∘✩ 9 ✩∘

A lányvécében várom meg az óra végét jelző csengőt. Violet elment valamerre a telefonjával, de nem is érdekel, merre van. Az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy most lássam.

Az egyik fülkében, a lehajtott vécéfedőn ücsörgök, karommal átkulcsolom a testem, és a homlokomat a combomra hajtva lehunyom a szemem. Felsóhajtok, és mélyeket lélegezve visszapislogom a könnyeket, amik valamiért rettentően makacsok. Nem is tudom, miért sírok egyáltalán. Nem mintha soha nem veszekedtünk volna Violettel, egyszerűen a mai... más volt. Mélyebb és talán komolyabb hangvételű, mint az eddigi apró vitáink, noha hülyeségen kaptunk össze.

Nyílik az ajtó, és hallom, ahogyan valaki belép a mosdóba. A mellettem lévő fülkébe siet, elvégzi a dolgát, majd lehúzza a vécét, és kisétál a közös helyiségbe. Megnyitja a csapot, ezután a papírtörlő eltépésének jellegzetes hangját hallom, végül megszólal. És egyből felismerem a hangot. Hát persze, hogy Violet az.

Lemerevedek, de nem mozdulok. Nem akarnék hallgatózni, mégsem bírom legyőzni kíváncsiságomat. Nem úgy tűnik, mintha telefonálna, mert nem csörög ki a készülék, és nem is köszön senkinek – inkább olyan, mintha hangüzenetet küldene. Elég halkan beszél, és gyorsan, de a mondanivaló lényegét megértem. Találkozni akar az illetővel ez óra után, mert kissé ki van borulva pár dolog miatt.

A szememet forgatom, és nehezemre esik megállni, hogy ne szóljak közbe: csak magának köszönheti a kiborulását. A számra szorítom a tenyerem, nehogy akaratom ellenére kicsússzanak belőlem a szavak, és úgy hallgatom tovább az eseményeket.

Úgy tűnik, miközben én a gondolataimmal voltam elfoglalva, a titokzatos személy visszaüzent, mert Violet ismét hangfájllal válaszol.

– Miatta történt az egész. Valami apróságon felkapta a vizet, és kiküldtek minket.

A gyanú olyan erővel csapódik belém, hogy ha nem ülnék, biztosan hanyatt vágódnék. A torkomat gombóc szorítja, az agyamban pedig mintha szikra gyúlt volna, ami vörös fénnyel jelzi, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Kinek beszélne Violet rólunk?

Olyan személynek, aki mindkettőnket jól ismer. Vagy valahogyan kapcsolatban áll velünk.

Hány ilyen ember van?

Jelenleg csak egyetlenegy jut eszembe.

Sam.

– Nem. Nem, nem, ez nem lehet... – A fejemet rázom, és az öklömbe harapok, nehogy kitörjön belőlem egy kétségbeesett sikoly.

Ilyen nincs. Istenem, ez nem lehet.

Át sem gondolom, mit csinálok, kirontok a fülkéből, és dühösen Violethez lépek.

– Diana? Te mit csinálsz itt? – döbben le, a tekintetében aprócska megbánás ül.

– Kivel beszélsz? – hagyom figyelmen kívül a kérdését. Jelenleg csak egy dolog jár a fejemben: megtudni, kinek küldte azokat az üzeneteket.

– Te hallgatóztál? – kér számon ingerülten, amiért tanúja voltam mindannak, ami az előbb történt.

– Ez most lényegtelen – intek, jelezve, hogy másra koncentráljon. – Kivel beszéltél?

– Nem mindegy az neked? Semmi közöd hozzá.

– De van, ha az, akire gondolok – vágok vissza, mire egy lépést hátrál, és a mozdulata csak megerősít a gyanúmban. – Violet. – Neve halkan, vészjóslóan hagyja el ajkamat, és nem kerüli el a figyelmem, hogy összerezzen. – Név.

– Én... – kezdi idegesen, majd kiböki. – Logan.

Megütközve meredek rá, és egy pillanatra teljesen lefagy az agyam. Képtelen vagyok eldönteni, hogy hazudik-e vagy igazat mond. Noha Logant csak Samen keresztül ismerem, és csupán párszor beszéltünk egész évben, attól még tudja, ki vagyok. És, úgy tűnik, Sam tényleg közbenjárt nála Violetért, ha a mai nap végig egymással írogattak. Így tehát ismerhet mindkettőnket.

