∘✩ 16 ✩∘

A hétvége fájdalmasan telik. Anyu, miután abbahagyja a sírást, megpróbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mosolyog, viccelődik, délután muffint süt, Calebbel játszik... engem mégsem képes átverni. Átlátok rajta, és pontosan tudom, mennyi erőfeszítésébe telik, hogy egész nap magán tartsa a boldogságálarcát. Észreveszem azokat a pillanatokat, amikor megtörik, amikor lehull róla a lepel, és a felszínre kerül mindaz, amit annyira nagyon igyekszik magába temetni.

✧

– Anyu, pihenj le – érintem meg óvatosan a karját, amikor este, a tűzhely előtt állva töri fel a tojásokat a bundás kenyérhez. – Én majd megcsinálom a vacsorát. Nem probléma, tényleg – teszem hozzá, mert látom a kétkedést az arcán.

Gyengéden kitessékelem a konyhából, és a kanapéra ültetem.

– Kérsz valamit? Csinálhatok egy kávét, ha szeretnéd... – ajánlom fel, mire mosolyt erőltet az arcára, és bólint.

– Az szuper lenne, drágám. Köszönöm.

Megrázom a fejem, jelezve, hogy ez nekem semmiség, majd visszasietek a konyhába. Elkészítem a bundás kenyeret, és főzök két bögre kávét – anyunak meg magamnak –, majd szépen megterítek az asztalon.

– Caleb, vacsora – hívom ki őt a szobájából.

Engedelmesen jön mögöttem, és elégedetten ül asztalhoz. Miközben megvacsorázunk, anyu Calebbel beszélget, én viszont képtelen vagyok odafigyelni a szavaikra. Az öcsém arcát tanulmányozom, keresem rajta a jeleket, hogy tudja-e, mi is történt ma reggel. A kiabálásra csodával határos módon nem ébredt fel, de azt nem gondolom, hogy ne vette volna észre apu egész napos hiányát, na meg anyu hangulatát, amit bár leplezni próbált, megjátszott vidámsága mégis kiszúrható volt. Legalábbis számomra, viszont én tanúja voltam a reggel történteknek. Lehet, hogy Caleb gyermeki naivsággal semmit sem vett észre a dolgokból – és ez így van jól. Egyelőre. Elég, ha lassan adagoljuk neki az információkat, és nem zúdítunk rá mindent egyszerre, ahogyan az velem történt. Egészen idáig semmit sem vettem észre; abban a boldog tudatlanságban éltem, miszerint az életem tökéletes, a szüleim házassága tökéletes, van egy tökéletes pasim és egy tökéletes legjobb barátnőm.

Mindent kurvára tökéletesnek hittem.

Csak aztán jött az, amire egyáltalán nem számítottam: a nagy pofára esés, amikor kiderült, hogy mindaz, ami annyira simán ment körülöttem, valójában kicsit sem olyan, mint amilyennek látszott, és a belülről romló kapcsolatok már egyébként is a szakadék szélén egyensúlyoztak – csak idő kellett nekik, mikor zuhannak alá a mélybe.

✧

Vasárnap este kicsit korábban érkezem a jégcsarnokba, így miután átöltözöm, marad még pár percem. Egész nap egy reggelire elfogyasztott avokádós szendvicsen kívül semmit nem ettem, és bár hamarosan kezdődik az edzés, mégis előszedem a kisboltban vásárolt sós mandulás csomagot. Néhány darabot a számba dobok, amikor lépteket hallok közeledni, és Brandon feje jelenik meg az ajtónyílásban.

– Helló! – Miután látja, hogy teljesen fel vagyok öltözve, belép a helyiségbe, és leül a velem szembeni padra. – Mi újság?

– Nem sok – vonom meg a vállam. Hiába vagyunk már évek óta partnerek, mégsem érzem komfortosnak azt, hogy a magánéleti problémáimról beszélgessek vele. – Megvagyok. Na és veled?

– Oké van – biccent, és ennyivel le is zárja a témát, mert előszedi a telefonját a zsebéből, és feloldja a kijelzőt. Vízszintes irányba helyezi a mobilt, ebből gondolom, hogy valamilyen játékot indíthat el.

Megigazítom a copfom, és egy újabb darab manduláért nyúlok a zacskóba. A zörgésre felfigyel, és felpillant a telefonjából.

– Nem lesz túl sok? – kérdezi ártatlanul, mégis érzem szavainak élét.

Ne zabálj, mert aztán nem foglak tudni a levegőbe dobálni.

Gyorsan lenyelem a falatot, valamiért úgy érzem, magyarázattal tartozom.

– Csak pár darabot ettem – felelem halkan, és igyekszem elhessegetni a szúró érzést a szívem tájékáról.

