – vágta rá határozottan.

– És te? Még a hangodat sem hallottam.

– Sajnálom – bukott ki belőle. – Sajnálom, hogy gondot okoztam.

– Hm – fürkészte a férfi. – Szóval okos vagy. Kosarazni tudsz?

– Igen, uram – vágta rá, akár egy katona, már csak a tisztelgés hiányzott, s erre a hangulat végre felengedett.

– Nem vagyunk a katonaságban, úgyhogy az uramozást elhagyhatod – enyhült meg kissé.

– Igenis – bólintott.

– Leülnétek végre? – szólt rájuk. – Azt hiszem, még sok mindent meg kell beszélnünk – sóhajtotta, s az asztal alatt megszorította Viola kezét.