– Én azt hittem... – próbálom összeszedni magam, de Violet unottan bámul az arcomba.

– Hogy Sam? Komolyan?

Nem felelek. A szégyentől kigyullad az arcom, és a földet pásztázva csak azt kívánom, bár minél hamarabb eltűnhetnék innen. Rettenetesen érzem magam, amiért meggyanúsítottam őt olyasmivel, amit pusztán információmorzsákból raktam össze.

– Sajnálom – préselem ki magamból, mert azért beismernem sem kellemes, hogy tévedtem. – Bizonyíték nélkül vádaskodtam.

Csak megvonja a vállát, de nem vág vissza a gyanakodásom miatt, és ez valamiért furának hat. Szokatlan tőle, hogy kommentár nélkül hagyjon bármit is akkor, amikor esélye lenne arra, hogy odaszúrjon egy csípős megjegyzést.

Az arcát figyelem, és a tekintetét keresem, de nem néz a szemembe: ismét a telefonjába mélyed. Már éppen mondani akarnék valamit, de a csengő hangja félbeszakít. Violet egy pillantást sem vetve felém elhagyja a mosdót, én pedig ott maradok a tükrök előtt, egy csöpögő csap társaságában.

Magam elé bámulok, a földön húzódó csempét figyelem, és az előbbi dolgon töprengek, ami valamiért nem hagy nyugodni. Valami azt súgja, nem biztos, hogy Violet igazat mondott. Mert ha tényleg Logannel beszélt volna egész nap, azt már jóval hamarabb a tudtomra adja. Lelkesen ecsetelné, hogy végre írogatnak, és állandóan azzal nyaggatna, hogy lessük meg őt a folyosón. De egyik sem történt. Sőt, az utóbbi időben... szinte nem is említi Logant. Vagy csak alig, de akkor is keserűen és lelombozódva, amiért nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt tervezte.

Megpittyen a telefonom, Sam érdeklődik üzenetben, hogy merre vagyok. Válaszolok neki, és már indulnék is, hogy találkozzak vele, amikor egy újabb értesítés érkezik: megjelöltek egy kép kommentszekciójában. Furcsának találom a helyzetet, és azonnal megnyitom az Instát, hogy lássam, mi történik már megint. Egy évfolyamtársam lapozgatós posztjában van feltöltve a kép, amin Violet... és Sam szerepel. Sam a haverjaival az egyik, folyosókon kihelyezett kanapén ül, Violet pedig a bal combján ücsörög, és valamin éppen felnevet.

Ezt. Nem. Hiszem. El.

A képet pár percre posztolták, de nem mai, mivel Violet más felsőt visel, és a haja is copfba van fogva, ma viszont göndörek a tincsei. A kommentek egyre csak gyűlnek, természetesen az utolsó képpel kapcsolatban. Egyesek sajnálnak, mások a helyzeten szórakoznak, megint mások pedig már előre örülnek a drámának. Igen jó.

Elrakom a telefonomat, és az öklömbe sikítok egyet, ezzel próbálva kiadni magamból a dühömet, de nem sikerül. Csalódott vagyok, és kétségbeesett, átverve érzem, becsapottnak és ostobának. És utálom mindezt.

A folyosóról beszélgetés zaja szűrődik be, és lépések kopognak a padlón, mire gyorsan az egyik fülkébe szaladok, és magamra zárom az ajtót. Nem akarok sírni, inkább ütnék, szétvernék valamit, de a könnyeim nem kérnek engedélyt. A számra szorítom a tenyerem, hogy visszafojtsam a zokogást. Szánalmasnak érzem magam, ahogyan a vécéfülkében sírok, csak úgy potyognak a könnyeim, és annyira fáj a lelkem, hogy azt szinte egész testemben érzem. A fájdalom, akár a tűszúrás, hasít belém, a torkom elszorul, és alig kapok levegőt. A reggel feltett halovány sminkemnek annyi, a halántékom lüktet, és a szívem apró darabokra szakad.

Valaki bejön a vécébe, mire megemberelem magam, és egy zsebkendőt előkeresve a táskámból megtörlöm a szemem. A lehajtott vécéfedőre leülve, felhúzott térdeimet átkulcsolva várom meg, míg a lány, aki az imént bejött, végez, kezet mos és kimegy, majd mély levegőt veszek, és kinyitom az ajtót. A tükrökhöz sétálva szemügyre veszem magam, és megpróbálom eltüntetni a sírás nyomait, de a vörös szemem mindent elárul. Kissé megmosom az arcom, kezem, majd megszárítkozom. Nem akarok kimenni a folyosóra, ahol sebezhetővé válok, a diákok megjegyzéseinek céltáblájává, mert biztos vagyok benne, hogy nem fogják szó nélkül hagyni a feltöltött képet, és egész nap a mi kapcsolatunk lesz téma. Vagy az, ami maradt belőle.

