Noel a 11. B osztály tantermében a középső padsor utolsó padjában ült legrégebbi barátnőjével, Annával. A lány vidáman csevegett arról, hogy végre sikerült megértenie a matekfeladatokat, úgyhogy a dolgozata majd biztos nem kettes alá lesz kétszer aláhúzva. Fülével hallotta, amit mond, magában nyugtázta is, hiszen hümmögött egyet, de szemei már hosszú másodpercek óta csak őt figyelték. Erik.

Barna hajába nedves tincsek vegyültek, ahogy mindig tornaóra után. A fiú a kosárcsapatba tartozott, s Sanyi bácsi, a testneveléstanár őt és Lacit edzette, hogy minél jobb formába lendüljenek a következő hónapban megrendezett kosárbajnokságra.

Ezt minden évben megrendezték. Az iskolájukon kívül még hét képviseltette magát a környező városokból. S a győztes csapat szerepelhetett a helyi lapban. Másnak talán nem nagy dicsőség, de Noel tudta, érezte, hogy Eriknek ez mindennél fontosabb, ugyanis ő, aki habár sosem dicsekedett ezzel, matekversenyekre járt. Át tudta érezni az izgalmat, a verseny hangulatát, a győzni akarást, a vágyat, hogy büszkék legyenek rá. Erikre pedig mindenki az volt. A kosarazást az egész iskola szerette, ám a matekot... Eredményeit egyedül szülei, Anna és a matektanárnő értékelte.

– Ha tovább bámulod – suttogta Anna –, még a végén rájönnek, hogyan érzel iránta. – Noel azonnal észbe kapott.

– Megint elbambultam – motyogta. – Már negyedszer a héten, és még csak hétfő van – sütötte le szemeit.

– Nyugi, senki se vett észre – paskolta meg vállát, majd átölelte. – És, még ha észre is veszik – súgta fülébe –, míg azt hiszik, járunk, eszükbe se fog jutni, hogy meleg vagy.

Aprót biccentett. Anna volt az ő legfőbb támasza. Egy faluban éltek, sőt egy utcában. Ha nincs Hetti néni háza, talán szomszédok is lehettek volna. Hatévesen költöztek le a fővárosból édesanyja szülőfalujába, mivel nem bírta az ottani levegőt, s az orvos ezt javasolta neki. A nagyi háza, Isten nyugosztalja, már két éve porosodott lakó nélkül, így megszületett a döntés, s elkezdték falusi életüket. Anyjának nem volt furcsa, hiszen tizennyolcadik életévéig itt élt, csupán tizenkét évet töltött a fővárosban, de apja elég nehezen viselte. Ő szerette a nyüzsgést, az autók zaját, a barátait, de mindennél jobban szerette feleségét, akiért képes volt mindenről lemondani.

Annával az iskola első osztályában ismerkedett meg. Végtelenül kedves volt, nem kényeskedett, ahogy a többi lány, s főleg a fiúk társaságát kereste. Aztán megtudták, hogy szinte szomszédok, és onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Tíz év szoros barátság, talán sokan csak álmodoznak erről.

Anna volt az, aki első pillanattól kezdve, amint félénken kijelentette, „Azt hiszem, én a fiúkat szeretem.", elfogadta őt, aki titokban olyan újságokat hozott neki, melyben meztelen férfiak voltak, s aki biztosította, ettől nem dől össze a világ. Neki elmondhatta a titkait, a félelmeit, a vágyait, s furcsa módon nem szégyellte, előtte nem. Talán, ha nincs Erik, s nem jön rá, meleg, feleségül kérte volna, mert nála jobb társra aligha találna.

A tanárnő, akár a macskanő, hangtalanul belibbent, nem szólt egy szót sem, könyveit letette az asztalra, s mikor az osztály végre elcsendesedett, kinyitotta szemeit, s kimondta a halálos ítéletet.

– Ma röpdolgozat!

– Azt hiszem, sikerült – trillázott az úton Anna. – Megcsináltam, megcsináltam.

– Ügyes vagy – ölelte magához Noel.

– De nem akarok előre inni a medve bőrére – fintorodott el. – Emlékszel, mikor általánosban biztos voltam abban, hogy Zoli felkér táncolni az utolsó bulin, mert folyton engem bámult? Aztán meg odajött, hogy megkérjen, szóljak az érdekében Bettinél. Ilyen égést – sóhajtotta. – Tényleg ilyen csúnya lennék?

– Dehogy – nyomott barackot a fejére. – Te gyönyörű vagy.

– Még el is hinném, ha hetero lennél – öltötte ki nyelvét, majd megpuszilta. – Szeretlek.

– Én is szeretlek – mosolyodott el.

A vonaton csupán ketten ültek a fülkében. A táj csakúgy elsuhant ablakuk előtt.

– Szóval, mikor lépsz már valamit? – kérdezte Anna.

