∘✩ 18 ✩∘

Ahogyan azt megfogadtam magamnak, másnap reggel két órával hamarabb kelek fel, hogy legyen időm elmenni suli előtt edzeni. Nem megy gördülékenyen ez a hajnali ébredés, ugyanis a délelőtti alvásomnak hála este nem tudtam azonnal elaludni. Így aztán filmet néztem és olvastam, amíg végre-valahára elnyomott az álom – ez olyan éjfél körül lehetett, a telefonom ébresztője pedig fél ötkor szólt.

Csodával határos módon rá tudom venni magam arra, hogy kikászálódjak az ágyból, és a fürdőbe vonulva életet leheljek magamba. Fogat mosok, összefogom a hajam, majd felöltözöm, és az edzős táskámat összekészítve halkan kiosonok a házból. Kint dermesztő hideg van még így, március elején is, így aztán a karommal átölelve magam, sietős lépekkel haladok végig a sötét utcákon, amiket egyelőre csak az utcai lámpák gyér fénye világít meg. Időnként egy-egy autó suhan el mellettem, de ezen kívül egy lélekkel sem találkozom. Az épületbe belépve mellbe vág a benti hőség, így azonnal leveszem a sálam és a kesztyűm, majd a pulthoz lépve jegyet váltok. Mivel már edzős cuccban jöttem, nem kell időt vesztegetnem az átöltözéssel – a dolgaimat bepakolom egy szekrénybe, és a telefonommal meg a vizemmel a kezemben besétálok a terembe. Néhányan már vannak itt rajtam kívül, de én nem törődöm a többiekkel, inkább gyorsan bemelegítek, mert hamar le akarom tudni az edzést.

Egy órával később lihegve, izzadtan lököm ki az ajtót, és lépek ki a hidegbe. Megcsináltam mindent, amit a Sasha által írt lista tartalmazott, és most úgy érzem magam, mint egy élőhalott. Ráadásul még csak hat óra múlt, így előttem az egész nap: a sulis órák és este a tényleges edzés.

Hazasietek, lezuhanyzom, és elkészülődöm. Marad még egy kis időm az indulás előtt, így leülök a kanapéra, és anyut figyelem, amint a konyhában tesz-vesz, Caleb uzsonnáját készíti.

– Kicsim – kezdi, miközben a kenyeret vajazza –, a tanáraid tegnap jelezték, hogy a délelőtt szinte felében hiányoztál. Mit tudsz te erről?

– Jaj, hát az semmi – legyintek, és a kanapé karfáján megtámasztott karomra hajtom a fejem. – Nem éreztem jól magam, így eljöttem. De délutánra jobban lettem – teszem hozzá gyorsan. Végül is nem hazudok, mert tényleg nem voltam jól, igaz, fizikailag nem volt semmi bajom a fáradtságon kívül. Inkább lelkileg voltak gondok.

– Ugye nem influenza? – aggodalmaskodik. – Caleb iskolájában elvileg most járvány van.

– Nem, dehogy – nyugtatom meg azonnal. – Csak a fejem fájt egy kicsit. Ledőltem pihenni, meg ittam egy teát, és már jobban is voltam.

– Jaj, akkor jó – feleli megkönnyebbülten. – De azért óvatos legyél, és alaposan öltözz fel. Ilyen hidegben könnyen meg lehet fázni.

Bólintok, és köröket írok le az ujjammal a kanapé anyagára. Közben anyut figyelem, ahogy alig pár lépésnyire tőlem szorgoskodik. Az arcára összpontosítok, és összeszorul a torkom, amikor észreveszem, mennyire karikásak a szemei és beesett az arca. Ezek szerint egy ideje már nem alszik jól. Vagy lehet, hogy egyáltalán nem.

– Anyu – kezdem halkan, mire felém fordul. – Elmondod, kérlek, hogy mi történt? Aznap reggel...

Összepréseli ajkait, és egy darabig egy szót sem szól. Már-már azt hiszem, hogy ignorálni fogja a kérésem, de miután befejezi az öcsémnek a szendvicset, felém fordul, és pár lépés megtétele után leroskad egy székre az étkezőasztalnál. Ujjait összekulcsolja az ölében, és mély levegőt vesz. A terítőt bámulja, néhány tincse az arcába lóg, de nem nyúl oda, hogy a füle mögé tűrje őket.

