∘✩ 23 ✩∘

Nem tudom, mi van velem, de egész nap a sírás határán állok. Reggel, miután belépek a gimi épületébe, az első dolog, amit kiszúrok, az Violet és Sam párosa. Már tanítás előtt nem bírnak magukkal – a szekrényeknél esnek egymásnak, és bármennyire is tudom, hogy csak el kellene fordítanom a fejem, és továbbmennem a folyosón, a szívem mégsem képes olyan könnyen elsiklani az felett, ami egykor a részét képezte.

Szerencsére egyikükkel sincs első órám, így 45 percet nyerek arra, hogy meggyőzzem magam, megerősödtem annyira testileg és lelkileg is, hogy kibírom a napot a jelenlétükben, és nem tör rám a sírás, valahányszor együtt látom őket.

Sajnos ez nem teljesen így történik, de legalább egyszer sem olyan rossz a helyzet, hogy a mosdóba kelljen szaladnom. Itt-ott elmorzsolok néhány könnycseppet, és a szemem szinte állandóan piros, de ezt mindenképp fejlődésnek tudom be. A gyógyuláshoz idő kell, mondogatom magamnak minden egyes alkalommal, amikor eszembe jut mindaz, amit az elmúlt időszakban kellett átélnem. Meg ahhoz is, hogy túl tudjunk lépni a múlt eseményein.

✧

Mivel kihagytam a reggeli erősítést, suli után azonnal az edzőterem felé veszem az irányt. Két órám lenne még az Ethannel való gyakorlás előtt, de úgy döntök, ahelyett, hogy hazamennék, megpróbálom tényleg komolyan venni az én részemet a dologban. És ebbe beletartozik az is, hogy szigorúan betartom mindazt, amit Sasha állított össze nekem: az edzéstervet és az étrendet egyaránt.

Másfél órával később levegőért kapkodva sétálok vissza az öltözőkbe. Nincs időm hazamenni, de zuhanyoznom mindenképp kell, így aztán hideg vizes zsepivel végigtörlöm a karom, a mellkasom és a lábam. Kibontom a hajam a copfból, és megszárítom az izzadt tincseket. Ma este mindenképp megmosom, de a délután további részét még ki kell bírnia.

Miután visszaöltözöm a normális ruhámba, néhány percig a padon ücsörögve bámulok magam elé. Kimerített az erőnléti gyakorlatok sokasága, majd a feladatok végén a sprint, de nem adok magamnak lehetőséget arra, hogy panaszkodjak bármi miatt is. Én választottam a korcsolyát, és tisztában voltam mindazzal, amivel ez a sport járhat. Most már teljesen felesleges visszakoznom.

Kicsivel hamarabb érek a jégcsarnokba, így miután átöltözöm, előveszem a tanulnivalómat. Alig olvasok át pár oldalt, már meg is hallom az edzőm hangját a folyosóról. A szavait nem tudom kivenni, de úgy tetszik, mintha valakinek magyarázna valamit – és lefogadom, hogy az a valaki Ethan.

Gyorsan elpakolom a tanulnivalót, a tükörbe pillantva igazítok egyet a copfomon, és egy mély levegőt véve hagyom el az öltözőt. Izgalom és félelem vegyes érzése fut végig a testemen – tartok az új partneremmel való munkától. Akaratlanul is olyan gondolatok furakodnak be az agyamba, hogy csak hátráltatni fogom, hogy miattam nem fogunk tudni jól együttműködni, és hogy nem leszek a számára elég jó. Elvégre országos bajnok, s ez a cím magában hordozza azt, hogy sokkalta fölöttem áll, és ő aztán nem fog leereszkedni az én szintemre – nekem kell majd felkapaszkodnom hozzá.

– Diana, na végre! – Sasha elégedetten biccent, amikor megpillant. – Pont időben. Ethannek éppen a koreográfiát magyarázom.

A mellette ácsorgó fiúra esik a tekintetem, aki halvány vigyorral az arcán figyel.

– Nem térhetnénk át a gyakorlati részre? – érdeklődik ártatlanul, miközben egy másodpercre sem töri meg a szemkontaktust.

– Mit akarsz gyakorolni, ha nem is tudod a mozdulatokat? – vonom fel a szemöldököm, mire Sasha azonnal reagál.

– Dianának igaza van. Viszont az egyik edzésről készítettem felvételt. Tudod, amikor a fellépőruhákban gyakoroltatok – fordul felém, mire bólintok. – Levetítem nektek a videót, aztán hozzákezdünk a munkához – egyelőre földön. És ha minden jól megy, jövő héttől már a jégen gyakorolhatunk.

