∘✩ 27 ✩∘

A szombati edzés – hála az égnek – jobban alakul, mint a pénteki. Igaz, hogy Sasha még mindig nem elégedett, de legalább már nem néz ránk úgy, mint ha fel akarna nyársalni minket a szemével. Azért ez haladás.

A vasárnapot anyuval töltöm. Caleb az egyik barátjának a születésnapjára ment, így ketten maradunk. Csinálunk popcornt, és megnézünk egy filmet, aztán pedig beszélgetünk. Sok minden szóba kerül, többek közt apu is. Anyu elmondja, hogy az eset óta beszéltek, de a dolgok nem haladnak jó irányba – a válást tervezgetik. Tisztában vannak vele, hogy jogilag ez azért el is húzódhat, így egyelőre még nem vágnak bele: a különélést tekintik első szakasznak. Óvatosan kipuhatolózom ezt az egész megcsalásos dolgot, de csak annyit tudok meg anyutól, hogy apu azt mondta, sajnálja a történteket és azt, ahogyan mindez a tudomásunkra jutott. Ennek ellenére azonban – bizalmas források szerint – annál a nőnél él most, akivel anyu egyik barátnője rajtakapta őt. Ezek szerint akkor a sajnálata még a hálószobáig sem tartott ki.

✧

Hétfő reggel lenyomok egy kardiót, majd hazasietve rendbe szedem magam, és már indulok is a suliba. Azt veszem észre, hogy meglepően jó a kedvem, ami valószínűleg a napsütésnek köszönhető, mert még soha életemben nem voltam lelkes az miatt, hogy iskolába mehetek. És nem hiszem, hogy ez most változna meg.

Az utca túloldalán megpillantok egy lányt, aki hátulról szakasztott úgy néz ki, mint Violet. Szőke tincsei a háta közepéig érnek, és meglibbennek, amikor beléjük kap a szél. Még magasságra is hasonlóak lehetnek, s amikor megfordul, akkor látom csak meg az arcát. Nem Violet az.

Azt hittem, túltettem már magam rajta és a „barátságán", de ezek szerint akkor mégsem. Miközben továbbsétálok, akaratlanul is eszembe jutnak a közös pillanatok és az, mennyire ott volt nekem a Sammel való szakítás után.

Igen, amíg le nem dugta a nyelvét abban a buliban az exem torkán, jut eszembe keserűen az este, ami akár fordulópontnak is beillhet az életembe, már ami az eseményeket illeti. Nemcsak Samet veszítettem el örökre – hiába élt még bennem halványan a remény a szakítás után, abban a pillanatban végleg kialudt –, de Violetet is, akiről a rémálmaimban sem feltételeztem volna hasonlót. Tudtam, hogy a mi barátságunk nem volt éppenséggel a legegészségesebb, de miután Sam dobott, valahogyan szorosabbá váltak köztünk a dolgok. Teljes mértékben rátámaszkodhattam és számíthattam arra, hogy mellettem lesz. Annyira megbíztam benne, annyira el voltam foglalva a saját keserűségemmel, hogy nem vettem észre az aprócska jeleket, amik arra utaltak, hogy nincs itt minden rendben. Eszembe jut az Instán látott kép, majd a mosdóban kihallgatott hangüzenet. Gyanakodtam, de nem voltam eléggé meggyőződve az igazamról. Pedig a lelkem legeslegmélyén akkor már tudtam, mi folyik a háttérben. Csupán nem akartam magamnak bevallani, mert úgy voltam vele, amíg ignorálom, addig ez a gond nem is létezik. Mégis létezett, és a lehető legrosszabb pillanatban csattant rajtam.

✧

Miközben a szekrényemben matatok, kiszúrom a folyosó végén Samet. Nem akarom, mégis megremeg a gyomrom. Hátat fordítok neki, és az ellenkező irányba indulva benyitok az első ajtón. Az egyik lányvécé az.

– Diana, igaz?

Egy szőke hajú lány szólít meg, tengerkék tekintetével az arcomat fürkészi.

Pár másodpercbe telik, mire felismerem őt.

– Te vagy az, aki az asztal tetején táncolt abban a buliban?

Elmosolyodik és bólint.

– És Matteo elvette tőlem a piát? Igen. Amelia vagyok, de röviden csak Mel.

– Honnan tudod a nevem? – érdeklődöm, és kikerülve őt a mosdókhoz lépek. Megmosom a kezem, úgy várom a válaszát.

– Szerintem téged a legtöbb lány ismer – feleli együttérzően. – Tudod, amik történtek a... barátnőddel meg a volt pasiddal – teszi hozzá óvatosan.

Keserűen biccentek. Hát persze, elfelejtettem, hogy ebben a suliban mindenki mindenről tud.

– Igyekszem nem gondolni rá – erőltetek mosolyt az arcomra, miközben a papírtörlővel megszárítom a kezem. – Ami történt, megtörtént. Már nem tudok változtatni a dolgokon.

