∘✩ 21 ✩∘

Sasha hamarosan elenged bennünket, és bár úgy említette, Ethan siet, újdonsült korcsolyapartneremnek ezek szerint mégsem annyira sürgős a dolga, mert megvárja, míg átöltözöm. Nem vagyok a legjobb kedvemben, így komótosan húzom le a lábamról a leggingset, és a hajamat is jó párszor átfésülöm, miután kirángatom belőle a hajgumit. Ha meg akar várni, hadd várjon igazán. Lehet, hogy bunkó vagyok, de jelen pillanatban ez hidegen hagy.

– Még mindig itt vagy? – lépek ki az öltözőből, a táskámmal a vállamon.

Arra számítottam, hogy már rég elment, de nem: a falnak döntött háttal álldogál, és karját keresztbe fonja a mellkasa előtt. Pulcsija ujját feltűrte, ami szabaddá teszi az alkarját, és önkéntelenül is a bőrén futó tetoválásra téved a tekintetem. Valami tövises indaszerű dolog.

– Mondtam, hogy megvárlak. – Ellöki magát a faltól, és tesz egy lépést felém.

– Én meg azt, hogy nem kell – szúrok oda neki, de azért engedelmesen elindulok az oldalán.

Szótlanul lépegetünk egymás mellett, ami nekem egyáltalán nincs ellenemre, neki viszont éppenséggel lehet, hogy igen, mert kisvártatva megszólal.

– A családod olasz származású? – érdeklődik, miközben megtartja nekem az ajtót.

Már vártam, mikor kérdezősködik a vezetéknevemmel kapcsolatban. Kilépek a friss levegőre, és a parkolón átvágva válaszolok neki.

– Hogyne. Miénk az Armani-üzletlánc. – Nem tudom megállni, hogy ne gúnyolódjak vele egy kicsit. Fogalmam sincs, miért vagyok most ilyen, de nem kapja fel a vizet azon, hogy elutasítóan bánok vele.

– Akkor szerezhetnél nekem olyan méregdrága öltönyt. Feketében.

– Csak hülyéskedem, Ethan – forgatom a szemem. Nem hittem volna, hogy minden szavamat elhiszi.

– Ahogyan én is, Diana – teszi rá a hangsúlyt a nevemre.

Magamban fújtatok, és már éppen otthagynám, de megragadja a karom, és nem enged továbbmennem.

– Bocs, nem akartalak felhúzni. –  Az arcomat fürkészi, szája sarkában alig látható mosoly bujkál.

Elfojtok egy sóhajt, és bólintok. Mivel bocsánatot kért, és normálisan kommunikál velem, nekem is ezt kellene tennem ahelyett, hogy sületlenségekkel traktálom őt.

– Élnek családtagjaim Olaszországban, de legfeljebb csak nagyon távoli rokonságban lehetünk a te öltönyös fickóddal.

– És beszélsz is olaszul? – hagyja figyelmen kívül a piszkálódásomat, mire bólintok.

– Nem anyanyelvi szinten, de azért elég jól megy.

– Úgy hallottam, az olasz lányok a legszebbek – közli velem csak úgy a semmiből.

– Nem fogok neked segíteni felszedni senkit sem – lombozom le őt egy pillanat alatt.

– Pedig az adósom vagy – emlékeztet. – Én kisegítelek a versenyen, te pedig ...

– Hékás – vágok közbe összehúzva a szemem –, arról nem volt szó, hogy kérsz valamit cserébe.

– Az apró betűs részt is el kell ám olvasni – kacsint rám, mire meglököm a karját.

– Menj a francba az apró betűiddel.

Továbbhaladok, de pechemre ő is jön. Néhány lépéssel beér, majd mellettem sétálva kérdezősködik tovább.

– Melyik a te kocsid? – pillant körbe a parkolóban.

– Semelyik – felelem, de közben kissé elszégyellem magam. A társasági körökben, ahol mozgok, szinte mindenkinek van autója, és ezért néha rosszulesik közölnöm másokkal, hogy rám ez nem vonatkozik. Hiába tudom, hogy nem az én hibám, és hogy az én koromban ez egy teljesen normális dolog, az érzés azért még ottmarad.

– És gyalog jársz mindenhova?

– Többnyire – bólintok. – Néha hívok egy Ubert, de az esetek nagy részében marad a séta. Egy kis testmozgás sosem árt, nem igaz?

