∘✩ 29 ✩∘

Elborít a déjà vu, amint belépek a házba. Már jártam itt.

Ez ugyanaz a ház.

Ez az a ház, amiben Sam és Violet...

– Angyalka, mi a gond? – Ethan mögöttem lépked, így észreveszi, amikor megtorpanok.

– Semmi, csak – rázom a fejem, mert nem akarok részletekbe bocsátkozni, főleg nem az egyik legfájdalmasabb élményemről – nincsenek jó emlékeim. Erről a helyről.

Mintha megmerevedne mögöttem, de nem látom az arcát, így nem tudom, mi játszódik le pontosan benne. Kezét a hátamra teszi, és gyengéden beljebb terel.

– Nyugi, jó móka lesz ez. Ha pedig nem éreznéd jól magad, csak szólj, és már viszlek is haza.

Mély levegőt veszek, majd átlépem a ház küszöbét. Bent szó szerint üvölt a zene, és annyira hangos, hogy pár pillanatig csak pislogni vagyok képes, amíg hozzászokik a szervezetem a magas decibelhez. Körülnézve látom, hogy itt van a fél sulim és még sokan mások is. A vendégsereg főként a mi korosztályunból áll, de a falnál kiszúrok néhány idősebb fickót is, akikről meg vagyok győződve, hogy a huszonévesek táborát erősítik.

– Gyere, szerzünk neked valamit inni – hajol a fülemhez Ethan, hogy ki tudjam venni a szavait ebben a nagy hangzavarban.

Libabőr fut végig a nyakamon, amiért ennyire közel van hozzám, de semleges arcot vágok, és megfogom a felém nyújtott kezét.

– Oké.

Utat tör magának a tömegben, én pedig követem őt. Olyan ő nekem, akár egy biztos pont. Hiába nem ismerjük még egymást olyan régóta, tudom, hogy sosem hagyna cserben. És míg az egyik oldalon megnyugtat ez a gondolat, addig a másik oldalon aggodalommal tölt el. Nem vagyok az a típus, aki könnyen – és gyorsan – megbízik másokban, ez a folyamat hónapokat, éveket is igénybe vehet. Éppen ezért most furán érzem magam, hogy Ethannel már két hét elteltével sincs problémám ilyen téren. Azt mondogatom magamnak, hogy azért van ez, mert korcsolyapartnerek vagyunk, és a sporthoz elengedhetetlen a bizalom, de a lelkem legeslegmélyén tudom, hogy többről van itt szó.

– Mit kérsz, angyalom?

A konyha zárható helyiség, és rajtunk kívül csak két lány tartózkodik a hűtő előtt, így végre tudunk normális hangerővel beszélni.

– Kólát, légy szíves.

– Na, semmi alkohol? – vigyorog rám, majd gyorsan hozzáteszi. – Csak viccelek.

– Nincsenek túl jó emlékeim – húzom el a szám, majd átveszem tőle a műanyag poharat. – Köszönöm.

✧

Hiába terveztem úgy, hogy nem fogok inni, másfél órával később már a második tequilás üveget szorítva a mellkasomhoz keresem a tömegben Ethant. A buli most kezd csak belelendülni, egyre pörgősebb zenék szólnak, és a tánctér szinte tele van emberekkel. Én is ott voltam egy órája Ethannel, de azóta kifáradtam. Meglepő módon jól érzem magam, és bár tudom, hogy lehet, lassan jó volna hazamenni, még maradni szeretnék egy keveset.

Először sikerült magam tartanom a nemiszom-szabályhoz, de egy idő után úgy voltam vele, hogy szabad, csak mértéket kell tartanom. Ez nem teljesen sikerül, ugyanis már a második üveg alkoholt szorongatom, amit a konyhából szereztem, és időnként kortyolok egyet az italból. Apránként iszom, de még így is marja enyhén a nyelőcsövemet. Nem baj, úgy gondolom, amíg nem fogyasztok egyszerre hatalmas mennyiséget, addig nagy bajom nem lehet. A mai este nem az értelmes döntésekről szól, ez is biztos.

– Téged kerestelek, cica! – Ethan csak úgy a semmiből bukkan elő, és megragadja a karom. – Hol voltál?

Halkan kuncogva emelem fel a kezemben tartott üveget.

– Nézd, mim van!

Megpróbálja elvenni tőlem, de nevetve kitérek előle.

– Ne, ez az enyém.