Lelkesen összecsapja a tenyerét, és az edzőterembe parancsol minket, amíg elmegy a gépért.

– Hogy s mint, angyalka? – érdeklődik lazán Ethan.

Egymás mellett sétálunk a folyosón a terem irányába. Lépteink alatt kong a linóleumpadló, és a mennyezetre szerelt lámpák hideg fénye árnyékokat vet a falra. Enyhén kísérteties a hely, főleg úgy, hogy mi vagyunk az egyetlenek a csarnokban – a hokicsapat jelenleg tornán vesz részt, és csak holnap érkeznek vissza.

Amikor megnyikordul valami, önkéntelenül is közelebb húzódom Ethanhöz. A tudat, hogy itt van mellettem, sokkal inkább megnyugtat, mint gondolnám, és annak ellenére, hogy alig két napja ismerem, megbízom benne és abban, hogy megvéd attól a bármitől, ami a zárt ajtók mögött lapulhat.

– Te is hallottad ezt? – fordulok felé, figyelmen kívül hagyva a kérdését.

Összevonja a szemöldökét, és megrázza a fejét.

– Mit?

Feltartom a mutatóujjam, és megtorpanva fülelek.

– Mindjárt...

– Húú! – ragadja meg hátulról mindkét vállamat, és a fülemhez hajolva susog.

Felsikoltok, majd idegesen fejtem le magamról a kezét, miközben ő nagyban szórakozik.

– Akkora idióta vagy – fújtatok dühösen, a szívem vadul kalapál.

Nevetve rázza a fejét, és annyira jókedve van, hogy pár pillanatig szóhoz sem jut. Bosszúsan indulok tovább a folyosón, mire ő utánam siet, és a kezemet megragadva késztet megállásra.

– Sajnálom, cica – vigyorog rám. – Nem akartalak megijeszteni.

– Aha, persze – forgatom a szemem. – Eressz el...

Megpróbálom az ujjait lefejteni az enyémekről, de nem engedi.

– Gyere, Sasha még a végén azt hiszi, elraboltalak...

Rám kacsint, és közelebb húzva magához átkarolja a vállam.

– Még mindig mérges vagy? – kérdezi halkan.

Ajka a fülemet súrolja, amitől borzongás fut végig a karomon. Lehunyom a szemem, és igyekszem összeszedni magam az előbb történtek után.

– Igen.

– És hogyan engesztelhetnélek ki? – búgja, és a mutatóujja köré tekeri az egyik tincsemet.

– Például úgy, ha... – kezdem, szándékosan elnyújtva a szavakat.

– Ha?

– Ha elengednél – fordulok ki az öleléséből, lerázva magamról a karját. – És ha, mondjuk, nem érnél hozzám többet a mai nap folyamán. Az edzés kivételével.

Nem reagál a szavaimra, nem szól egy szót sem, csak néz, és a tekintetünk egymásba fonódva dermed meg egy pillanatra. Aprót nyelek, majd megtöröm a szemkontaktust, és ellépkedve mellette folytatom az utamat a terem felé. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kitöröljem az agyamból az Ethanhöz köthető dolgokat – s mégis azon kapom magam, hogy ő tölti ki gondolataimat. Egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, amit az érintése a karomon kiváltott bennem.

✧

– Balra fordulj – szólok oda neki két percen belül már harmadszorra. – Átlépsz így – mutatom a mozdulatot – és aztán balra.

Biccent, és a lábát figyelve igyekszik utánozni. Lehajtott fejjel koncentrál, tincsei a homlokába hullanak.

– Ez hülyeség – szólal meg alig pár másodperccel később.

– Inkább maradtál volna csendben – fojtom vissza a feltörni készülő sóhajt.

Sokkal lassabban haladunk, mint azt gondoltam volna. Ethan, a „profi", ahogyan magamban élcelődve nevezem őt, nem bír megjegyezni egy alig tízperces koreográfiát.

– Figyelj – teszi a kezét a karomra, amivel kizökkent a gondolataim közül. – Ez valahogy nem jön ki. Ha így lépek – ismétli meg az előbbi mozdulatsort –, akkor az lenne értelemszerű, ha jobbra fordulnék. Nem?

– Nem – vágom rá, de Sasha közbeszól.

– Ethannek igaza van, Diana. Ez eddig fel sem tűnt.