– Apáddal már egy ideje gondjaink voltak – kezdi, és a hangja megremeg. Hallom rajta, hogy a sírás határán áll, de túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy félbeszakítsam. – Nem igazán veszekedtünk, többnyire csak hajba kaptunk néhány apróságon. Szóvá tettem neki, hogy túl sok időt tölt a munkahelyén, és hogy alig van velünk, mire a fejemhez vágta, hogy azért kell túlóráznia, mert én nem keresek eleget... mindegy – legyint, mintha félre akarná seperni a múltbeli sérelmeket. – Aztán – folytatja, mély levegőt véve –, egyik este gyűrött ingben jött haza, és... – Elakad, végül gyorsan kimondja, mintha úgy kevésbé fájnának a szavak – volt egy rúzsfolt a nyakán. Kérdőre vontam, de csak mormogott valamit arról, hogy igen fáradt, és egy szó nélkül elment lefeküdni. Akkor már sejtettem, miről van szó, de nem akartam vádaskodni, amíg nem tudok meg konkrétumokat. Másnap reggel sem volt időnk szót váltani, mert még azelőtt ment el, hogy én felébredtem volna. – Megdörzsöli az arcát, és kortyol egyet az előtte lévő bögréből. Látom rajta, hogy nehezére esik a beszéd, és a vonásai elárulják, mennyire megviselték a történtek. – Aznap én korábban végeztem, mert... kaptam egy hívást. Egy ismerősöm annál a cégnél dolgozik, mint apád. Más munkakör, de ugyanaz a főnökük... mindegy. Felhívott, hogy elmondja, látta apádat... egy másik nővel. Rányitott, amint az íróasztalon... – A hangja zokogásba fullad, és a fejét rázva a tenyerébe temeti az arcát. – Sajnálom – törli le gyorsan a könnyeit. – Aznap beszéltem apáddal, és rákérdeztem, igaz-e, amit hallottam. Nem tagadta. Ekkor toppantál be.

Az agyamban visszapörgetem az elmúlt napokat, heteket, majd bólintok. Eszembe jut a délután, amikor a „szünetet" tartottuk Sammel, és mikor hazaértem, a nappaliban találtam anyut. Sírt, apu pedig idegesen toporgott. Hát persze, összerakhattam volna hamarabb a dolgokat.

– Apád nem tűnt úgy, mint aki bánta volna a dolgot – folytatja anyu keserűen –, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Magamat ostoroztam, amiért félrelépett. Azt mondogattam, hogy az én hibám, amiért megcsalt, mert az utóbbi időben teljesen lekötött a munka, Caleb, a háztartás, és nem maradt rá időm. Bebeszéltem magamnak, hogy miattam történt az egész. – A fejét rázza, és valahova mögém néz. Tekintete üres és fájdalmas.

– Nem így van. Nem a te hibád, anyu – közlöm vele halkan, mire rám pillant. A tekintetét tartom, és megpróbálok beléönteni valamennyi erőt. – Remélem, tudod.

Mosolyt erőltet az arcára, és ismét a szájához emeli a bögrét.

– Péntek este nem jött haza – folytatja, én pedig figyelmesen hallgatom. – Hívtam őt, számtalan üzenetet hagytam a telefonján, de semmi. Nem válaszolt. Szombaton, kora reggel botorkált be az ajtón. Alkoholtól bűzlött, de azért nem volt elázva, viszont furcsán viselkedett. Szó szerint rám vetette magát, miközben egyfolytában más néven szólongatott. – Megborzong, és megdörzsöli a szemét. – Én, természetesen, érdeklődtem, hol töltötte az éjszakát, mire kiborult azon, hogy állandóan magyarázatot kell adnia mindenre. Dühös volt, ide-oda dobálta a kezébe eső dolgokat, nem tudott lenyugodni. Egyfolytában azt ismételgette, hogy megfojtom őt ezzel a gyerekes ragaszkodásommal meg az irányításmániámmal. Megijedtem tőle, mert nagyon erőszakosnak tűnt. – Arcán egy könnycsepp gördül végig, de odanyúl, és gyorsan letörli azt. – Mondtam neki, hogy üljünk le a konyhában, beszéljük meg a dolgot. Caleb szobája a miénk mellett van, és nem akartam felébreszteni őt a veszekedésünkkel. Felajánlottam, hogy főzök teát, de erre is csak ideges lett, és a földhöz vágta az egyik bögrémet. Kijelentette, hogy nem akar már tőlem semmit, és hogy inkább elmegy máshova.