Gyorsan a táskám mélyére rejtem a csomagot, már úgyis elment az étvágyam.

– Oké – merül bele ismét a játékba, hiszen elérte a célját: abbahagytam az evést. –  De vigyáznod kell, különben nem foglak tudni felemelni.

A szememet forgatom, ezzel próbálva ignorálni a gyomrom zuhanását – valahányszor megbánt valaki a szavaival, előjön bennem ez a kellemetlen érzés. Közömbösnek, rezignáltnak akarok előtte tűnni, nem pedig egy olyan lánynak, aki minden egyes apróságon megbántódik.

– Vigyázok – motyogom magam elé, hiába tudom, hogy már egyáltalán nem figyel rám. Sebtében megtörlöm a szemem, és mély levegőt veszek, csak utána szólalok meg ismét. – Mennünk kellene, Sasha már biztosan vár.

Beletelik pár másodpercbe, míg el tud szakadni a telefonjától. Feláll, majd előttem haladva sétál ki a gyakorlópályára. Az edzőnk csupán egy pillantással jelzi, hogy húzzunk bemelegíteni, ő közben a produkciónkhoz tartozó zeneválogatást keresi a gépen a letöltött fájlok között.

– A kezdéshez, gyorsan! – kiáltja oda nekünk.

Brandonhoz korcsolyázom, és a hátamat fordítva neki letérdelek, majd feltartom a kezem, ő pedig az ujjait szorosan az enyémekre kulcsolva kissé rám dől. Nem túl erősen, csupán annyira, hogy látványos legyen. Amikor felcsendülnek az első dallamok, kipördül, majd a kezemnél fogva felhúz a jégről, és egymás mellett suhanva hajtjuk végre a közös mozdulatsort, ügyelve arra, hogy végig szinkronban maradjunk.

– Stop! – Sasha megállítja a zenét, és csípőre tett kézzel mered ránk. – Úgy beszéltük meg, hogy itt balra fordultok, és nem jobbra – utal az előző hibánkra, amit egyikünk sem vett észre. – Figyeljetek már jobban oda! Kevesebb mint egy hónap van hátra a döntőig! – Idegesen hátat fordít nekünk, és a számítógéphez lépve visszatekeri a zenét.

Brandonre pillantok, aki szintén engem bámul. Arcán csibészes mosoly bujkál, úgy tűnik, szórakoztatónak találja a helyzetet. Nehezemre esik megállni, hogy ne szóljak neki azért, amiért ennyire félvállról veszi ezt az egész felkészüléses procedúrát, miközben tőlem a maximumot várja el.

Minél tovább figyelem őt, annál jobban undorodom tőle. Szakmailag szerintem a topon van – ezt a közösen eltöltött éveink eredményei is bizonyítani tudják –, mégsem érzem már azt a laza, kötetlen kapcsolatot, ami egykor köztünk volt. Nem tudom, mi változott: én, ő, esetleg mindketten, de napról napra és hétről hétre egyre inkább nehezemre esik a vele való munka.

Pedig, mint azt már említettem, a teljesítményével nincsen probléma. Sokkal inkább a kisugárzásával – már nem érzem köztünk azt, ami miatt régen annyira jó páros voltunk. Most már csak az „oké" kategóriában vagyunk, és attól félek, ez bőven nem lesz elég a versenyhez, ami nemsokára vár ránk.

✧

– Miért vagy ilyen bánatos, cica? – érdeklődik gyengéden.

Érdes ujjbegyeivel az arcomon simít végig, és egy tincset tűr a fülem mögé. Érintése nyomán bizsergés fut végig tarkómon, és kellemes izgalom árad szét bennem.

Imádom, ha hozzám ér.

Ujjai az arcomról a számra csúsznak, körberajzolják ajkam vonalát. Lehajtja a fejét, és egy hosszú csókban részesít. Lehunyom a szemem, és boldog elégedettséggel engedem, hogy a szájával kényeztessen. Nyelve végigsimít az enyémen, puha ajkai szinte elnyelik az enyémeket. Erőteljes, de nem túl követelőző – pont a megfelelő mennyiségű érzékiséggel tapad a számra.

Tökéletesen csókol.

✧

Arra riadok fel, hogy leesik a párnám. Lehajolok, és kitapogatva felveszem, majd valami késztetés folytán felülök az ágyban. Az utóbbi időben a szokásosnál gyakrabban álmodom, ráadásul felébredés után is képes vagyok felidézni a képeket. Noha nincsenek meg tisztán az események, azt mégiscsak tudom, hogy miről szólt az álom, és hogy kik szerepeltek benne. Én. Ő. Egy csók.