– Ne már, hogy miatta teljesen átcsináljuk a koreográfiát – akadok ki, és lerázom magamról a partnerem érintését. – Most jött, de már dirigál.

– Diana – szól rám figyelmeztetően az edző. – Ne legyél tiszteletlen.

– Elnézést – mormogok vissza, és keresztbe fonom a karom a hasam előtt.

Fáradt vagyok, kimerült, és a legutolsó dolog, amire most vágyom az az, hogy Ethan szervezkedése miatt kárba menjenek a rutinunk kidolgozásával töltött órák.

Miután Sasha Ethannek ad igazat, átjavítjuk a mozdulatsort. Szerencsére nem változtatunk rajta olyan sokat, de számomra már ez is kényelmetlenséggel jár. Ezentúl végig azon fogok stresszelni, hogy elfelejtem, hogyan is döntöttünk, és miattam fog kelleni újra és újra végigmenni a koreográfián, mert belezavarodom a lépésekbe. Remek.

A következő két óra a mozdulatsor memorizálásával telik. Sashával együtt próbáljuk Ethan fejébe verni a lépéseket, aki lassabban tanul, mint azt gondoltuk. Mindketten idegesek vagyunk már, de igyekszünk gondosan leplezni. Ő nem tehet semmiről, sőt neki köszönhetően lehetek még mindig a döntő résztvevője, így aztán illene hálát mutatnom a folytonos nyavalygás helyett. Illene, mégsem sikerül annyira.

– Öt perc szünet! – csapja össze a tenyerét Sasha.

Kimerülten ülök le a sarokba, és kortyolok néhányat a vizemből. A hajam csapzott, a tincsek kiszabadulva a copfból az arcomba lógnak. Izomlázam van a karomban, és veszettül fáj a combom, de most csak arra koncentrálok, hogy ismét egyenletessé váljon a légzésem.

Nyílik az ajtó, Ethan lép be rajta. Egyik kezében egy üveg vizet, a másikban törölközőt tart.

– Nyissak ablakot? – pillant rám, mire bólintok.

– De csak billentősre.

Nagyokat szippantok a helyiséget betöltő friss levegőből, majd Ethant figyelem, aki mellém lép, és leül velem szemben a földre. A tekintetünk összekapcsolódik, és pár másodpercig néma szemkontaktusharcot vívunk.

– Ne bámulj – szólalok meg, megtörve a közénk beállt csöndet.

Lehunyom a szemem, és a falnak döntöm a fejem. Többször is mély levegőt veszek, az éltető oxigén alaposan átjárja egész testemet.

– Jól vagy? – érdeklődik meglepően gyengéden, és érzékelem, hogy közelebb húzódik hozzám.

– Mhmm – motyogom továbbra is lehunyt szemmel. – Csak fáradt vagyok. Hosszú volt ez a hét.

– Kérdezhetek valamit? – folytatja a társalgást, amihez nekem nincs annyira kedvem.

– Azt csinálod – vágom rá a választ, mire halkan felnevet.

– Igaz, bocs.

Kinyitom a szemem, és a hajamhoz felnyúlva kihúzom belőle a gumit.

– Nincs kedved idehozni nekem a hajkefémet? – nézek rá kérlelően. – Fekete táska, oldalsó zseb. Olyan jól ülök most itt.

– Én is jól ülök – feleli bujkáló mosollyal az arcán. – Nekem meg a pulcsimat hozhatnád ide.

– Bunkó vagy – vágom a fejéhez a sértést, de nem veszi magára. – Kérlek.

– Mit kapok cserébe?

– Elvisellek partnerként.

– Pedig mutathatnál több hálát is. Épp most mentelek ki a bajból.

– Hőskomplexus? – pillantok rá unottan.

– Titkolni akartam – vigyorog rám, mire megforgatom a szemem. – Tudod mit, angyalka?

– Nem, de úgyis elmondod – húztam el a szám.

– Elmegyek a hajkefédért, ha te meg a pulcsimért.

– Nem, kösz.

– Akkor legalább gyere velem.

– Fájnak a lábaim, és nem bírok járni – ellenkezem.

– Ezen könnyen segíthetünk – áll fel, és egy könnyed mozdulattal a karjaiba vesz.

– Ethan, ne már... – sóhajtok fel, de már el is indul velem. – Miért nem tudsz békén hagyni?

– Kell egy kis társaság – feleli, és megigazítja a kezét a térdem alatt.