A folyosóra kilépve nem nézek senkire, szigorúan magam elé bámulok, miközben elindulok a Sammel megbeszélt találkozóhelyre. Közben azon gondolkodom, mit mondjak neki, vagy hogyan hozzam a tudomására, miszerint eljutott hozzám annak a híre.

– Hát itt vagy! – állít meg Sam a karomat megragadva, mert annyira a gondolataimba merülök, hogy simán elsétálnék mellette. – Merre voltál? Már azt hittem, történt valami.

Történt is, mondanám legszívesebben, de nem bírok megszólalni. Most, hogy itt áll előttem, és látom őt, az arcát, a szemét, amivel a tekintetemet tartja, a száját, ami halvány mosolyra húzódik, amiért itt vagyok, és érzem az ujjait a karomon, szinte szürreálisnak hat mindaz, ami a lányvécében ért.

– Diana? Minden oké? – Sam továbbra is a karomat fogja, és közelebb húz magához. Pillantása aggódóan fürkészi az arcomat, én pedig a legszívesebben a képébe ordítanám, hogy semmi joga sincs megjátszani magát előttem, mert tudok mindent.

– Láttad az Instát? Kikerült egy érdekes kép – nyomom meg az „érdekes" szót, és igyekszem közönyösen beszélni, noha igencsak nehezemre esik nem elsírni magam.

Sam a fejét rázza.

– Mi van azon a képen? Azért vagy ilyen rosszkedvű?

Csak nézem őt, és még arra sincs kedvem, hogy válaszoljak neki. Motoszkál bennem egy olyasfajta érzés, hogy tagadná a helyzetet, még tárgyi bizonyíték ellenében is.

Megrázom a fejem, és hátrálok egy lépést.

– Miért nem mondtad el... ? – A fejemet rázom, a szám megtelik keserűséggel. Az arcát figyelem, találok-e valamiféle aprócska jelet, amiből meggyőződhetek arról, hogy összerakta a dolgot, és tudja, miről beszélek, de gondosan leplezi érzelmeit. Álarcot húz magára, a tekintete üres és semmitmondó, zárkózott.

– Nem beszéljük meg? – szólal meg olyan halkan, hogy ha nem látnám ajka mozgását, nem is hinném, hogy ő beszélt.

Keresztbe fonom a karom, és biccentek egy aprót a fejemmel.

– Hallgatlak.

– Azért nem említettem, mert már ki is ment a fejemből – kezdi lassan, mintha alaposan át akarná gondolni, mi is hagyhatja el a száját. – Egy pillanat volt csupán, ami egyikünknek sem jelentett az égvilágon semmit. Jelentéktelen dolog. Olyasmi, amit az ember önkéntelenül is elfelejt, mert annyira mellékes. Figyelmen kívül hagyható.

– Jól van – állítom le, mielőtt elsorolja a „lényegtelen" összes szinonimáját. – Abbahagyhatod a magyarázkodást.

– Pedig szerintem még mindig nem érted.

– Mit kellene értem? – vágok a szavába.

– Hogy semmit sem jelentett.

– Sam, felfogtam. Az előbbi öt mondatodból hattal ezt fejezted ki – ironizálok, jelezve, hogy leállhat.

– Oké, csak úgy érzem, még mindig haragszol – lép közelebb, és az ujjait az enyémekre kulcsolja. Szívem szerint elrántanám a kezem, még sincs bennem annyi lelki erő. – Miért nem hiszel nekem, szépségem?

Elgyengülök a becézésre, na meg amikor hüvelykujjával lassan a kézfejemet kezdi cirógatni.

– Sam – hunyom le a szemem –, én haragszom rád.

– Tudom – mormogja, és közelebb lép. A hajamba túr, és puszit nyom az állam és a nyakam közé.

– Nagyon haragszom rád. Becsaptál, elhallgattál előlem valamit, és nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen.

– Nem fog, kiscsillag. Megígérem. – Fél kezébe veszi az arcom, és gyengéd csókot lehel a számra.

