∘✩ 11 ✩∘

Már besötétedik, mire felemelem a fejem Sam mellkasáról. A romkom után egy horrort néztünk – ki gondolta volna –, amit a pasim igencsak élvezett, míg én a szememet takarva, ötpercenként egyszer rápillantottam a képernyőre. Sam a hátamat cirógatta és a hajammal játszott, miközben jól szórakozott rajtam, amiért egy ilyen „teljesen kiszámítható" film nézése közben is ennyire tudok félni. Nem törődtem a szekálással, a fejemet a mellkasára hajtva hallgattam a szívverését, és annyira ellazultam, hogy néhányszor még az álom is elnyomott pár percre.

Mire vége mindkét filmnek, már hét óra is elmúlik, azonban rajtunk kívül még senki sincs otthon, amit furcsállok. Azt nem tudom, Caleb mikor érkezik vissza a városba, de a szüleim már biztosan végeztek a munkahelyükön. Aggodalom fog el, de igyekszem magam megnyugtatni, hogy minden oké, valószínűleg csak valami dolguk akadt.

Megpittyen Sam telefonja, és azonnal érte nyúl. A kijelzőre pillantva egy másodpercre lefagy, majd a karját kivéve mögülem válaszol. Felteszem tölteni a laptopot, majd ismét felé fordulok.

– Minden oké?

– Aha – feleli, de úgy, mint aki nem is tudja, mit kérdeztek tőle. Ujjai sebesen járnak a kijelzőn, majd amikor végre-valahára felpillant, tekintete valahogyan más lesz. Olyan... hideg. Még sosem nézett így rám.

– Sam...? – Akaratlanul is felviszem a hangsúlyt, és leülök az ágy szélére, mire ő felpattan, és zsebre dugja a kezét. A mozdulatai furcsák, az egész lénye megváltozik, és a szobám kellemes légköre is felbomlik.

– Diana – válaszol, de a hangja csúfondáros. Olyan érzésem van, mintha gúnyolódna rajtam.

Kiráz a hideg, nem tudom mire vélni ezt a komplett változást. Az előbb még rajta feküdtem, és filmet néztünk, most pedig itt áll velem szemben, és valamire készül. Megőrjít, hogy képtelen vagyok kiolvasni a mozdulataiból, mire számítsak tőle.

– Mi történt? – Nem akarom, mégis enyhe pánik vegyül a hangomba. – Miért...

– Beszélnünk kell – vág a szavamba, a hangja már-már ijesztő árnyalatot ölt. Továbbra is előttem áll, egy lépést tesz felém. Annyira magába zárkózik, hogy nem tudom eldönteni, fél-e belekezdeni, vagy csak nincs kedve ahhoz a témához, amit felhozni készül.

– Miről? – kérdezem halkan, és összekulcsolom az ujjaimat az ölemben. Feszült vagyok, ideges, az este olyan hangulatba torkollott, amit egyáltalán nem vártam.

– Rólunk.

Zuhanást érzek a gyomromban, és félve várom a további szavait.

– Én ezt már nem akarom tovább...

A szívem mintha kihagyna egy ütemet, a pulzusom hangosan dübörög a fülemben. A fejemet rázom, megsemmisülve meredek rá, elfogynak belőlem a szavak, és úgy összeszorul a torkom, hogy egy hangot sem tudok kipréselni magamból. A fájdalom a gyomromban kezdődik, és egész mellkasomban szétterjed: apró darabokra cincál. Biztos vagyok benne, hogy megtántorodnék, ha állnék, de még ülve is egy pillanatra megszédülök.

– Ne, Sam. – Elfúló hangon szólalok meg, ez a legtöbb, amit ki tudok préselni magamból. – Kérlek, ne.

– Diana, már mindegy – vonja meg a vállát közömbösen, és legszívesebben üvöltenék, amiért ennyire érzéketlenül áll hozzá a helyzethez. – Így alakult.

– Hogyan? Nem értem... – Értetlenül meredek rá, várva, hogy valami elfogadható magyarázattal szolgáljon. A szemembe könnyek gyűlnek, és egyre csak azt várom, hogy felébredjek, és rájöjjek, mindez csupán egy rossz álom. – Csináltam valamit? Miattam van ez?

