Erik ismét felajzva ébredt. Álmában kényeztették, csókolták, kívánták egymást, s akarta a fiút. Többet szeretett volna belőle kapni, sokkal többet. Az egész testét be akarta járni, birtokba venni, egyesülni vele, habár a szíve mélyén még korántsem készült fel erre. Álmában levetkőzte gátlásait, csak a pillanatnak, az élvezeteknek élt, de érezte, a valóságban túlságosan félne megtenni azt, mire lassan mindennél jobban vágyott.

De jobb kedvvel ébredt, mint ahogy lefeküdt. A majdnem csók után se ő, se Noel nem találták magukat. Dobott párat, és nem is tűnt fel annyira, hogy bénázik, mert átadta a labdát másnak, de a fiú folyton elejtette, véletlenül az ellenfélnek dobta... Edzés után beszélni akart vele, azonban szélvészként rohant el, s neki nem volt ereje utána menni.

Nem értett semmit. Látta a vágyat azokban a szemekben, úgy csillogtak, mint az égen a legfényesebb csillagok. Érezte heves szívdobogását, zihálását, ahogy ajkai felé hajolt. De a tekintete teljesen megváltozott, mikor meghallották a többieket. Úgy nézett rá, akár egy űzött vad, vagy akinek pisztolyt szegeznek a halántékához. Félt. És nem ugyanazt tette ő is, habár nem mutatta? Ha meglátják őket, az iskola másnap tőlük visszhangzana, aztán jönne a kiközösítés, a sok beszólogatás, talán tettlegességig fajulna.

Az eszével tudta, hogy melegnek lenni szinte egyenlő egy halálos ítélettel, főleg, ha felvállalja az ember, de a szíve mégis a fiúhoz húzott. Tizenhét éve alatt példamutatóan élt. Nem cigizett, nem drogozott, nem rúgott be, habár egy-két italt lehajtott a bulikon, nem csalta meg barátnőit, nem lopott, nem csalt, hazudni is csak akkor hazudott, mikor már nem látott más lehetőséget. Hitt Istenben, annak ellenére, hogy olyan hamar elvette tőle édesanyját, felnézett apjára, aki ezek után tisztességgel felnevelte, habár sajnos eléggé eltávolodtak egymástól. Nem volt jó tanuló, de nem puskázott csak azért, hogy jobbnak mutassa magát annál, ami. A kosár volt az élete, és ezt a tanárok is megértették. Nem volt feltűnő, nem hordott piercinget, nem festette a haját, talán csak egyre izmosabb testével tűnt ki, ami egyre több lány tekintetét vonzotta, főleg nyáron a strandon, vagy az uszodában, ám ettől nem érezte magát különbnek másoknál.

Viszont jött egy fiú, akire ki tudja, mi okból, két évig szinte fel se figyelt, s egyszer csak belécsapott a villám. És akarta őt. Először csak a testét, hiszen felizgatta, elvette az eszét, de az utóbbi napokban, a hatvankilences rémálom után már kezdett egyre meghittebbé válni a kapcsolatuk, legalábbis álmában. A valóságban pedig végre közeledtek egymás felé apró lépésekkel. Barátkozás volt csupán, de hiszen sok-sok kapcsolat épp így kezdődik, s ahogy ráeszmélt erre, már teljesen biztos volt magában, Noeltől többet akar, mint szimpla szex. Maga mellett akarja tudni, akkor is, ha mások szemében ez bűn, mert ő tudja az igazat, hogy ha két ember feltétel nélkül szereti egymást, az a legcsodálatosabb dolog a világon.

Erik izgatottan ült a padban. A többiek furán néztek rá, hiszen sose jött be korán, az elsők között. A tanulók lassan szállingózni kezdtek, megérkeztek a bejárósok. Ujjaival dobolni kezdett a padon. Aztán meghallotta Anna hangját.

– Hidd el, hogy lassan élni se tudsz majd nélküle – toppant be.

– Én akkor sem szeretem – morogta, majd elhallgatott, ahogy észrevette Eriket.

– Noel – szólt hozzá a fiú –, tudnál nekem segíteni a matek háziban?

Döbbenten állt meg, majd lassan a szemeibe nézett, s a válasz egyértelmű volt.

– Igen.