– Tudom, és nagyon sajnálom. Ha esetleg úgy gondolod, beszélni szeretnél valakivel... – ajánlja fel. – Tudom, hogy sose váltottunk pár szónál többet, de aranyos lánynak tűnsz, és szeretném, ha a jövőben esélyünk lenne jobban megismerni egymást.

– Köszönöm, ez nagyon kedves tőled – mosolyodom el őszintén. Annyira elszoktam az ilyesfajta megnyilvánulásoktól, hogy el is felejtettem, mennyire jól tud esni pár szeretetteljes szó.

A csengő szakítja félbe a beszélgetésünket. Mel még rám mosolyog, majd kisétál a vécéből, én pedig egy pillanatra lehunyom a szemem. Most, hogy már nem vagyok jóban Violettel, szinte egész nap nem beszélek senkivel. Legfeljebb Ethannel és Sashával az edzésen.

Hirtelen eszembe jut valami. Felidéződik bennem az a nap, amikor Sam beszólt nekem, amiért nem hagytam, hogy nagyon megtapizzon a folyosón. Akkor annyira megbántott a szavaival, hogy a mosdóba rohantam kisírni magam. Emlékszem, a vécéfülkében ücsörögve valaki meghallott, mert bekopogott hozzám, érdeklődött, minden oké-e, és még a segítségét is felajánlotta, ha valamire szükségem lenne.

Az agyam azóta nem foglalkozott ezzel az emlékképpel, ma azonban valamiért mégis az eszembe jut.  Elfog a kíváncsiság, ki lehetett az a lány, de már a hangja is csak homályosan él bennem, az arcát pedig nem is láttam. Rám tör a vágy, hogy az osztálytermeket végigjárva megkeressem őt. Nem tudom, miért akarok vele találkozni. Úgy tűnik, az az eset tudat alatt akkora hatással volt rám, hogy a szívem sóvárog az után a személy után, aki az egyik legrosszabb pillanatomban talált rám.

✧

A második órán Violet a mellettem lévő padba ül le. Érzem, hogy engem figyel, de én szándékosan nem fordulok oda.

– Diana – szólít meg olyan halkan, hogy egy pillanatig azt hiszem, csak képzelődöm. – Diana – ismétli meg kissé erőteljesebben.

Makacsul előremeredek, a falat tanulmányozom. Nem akarok ránézni, mert attól félek, megtörnék – elfelejteném mindazt, ami kettőnk között történt.

– Kérlek – suttogja, és a felsőtestével közelebb hajol a széken.

– Mit akarsz? – vetem oda durvábban, mint ahogyan azt tervezem.

– Csak beszélni.

– Azzal elkéstél – felelem kíméletlenül. Nem tudom, hogyan adhatnám a tudtára, hogy semmi kedvem vele társalogni. Sem most, sem máskor.

– Diana – sóhajt fel, figyelmen kívül hagyva az elutasítást –, sajnálom. Tudom, hogy ez nem elég, és hogy már semmin sem változtat... de akartam, hogy tudd. Bűntudatom van amiatt, amit csináltam.

Óvatosan felé fordulok, és látom, amint a szemét lesütve a padlót tanulmányozza. Még csak rám sem mer nézni. Nagyon helyes.

– Túl sok ez most így nekem – közlöm vele, mire felemeli a fejét, tekintete megkínzottan keresi az enyémet.

– Szakítottam vele – mondja ki gyorsan. – Sammel. Állandóan csak az járt a fejemben, mennyire rossz ember vagyok, amiért ezt tettem a barátnőmmel.

– A volt barátnőddel – javítom ki azonnal. – Nem vagyunk már barátok.

– Nem tehetném valahogyan jóvá? – kérlel. – Helyre szeretném hozni a dolgokat kettőnk között.

– Már késő – rázom a fejem, belül mégis megingok. Visszakapni Violetet... erre egyáltalán nem számítottam. Rettentően megbántott, és hatalmasat csalódtam benne, most mégis, ahogyan itt ül előttem ennyire szenvedve... Nem. – Nem – mondom ki hangosan. – A lehető legrosszabb időszakomban árultál el. Bocs, hogy ezután nem tudok ismét megbízni benned.

Előrefordulok, ezzel jelzem, hogy részemről vége a beszélgetésnek. A szívem hevesen ver, és a pulzusom hangosan dübörög a fülemben, mégis érzem, hogy helyesen döntöttem. Azt tettem, amit tennem kellett. Lehet, hogy mások könnyen túl tudnak lépni a dolgokon és múlt sérelmein, de én nem. Igaz, hogy megpróbáltam magam mögött hagyni az eseményeket, de felejteni nem vagyok képes. A mai napig bennem él, hogyan éreztem magam abban a pillanatban, amikor kiszúrtam Violetet és Samet az asztal tetején csókolózni. És többé nem hagyom, hogy azok a személyek, akik miatt ennyire összetörtem, ismét részei legyenek az életemnek.

✧

– Mi újság, angyalka? – érdeklődik Ethan, amikor beszállok mellé a kocsiba. – Kipihented magad?

– Többnyire – bólintok. – És veled?

– Minden oké – feleli.

Végiggurul az utcánkon, majd ráfordulunk a főútra.