Folyni kezdenek az arcomon a könnyek, de még arra sem vagyok képes, hogy odanyúljak, és letöröljem őket. Utálom, hogy én ennyire kiborulok, míg ő az érzelmek legkisebb jelét sem mutatja. Hogy a picsába tud ilyen nyugodt maradni?

– Nem miattad – feleli, és megvonja a vállát. Egyáltalán nem mutatja, hogy meghatná a sírásom vagy a tény, hogy épp most zúz darabokra.

– De... akkor mi történt? – nyögöm ki elakadó hangon. Alig kapok levegőt, és arra sincs erőm, hogy zsebkendőt keressek, amivel megtörölhetném könnyáztatta arcom.

Előttem áll, a kezét továbbra is a zsebébe rejti, és egyik lábáról a másikra lépeget, miközben pillantása kerüli az enyémet.

– Sam, kérlek. Tudni akarom, hogy... miért csinálod ezt. – Az arcát nézem, miközben rettentően szánalmasnak érzem magam, amiért könyörögnöm kell neki, hogy akár egy szót is szóljon.

– Diana – sóhajt fel. – Mit kéne megmagyaráznom?

– Hát, mondjuk azt, miért dobsz csak így, a semmiből – csattanok fel, és megtörlöm az arcom. – Egészen idáig semmilyen problémád sem volt, egy szóval sem említetted, hogy...

– Attól, hogy valamiről nem beszélek, még nem jelenti azt, hogy nem is zavar – vág a szavamba, mire elnémulok. Megbotránkozva meredek rá az előbbi kijelentéséért, de ő nem rendül meg, ugyanazon a közönyös hangon folytatja. – És honnan is tudhatnád, mi zajlik le bennem? Állandóan csak magaddal vagy elfoglalva...

– Ez nem így van! – rázom a fejem indulatosan. Felállok az ágyról, és teszek felé egy lépést, de ő nem hátrál még akkor sem, amikor a mellkasánál fogva nagyot taszítok rajta. – Egy kapcsolat a kölcsönös kommunikáción alapszik. Ha neked ez nem megy, az nem az én hiányosságom!

– Minden csak körülötted forog – emeli fel a hangját ő is, mire összerezzenek, de folytatja. – A szegény Diana, akit sajnálni kell a versenye miatt, na meg azért, mert nem képes egy jól működő barátságot fenntartani – gúnyolódik, minden szavával újabbat szúrva belém.

– Hogy mi? – nézek rá teljesen megütközve. Egy szóval sem említettem a balhénkat Violettel, így most értetlenül állok a helyzet előtt. Ha nem én mondtam neki, akkor... Violet volt az. De miért beszélt volna erről Sammel? Miért beszél egyáltalán Sammel? – Ezt meg hol hallottad?

Ez az első alkalom a „beszélgetésünk" során, hogy érzelmet látok átsuhanni az arcán. Valami bűnbánatfélét. A tekintete a szőnyeget pásztázza, és csak pár másodperc után néz ismét rám.

– Sam? – Nem tágítok, tudni akarom a miérteket. Az arcomról felszáradnak a könnyek, és érzem, hogy újult erőre kapok. A tudni akarás valamelyest energiával tölt fel. – Honnan tudod, mi folyik köztem és Violet között?

– Te mondtad – feleli mogorván, mire azonnal megrázom a fejem.

– Én biztosan nem.

– Diana – sóhajt fel, és idegesen a hajába túr –, pont erről beszélek. Idegesítő a makacsságod. Megőrjítesz vele.

– Bocs, hogy kérdezősködni merek – vágok vissza, és ha lehet, még temperamentumosabb vagyok, mint az előbb, egy dolog kivételével. A sértegetésére visszatérnek a könnyeim.

– Jobb lesz, ha most megyek – indul el az ajtó felé, de utánakapok, és megragadom a karját.