Egy csók vele.

Ez a második alkalom, hogy ez az ismeretlen az álmaimban szerepel. Az arcát nem látom rendesen – vonásai homályosak –, és bár hallottam már őt beszélni, a hangját sem ismerem fel. Nagy valószínűséggel a képzeletem szüleménye. Lehet, hogy tudat alatt annyira nehéz számomra a párkapcsolat utáni egyedül töltött időszak, hogy akaratlanul is keresek magam mellé valakit.

Felállok, és az ablakhoz lépve kitárom a táblákat. Mélyen magamba szívom a friss oxigént, és hagyom, hogy az éjjeli hideg levegő átjárja a szobámat. Kihajolok, és az utcát figyelem. A hajnali órák miatt egy lelket sem látok, csupán a távolból hallatszik egy kutya ugatása, na meg a fák lombjait tépázó szél. A járdákat borító pocsolyákon – az elolvadt hó nyomai – visszaverődik az utcai lámpák fénye, a koromfekete égboltot néhány csillag díszíti, és a felhők takarásában felsejlik a hold halovány alakja is.

Még néhány percig szellőztetek, majd becsukom az ablakot. A telefonomra koppintok, és megnézem az időt: fél négy múlt pár perccel. Három órát alhatok még, mielőtt ténylegesen fel kellene kelnem a sulira, így gyorsan összegömbölyödöm az ágyban, és magamra húzom a takarót. Abban reménykedem, hogy az elalvással együtt az álomképek is visszatérnek. Bár még csak kétszer volt részem bennük, valamiért máris a szívemhez nőttek – jó volna, ha többet kaphatnék belőlük. Az álombeli ismeretlen kilétét még nem sikerült felfednem, de, hogy őszinte legyek, nem is nagyon akaródzik tudnom, ki lehet ő – amúgy is biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem szüleménye. Abban reménykedem csupán, hogy még jó sokáig velem marad, mert a vele való pillanatok azok, amik után titokban vágyakozom.

✧

– Gyere ide – int felém.

A motorján ül, kezében egy sisakot tart felém. Lassan lépdelek oda hozzá, és bizonytalanul állok meg előtte.

– Még sosem motoroztam – vallom be neki, és félénken szemlélem a nagy fekete járművet.

– Akkor épp itt az ideje kipróbálnod – vágja rá, majd a kétkedő tekintetemet látva elmosolyodik. – Ne félj, csillagvirág. Vigyázni fogok rád. – Felém hajol, és a fejemre húzza a sisakot, majd bekapcsolja az állam alatt. – Aranyos vagy – teszi hozzá, és nyom egy puszit az orrom hegyére. – Gyere, pattanj fel.

Leszáll a motorról, majd a derekamnál fogva felemel, és a bőrülésre ültet.

– Megvagy?

Bólintok, és halványan elmosolyodom.

– De ne hajts gyorsan, jó?

– Jó – ígéri meg.

Felszáll elém, mire a karommal azonnal magamhoz láncolom, és a hátára hajtom a fejem. Kipöcköli a letámasztót, majd beindítja a járművet, ami hangosan felbőg.

Összerezzenek, mire a kezemre teszi a kezét, és hüvelykujjával megsimítja a bőröm.

– Mehetünk? – kérdezi.

– Mehetünk – felelem.

Elindulunk, végighajtunk az utcán, majd rátérünk egy szélesebb útsávra. Gyorsabb tempóra kapcsol, csak úgy suhanunk – fokozatosan hagyjuk el magunk mellett a várost. Minél több kilométert teszünk meg, annál inkább felenged bennem a kezdeti szorongás. A szél belekap a hajamba, bekúszik a pólóm alá, és kellemes libabőrt hagy maga után. Lazábbra engedem a szorításomat körülötte, és egyik karomat a levegőbe emelem. Rázkódik a kezem alatt a mellkasa, ebből tudom, hogy igencsak szórakozik rajtam.

– Tetszik? – érdeklődik nevetve.

– Nagyon – válaszolom, és komolyan is gondolom.

Kiélvezem a pillanat gondtalanságát, a felszabadultság érzését és azt, hogy vele lehetek. Azt kívánom, bár sose érne véget ez, ami köztünk van.

_________________________

to be continued
10/25

•

kedves olvasóim!
álom álom hátán... mi lesz itt még?
köszönöm, hogy itt voltatok velem, remélem, élveztétek a fejezetet.
aprócska spoiler: ethan csak a 20. részben várható (tudom, tudom, megváratlak titeket, de a felbukkanása előtt még szükség van pár történésre). kérlek, ne átkozzatok túlságosan🫶🏻🫶🏻🫶🏻

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3