– Nem lesz egy kicsit túl sok? – vonja fel a fél szemöldökét.

Megrázom a fejem, és tartva a szemkontaktust, a számhoz emelem az üveget.

A fejét ingatja, arcán halvány mosoly bujkál.

– Jaj, te lány. Gyere ide.

Gyorsan hátat fordítok neki, de a derekam után nyúl, és visszahúz. Kissé megemel, annyira, hogy a lábam már nem ér le a padlóra.

– Nem akarok még menni – próbálom lefejteni magamról a karját, de erősen tart.

– Pedig későre jár már – susogja a fülembe. – Mi lenne, ha...

– Én még maradok – szabadítom ki magam a szorításából. – És gyere te is!

Megragadom a kezét, és egy, a nappaliból nyíló helyiségbe vezetem, ahol számomra látásból ismerős személyek ücsörögnek egy kanapén. Az ülőalkalmatosság előtt egy aprócska dohányzóasztal áll, tele kiürült alkoholos üvegekkel és műanyag poharakkal.

– Helló! – intek körbe a szobában, miután Ethant is magammal ráncigálom a helyiségbe.

– Diana? Te egy buliban? – kérdez vissza a srác, akivel vannak közös óráim, de egyébként nem nagyon beszélünk.

– Te vagy a „Sam exe, Diana"? – veszi át a szót a mellette ülő vörös hajú lány, aki tűsarkús lábát a fiú ölében pihenteti. A srác szórakozottan simogatja csupasz vádliját, és a cipője pántjával játszik.

– Ő csak Diana – lép mellém Ethan, és a maga után húzva a kanapéhoz vezet. – Gyere, angyalka.

Kényelembe helyezi magát, és a kezemnél fogva az ölébe irányít. Lehuppanok a combjára, hátam a mellkasának ütközik. Fél karját továbbra is a derekamon tartja, a másikkal pedig a combomon húzza lejjebb a ruhámat.

– Te meg ki vagy, szépfiú? – érdeklődik tovább a vöröske. Fogalmam sincs, hogy hívják, csak annyit tudok róla, hogy fölöttem jár eggyel.

– Ő Ethan – felelem, és kissé ingerült vagyok amiatt, hogy felőle kérdezősködik. – Londoni, és most egy időre a korcsolyapartnerem.

– Aha. – A lány sokatmondó pillantással biccent, majd int a srácnak, akin félig szét van terpeszkedve, hogy töltsön neki piát.

– Hogy hívnak? – kérdezem tőle.

Bordó körmeivel a műanyag poharat kocogtatja, majd hátradöntve megrázza a fejét, hogy tincsei egyenletesen omoljanak a vállára.

– Luna vagyok. Ő pedig Jake – mutat a mellette ülő fiúra.

– Én meg Diana – villantok rájuk egy széles mosolyt, és felegyenesedem Ethan ölében. A térdén egyensúlyozom, miközben ő a fél karjával továbbra is a derekamat fogja – nem bízik abban, hogy egy rossz mozdulatot követően nem billenek-e meg.

– Tudjuk, szívem. Téged a suliban szinte mindenki ismer. – Luna kortyol egyet a poharából, és közben együttérző pillantást vet rám.

– Sam miatt, gondolom – vonom meg a vállam, és akaratlanul is alábbhagy a jókedvem. Az exem említése sosem lesz kellemes emlék, abban teljesen biztos vagyok, de még becsiccsentve is buli gyilkos hangulata van.

– Biztos nem lehetett egyszerű, hogy a legjobb barátnőd és a volt pasid... – Luna mögém pillantva elharapja a mondatot, majd a fejét rázva az ajkához emeli a poharat. – Nem mondtam semmit.

Elgondolkodva bámulom őt, ahogyan Jake felé fordulva a fülébe susog, és felnevet a fiú ábrázatán. Ethan az ujjaival cirógatja a csupasz hátam, majd beszélgetésbe elegyedik Jake-kel, de közben rosszalló pillantást vet rám, amikor észreveszi, hogy ismét az üvegért nyúlok. Az alkoholba kortyolva lehunyom a szemem, majd miután lenyelem az italt, Lunához fordulok.

– Valahonnan nagyon ismerős a hangod – közlöm vele, de fogalmam sincs, miért. Talán abban reménykedem, hogy neki gyorsabban forog az agya, és hamarabb összeteszi a dolgokat, mielőtt én bogoznám ki a szálakat kettőnk között.