Letette táskáját, majd esdeklő tekintettel nézett Annára, aki magában csak mosolyogni tudott.

Zaboláznia kellett magát, nehogy remegni kezdjen, mikor helyet foglalt. A házi könnyű volt, legalábbis számára, elmagyarázni annál nehezebb, mivel Erik nem igazán konyított hozzá. Elmondta, hogyan kell az elsőt, szépen levezette, majd a fiút noszogatta, hogy próbálja meg. Vétett egy-két hibát, de aztán megtalálta a megoldást, a harmadik már könnyebben ment.

– Köszönöm – nézett rá hálásan.

– Semmiség – motyogta, majd lesütötte szemeit. – Szívesen tettem.

– Tényleg?

– Hát persze – kapta fel fejét.

– Örülök – mosolyodott el. – Délután jössz edzésre?

– Nem tudom – komorodott el.

– Én nagyon örülnék – suttogta.

Tekintetük összekapcsolódott, s a körülöttük lévő világ kezdett elhomályosulni. Noel kezdte azt érezni, mint angolórán, vagy az öltözőben, hogy a fiú meg akarja csókolni, s mit sem bizonyított ez jobban, mint hogy közeledni kezdett felé.

– Nem megyünk át gyorsan a boltba venni egy kis nasit? – húzta hátra Anna barátját, mire a két fiú közötti kapcsolat megszakadt, s zavartan eszméltek rá, hogy az iskolában vannak, az osztálytermükben, s épp arra készültek, hogy a fél osztály előtt megcsókolják egymást.

– Persze, megyek – állt fel, s a fogashoz ment, hogy leakassza kabátját, így nem láthatta, hogy legjobb barátnője, és a fiú, akit szeret, ellenséges tekintettel méregetik egymást.

– Utál – mondta Anna, miközben egy zacskó chipset vett le a polcról.

– Ezt meg honnan veszed?

– Az előbb úgy nézett rám, mint a véres ingre – duzzogott. – Mintha nem nekem köszönhetnétek, hogy nem buktatok le.

– Még egyszer ezer hálám – sóhajtotta.

– Semmiség – legyintett. – De óvatosabbak is lehetnétek. Nem épp az osztály előtt kellene ilyen dolgokat csinálni.

– Tudom, de minden olyan gyorsan történik, nem tudok lépést tartani. Két évig csak álmodoztam róla, most meg másfél hét alatt odáig jutottunk, hogy ha végre egy nyugodt helyen lehetnénk, elcsattanhatna az első csókunk. Uramisten! – képedt el.

– Mi az? – nézett rá Anna érdeklődve.

– Ez nem álom.

– Nem, nem az.

– Akar engem? – kérdezte kétkedve. – Tényleg akar?

– Úgy látszik – mosolyodott el a lány. – Neked pedig fel kell majd világosítanod őt, mielőtt legyilkol engem a tekintetével.

– Valljak színt neki? – motyogta zavartan. – Erre még nem állok készen.

– Ne is foglalkozz vele – gúnyolódott –, de napról napra jobban látszik, hogy mennyire odavagy érte. Ami meg őt illeti, már nem csak bámul téged, de a szádra pályázik, és nem épp a legdiszkrétebb módon.

– De ha elmondom, mit érzek, már nem vonhatom vissza. Ha ezek után visszautasít...

– Te és az a féktelen optimizmusod – sóhajtotta, majd a pénztár felé húzta.

Az edzés korántsem volt olyan rossz, mint előző nap. Erikkel nem kerültek közelebb egymáshoz, de titkos pillantásokat váltottak. Utolsónak hagyták el az öltözőt. Noel búcsúzkodni akart az iskola kapujában, de furcsamód osztálytársa nem tágított.

– Elkísérlek, úgyis erre megyek haza – mondta halkan.

– Tényleg? – lepődött meg, hiszen úgy tudta, épp a másik irányban lakik.

– Nem – motyogta –, csak kellett egy kifogás, hogy veled mehessek.

– Erre semmi szükség – szólt rá határozottan. – Ha velem akarsz jönni, csak gyere.

– Nem zavar?

– Cseppet sem. Szívesen vagyok veled.

Erik hirtelen elmosolyodott, mire Noel szíve hevesebben kezdett el verni.