– Sam, kérlek. Nem beszélhetnénk meg? – Úgy érzem, teljesen elveszítettem a csatát. A gyomrom háborog, a halántékom lüktet a sírástól, a szemem pedig viszket a könnyektől. – Ne menj el így.

– Nem akarok beszélni, mert nincs miről – feleli hidegen, és lefejti az ujjaimat a karjáról. – Mint mondtam, nem akarom ezt tovább, már csak neked kellene megértened és elfogadnod a helyzetet.

– Egyetlenegy szót sem szóltál! – fakadok ki. – Meg sem indokoltad, miért döntöttél így! Tudni akarom, mi van a háttérben. Mi történt?

A plafonra emeli a tekintetét, és kifújja az eddig benntartott levegőt. A kezét a tarkójára kulcsolja, úgy válaszol.

– Van valaki más.

A szavai mintha egész testemet vernék, a fájdalom minden porcikámat átjárja. Csupán bólintok, többre nem vagyok képes. Úgysem tudnám meggyőzni arról, hogy tartson ki mellettem. Mellettünk. Az arcán látom az eltökéltséget, szavainak határozottsága is csak abban erősít meg, hogy az égvilágon bármit csinálhatok, már teljesen mindegy. Már minden mindegy.

– Menj. El – lehelem, és ökölbe szorítom a kezem, hogy ne lássa ujjaim remegését. – Most.

Egy szó nélkül lép ki a szobámból, majd hallom, amint felhúzza a cipőjét és kabátját. A bejárati ajtó hangosan csapódik be utána.

Csak akkor omlok össze, amikor már biztos vagyok benne, hogy tényleg távozott. A fájdalom és a kétségbeesés egész testemet maga alá gyűri, és annyira elhagy minden erő, hogy szó szerint az ágyamra esem. Az eddig visszafojtott zokogás most a lehető legintenzívebben tör fel belőlem, és a paplan alá kuporodva, a kezeimet összekulcsolva sírok. Nem érdekel semmi, a külvilágot teljesen kizárva azt sem érzékelem, hogy időközben megjöttek a szüleim. A lelkem is megremeg a könnyek hada alatt, és az időérzékemet teljesen elveszítve, az ágyamon összegömbölyödve hagyom, hogy a bánat végképp lehúzzon, és addig gyötörjön, amíg minden könnycseppet ki nem présel belőlem.

✧

Kilenc óra múlt, és eszméletlenül hasogat a fejem. Innom kellene, hogy jobb legyen, de nem merek kimenni a konyhába, mert hallom, hogy valaki még fent van. Most nem tudnám elviselni a szüleim faggatózását.

Felülök az ágyamban, és – bár nem készakarva teszem – ismét az elmúlt órák képei jelennek meg előttem. Sam, amint mellettem hever az ágyban, én pedig a mellkasára hajtva a fejem a szívverését hallgatom, miközben ő a hajamat simogatja. Sam, amint hirtelen egy csapásra megváltozik, feláll, és szembesít minden hibámmal. Sam és az ő érzéketlen, közönyös arca. A már-már szánakozó tekintete, amivel azt figyeli, ahogyan sírok. Miatta.

Kipattanok az ágyból, és idegesen járkálni kezdek fel-alá a szobában. Nem bírom ezt. A falak mintha össze akarnának nyomni, és kipréselni belőlem a maradék lélekjelenlétet is. Az egész helyiség Samet tükrözi vissza, őt látom mindenhol, őt érzem mindenhol. És megőrülök ettől.

– Vee? – Elcsuklik a hangom, miközben hálát adok az égnek, amiért ilyenkor is felvette a telefont. – Szükségem lenne... egy újabb szívességre.

✧

– Diana, mi történt?

Violet kétségbeesetten mered rám, míg kinyitom a kocsiajtót, és behuppanok melléaz anyósülésre. Amikor felhívtam őt, és megkérdeztem, aludhatok-e nála, arra számítottam, hogy elutasít, helyette még el is jött értem, csak hogy ne kelljen gyalogolnom. Így kerül most ide, és miközben az arcomat fürkészi, ujjaival idegesen dobol a kormányon. Nem taglaltam a telefonban, hogy mi történt, sőt az igazat megvallva egy szót sem szóltam, de Violet a hangomból mégiscsak rájött, hogy valami nagy gond van. Most még ráadásul az arcomat is látja, így semmi értelme hülyét tettetnem, és bebeszélnem neki, hogy minden a lehető legnagyobb rendben. Ha így lenne, akkor nem kértem meg volna őt, hadd aludjak nála.