Anyu egy zsebkendőért nyúl, és kifújja az orrát. A jegygyűrűjét csavargatja az ujján, majd leveszi az ékszert, és az asztalra helyezi.

– Erre teljesen kétségbeestem, és sírni kezdtem, de csak morgott. Könyörögtem neki, hogy maradjon, hogy oldjuk meg ezt az egészet, és hogy megteszek bármit, amit akar, de csak arrébb lökött, és a szobába vonult. Ekkor jelentél meg te.

Meredten bólintok, és magam elé bámulva emésztgetem a hallottakat. Egyszerre vagyok dühös és kimerült, cselekedni vágyó és közben azért tartózkodó. Tombolok belülről, a harag gátakat szakít át bennem, és elönti minden porcikámat, mégis a kanapéhoz szögez ez a „már késő bármit is tenni, úgysem lenne semmi értelme" mentalitás. Beleőrülök érzelmeim kettőségébe.

Anyu elhallgat, és engem figyel. Szinte hallom zakatolni a gondolatokat az agyában, látni vélem rajta a megbánást, amiért beavatott a dolgokba, és teljesen megnyílt előttem. Amiért ennyire sebezhetőnek mutatta magát.

– Szóval... – szólal meg ismét, amikor látja, hogy annyira leköt az, ami bennem zajlik, hogy moccanni sem bírok – ez történt. Sajnálom, hogy tanúja voltál mindeznek, én egyáltalán nem így akartam... – A mondat fele zokogásba fullad. – Ne haragudj – rázza a fejét, majd felpattan, és hálóba vonulva kulcsra zárja maga mögött az ajtót.

Utánabámulok, a szívem apró darabokban hever. Siratja aput, anyu boldogságát, a kapcsolatukat és minden vidám emléket, ami kettőjükhöz kötődik.

Tekintetem a faliórára esik, és rémülten veszem észre, hogy már javában zajlik az első óra. A táskámat a vállamra kapva szinte kirohanok a házból, magam mögött hagyva az elmúlt napok történéseit és lelkem azon darabkáit, amelyek már végleg megadták magukat.

✧

A nappaliba beesik a délutáni nap fénye, és a bútorokon megülve ragyogásba vonja a helyiséget. Vele szemben ülök a kanapén, köztünk egy aprócska dohányzóasztallal, amire az imént használt kártyapaklit dobtuk. Elment a kedvem a játéktól, miután öt körön át folyamatosan megvert.

A csipszes tálba nyúl, és a szájába szór egy marékkal. Ujjairól lepöcköli a morzsákat, és engem figyel, amint a kártyákat a kezembe véve összerendezem a lapokat.

– Nem akarsz még egyet játszani? – kérdezi ártatlanul.

– Nem – vágom rá bosszúsan.

Felnevet, és újra a tálba nyúl. A szememet forgatom, de ekkor figyelmeztetően megköszörüli a torkát.

– Valami gond van? – pislogok felé, noha pontosan tudom, miért jelzett. Nagyon bejön neki, ha forgatom a szemem. Túlságosan is.

Nem felel, csupán pillantását az enyémbe fonja, és nem ereszt. Elszántan tartom a tekintetét, majd óvatos vigyorra húzom a számat. A tálba nyúlok, és kikapom az utolsó darab csipszet – a zacskó nagy részét ő ette meg, ezért így még édesebb a bosszú. Hiába hajol felém, és próbálja meg elkapni a kezem, nem ér el. Elégedett mosollyal meredek rá, és a csipszdarabot lassan a szám felé viszem.

