∘✩ 4 ✩∘

– Mit kérsz enni?

A városszéli Mekibe belépve elfoglalunk egy szabad asztalt a sarokban, és amíg én leveszem a kabátom, sálam, addig Sam már a rendeléssel foglalkozik.

– Salátát – felelem, és igyekszem meggyőző arcot vágni. Közeledik a verseny, ami miatt nagyon figyelnem kell az alakomra, ezért most nem engedhetek meg magamnak olyan luxust, mint például egy hamburger.

Sam felnéz a telefonjából, tekintete kissé kétkedően tartja az enyémet. Szólásra nyitja ajkait, majd összezárja, végül a fejét rázva megszólal.

– Ugye nem a verseny miatt koplalsz?

– Nem koplalok – ellenkezem. – Csak...

– Diana, ugye nem a miatt a seggfej miatt nem eszel?

– Brandon – helyesbítek, bár biztos vagyok benne, hogy nem azért nem nevezte meg, mert elfelejtette volna a nevét. – És nem.

Nem mondok igazat, de erről nem kell tudnia. Ma, az edzésen is elhangzott pár megszólalás, miszerint az utóbbi időben nem igazán figyelek oda a súlyomra, és ezt érezni is. Noha Brandon eddig még sohasem ejtett el, ez nem akadályozza meg őt abban, hogy emlékeztessen, amíg ő az, aki engem a levegőben dobál, addig nekem csupán az a dolgom, hogy pehelykönnyű maradjak.

– Ha én fel tudlak emelni fél kézzel, annak a hülyének is mennie kéne, ha már ez a dolga – mormog maga elé Sam, majd keresztülnyúl az asztalon, és megfogja a kezem. Összefűzi az ujjainkat, hüvelykujjával lágyan simogatja a kézfejem.

Ellazít az érintése, és mosolyt csal az arcomra, miközben őt figyelem. A homlokába lógó tincseit, mélybarna tekintetét, amivel elgondolkozva maga elé mered, és ajkát, amit enyhén összeprésel.

– Figyelj, cica – kezdi, és rám emeli a tekintetét –, ha nem lenne ez a közelgő verseny, ha a ma este egy átlagos hétköznap lenne, mit ennél?

– Nuggetset – szalad ki a számon az első dolog, ami az eszembe jut. – Krumplival. És Sprite-ot innék hozzá.

– Akkor azt rendelek neked – bólint, majd amikor látja, hogy tiltakozni készülnék, egy pillantással elhallgattat. – Nem, Diana. Enned kell, és nem tűröm, hogy ez a barom dirigáljon neked.

Bólintok, és tudom, hálásnak kellene lennem, érte, a szavaiért, azért, hogy törődik velem, mégsem tudok megszabadulni attól a rossz érzéstől, ami valahol mélyen bennem gyűlik.

És amiről tudom, hogy ha a felszínre kerül, mindent tönkretehet.

✧

– Egy, kettő és... ugrás! – kiáltja Sasha a pálya széléről.

Zene nélkül gyakorolunk, így tisztán hallani a szavait a korcsolya süvítő hangja mellett is. Brandon előtt csúszom a jégen, a kezemet hátranyújtva szorítom az ujjait, majd az „ugrás" szó hallatán kissé elrugaszkodom a földről, széttárva a karom. Brandon alám nyúl, egyik keze a derekamon, a másikkal a combomat fogva, miközben továbbra is előre siklik, majd a karját felfelé nyújtva emel maga fölé, mindkét kezével a csípőmet markolva. Elernyednek a végtagjaim, miközben ebben a pózban kell maradnom néhány másodpercig. Brandon perdül néhányat a tengelye körül, a korcsolyájának éle hangosan süvít a jégen, majd a pályára helyez, és kissé meglök, ezáltal lendületet ad nekem. Szaporábban szedem a levegőt, és nagyot nyelek, miközben villámsebességgel suhanok a jégen. A következő mozdulatom korántsem egyszerű, és az utóbbi időben egyre ritkábban sikerül tökéletesen teljesítenem.

– Diana! – ér el hozzám az edzőm hangja a pálya túlsó végéből. – Lutz!

Alig láthatóan biccentek, és nekikészülődve az ugrásnak elrugaszkodom, majd megpördülök négyszer a levegőben... de nem sikerül lábra érkeznem.

A csalódottságtól könnyek gyűlnek a szemembe, a bokámba hasító fájdalomról pedig tudomást sem veszek. A fenekemre esem, de szinte azonnal felpattanok – megalázó számomra sokáig a jégen heverni.

– Jól vagy? – siklik elém Brandon, és a kezemet megragadva magához húz.

Csupán bólintok, és egy pillanatra hagyom, hogy az ölelésébe vonjon.

– Tudjuk folytatni?

– Persze – felelem erőtlenül. – Sajnálom. Én próbáltam, tényleg. Nem tudom, mi van velem.

– Diana, gyere ide – hív magához Sasha. A száját vékony vonallá préseli, keresztbe font karjával már-már fenyegető látványt nyújt.

– Sajnálom – kérek tőle is elnézést, és igyekszem felkészülni a szidalmakra, amiket majd a fejemre zúdít, de az elvárásaim helyett vonásai ellágyulnak, és felém nyúlva kisimít egy tincset az arcomból, ami a copfomból szabadult ki.

– Minden rendben van veled? – érdeklődik. – Az utóbbi időben úgy érzem, mintha nem lennél itt fejben. A mozdulataid görcsösek, alig van bennük érzelem, és most még ez is – utal az előbbi esésemre, én pedig szemlesütve hallgatom a hibáimat. – Aggódom érted, Dee. Már csak néhány hetünk maradt, de a teljesítményed mintha egyre romlana. Miért van ez?