– Mondj valamit, drága. – Megsimítja a karom, ezzel próbálva meg elérni, hogy rá figyeljek. – És ne azt, hogy minden oké. Ismerlek.

– Nem... – kezdem erőtlenül, és gyorsan megtörlöm a szemem, mielőtt újra elerednének a könnyeim. Szaporán veszem a levegőt, és megremeg a gyomrom a gondolatra, hogy hangosan is ki kell mondanom mindazt, ami történt. – Szakítottunk.

Violet megütközve, teljes döbbenettel mered rám, majd szó nélkül átkarol, és magához húz. Nem tudom, hogy az ölelése miatt kezdek el ismét sírni, vagy úgy minden más miatt, de nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek. Ujjaimmal erősen a karjába kapaszkodom, olyan ő számomra, akár egy mentőöv, ami a letargia és a kétségbeesés mélybe húzása elől véd.

– Akarsz róla beszélni? – érdeklődik gyengéden.

Azonnal megrázom a fejem, és miközben elengedem, megtörlöm az arcom.

– Most csak aludni szeretnék egyet.

Bólint, és megsimítja a karom, majd beindítja az autót.

Pár perccel később már a házuk előtt parkolunk le. Violet szülei elváltak, és az anyjával él, a bátyja pedig egyetemista és Londonban tanul.

– Anyám már elment aludni – suttogja Violet, miközben a lehető leghalkabban kinyitja az ajtót. A szobájába tessékel, ahol az ágy szélére ülök le, és a könyökömet a térdemen támasztva a tenyerembe temetem az arcom. – Éhes vagy? – tér vissza a konyhából két csomag csipsszel, egy tábla csokival és egy üveg nutellával. Mivel tele van a keze, a lábával csukja be maga után az ajtót, és mindent lepakol az íróasztalára. – Kérsz valamit?

– Csak vizet – felelem kimerülten, mire felém nyújt egy palackot, majd törökülésben mellém telepszik az ágyamra, és egész testével felém fordul.

– Annyira sajnálom, Diana – nyúl a kezemért. – Eszméletlenül sajnálom. Bárcsak tehetnék valamit, bárcsak segíthetnék valahogyan...

– Vee – szakítom félbe a magyarázkodását –, nekem már az is elég, hogy megengeded, hogy ma éjjel nálatok aludjak. Egyszerűen nem bírtam a szobámban maradni. Képtelen voltam kiverni a fejemből Samet... – Elcsuklik a hangom, Violet a tekintetével jelez, hogy nem kell erről beszélnem, de mégis el akarom neki mondani, mi zajlik le bennem. – Szinte mindenhol őt éreztem. Állandóan azt láttam magam előtt, ahogyan a szobában áll, és azt mondja, már nem akar többé. – Potyogni kezdenek a könnyeim, mire Violet együttérzőn egy csomag zsebkendőt csúsztat az ölembe. – Köszi – motyogom, és kivéve egyet megtörlöm az arcom. – Szóval... ezért éreztem úgy, hogy el kell jönnöm. Ugye nem baj, ha itt alszom?

– Viccelsz? Dehogy. Ez a legkevesebb. – Visszaveszi a felé nyújtott üveget, és a kupakkal játszik. – Akarsz már most zuhanyozni? Mert akkor adok törölközőt meg pizsamát...

Hálásan bólintok, és lehunyom a szemem, amikor egy pillanatra megszorítja a kezem. Örülök neki, hogy nála lehetek.

_________________________

to be continued
09/20

•

kedves olvasóim!
bekövetkezett az, amire talán többen is vártatok...
köszönöm, hogy itt voltatok ismét, hálás vagyok értetek 🫶🏻

következő fejezet pénteken!

további plaformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3