∘✩ 26 ✩∘

A következő hét pillanatok alatt eltelik, és mire feleszmélek, már ismét péntek van. A konyhában álldogálva azt figyelem, ahogyan Ethan megáll a házunk előtt, majd a telefonom csörgése jelzi, hogy hív.

– Máris megyek – szólok bele.

A készüléket a táskámba süllyesztem, és gyorsan felhúzom a cipőm. Egy ujjatlan topban megyek ki a lakásból – az időjárás szerencsére annyira meleg, hogy már dzsekire sincs szükségem.

– Te sem hiányoztál – ülök be az autóba, és beszíjazom magam.

Halkan elneveti magát, majd a kezembe nyom egy poharat.

– És ez?

– Mi ez? – döbbenek le.

– Az, amiről tegnap áradoztál – emlékeztet az előző napi ömlengésemre arról, hogy vaníliás jeges lattéra van gusztusom, de sosincs útközben a kávézó, hogy beugorhassak venni egyet. Meg amióta apu nem él velünk, azóta nem merek zsebpénzt kérni anyutól. Igaz, hogy van saját tartalékom, de ahhoz meg nem szívesen nyúlok.

– Azt nem gondoltam komolyan – hebegek zavartan, mert nem hittem volna, hogy tényleg figyel is rám.

– Oké, akkor visszaveszem – biccent, és felém nyúl, de védelmezően magamhoz szorítom az elviteles poharat.

– Nem, nem. Most már az enyém.

Elindulunk, én pedig kortyolok egyet a kávéból. A vanília keveredik a keserű ízzel, és együtt tökéletes kombinációt alkotnak.

– Köszönöm, Ethan – pillantok rá. Az utat figyeli, de egy másodpercre felém néz. – Tényleg. Ez nagyon kedves tőled, és...

– Angyalka – szakítja félbe a hálálkodásomat –, ez semmiség. Szívesen tettem. – Halvány mosoly terül szét az arcán. – Legalább ma nem leszel annyira morcos.

– Nem is szoktam morcos lenni.

– Aha, hogyne – biccent, szarkazmussal a hangjában. – Ezen a héten szinte csak az voltál.

– Csak ideges vagyok – vallom be, és a szívószállal az italomat kevergetem. – Meg stresszes. És ez így jön ki rajtam. Nem akartalak megbántani, meg semmi...

– Nyugi, Diana – teszi a karomra a kezét, majd mintha észbe kapna, el is húzza onnan. Meglepődöm a mozdulatán, mert eddig nem nagyon ügyelt arra, amire kértem: vagyis hogy ne érjen hozzám az edzések kivételével. – Engem azért nem lehet olyan könnyen megbántani – villant felém egy vigyort, de látom rajta, hogy valami van a háttérben, mert a hangulata láthatóan elromlik. Tekintete hirtelen bezárul, és a mosolyráncok is eltűnnek a szeme körül.

– Mi történt? – bukik ki belőlem a kíváncsiság egy kérdés formájában, majd azonnal magyarázkodni kezdek. – Persze, csak ha beszélni akarsz róla...

– Előző barátnőm – feleli szűkszavúan. – Félrelépett, és eléggé csúnya módon jutott a tudomásomra. Veszekedtünk, üvöltözött velem, aztán... szakítottunk. Semmi extra, és nem arról van szó, hogy nem lennék túl rajta, mert ez már több mint fél éve volt – magyarázza –, csak azóta nehezebben nyílok meg. Meg ismerkedem. Mintha továbbra is ott lenne bennem a félsz, hogy hátha...

Együttérzőn hallgatom őt, és az arcát figyelem, miközben beszél. Nem fordul felém, tekintetét mereven az előttünk lévő forgalomra szegezi. A jobb kezéért nyúlok, ami a váltón nyugszik, és megszorítom.

– Sajnálom – közlöm vele komolyan. – Nem ezt érdemelted.