– Alábecsültél – kacsintok rá. Imádom az agyát húzni.

– Te is engem – pattan fel egy szempillantás alatt, és azonnal mellettem terem.

Megpróbálok felállni, de már késő, és sikítva kapálózom, amikor a derekamat megragadva húz vissza. A kanapéra dönt, és fölém hajol, arcán csúfondáros mosoly játszik.

– Na, mi van, elvitte a cica a nyelved? – érdeklődik mézesmázosan, kiélvezve a helyzetet.

– Ez nem igazság – panaszkodom, és megpróbálok kiszabadulni alóla, de fél karjával szorosan tart.

– Csak hülyülök, édes. – Szórakozottan kisimít egy tincset az arcomból. –  Nyugodtan edd meg a csipszet, engem nem érdekel.

Összeráncolt homlokkal meredek rá, végül gyorsan a számba tömöm az apró, fűszeres darabkát. Felnyúlva megragadom a tarkóját, és magamra húzom. A fejét a mellemre helyezi, keze becsúszik a pulcsim alá, és a derekamat simogatja. Elégedetten felmordul, amikor ujjaimmal a hajába túrok, és a tincseit csavargatom. A szemét lehunyva helyezkedik el kényelmesen rajtam.

– Szeretlek – suttogja.

Nagyot dobban a szívem. Bár nem az első alkalom, hogy ezt a szót hallom tőle, mégis ugyanúgy reagálok, mintha először mondaná nekem.

Mosolyt varázsol az arcomra a boldogság, ahogyan megismétlem őt.

– Szeretlek.

✧

A csengő hangjára eszmélek fel. Annyira elbambultam, hogy az óra felére nem is emlékszem – teljesen belemerültem az álomképekbe, amelyek még ébren is az elmémben lapulnak. Keserédes érzéssel töltenek el, egyszerre hoznak csalódottságot és boldogságot, és pont ezért képtelen vagyok megszabadulni tőlük. Beleégtek az agyamba, teljesen a hatalmukba kerítettek, és nem telik el nap, hogy ne gondolnék az ismeretlen álombéli fiúra, akivel már annyiszor találkoztam, mégsem tudom, ki ő.

Összeszedem a dolgaimat, és kisétálok a teremből. Még két óra, és szabad vagyok – s ezzel nem is lenne problémám, de abból az egyik biológia, amin ott van... Sam is.

Megremeg a gyomrom, miközben végigsétálok a folyosón. Magam elé bámulok, és igyekszem meggyőzni a szívem, hogy már túl vagyok az exemen, és nincs rám semmilyen hatással az, ahogyan a kapcsolatunk véget ért, mégis tudom, hogy ez hazugság.

Befordulok a sarkon, és kis híján nekiütközöm. A karomat megragadva állít meg, nehogy lefejeljem a mellkasát, és egy pillanatra összenézünk.

– Diana... – Megköszörüli a torkát, és az arcomat fürkészi. – Én...

– Eressz el – vetem oda neki teljesen érzelemmentesen, és hiába zakatol a szívem, és borítja el a testem mindenféle emóció, nem engedem, hogy bármit is lásson rajtam.

Hátrál, tekintete az enyémet tartja, de erőt veszek magamon. Kikerülöm őt, és elsétálok a folyosón anélkül, hogy hátrafordulnék. Minden egyes lépés távolsággal egyre inkább engedek fel, de ezzel együtt a szemem is megtelik könnyekkel. Felfelé pislogok, mert nem akarok már megint sírni, majd a tanterembe belépve helyet foglalok, elöl az ablaknál, és a karomra hajtom a fejem.

Jaj, Sam.

Sokkal többet érdemeltem volna...

_________________________

to be continued
11/08

•

kedves olvasóim!
úgy érzem, az egyetlen dolog, ami jelenleg érdekel titeket, az ethan, és jó hírem van: már csak egy rész, és utána tényleg érkezik.
remélem, annak ellenére, hogy a könyvben eddig nagyon a háttérbe szorult a romantika, attól még élvezhető, és szeretitek olvasni🫶🏻

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3