Ethan biccent, majd megtorpan egy sötétbarna Mazda előtt – az autómárkák kivételesen mennek, hála az öcsémnek.

– Bérelt kocsi, amíg itt vagyok – jegyzi meg, miközben kinyitja a zárat. – Gyere, hazaviszlek – fordul felém.

Azonnal megrázom a feje, és bár elgyengülök a gondolatra, mégsem akarom elfogadni az ajánlatát.

– Biztos vagyok benne, hogy kitérő lenne a számodra. És amúgy is megszoktam már, hogy sétálok.

– Ne kéresd magad, angyalka – nyúl felém, és mielőtt még reagálni tudnék az érintésére vagy arra, ahogyan szólított, megfogja a kezemet, és beültet az autóba.

A bőrülésbe süppedek, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Nagyon rossz ötlet ez, gondolom magamban keserűen. Fogalmam sincs, miért nem pattanok ki a járműből, ahogyan azt sem tudom, miért hagyom neki, hogy irányítson, amikor alig fél órája ismerem őt.

Miközben ő is beül mellém, nem bírom megállni, hogy ne pillantsak felé. A közelsége valahogyan furcsán hat rám – ideges vagyok, de közben meg biztonságban is érzem magam. Szokatlan számomra ez a kettőség, ez a két ellentétes érzelem, mert még soha nem éltem át hasonlót.

– Mi az? – vonja fel a fél szemöldökét, és csak ekkor kapok észbe és jövök rá, hogy már egy ideje őt bámulom.

Gyorsan elfordulok, és összekulcsolva az ujjaimat az ölemben kimondom az első dolgot, ami az eszembe jut.

– Diana a nevem.

Halkan elneveti magát, miközben elfordítja a kulcsot, és jobb kezét a sebváltóra teszi.

– Tudom.

– És nem „angyalka".

Lassan elindulunk, és mivel pár másodpercig nem válaszol, óvatosan felé pillantok.

– Az egy becenév, angyalom.

– Már megint – figyelmeztetem őt hátradőlve az ülésben, de közben nem tudom eldönteni, hogy azért kötök-e belé, mert tényleg idegesít, vagy csak nem akarom, hogy övé legyen az utolsó szó.

– Zavar? – teker egyet a kormányon fél kézzel, és mivel még mindig fel van tűrve a pulcsijának az ujja, önkéntelenül is bőrén húzódó tetoválásra terelődik a figyelmem.

– Mit ábrázol? – bökök az állammal a karja felé.

– Akkor annyira nem – fojtja vissza a vigyorát. – Amúgy semmit. Elvesztettem egy fogadást, azért varrattam magamra. A haverjaim azt gondolták, valami marhaságot fogok csináltatni, de a korcsolya miatt már ez az egyszerű minta is eléggé ütheti a lécet. Ennyi a történet.

– És ha nem korcsolyáznál, lenne több tetkód? – kíváncsiskodom. A hangja némileg mély, és bár van egy enyhe csipkelődő éle, azért mégis kellemes hallgatni őt.

– Nem tudom. Szeretnéd, hogy legyen? – pillant rám egy féloldalas mosollyal.

– Hát – bámulok ki a szélvédőn, és igyekszem ignorálni a tényt, miszerint engem figyel –, ez a te döntésed. Végül is a te bőrödről van szó.

Pár percig csendben utazunk, csupán a lehalkított rádió szolgáltat némi zajt, amikor eszembe jut valami.

– Basszus, elfelejtettem mondani, hol lakom.

– Ja, hogy haza kellene téged vinnem? – hülyül, mire meglököm a kezét, ami a sebváltón nyugszik.

– Inkább menjek hozzád?

– Csak nyugodtan – von a vállat. –  Mi casa es tu casa.

– Beszélsz spanyolul? – csodálkozom el a szavain, miközben jelzek neki, hogy térjen le balra, és hajtson végig az utcán.

– Csak egy kicsit, mi ángel.

– Hagyd már abba ezt a hülye becézgetést – forgatom a szemem, és nem akarom beismerni magamnak, de a gyomrom remegése a hangjától azért jobban aggaszt, mint az, hogy nem a nevemen szólít.

– Nem találkoztunk mi már? – vált témát hirtelen, és ismét a mondott irányba fordul.

– Nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék egy ilyen idegesítő személyre, mint amilyen te vagy.