– Tudod, hogy nem tehetem. Ő nem meleg – sóhajtotta. – Láttad a barátnőit, egytől egyig csinibabák voltak. Nem hiszem, hogy lecserélné azt az életmódot az enyémre.

– De ő nem olyan – próbálta meggyőzni. – Hiszen csak azért jártak vele azok az agyonsminkelt manökenlidércek, mert Erik jól néz ki, menő, és egyre sikeresebb, hisz az egész suli ismeri. Azt hiszed, hogy velük el tudna beszélgetni a számítógépes játékokról, vagy a kosarazásról?

– Hát ez az! – fakadt ki. – Velük nem beszélget, hanem... – pirult el hirtelen. – És ez bőven elég neki.

– Talán mégsem, hiszen most is egyedül van. Hidd el, előbb-utóbb mindenki a szerelmet kezdi el keresni, nem csak a szexet.

– Még ha így is lesz, én sose adhatnék meg neki olyan dolgokat, mint amit azok a lányok. Nincsenek nagy melleim.

– Na és? Nekem tán vannak? – mutatott lapos felsőjére. – Engem is zavar – nézett ki az ablakon –, de ha valaki csak azért nem szeret, mert nincsenek lufi melleim, akkor adieu – intett színpadiasan, mire Noel nevetni kezdett.

– Ilyenkor sajnálom, hogy meleg vagyok.

– Vagy hogy én lány.

– Igen – morzsolta el kibuggyanó könnycseppjeit. – Egy másik életben talán házasok voltunk.

– Csak lassan a testtel, uram – kezdett el játszani, akár egy díva. – Maga el akar engem csábítani? – mire barátja hahotázásban tört ki. – A feltételeim egy kastély, limuzin sofőrrel, legalább tíz inas, akik lesik minden kívánságomat. Továbbá...

– Ne, ne! – fogta hasát, s próbált lenyugodni. – Nem bírom tovább! – nevetett.

– Hmpf, most megkegyelmezek. De ne feledje, ha el akar venni, vannak igényeim – azzal színpadiasan bal vállára dobta sálját, s elterült az ülésen. – Adieu.

– Te aztán tehetséges vagy – vigyorgott még mindig.

– Ezt mondd a szüleimnek! – sóhajtotta. – Hallani sem akarnak arról, hogy színésznő legyek.

– Én támogatni foglak – kacsintott rá.

– Ezt el is vártam – öltötte ki nyelvét, majd lehunyta szemeit, s feje megtelt színésznői álmaival, Noel pedig újra felidézte a matekóra előtti képet, melyről tudta, este segíteni fog, hogy könnyítsen magán.

Mikor hazaért, szülei már otthon voltak. Édesanyja énekelt, ezen elcsodálkozott, hiszen ritkán láthatta ilyen boldognak. A hétköznapokat általában gondok itatták át. Apja is mosolygott rá, s egy „Szervusz, fiam"-mal üdvözölte. Kezdte az egészet nagyon, de nagyon furcsállni. Felment megírni a leckét, majd mikor vacsorához készülődtek, meglepve vette észre, hogy Anna is az asztalnál ül.

– Te meg? – formálta ajkaival a szavakat, de a lány csak legyintett, s édesanyja eléjük tette a húslevest.

– Jó étvágyat! – mosolyodott el.

A második is a kedvence volt, káposztástészta. Tanácstalanul nézett a lányra, de ő nem törődött ezzel, jóízűen falatozott. Mikor végeztek, épp fel akart állni, de édesanyja rászólt, hogy a desszert még hátravan, aztán hirtelen minden elsötétült.

– Elment az áram? – kérdezte, majd meglátta, hogy édesanyja gyertyákkal teli tortát hoz be a konyhából, aztán énekelni kezdtek. Ledöbbent. Mióta elkezdődött az iskola, csak két dologra tudott gondolni, a tanulásra és Erikre. Az, hogy lassan betölti a tizenhetet, eszébe se jutott. Osztálytársai nem is tudták, vagy ha igen, nem foglalkoztak vele, Anna pedig, úgy látszik, jól összejátszott szüleivel.

Miután anyja letette elé a tortát, barátnője odahajolt hozzá, s a fülébe súgott.

– Úgy vigyázz, hogy ezek különleges gyertyák! Ha elfújod őket, teljesíteni fogják egy kívánságod. Úgyhogy csak okosan.

Noel elmosolyodott. Bárcsak hihetne ebben, de az utóbbi két évben ugyanazt kérte, s eddig még nem teljesült.

– Gyerünk, fiam! – noszogatta apja. – Mindjárt leégnek.

A fiú nagy levegőt vett, s miközben elfújta őket, arra az egy személyre gondolt, akit már két éve viszonzatlanul szeretett.