– Pedig nem rémlik, hogy beszéltünk volna – vonja meg a vállát. – Legfeljebb pár szót válthattunk.

Az ajkamhoz emelem a mutatóujjam, és egy pillanatra elgondolkodom.

– Jó, ez lehet, hogy most nagyon hülyén fog hangzani, de... – kezdem kissé zavartan, de aztán minden mindegy alapon folytatom –, történt már veled olyan, hogy hallottál egy lányt a vécében sírni, és bekopogtál hozzá, hogy megkérdezd, jól van-e?

– Öhm, hát... – töpreng egy darabig, majd bizonytalanul bólint. – Talán. Miért kérded?

Zavaromban elnevetem magam.

– Mert lehet, hogy én voltam az a lány, aki sírt.

Értetlenül mered rám, majd nagyon lassan bólint.

– Most, hogy mondod... igen. Tisztán emlékszem, hogy történt ilyen, és a lány elküldött órára, mert „egyedül akart lenni". – Összehúzott szemekkel mered rám. – Te voltál az?

– Azt hiszem.

– Hűha, ez aztán a szerencsétlen véletlen – dől hátra a kanapén, és ismét meghúzza az üveget. – Várjunk – folytatja, de úgy, mintha csak magához beszélne –, de akkor még együtt voltatok, nem? – Látom rajta, hogy egymást kergetik a gondolatok az agyában. – Mert az még februárban volt. Emlékszem, mert Jake... mindegy – zökkenti ki magát, és figyelme ismét rám irányul. – De akkor miért sírtál? Az is Sam miatt volt?

A padlót bámulom, és pár pillanatig Ethant hallgatom, amint a fejem fölött, velem párhuzamosan Jake-kel beszélget.

– Csak összekaptunk valami apróságon. Nem lényeges – felelem végül.

– Eléggé ki lehetettél azért borulva – jegyzi meg. – Tudom, hogy nem az én dolgom, de szerintem Sam egy nagy kamu. Az egész srác az. Én csak Jake-en keresztül ismerem őt – teszi a kezét a pasija karjára, és szórakozottan végigsimít rajta –, de nem sok jót hallottam róla. Kiszámíthatatlanul viselkedik, néha már-már idegbeteg, csak arra kellesz neki, hogy megkúrjon... bocsi – mentegetőzik, amikor látja, hogy összerándulok. – Inkább befogom.

– Lassan egy hónapja, hogy szakítottunk – idézem fel a délutánt, amikor dobott. Február vége volt, most pedig pár nap, és már április van. Közeledik a versenyünk. – Vagyis, hogy ő szakított velem. Igyekeztem magam túltenni rajta, tényleg – bizonygatom, de nem tudom, hogy neki vagy inkább saját magamnak. – De néha nehéz. Amikor például kiszúrom a suliban a folyosón, és eszembe jut minden. Hogy milyenek voltak köztünk a dolgok, a közös pillanatok.

– De közben meg utálod is és undorodsz tőle – biccent Luna. Az arcán átsuhanó érzelmekből tudom, hogy átélte már, amiről beszél.

– Pontosan. És igaz, hogy alig voltunk együtt három hónapig, mégiscsak ő volt az első pasim.

– Azt mondják, egy lány sosem felejti el az első szerelmét – bölcselkedik.

– Én pedig néha mégis azt szeretném – mosolyodom el keserűen. – Nagyon kivoltam a szakítás után, de most már érzem, hogy kezdek túl lenni rajta. És Violeten is.

– Biztos nehéz lehetett, hogy egyszerre veszítetted el mindkettőjüket. – Tekintete sajnálatot és együttérzést üzen. Műkörmeivel a pohár falát kocogtatja, és pár másodpercig a gondolataiba merül, mielőtt ismét megszólalna. – Tudom, hogy soha nem voltunk barátok meg semmi, de szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád – közli velem nyíltan és őszintén a véleményét. – Én is átéltem hasonlót, mint te, így tudom, mennyire fájdalmas tud lenni. Az árulás, a hátba szúrás, az a rettentően intenzív csalódás, ami teljesen elnyom benned minden mást. Sajnos tudom, miről beszélek. – A távolba mered, mintha így könnyebb lenne felidéznie mindazt, ami akkor játszódott le benne. – Ezért is gondolom azt, amit. És remélem, megtalálod a jövőben a boldogságot, mert ugyanúgy megérdemled, mint mindenki más. Ezt soha ne felejtsd el.