– Akkor ugyanabban a cipőben járunk, én is így vagyok ezzel – indult el az állomás felé. Noel izgalomtól remegve követte.

– Messze laksz? – kérdezte Erik.

– Csak pár megálló – válaszolta.

– Nem lett volna jobb a koliban? – nézett rá fürkészően.

– Nem – ingatta fejét. – Nem igazán szeretem a gondolatot, hogy ismeretlen emberekkel éljek egy szobában.

– De később megismerted volna őket – mosolygott.

– Tudom, csak... – ráncolta össze homlokát.

– Jobban szeretsz egyedül lenni – fejezte be a mondatot a fiú.

– Igen! – bólintott.

– Szóval te is egyke vagy – kuncogott.

– Ühüm.

– Én is, szóval tudom, mire gondolsz. Szeretek társaságban lenni, vagy a csapattal, de ugyanúgy szeretek egyedül is lenni. Nem zavar, ha apa nincs otthon a hétvégén. Elfoglalom magam.

– De biztos hiányzik neked – mondta halkan.

– Igen – sóhajtotta. – Örülnék, ha több időt töltene velem, mielőtt elmegyek továbbtanulni.

– Dolgozik?

– Nem, barátnő... – komorult el.

– Sajnálom, hogy felhoztam – motyogta.

– Semmi baj – mosolyodott el. – Jó valakinek elmondani. Mindenki azt hiszi, hogy milyen boldog vagyok, mert azt mutatom, közben meg...

– Hiányzik anyukád – tapintott rá a lényegre.

– Igen – helyeselt. – Nagyon szerettem őt. Öt éve halt meg, és még mindig olyan, mintha csak tegnap történt volna.

– Apukáddal nem beszélsz erről?

– Nem. Tudod, ő az a magában szenvedős típus, és az évek alatt, azt hiszem, hasonlóvá váltam. De ő tovább tudott lépni.

– Haragszol rá emiatt?

Erik hirtelen megállt, s meredten nézett Noelre.

– Valami rosszat mondtam? – ijedt meg.

– Nem – kuncogott –, azt hiszem, fején találtad a szöget. Talán tényleg haragszom rá amiatt, hogy elfelejti anyát.

– Szerintem sose fogja. Akit tiszta szívből szeretünk, az örökre itt marad – tette kezét mellkasára. – A továbblépés nem feltétlenül jelenti azt, hogy elfelejtjük a szeretteinket, csak megtanulunk élni a hiányukkal, hiszen ők is ezt akarják.

– Igen, talán tényleg így van.

Fél perc múlva már az állomás előtt álltak.

– Hát... jó volt beszélgetni – mondta Erik.

– Igen – bólintott –, szerintem is.

– Talán holnap megismételhetnénk – motyogta.

– Örülnék neki – bukott ki Noelből.

– Remek. Akkor jó utat! – köszönt el.

– Meglesz – gondolta szinte fülig pirulva.

Noel nem tudta lehunyni a szemeit. Olyan izgatott volt, hogy legszívesebben megcsinált volna ezer felülést, vagy fekvőtámaszt. Még enni is alig tudott, szülei hiába unszolták. A tanulás sem érdekelte annyira, mint általában. Valahogy minden eltörpült amellett, hogy másnap is kettesben fognak sétálni az állomás felé.

Ahogy a fiúra gondolt, elkacagta magát. Két évig álmodozott róla, képzeletében megannyi dolgot csináltak, de egyik sem érhetett a valóság nyomába. Erik barátkozott vele, megosztott egy számára fájó dolgot, és megkapta tőle azt a figyelmet, amire mindig is áhítozott. És ezzel nem érhetett fel egyetlen éjszaka sem, mikor a fiúra gondolva kiverte magának. Álmodozásaiban jó érzés volt vele lenni, hiszen azt csináltak, amit csak akart, de utána mindig ki kellett nyitnia a szemeit, és az egész szertefoszlott. Megérkezett abba a valóságba, amelyben ő egy senki Erik számára. De most végre közelebb kerültek egymáshoz. Csupán milliméterekkel, de mégis közelebb, és ettől kimondhatatlanul boldog volt.

Már nem akart fantáziálni, csak felidézte az aznap történteket, ahogy a fiú ránézett, rámosolygott, és az ezredik ilyen emlékkép után végre elaludt, fülig érő szájjal.