Szüleitől megkapta élete első mobiltelefonját. Igazából sosem akart, hiszen senki nem hívta az otthonin se, Annához pedig mindig át tudott surranni, ha beszélni akart vele, de szülei ragaszkodtak hozzá, hiszen lassan egyetemre megy, és így mégiscsak könnyebben tudják majd tartani a kapcsolatot. Nem akarta megbántani őket azzal, hogy a számítógépen akár ingyen is beszélhetnek, szó nélkül elfogadta és megköszönte.

Anna ajándékát csak a szobájában bontotta ki, ahogy a lány kérte. Egy fényképet kapott, melyről alig lehetett észrevenni, hogy photoshoppolva van, s melyen ő és Erik egymás mellett állnak, a fiú bal karját átveti az ő vállán, s mosolyog. Az igazi kép az egyik kosárbajnokság után készülhetett, ami pedig saját magát illeti, fogalma sem volt, Anna honnan szerezte a kosármezes képet róla. Ahogy hosszan nézegette, el kellett ismernie, nem is néz ki olyan rosszul a fiú mellett, habár egy fejjel alacsonyabb volt nála, s a kinézete is enyhén átlagos volt. De örült az ajándéknak, hiszen tudta, egy ilyen kép sosem készülhetne róluk.

Miután kigyönyörködte magát benne, leoltotta a lámpát, s lefeküdt az ágyra. A szobában sötétség uralkodott, csupán a félhold apró sugarai világítottak be. Ujjai önálló életre keltek, mikor eszébe jutott Erik, izgatottsága tornaóra előtt, lelkesedése kosárra dobás közben. Lágyan megsimogatta nadrágját, melyben kezdett ébredezni férfiassága, aztán szabadjára engedte fantáziáját.

Erik nem messze állt tőle kosaras mezében. Kezében egy félliteres üveget tartott, melynek tartalmát lassan, akár egy lassított jelenet egy filmben, magára öntötte. Noel szája kiszáradt, ereiben lüktetett a vér. Aztán a fiú levette felsőjét.

– Túl meleg van – lépett egyre közelebb, s a végén a falnak nyomta őt. Tekintetük egymásba kapcsolódott, majd Erik hihetetlen dolgot művelt. Megcsókolta.

– Érints meg! – súgta a fülébe érzékien, ahogy alul nekidörgölőzött. Megfogta kezét, s enyhén izmos mellkasához érintette. – Gyerünk!

Noel ügyetlenül simogatni kezdte, még tapasztalatlan volt ezen a téren.

– Így jó! – lehelte Erik. – Kicsit lejjebb is. – Erre kockás hasfalához ért. A fiú hirtelen csókolgatni kezdte a nyakát, mire ő ledermedt. – Ne hagyd abba! – sóhajtotta, de Noel keze remegett az izgalomtól, teste szinte kővé vált a sokktól. Erik ezt figyelembe se vette, megfogta a fiú ujjait, s lejjebb csúsztatta. – Érzed, mennyire kívánlak? – suttogta, majd ő is hozzáért Noelhez. – És te is kívánsz engem, nem igaz?

– De – bukott ki belőle –, kívánlak.

– Akkor érints meg itt! – s osztálytársa Noel kezét becsúsztatta rövidnadrágjába.

– Kincsem, mehetsz fürödni – kopogtatott az ajtón Natália, Noel édesanyja.

– Máris megyek – próbált higgadtan válaszolni, habár bármelyik pillanatban beléphetett anyja, felkapcsolhatta a villanyt, s megláthatta, ahogy épp kiveri magának. De nem tette. A következő pillanatban már ott sem volt, Noel pedig mélyeket lélegezve próbált lenyugodni. Anyja a frászt hozta rá, s épp a legjobb résznél szakította félbe, micsoda pech. De majd legközelebb...

Öt perc múlva már a zuhany alatt állt, s lemosta magáról perverz gondolatait.

Erik szemei kipattantak, szinte kapkodta a levegőt. Érezte, ahogy ágyéka megfeszül.

– Nem lehet – suttogta. – Én nem vagyok buzi.

S ahogy ezt kimondta, ismét előjöttek a képek álmából. Az egyik osztálytársa állt előtte, úgy nézett rá, ahogy a lányok szoktak, mikor kívánják őt, ő pedig nem tudott ellenállni azoknak az égszínkék szemeknek. Kérte, hogy simogassa, és jólesett neki, habár voltbarátnői sokkal tapasztaltabbak voltak. És a legrosszabb, hogy kívánta őt, a csókját, a testét, hogy érintse meg... lent. Már épp sikerült volna, mikor felébredt.

Egyszerre fogta el a hányinger és a kéjes izgalom. Egy fiút kívánt, egy fiút...

– Én nem vagyok homokos – motyogta, ahogy oldalára fordult, s próbálta figyelmen kívül hagyni, mennyire fel van ajzva. – Csak egy rossz álom volt – ásította. – Csak egy nagyon rossz álom.

Aztán pár percen belül újra elaludt.