– Pedig azt hittem, elítélsz – pillant felém egy másodpercre, keserű mosollyal az arcán.

Kissé megbotránkozva nézek rá, miközben gondolatban gyorsan végigfutok az elmúlt hét eseményein.

– Mi? Én nem... – rázom a fejem mentegetőzve – miből gondolod ezt?

– Egész héten olyan visszautasító voltál. Meg... igazából az óta, hogy találkoztunk.

– Ez nem így van – tiltakozom, kétségbeeséssel a hangomban. Soha nem akartam, hogy ezt érezze a közelemben, és fogalmam sem volt, milyen emóciókat váltottam ki belőle pusztán azzal, hogy az életében vagyok. – Én csak... nehezen alkalmazkodom a változásokhoz. Ez minden. – Keresem a szavakat, amikkel megfelelően ki tudnám fejezni a gondolataimat. – De soha semmi nem ellened irányult. Komolyan. Sajnálom, ha így jött le neked.

Megvonja a vállát.

– Esetleg akarsz róla beszélni? – érdeklődik óvatosan. – Úgy mindenről. Többször említetted már ezeket a „változásokat". – Felém pillant, tekintetünk egy rövid időre összekapcsolódik. – Meg Brandont – mondja ki a korcsolyapartnerem nevét, amiről eszembe jut a múlt heti incidensünk, amikor sírva fakadtam előtte.

– Nem – felelem gyorsan.

– Angyalka...

– Ne, kérlek. Hagyjuk ezt a témát.

– Miért nem mondod el, mi történt? – kérdezősködik.

– Nem történt semmi, Ethan.

– Akkor miért borulsz ki, ha megemlítem a nevét? – szegezi nekem a kérdést, amitől belém fagy a szó, és egy pillanatig megszólalni sem tudok.

– Jól van – sóhajtok fel megadóan –, látom, úgysem hagysz békén, míg el nem mondom a dolgokat.

Ethan csendben, várakozóan ül mellettem. Végiggurulunk az utcán, majd befordulunk a sportcsarnok elé, és megállunk a parkolóban. Leállítja a motrot, és kikapcsolva a szíjat felém fordul. Én azonban továbbra is előre bámulok, és az autó műszerfalát tanulmányozva igyekszem összeszedni magam.

– Nem volt soha semmi különös – kezdem halkan, de a hangom így is remeg. – Általában megjegyzéseket tett. Főleg most, hogy nyakunkon a verseny – magyarázom. – Nem szerette, ha előtte ettem, és gyakran figyelmeztetett, hogy ügyeljek a súlyomra. – Elfojtok egy sóhajt. Erről eddig csak Samnek beszéltem még akkor, amikor együtt voltunk. Most pedig itt ülök Ethan mellett, és kiöntöm neki a szívem. Annyira szürreális a helyzet. – Edzés közben is volt, hogy furán viselkedett. Sosem mondta ki nyíltan, de... többször éreztette velem, hogy nem vagyok neki elég jó. Ő ezerszer profibb, mint én – teszem hozzá magyarázatképpen –, és fősulin is folytatni szeretné a korcsolyát. Nekem ez csupán hobbi, én nem tervezek vele semmi komolyat. Ő erről tudott – mert beszéltünk róla –, és így, szerinte, jogosan vetette néha a szememre, hogy nem teszem oda magam eléggé. Mert hogy nekem ez nem fog kelleni, számára viszont fontos, hogy jó eredményeket tudjon felmutatni, és igazán lehetnék ebben megértő. – Olyan gyorsan beszélek, hogy szinte már hadarok. Minél hamarabb túl akarok esni a beszélgetésen úgy, hogy ne hagyjak rést a szavaim közt, amibe Ethan aztán bele tud kapaszkodni, és folytatni a kérdezősködést. – Ennyi – biggyesztem oda a végére. – Semmi extra.