Egy pár pillanatig élvezem ajkát az enyémen, majd elhúzódom. A közelsége mámorítóan hat rám, elfelejtek mindent, ha mellette vagyok, és ez jelen esetben nem feltétlenül jó. Főleg mindaz tudatában, ami a lányvécében történt.

Nem tudom, benne miféle gondolatok játszódhatnak le, de nagyjából egyszerre távolodunk el egymástól.

– Azt hiszem – kezdi lassan –, szünetet kellene tartanunk. Nem úgy – magyarázkodik azonnal, amikor látja, hogy szinte kifut a vér az arcomból –, hanem csak például a mai napra. Azt akarom, hogy magadtól gyere rá, hogy érdemes vagyok a bizalmadra. Nem akarlak belekényszeríteni semmibe.

– És neked miért kellene az a szünet? – nyögöm ki, miután elhallgat. – Neked is gondjaid vannak a bizalommal?

– Úgy is mondhatjuk – biccent, és megfeszül az állkapcsa. Eszembe jut a tegnap esti, edzés utáni incidens Brandonnel, így nem firtatom a témát. Lerendezik ezt ők ketten.

– Szünet – ismétlem meg, a pillantásával igent üzen. – Köztünk. A mai napon.

– Holnaptól már ismét a tiéd vagyok – mosolyodik el, és közelebb lépve puszit nyom a számra, majd megsimítja az arcom, és elindul a folyosón.

Távolodó sziluettje után nézek, és enyhe szúrást érzek gyomortájékon.

Már most hiányzol, akarnám neki mondani, de eltűnik a látóteremből.

✧

– Mi történt?

A házba belépve rögtön megérzem, hogy valami nincs rendben. Az ösztöneim figyelmeztetnek, és a gyanú egész testem felett átveszi az uralmat, miközben a kabátomat és a csizmámat magamon hagyva, lassú léptekkel sétálok a nappaliba, a hangforrás irányába. Noha hallom, hogy a szüleim itthon vannak, egyikük sem válaszol a kérdésemre. A helyiséghez érve kissé félve lesek be. Anyu a kanapén ül, arcát a tenyerébe temeti, és fojtottan sír, apu pedig a szoba másik oldalán fel-alá járkál, és magában morog.

– Anyu... – Elhal a hangom, és oda akarnék menni hozzá, de amint meghallja a hangom, felnéz, és megrázza a fejét.

– Menj a szobádba, Diana.

– Mi történt? – bukik ki belőlem ösztönösen. Fáj látnom a könnyeket az arcán, tekintete megtörten tartja az enyémet.

– Minden rendben lesz, ígérem – kerüli ki a kérdésem, és felém lépve a karomra teszi a kezét. – Csak valamit meg kell beszélnünk apáddal.

– Bántott téged?

– Nem.

Nagy levegőt vesz, és kissé eltol magától.

– Menj, kérlek, a szobádba, drágám. Ez most nagyon fontos.

Nincs szívem itt hagyni őt, mégis engedelmeskedem neki. Kifelé menet apura pillantok, és egy másodpercre összenézünk. A tekintetéből megpróbálok kiolvasni valamit, amiből rájöhetnék, mi is zajlik köztük, de kifejezéstelenül mered rám.

Csalódottan hagyom el a helyiséget, és visszamegyek az előszobába. Leveszem a csizmám, kabátom, kezet mosok, és a szobámba vonulva hanyatt dőlök az ágyamon. Nyugtalan vagyok az előbb látott jelenet miatt, és az első gondolatom az lenne, hogy felhívom Samet, de eszembe jut, hogy mi most „szünetet" tartunk, így elvetem az ötletet. Másodjára Violet arca jelenik meg elmémben, de vele a délelőtti incidens óta egy szót sem váltottam, és nem tudom, hányadán is állunk egymással. A harmadik opcióm, végső megoldásként, Brandon, de biztos vagyok benne, hogy neki nem tudnám kiönteni a szívemet anélkül, hogy ne érezném úgy, zavarom őt, ezért hagyom a dolgot.

A késztetést, hogy valakivel beszéljek, a lelkem mélyére temetem, és nekiállok, hogy megírjam a leckém.

_________________________

to be continued
09/06

•

kedves olvasóim!
újabb hét, újabb rész. lassan kezdik felütni a fejüket a problémák...
köszönöm, hogy itt voltatok, remélem, elnyerte tetszéseteket ez a rész is.

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3