∘✩ 15 ✩∘

A telefonom lemerült, így fogalmam sincs, mennyi az idő, bár a konyhában ég a villany, ezért, gondolom, olyan késő még nem lehet. Lerúgom a cipőm, és megkönnyebbült sóhajt hallatok. Épségben hazajutottam, és az eszetlen piálásomnak csupán az lett a következménye, hogy elhagytam a kabátomat. Na meg a legjobb barátnőmet.

Düh tombol bennem, és keveredik a fájdalommal, amikor eszembe jut a buliban látott, asztal tetején zajló jelenet. Violet. Sam. A csók. És a csókban lévő szenvedély.

Sikítanék és csapkodnék, de túl késő van ahhoz, hogy zajongjak. A táskám továbbra is a vállamon van – feldúltan hajítom a helyiség túlsó végébe. Törni-zúzni van kedvem, tombolni és közben zokogni, minden fájdalmat kiadni magamból, hogy a végén ne érezzek semmit.

Már soha többé nem akarok érezni semmit.

– Diana? – Anyu lép ki a konyhából, köpenyben van, kezében egy bögrét szorongat. – Milyen volt az estéd? – érdeklődik, de a fejemet rázom, és könnyek gyűlnek a szemembe. – Mi történt? – Közelebb lép, tekintetébe aggodalom vegyül.

– Semmi – nyögöm ki, és bár utálok anyunak hazudni, mégsem tudom rávenni magam, hogy elmondjam neki, mi történt. – Csak... elhagytam a kabátom. A buliban maradt.

– Majd a házigazdánál érdeklődsz, hogy nem látta-e, jó?

– Azt sem tudom, ki szervezte a bulit – sóhajtok lemondóan. – Elmegyek aludni.

Anyu bólint, és megsimítja a karom.

– Ha meg nem lesz meg, az sem baj. Majd veszünk másikat, emiatt igazán nem kell sírnod – nyugtat lágy hangon.

– Nagyon szerettem azt a kabátot – motyogom a padlót pásztázva, miközben már azt sem tudom, miről beszélek egyáltalán. A ruhadarabról vagy... bizonyos személyekről.

Elsétálok anyu mellett, gyorsan kezet mosok a fürdőben, majd a szobámba sietek, és kulcsra zárom az ajtót. Egészen eddig a pillanatig tudom magam tartani, de így, hogy zárt ajtók mögött vagyok egymagamban, már nem. Az ágyamra dőlök, magamra húzom a paplant, és lehunyom a szemem. A könnyeket várom, amik lassan érkeznek, és fájdalmasan csorognak végig az arcomon. Szúró fájdalmat érzek a mellkasomban, mintha valaki késsel bökdösne belülről. Légszomjam van, levegő után kapkodom, és ég a szemem a könnyektől.

Még soha sem éreztem magam ennyire meggyötörve a saját lelkem által.

✧

Elnyomhat az álom, mert hajnali négykor riadok fel. Kiszáradt a szám, és elfeküdtem a karom, mert végig a fejem alatt volt. A csuklómat masszírozva állok fel, és egy ásítást elnyomva indulok a fürdőbe. Csak most jut eszembe, hogy még le sem zuhanyoztam.

Kibújok a vörös ruhámból, és a földre dobva néhány másodpercig a szatént bámulom. Halványan érzem rajta az alkohol és a könnyek szagát. Összefacsarodik a szívem, ha belegondolok, hogy már soha nem fogom tudni úgy felvenni, hogy ne jusson róla eszembe ez a borzalmas este.

Bár késő van – vagy éppenséggel korán –, nem tűzöm fel a hajam, hanem hagyom, hogy a víz teljesen eláztassa tincseimet. A zuhanyrózsa alatt állva, lehunyt szemmel élvezem a cseppeket az arcomon, a vízcsobogás zaja elnyomja a belső, önmarcangoló hangomat. Mintha a zuhanyfülke lenne az egyetlen hely, ahova el tudok menekülni a világ elől. Az üveg bepárásodik, elmosódik előttem a helyiség, és olyan érzetet kelt, mintha csak én léteznék a csobogó víz közepette.

Végzek a zuhannyal, és egy törölközőbe csavarom a testem, a hajam vizes tincsekbe tapadva omlik a vállamra. Egy fésűt megragadva szépen kifésülöm a fürtöket, majd pizsamába bújok, és fogat mosok. A tükörképemet bámulom, megrémiszt a sápadt arcú, kisírt szemű lány látványa. Mintha nem is magamat nézném, hanem valaki mást, aki az én bőrömbe bújva a lehető legrosszabb énjét mutatná. Megremeg a gyomrom, és elkapom a fejem – érzem, hogy újból a sírás határán állok. Gyorsan visszasietek a szobámba, és egy gyors szellőztetés után ágyba bújok, de nem tudok visszaaludni. Az agyam minden erőfeszítésem ellenére is az este történteken kattog, mindazon, aminek a bulin a szemtanúja voltam. Elárulva és becsapva érzem magam, naivnak és ostobának, hiszékenynek és átverhetőnek. Gyanútlan voltam, és mert valahogyan túléltem a szakítást, úgy gondoltam, Violet mellettem áll, és fogja a kezem a nehéz pillanatokban.

De nem a kezemet fogta, sokkal inkább a kést, amivel aztán jó mélyen hátba szúrt.

✧

Egy ismeretlen ház nappalijában ücsörgök, a helyiségben egy hatalmas kanapé foglal helyet. Az ülőalkalmatosság kör alakban van elhelyezve, egy kis fekete dohányzóasztalt fog közre. Nincs sok ember, a többséget még ismerem is – évfolyamtársaim vagy a felsőbb osztályokba járók alkotják a vendégsereget.