– Amúgy melyik suliba jársz? – fordulok felé. Most tudatosítom csak, mennyire keveset tudok róla.

– Az Abraham Lincolnba.

– És hogy tetszik itt? Jobb, mint London?

– Időjárás szempontjából mindenképp – mosolyodik el. – Meg sokkal eseménydúsabb minden. Mindenki olyan spontán. Otthon megvan a rutin, amiben mozogni kell, és ami szerint telik a napod, de itt lazább a helyzet. Ez tetszik benne.

– Akkor maradsz többet is, mint ez a félév?

– Szeretnéd, hogy maradjak? – pillant rám féloldalasan.

– Én tőled kérdeztem – felelem, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a libabőrt, ami a hangjától fut végig a karomon.

– Még nem tudom. Ha találok valakit, aki miatt megéri, akkor igen.

– Nagyon kétértelműen fogalmazol – húzom el a szám. Nem tudom, hogyan értelmezzem a mondandóját.

– Akkor olvass a sorok között, angyalka – vágja rá halvány vigyorral az arcán.

Leparkol a sportcsarnok előtt, és leállítja a motrot.

– Nem így van, sajnos. Június elején vissza kell mennem, ha törik, ha szakad. Az edzőm ragaszkodik hozzá. – Szembefordul velem az ülésben, és az arcomat fürkészi. Nem vagyok benne biztos, de mintha egy csöppnyi bánat ülne a szemében.

– Az még két hónap – végzek gyors fejszámolást. – Addig...

– Addig mi? – kérdezi lassan, vontatottan, és nyelvével benedvesíti ajkát.

Önkéntelenül is odavándorol a tekintetem, majd amikor rájövök, hogy csak direkt akart kizökkenteni, gyorsan visszanézek a szemébe.

– Semmi.

Kikapcsolom a biztonsági övet, és kipattanok a kocsiból.

– Diana – kiált utánam, de én figyelmen kívül hagyva őt elindulok a bejárat felé. – Várj meg!

Hallom, ahogyan bezárja a kocsit, majd utánam siet. Néhány lépéssel beér, és a derekamra fonva a karját visszahúz. Tenyere a hasamra simul, hátam a mellkasának dől. Szólni akarnék neki, kérdőre akarnám vonni azért, amit csinál, de nem találom a szavakat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és belesimulok az érintésébe. Nem foglalkozom semmivel, a józan eszemet az agyam legmélyére űzöm, és kizárom a külvilágot. Nem akarok most tudomást venni mindarról, ami ez ellen – ami ellenünk – szólhat.

– Ethan – sóhajtok fel, és továbbra is zárva tartom a szemem.

Megérzem ajkát a hajamon, erős karjait gyengéden a derekam köré fonja. Csak egy ujjatlan top van rajtam, ami enyhén felcsúszik, így megérzem a hüvelykujját a csupasz bőrömön. Beleborzongok az érintésébe.

Egy motor hangosan berregve süvít el mellettünk, ami kizökkent ebből az idillikus állapotból. Kinyitom a szemem, és kibontakozom az öleléséből. Szembefordulva vele a tekintetét keresem.

– Ethan, én...

– Gyere, elkésünk. – Meg sem várja, hogy befejezzem a mondanivalómat, csak megragadja a kezem, és magával húz.

Szinte már futok mellette, hogy lépést tartsak vele, annyira gyorsan sétál.

– Hé, várjál... mi bajod van? – vonom kérdőre, és felemelem a hangom.

Kitépem a kezem az övéből, és keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt.

– Sajnálom – torpan meg, és felém fordulva a kezemért nyúl. – Kérlek, angyalom.

Pár másodpercig az arcát fürkészem, majd egy szó nélkül ellépek mellette, és továbbindulok a sportcsarnok felé. Nem tudom mire vélni ezt a hirtelen hangulatváltást, amikor csak annyi történt, hogy kibontakoztam az öleléséből. Amitől pedig nem gondolom, hogy megbántódott volna.

– Diana, én... – Ismét utolér, és megtartja nekem az ajtót. – Nem tudom, mi van velem.

– Gyere, elkésünk – ismétlem meg a szavait ugyanolyan hangsúllyal, ahogyan azt ő tette, és már indulnék, de elém lép, és nem enged továbbmennem.

– Valamiről beszélnünk kell – kezdi. – Edzés után. Jó?

Az arcát fürkészem, nem tudom mire vélni az előbbi szavait. Miről akar velem beszélni?

– Jó – felelem végül.

Elszakítom róla a tekintetem, és elmegyek átöltözni, de nem tudok megszabadulni attól a furcsa érzéstől, ami teljesen a hatalmába kerít.

_________________________

to be continued
01/10

•

kedves olvasóim!
diana és ethan, ethan és diana... mindenki kíváncsi, mi lesz ebből a párosból, még ők maguk is, de ismeritek a mondást: ami késik, nem múlik! mindent a maga idejében.
köszönöm, hogy itt voltatok velem ebben a részben is 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok:: ddorciiwrites

sok puszi <3