– Kösz a bókot, kedves – bólint vidáman. Úgy látszik, nem lehet egykönnyen kizökkenteni. – Pedig valahonnét ismerősnek tűnsz.

– Én nem emlékszem rád – lombozom le azonnal, de az agyam legeslegmélyén felsejlik valami ködös emlékfoszlány. – Bár a hangod mégiscsak ismerős...

– Az álmaidból, nemde? – kacsint rám vigyorogva, az arcán kirajzolódó halvány gödröcskék pedig valamit tesznek a szívemmel.

– Csak szeretnéd.

– Most merre, angyalka? – lassít le egy útkereszteződésnél.

– Öhm. Jobbra, és az első utcára térj be, kérlek.

– Amit csak óhajtasz – biccent, és követi a mondott irányt.

A fennmaradó perceket csendben tesszük meg, majd amikor lelassít és lehúzódik az út szélére a házunk előtt, mély levegőt veszek.

– Ethan – kezdem, és egész felsőtestemmel felé fordulok az ülésben. Látja rajtam, hogy komoly a mondanivalóm, így egy bátorító pillantást küldve felém jelzi, hogy nyugodtan folytassam. – Nekem ez a verseny nagyon fontos. Hatalmas rajtam a nyomás, nemcsak Sasha, de Brandon részéről is. Az eredeti korcsolyapartnerem – teszem hozzá magyarázatképpen, mire bólint. – És persze magamtól is megkövetelem a maximumot. – Előbb-utóbb úgyis nyilvánvalóvá válik számára a perfekcionizmusom, ezért aztán jobb, ha mihamarabb hozzászokik. – Szeretnék nagyon jól teljesíteni. Jelenleg most ez a legfontosabb dolog az életemben. És...

– Nyugi, angyalka – néz mélyen a szemembe, és felém nyúlva megfogja a kezem. Nem fonja össze az ujjainkat, és nem csinál semmi különös mozdulatot, csupán a bőrünk érintkezik, számomra mégis olyan, mintha valami illetlenséget követnénk el. Viszont e gondolat ellenére sem rántom el a kezem, mert a belőle áradó hő ellazít és nyugalommal tölt el. Kiűzi belőlem a józan észt. – Tisztában vagyok vele, milyen egy fontos verseny előtti hajrá, és szeretném, ha tudnád, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy tökéletesek legyünk.

Legyünk. Rólunk beszél.

Mint korcsolyapartnerekről, javítja ki a szívemet az agyam.

– Számíthatsz rám, jó? Nem foglak cserben hagyni. Mi leszünk a lehető legjobbak. – Halványan elmosolyodik, és hüvelykujjával gyengéden megsimítja a kezem.

A szemébe nézve bólintok. Nem mutatom ki, de nagyon kellettek most ezek a szavak. Csupán néhány mondattal megnyugtatott, és a magasba emelt olyan módon, amelyről tudom, hogy nem fogok a mélybe zuhanni. Mert ő ott van, megtart és vigyáz rám. Már most elkezdte bennem építgetni a felé való bizalmat, és a szívem mélyén érzem, hogy nem fogom megbánni, amiért átadom magam neki.

– Köszönöm – felelem halkan. – És azt is, hogy hazahoztál.

Nem szól semmit, csak figyel. Sötétbarna íriszeiben apró arany pontocskák fénylenek a gyenge délutáni napfény hatására, és amennyire kifejező a tekintete, annyira óvatos is. Mintha engedné láttatni a benne tomboló érzelmeket, de a következő pillanatban meggondolná magát, és egy álarc mögé rejtőzne.

Néhány másodpercig még élvezem a tekintetét, majd kihúzom a kezem az övéből, és kiszállok a kocsijából. Mielőtt becsapnám az ajtót, visszapillantok rá. A telefonját nyomkodja, de megérezheti magán a tekintetemet, mert azonnal felpillant.

– Mi az? – érdeklődik.

– Semmi – rázom meg a fejem.

Becsapom a kocsi ajtaját, és szinte bemenekülök a házba. Nem tudom, mi elől futok igazán: Ethan vagy a vele kapcsolatos érzéseim elől.

_________________________

to be continued
11/29

•

kedves olvasóim!
egy teljes fejezet szinte csak dianának és ethannek szentelve. szerettem írni ezt a részt, és remélem, nektek is tetszett. köszönöm, hogy még mindig itt vagyok 🫶🏻

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3