A mellkasának döntöm a fejem, és azt hallgatom, hogyan ver a szíve.

– Amúgy – kezdem halkan, beletörődve abba, hogy a felkészülési időszakban sokkal inkább össze leszek vele zárva, mint azt akarnám – nem bántad meg? – Felpillantok az arcára, és csak ekkor veszem észre, hogy engem figyel. Kissé kizökkenek a gondolataim közül, de aztán folytatom. – Hogy elvállaltad ezt az egészet.

– Nem – feleli azonnal, a hangja komolyan cseng. Még csak át sem gondolja a kérdésemet, rögtön válaszol. – Miért bántam volna meg?

– Egy halom pluszmunka ez neked – magyarázkodom. – Több órányi edzések, próba, felkészülés, egy jó adag stressz, megfelelési kényszer és a tökéletességre való vágy mindenek előtt – sorolom. Bennem ez mind megtalálható, és nem vagyok benne biztos, hogy önként, a „munkaidőmön" kívül is elvállalnék-e ilyesmit.

– Te ezt érzed most? – kérdezi, és a hangjába mintha egy leheletnyi aggodalom vegyülne.

Időközben végigsétálunk a folyosón, és megérkezünk az öltözőkhöz. A két helyiség egymás mellett helyezkedik el, először az enyémbe lép be.

– Te nem? – dobom vissza a kérdést. – Vagy te már olyan profi vagy, hogy hidegvérrel veszel minden akadályt? – teszem hozzá gúnyosan.

– Naa – néz le rám összevont szemöldökkel. – Elhoztalak a hajkefédhez, és ez a hála?

– Nálam igen, úgyhogy örülj neki, amiért ízelítőt kapsz belőle – vágom rá.

– Lehet, hogy másból kellene az az ízelítő – húzza óvatos vigyorra az arcát.

– Rossz az, aki rosszra gondol – legyintem meg a mellkasát. Odacsapni azért mégsem akarok.

– És hülye, aki nem.

– Te most lehülyéztél? – nézek rá felháborodottan.

– Dehogyis, angyalka. Sosem tenném.

– Ne gúnyolódj!

– Komolyan beszéltem.

Odalépked a padhoz, és lehajol, hogy elérjem a táskám. Fél kézzel kihúzom a cipzárt, és kiveszem a hajkefémet, majd kényelmesen elhelyezkedem a karjában.

– Mehetünk.

– Még a pulcsim – emlékeztet.

– Minek az neked? – értetlenkedem. – Mindjárt folytatjuk az edzést. Lehet, Sasha már vissza is ért, amíg mi itt szerencsétlenkedünk.

– Neked kellett az a hajkefe – jegyzi meg, utalva arra, hogy még most is ott ülnénk a teremben, ha nem kezdtem volna találgatni.

– Igen, mert szétjött a hajam. Ami a te hibád, mert túl gyorsan pörgetsz.

– Bocs, nem tudtam, hogy egy törékeny virágszál vagy.

– Te meg túlságosan agresszív – vágok vissza.

Nem válaszol, a fiúöltőzőbe lépve a szemével jelez, hogy vegyem magamhoz a pulcsiját, mert neki nincs szabad keze, majd indulunk is vissza. A puha anyag akaratlanul is az orromhoz ér, és belélegzem a belőle áradó illatot. Az óceánra és a vihar utáni erdőkre emlékeztet.

– Brandon kesztyűs kézzel bánt veled, mi?

A kérdése kizökkent az illatfelhőből, amibe addig burkolóztam.

– Mi? – Az arcára pillantok, és megremeg a gyomrom. Attól félek, pontosan úgy hallottam a kérdést, ahogyan azt feltette.

– Csak azt kérdeztem, hogy Brandon mellett annyira elkényelmesedtél-e, hogy nem bírsz el egy kis megerőltetést.

Egyszeriben elhalnak a gondolataim, és megdermedek belülről. Eltűnik belőlem minden pozitív érzelem, és csupán egyre tudok gondolni.

– Tegyél le.

Szó szerint levetem magam a karjaiból, és megigazítom a felsőm. Anélkül haladok tovább a folyosón, vissza a terem irányába, hogy egy pillantásra méltatnám őt.

_________________________

to be continued
12/13

•

kedves olvasóim!
eseménydúsabb fejezet, jó sok diana-ethan résszel. köszönöm, hogy itt voltatok, hálás vagyok értetek, az olvasóimért 🫶🏻

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3