Nem mondom el neki azokat az eseteket, amikor Brandon bevadult, mint például az utolsó edzésünkön, mielőtt síelni ment volna. Amikor arra panaszkodott, hogy nyomom a vállát, aztán pedig ledobott a jégre. Nem mutattam ki, de mély nyomot hagyott bennem az aznapi viselkedése. Talán tudat alatt akkor fogalmazódott meg bennem véglegesen, mennyire is félek tőle. Mert nem tudom, mire képes, ha egyszer elveszíti a fejét.

Ethan érintése zökkent ki a gondolataim közül. Az ölemben összekulcsolt kezemért nyúl, szétválasztja, és ujjait az enyémekbe fűzi.

– Úgy sajnálom, angyalom – simítja meg lágyan a hüvelykujjával a bőrömet. – Remélem, tudod, hogy semmi sincs úgy, ahogyan azt ez a szemét mondta. Azt akarom, hogy a mai naptól normálisan egyél, rendben? – fürkészi az arcom, és addig nem tágít, amíg biccentek a fejemmel. – Jó. Nem kérkedni szeretnék, de a súlyod dupláját is simán tudnám dobálni a levegőben, ha arra kerülne sor. Úgyhogy sose félj attól, hogy nem bírnálak el. Ha pedig ilyen eset fennáll, de nem fog – néz rám jelentőségteljesen –, akkor elmegyek többet edzeni. Nem probléma. Elvégre nekem kell tudnom felemelni téged, és nem neked saját magadat. Érted?

Csak úgy iszom a szavait, és a mondókája végén engedelmesen bólintok.

– Mondd ki – utasít. – Hadd halljam.

– Értem – lehelem. – És köszönöm.

Megszorítja a kezem, és egy bátorító mosolyt küld felém.

– Nem akarok és nem is fogok beleavatkozni a dolgotokba – kezdi, kibámulva az ablakon, majd ismét a szemembe néz –, de ez nem normális, ami köztetek van. Esetleg, ha gondolod, beszélj Sashával. Nem kell aprólékosan – teszi hozzá gyorsan, amikor látja, hogy ellenkezésre nyitom a számat –, de azért említs meg neki pár dolgot. Hátha van rá esély, hogy más partnert kapj magad mellé. Senki sem érdemli azt, hogy egy vademberrel kelljen együtt dolgoznia.

Önkéntelenül is felnevetek a szóhasználatán.

– Ha nem jön össze a korcsolya, még mindig elmehetsz pszichológusnak – közlöm Ethannel, aki vigyorogva bólint.

– Észben tartom.

✧

A héten Ethannek sikerült tökéletesen elsajátítani minden lépést, a mai edzést mégis a „katasztrofális" szóval lehetne jellemezni. Ethan mérgelődik, Sasha tajtékzik, és percenként leállítja a zenét, én meg csak zavartan állok a káosz közepén, és igyekszem egybetartani a produkciót. Nem jön össze.

– Nem akartam ezt mondani, gyerekek – kezdi Sasha szigorú hangon, és ebből tudom, hogy valami rosszra számíthatunk –, de holnapra is be kell iktatunk egy edzést. Tudom, hogy szombat van, de ez messze nem olyan, mint amilyennek szeretném. Tehát akkor, holnap ötkor találkozunk! Addigra szedjétek össze magatokat. Viszlát! – Azzal fogja magát, és öles léptekkel kiviharzik a teremből.

– Igen ideges – néz utána Ethan.

Fáradtan bólintok.

– Csodálod? Azok után, amit ma leműveltünk, azon sem lepődtem volna meg, ha felpofoz.

– Azért annyira nem volt rossz...

– De igen – lombozom őt a szavába vágva, majd lesiklok a jégről, és a padra leülve lehúzom a korcsolyám. – Megyek, átöltözöm.

– Kint megvárlak – szól utánam.