Egy fiú ölében ülök, és bármennyire is hátra akarnék fordulni, hogy lássam, ki az, egyszerűen képtelen vagyok rá. A kezemben egy pohár pezsgőt tartok, és valamin hangosan felnevetek, amit a velem szemben ülők mondanak. Szürreálisnak hat az egész helyzet, de jól érzem magam benne, és jelenleg csak ez számít.

Hő sugárzik a fiú testéből, kellemes burokba von engem. A mellkasának dőlök, és félig lehunyt szemmel élvezem, ahogyan ujjaival a derekamat cirógatja, miközben a mellettünk ülő sráccal társalog valamiről. Ellazít az érintése, mély baritonja lágy muzsika füleimnek – habár szavait nem tudom kivenni. Olyan ez a pillanat, akár egy massza: néha a felszínre kerül belőle valami, majd eltűnik a többi közt. Mégsem zavar, hogy olyan átláthatatlan az egész, mert kellemes, euforikus nyugalom tölt el. A fejemben nem zakatolnak a gondolatok, a szívem nem ver hevesen, és bár körülöttem nagy a hangzavar, mégis egy csönddel teli burokban érzem magam, amibe csak az ő érintése és hangja szűrődik be.

És csupán ez a kettő az, ami ebben a pillanatban számít.

✧

Hangzavarra riadok fel. Kábán fordulok az oldalamra az ágyamban, miközben megpróbálok rájönni, mi is ébresztett fel reggel fél nyolckor úgy, hogy négy után mentem el ismét aludni.

A beszélgetés – inkább veszekedés – zaja kintről szűrődik be a szobámba, és darabokra töri az idilli reggelt.

Kissé idegesen állok fel, és egy hatalmas ásítást követően az ajtóhoz botorkálok. Csupán aludni szeretnék egy jót a hétvégén, de úgy tűnik, valakinek más tervei vannak...

– Anyu! – kiáltok fel.

A szobaajtóban megtorpanva őt pillantom meg először. A nappaliban áll, arcát könnyek csíkozzák, a haja kócos kontyban ül a feje tetején. Körülötte a földön cserepek hevernek szanaszét – az egyik kedvenc bögréjének maradványai azok. Annak a bögrének, amit még akkor kapott aputól, amikor jártak – egy közös kép volt a porcelánra nyomtatva.

– Menj a szobádba, Diana! – ripakodik rám, de a hangja inkább kétségbeesett, mint dühös. – Most!

– Mi történt? – döbbenek le.

Még sosem láttam őt ennyire kiakadni. A szája széle megremeg, és idegesen megtörli az arcát. Egy pillanatra megszédül, de még mielőtt odaléphetnék hozzá, megkapaszkodik a kanapéban, és visszanyeri az egyensúlyát.

– Anyu... – pislogok ijedten –, jól vagy? Nincs szükséged...

– Menj. A. Szobádba. – A hangja hideg és vészjósló, keveredve egy cseppnyi félelemmel. Mély levegőt vesz, és egy pillanatra lehunyja a szemét. – Kérlek, drágám. Minden rendben van. Csak egy kicsit kiborultam, és...

– Mi történt?

Megrázza a fejét, de én makacsul folytatom.

– Anyu! Mi folyik itt? Miért...

Ijedtség költözik a tekintetébe, ahogyan mögém pillant, mire azonnal megfordulok: apu lép ki a szobából teljesen felöltözve. Komor arckifejezéssel mered ránk, maga mögött egy bőröndöt vonszol.

– Apu...?

Végleg elveszítem a fonalat. Kétségbeesetten meredek egyikről a másikra, hátha valamelyikük megszán egy kis magyarázattal, de nem foglalkoznak velem. Egymásra bámulnak, tekintetük kifejezéstelen és mégis tele van kimondatlan gondolatokkal. Pár másodpercig tart ez a farkasszemezés, majd apu kikerül, és a kabátját felkapva kisétál a házból. Anyu maga elé mered, utána sem bámul – már-már azt hiszem, sokkot kapott. Akkor tér csak magához, amikor kint felberreg az autó motorja: a hangok alapján apu kitolat a garázsból, kifordul az utcára, majd elhal a motorzúgás.

Elment.

Miért ment el?

– Anyu, kérlek...

Üveges az arca, és úgy tűnik, a szavaim el sem jutnak a tudatáig. Merev léptekkel a kanapéhoz sétál, leül, és a tenyerébe temeti az arcát. Halkan felsír, bennem pedig összetörik az utolsó ép lélekdarabka is.

Még sosem volt olyan, hogy előttem sírt volna.

Nem gondolkozom egy percig sem: odalépek hozzá, és mellé telepedve átölelem őt. Szorosan tartom zokogástól remegő testét, meg sem próbálom felesleges szavakkal nyugtatni őt. Előttem hullik darabjaira, és ez a tény belőlem is kivesz valamit.

Nem tudom, mennyi ideig ülünk ott a kanapén, egymásba kapaszkodva. Percek telhetnek el, vagy akár órák, a külvilág teljesen megszűnik létezni. Csupán annyit tudok, hogy minden a feje tetejére állt.

A pasim elhagyott.

A barátnőm hátba szúrt.

Anyu a karomban sír.

Apu elment.

És úgy tűnik... már nem is jön többé vissza.

_________________________

to be continued
10/18

•

kedves olvasóim!
azt hiszem, elérkezett a pillanat, amikor a könyv címe végre-valahára értelmet nyer.
de vajon ki lehet az álmok főszereplője?
majd egyszer - talán - kiderül...

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3