Megvonom a vállam, és a korcsolyám orrát bámulom. Szívesen válaszolnék neki, adnék valami észszerű magyarázatot arra, miért is megy most minden ilyen nehézkesen, de az a helyzet, hogy magam sem tudom, miért történik minden úgy, ahogy.

– Megpróbálom még egyszer – felelem rövid hallgatás után, és igyekszem bizakodónak hangozni. – Ezúttal jobban fog sikerülni.

Megfordulok, és már indulnék vissza a jégen Brandonhoz, amikor Sasha elkapja a kezem.

– Biztos nincs semmi baj? – érdeklődik annyira gyengéden, hogy egy pillanatig megszólalni sem bírok. A szemembe néz, tekintete nyílt és őszinte, és látom rajta, hogy segíteni szeretne rajtam. Bárhogy.

Szólásra nyitom a szám, és már azon vagyok, hogy rázúdítok mindent, ami a szívemet nyomja, de aztán meggondolom magam. Amúgy sem tudom, miről akarnék beszélni. Elvégre minden a lehető legjobban alakul mostanában: a szüleim együtt vannak és szeretik egymást, Sam és Violet a két legjobb dolog az életemben a korcsolyázás mellett, Brandon szakmailag kiváló partner, akiben teljes mértékig megbízhatok, és akadémiailag is elég jól tartom magam.

– Nincs. Minden rendben – mosolyodom el, hogy igazoljam szavaimat, majd visszasiklom a jégre, és az edzés zavartalanul folytatódik tovább. A végén pedig még a nehezebb ugrásokat is sikerül hibátlanul teljesítenem.

✧

– Sosincs rám időd! – Violet kissé durcásan
mered a kamerába, és a szemöldökét összevonva hajol közelebb a kijelzőmön. – Most meg mi a szart csinálsz?

– Csak Samnek írtam vissza – felelem, és gyorsan bezárom a barátommal való csetet. – Itt vagyok.

– Erről beszélek – morog tovább. – Ha nem a korcsolya, akkor a pasid. Mintha elfelejtenéd, hogy én is a világon vagyok.

Belém hasít a bűntudat, mert jogosan panaszkodik. Az utóbbi időben tényleg elhanyagoltam őt. Az elmúlt két hét maga volt a káosz: reggelente, suli előtt erősíteni jártam a terembe, tanítás után pedig a jégen gyakoroltunk a rutinunkat. Aztán persze ott voltak a félévi vizsgák, amikre rendesen készülni kellett, és hát természetesen Sammel is igyekeztem annyi időt tölteni, amennyit csak tudtam, tekintve, hogy neki is elég sűrű a beosztása a fociedzésekkel és meccsekkel, párszor a héten pedig az apja cégéhez is bejár segíteni. Ez neki csak ilyen kis alkalmi munka, mert az apja gyakran jár konferenciákra, és akkor neki a dolga, hogy ránézzen a többi alkalmazottra, és felügyelje a céges ügyeseket. Számomra ez rettentően stresszes dolognak tűnik, de Sam élvezi, és bár nem beszél róla, azért tudom, hogy valahol mélyen jólesik neki, hogy az apja ennyire megbízik benne, hogy a távollétében őt jelöli ki a helyettesének. Sam egy évvel később kezdte a sulit, így ő már 18 múlt, és jogilag nagykorúnak számít. Nem tudom, hogy a céges ügyekben mennyire legálisak ezek a dolgok, de ez már igazán nem tartozik rám.

– Bocsi, mit mondtál? – zökkenek ki a gondolataim közül, mert egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy Violet valamit nagyban ecsetel.

– Témánál vagyunk – forgatja a szemét, de azért válaszol. – Csak azt mondtam, hogy néhány boltban már kint van a tavaszi kollekció, nekem meg kikapcsolódásra van szükségem, tehát...

– Menjünk el vásárolni – fejezem be helyette a mondatot. Meg sem lepődöm, hogy ehhez vezet a gondolatmenete, mivel ő tényleg az a típusú ember, aki addig költi a pénzét, amíg van neki. Nem ítélkezem, hiszen én is csak lány vagyok.

– Pontosan – biccent elégedetten. – Tudom, hogy délutánonként neked sosem jó, de mit szólsz a szombathoz? Vagy inkább vasárnap?

– Vasárnap nem jó, évfordulónk van.

– Ejha – vigyorog a kijelzőmön, és ujjaival egy szívet formáz. – Mennyi ideje is vagytok együtt?

– Most lesz három hónapja – mosolyodom el én is, és megérintem a nyakamban lógó láncot, amit Samtől kaptam karácsonyra. – És étterembe megyünk.

– Olasz? – kérdezi azonnal, tudva, hogy az a gyengém.

– Bizony.

– Egyél helyettem is – köti a lelkemre, majd vissza is tér az őt érintő kérdésre. – Akkor a szombat megfelel az én mindig elfoglalt barátnőmnek?

– Meg – bólintok, elengedve a fülem mellett a jelzőt.

Még beszélünk pár percet, de mivel már majdnem éjfélre jár, lassan búcsúzkodunk, majd megszakítjuk a hívást. Kényelmesen magam köré csavarom a paplant, és leoltom a kislámpát, majd lehunyt szemmel várom, hogy elnyomjon az álom. Már alig vagyok a tudatomnál, amikor beszűrődik apu fojtott hangja a szobámba, így nem vagyok benne biztos, de mintha anyu csendes szipogása lenne az utolsó, amit hallok, mielőtt álomba merülnék.

_________________________

to be continued
08/02

•

kedves olvasóim!
köszönöm nektek, hogy továbbra is vagytok velem. íme, az első rész augusztusban, remélem, elnyerte tetszéseteket 🫶🏻

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3