Bicegve sétálok be az öltözőbe. Meghúztam a lábam, és bár az edzésen igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, most már sokkalta jobban fáj a bokám. Valószínűleg csak kificamítottam, mert az egyik ugrásnál rosszul érkeztem a jégre, és az egyensúlyomat elvesztve huppantam a fenekemre. Nagy eséllyel akkor történhetett.

Átöltözöm, és elpakolom a dolgaimat. Átfésülöm a hajam, majd a padon üldögélve magam elé bámulok, és párszor mély levegőt veszek. Érzem, hogy egy hajszál választ el a sírástól, és nagyon nem szeretném most a könnyeimet hullatni. Ez csak egy rossz nap, emlékeztetem magam, majd az üres kávéspohárra esik a tekintem, ami a táskám mellett, a földön áll.

Rossz nap egy kevéske jóval.

– Diana? – Ethan hangja éket ver a gondolataim közé. Léptek zaja csendül fel, majd hallom, amint megáll az öltöző előtt, és kettőt koppint az ajtóra. – Bent vagy még?

– Igen – szólok ki neki. – Gyere nyugodtan.

Lassan lenyomja a kilincset, majd belép a helyiségbe, és odasétál hozzám.

– Baj van? Mert vártalak kint, de nem jöttél, úgyhogy gondoltam, rád lesek...

– Jól vagyok – biztosítom őt. – Csak a jobb lábam fáj egy kicsit. Rosszul estem, gondolom, azért.

Aggódva jön közelebb, és leguggol elém.

– Ugye nincs eltörve?

Gyorsan megrázom a fejem.

– Biztos nem. Csak meghúzhattam.

– Nem is bicegtél az edzésen – jegyzi meg. Előttem guggolva néz fel rám, mélybarna tekintete az arcomon táncol. Jobb kezét lassan a térdemre helyezi.

– Nem akartam Sashát még jobban felhúzni – magyarázom, és önkéntelenül is a kezére téved a pillantásom, amivel a lábamat fogja. – Most sem fáj annyira, de azért vigyáznom kell.

Magamhoz veszem a táskám és az üres kávéspoharat, és felállok. Ethan is feltápászkodik, majd a vállamon lógó táskámért nyúl.

– Add csak, majd én viszem.

Elindul, és kitárja előttem az ajtót, én pedig lassan követem. Nem kellemes érzés a lépéseknél belém hasító fájdalom, de csupán gyönge, és alig érzem. Tudok rendesen járni, csak tovább tart a folyamat.

Ethan felém pillant, majd egy szó nélkül odalép hozzám, és a karjaiba vesz.

– Jaj, te – sóhajtok fel, és egy pillanatra lehunyom a szemem –, megoldottam volna egyedül is.

– Tudom, de hadd, hogy segítsek – kéri, és én nem tiltakozom.

A karjaiban visz, fejemet a mellkasára hajtom. Érzem a belőle áradó hőt, a kölnije pedig teljesen körbeleng, és beleivódik minden porcikámba.

Mostantól bárhol felismerném az illatát.

Egyik kezét a térdem alatt tartja, a másik a derekamon nyugszik. Egy másodpercre felpillantok az arcára, és a vonásait figyelem: a gyönyörű barna szemét, dús szemöldökét, íves ajkát és az aprócska szeplőket, amik a bőrét pettyezik.

Megremeg a gyomrom, és nagyot dobban a szívem. Önálló életre kelnek bennem az ösztöneim, de nem törődöm velük. Ethanre összpontosítva önkéntelenül is azon jár az agyam, mi lenne most velünk, ha...

Ha beleegyeztem volna a „jöjjünk össze" javaslatába.

_________________________

to be continued
01/03

•

kedves olvasóim!
2025 első fejezete... remélem, elnyerte tetszéseteket. nagyon örülök neki, hogy együtt vághatunk neki az új évnek, és mint már oly sokszor, most is meg szeretném köszönni a támogatásotokat. nagyon sokat jelent 🫶🏻

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3