Elhomályosul a tekintetem a könnyektől. Még soha senki nem mondott nekem ilyen szépet. Hiába van a szervezetemben egy csomó alkohol, a lelkizés hatására mintha kijózanodnék, mert minden szava eljut a tudatomig, és apránként, itt-ott befoltozza megviselt szívemet.

– Köszönöm. Ez nagyon kedves tőled.

Legyint egyet, jelezve, hogy semmiség, nekem mégsem az. Többet jelent, mint bármi, amit az utóbbi időben az emberektől kaptam.

Jake Lunához hajol, és súg valamit a lány fülébe. Luna nevetve a karjára csap, majd hagyja, hogy a fiú felhúzza őt a kanapéról.

– Hupszi – nevetgél, amikor kis híján elveszíti az egyensúlyát a tűsarkújában.

– Most mennünk kell, sajnos – intézi felém a szavait. – De majd beszélünk. Nyugodtan írj rám, Instán megtalálsz. Esetleg valamikor megihatnánk egy kávét. – Puszit dob felém, majd Ethanhöz fordul. – Viszlát, szépfiú. Csak ügyesen! – kacsint rá.

Jake is elköszön tőlünk, majd egyedül maradunk a helyiségben.

– Nem megyünk lassan mi is? – szólal meg mögöttem Ethan, amikor becsukódik mögöttük az ajtó. Szája a nyakamnál van, hangja a bőrömet csiklandozza. – Már tíz óra múlt.

– Még maradjunk egy kicsit – kérlelem őt. – Olyan jó így. – A derekamon lévő karjára vezetem a kezem, és ujjaimmal követem a tetoválásminta vonalát. – Nem csinálsz egyet, míg itt vagy?

– Nem hiszem, angyalka.

– Pedig már tudom is, hol lehetne a következő.

Kikászálódom az öléből, és felveszem a filcet a dohányzóasztalról, amit még a Lunával való beszélgetés alatt szúrtam ki. Ethan kíváncsian méreget, és nem kerüli el a figyelmem, hogy a tekintete az arcomról többször is a dekoltázsomra téved.

– Van egy ötletem – vigyorodom el, és leszedem a filc kupakját. – Dőlj hátra!

– Húha, jól kezdődik – húzza az ördögi mosolyra a száját. –  Mit tervezel, angyalka?

– Máris megtudod – tűröm fel a pólóját. Fogalmam sincs, honnan van hirtelen ennyi bátorságom, valószínűleg az alkoholnak köszönhető, hogy ennyire felszabadult vagyok.

Az anyag alá nyúlok, és végigsimítom a kőkemény hasát, amin forrón domborodnak ki az izmok. Bizsergés fut végig az egész testemen, még sosem értem hozzá, főleg nem így. És egyébként sem tenném, ezt a mostani állapotot pedig csupán az alkohol számlájára írom.

– Diana – szólal meg rekedten, és megfogja a csuklómat. – Mit csinálsz?

A szemébe nézek, és elnevetem magam. Nem tűnik dühösnek, inkább meglepett. És döbbent.

– Baj? – kérdezem, hiába tudom, milyen választ fogok kapni.

– Dehogy, sőt... – Az ajkára harap, nem fejezi be a mondatot. – Én csak...

– Te mi? – húzom az agyát, alaposan kiélvezve a helyzetnek minden pillanatát, amikor zavarba hozhatom őt. Az ő szokása ezt csinálni velem, így most kifejezetten örömmel tölt el, hogy visszaadhatom neki mindezt.

– Semmi – feleli végül. – Csináld csak, amit terveztél. A tiéd vagyok.

– Az enyém vagy – ízlelgetem a szavait levakarhatatlan vigyorral az arcomon. – Megvan.

A filc hegyét forró bőréhez nyomom, és lassan írni kezdek. Egyetlenegy szót biggyesztek a bordája alá.

Enyém.

_________________________

to be continued
01/24

•

kedves olvasóim!
egyik kedvenc jelenetem diana és ethan "kapcsolatából" ez a bulis rész, mert ebből majd valami még lesz... illetve megismerhettünk két új szereplőt, akik közül lunán van főleg a hangsúly, és annyit elárulok, hogy a továbbiakban még majd felbukkan 🫶🏻

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3