∘✩ 33 ✩∘

Szombat van. A verseny napja.

Egész nap annyira ideges vagyok, hogy még gondolkodni sem tudok rendesen. Reggel majdnem fordítva veszem fel a pólómat, és kis híján otthon hagyom a korcsolyámat. Remeg a lábam, összekoccannak a fogaim, és nem bírok koncentrálni. Az úton Ethan mellett ülök, aki végig a kezemet fogja. Látja rajtam, hogy nagyon kivagyok, így nem erőltet beszélgetést, csupán a jelenlétével támogat. És az érintésével, amire, úgy tűnik, sokkal inkább szükségem van, mint azt gondoltam.

✧

Csak úgy repülnek az órák – olyan az egész, mintha külső szemmel figyelném magam. Látom, amint megérkezünk, beregisztrálunk, majd elmegyünk gyakorolni. Látom magam, ahogyan a hajamat csinálom, a sminkemet frissítem fel, majd belebújok a ruhámba. Az anyagot tapintva rögtön eszembe jut az utolsó álmom, amiben szintén versenyeztem. Abban egy pántos, bordó selyemdresszt viseltem, ami a térdemig ért. A mai pedig kísértetiesen hasonlít arra a darabra, leszámítva a színét – sötétbarna, pont olyan árnyalatú, mint Ethan szeme.

Újabb időugrás, és azon kapom magam, hogy már a pálya szélén állunk – a mi produkciónk következik. Miközben felkonferálnak minket, Sasha felé fordulok, aki a szokásos lelkesítő beszédét hadarja. Látom rajta, hogy ugyanolyan ideges, mint mi, de ennek ellenére is igyekszik erőt és energiát önteni belénk.

Megsimogatja a vállam, majd Ethanhöz intéz pár szót. A mondandója nem jut el az agyamig: az egyedüli dolog, amire most figyelni tudok, az Ethan érintése. Ujjait az enyémek köré kulcsolja, és hüvelykujjával gyengéden simogatja a kézfejem. Fekete nadrágot és fehér, lenge inget visel, aminek feltűri az ujját, így kilátszódik izmos alkarja és a tetoválás egy nagyon apró része. Sötétbarna haját megcsinálta, így most nem lóg kócosan a homlokába, mint általában. Azon kapom magam, hogy vissza kell fognom az ujjaimat, mert önkéntelenül is beletúrnék tincseibe, hogy ismét úgy álljanak, ahogyan nekem tetszenek.

– A jégen Diana Armani és Ethan Walker! – zökkent ki a gondolataim közül a felkonferáló hangja.

– Istenem – sóhajtok fel, és utoljára Sashára pillantok.

Csupán tekintettel kommunikálunk, ő megpróbál minden biztatást és drukkolást belesűríteni a pillantásába, míg én igyekszem őt – és saját magamat – megnyugtatni arról, hogy minden rendben lesz.

– Angyalka. – Ethan végigsimít a karomon, miközben közel hajol hozzám, hogy halljam, amit mond. – Mennünk kell. Mi következünk.

Mély levegőt veszek, és bólintok. Egymás kezét fogva siklunk fel a jégre, és elhelyezkedünk a kezdőpozícióban. Ethan megszorítja a kezem, amikor felcsendül Billie Eilishtól a Lovely. Én választottam a számot, és kivételesen Brandonnek sem volt ellenvetése. Ethantől, természetesen, nem fogadtam volna el kritikát, de szerencsére egy rossz szó sem jutott eszébe a dallal kapcsolatban. Sőt, épp ellenkezőleg – megdicsért, amiért ilyen érzelmes és kifejező zenét választottam.

Észrevétlenül biccentek a fejemmel Ethannek, amikor kezdődik a kűr, ő pedig hibátlanul teljesít. Pörög-forog, a korcsolyája élén siklik végig a jégen, és olyan biztos kézzel dobál, hogy egy szemernyi kétely sincs bennem azzal kapcsolatban, hogy percenként a levegőben vagyok. Igyekszem teljesen figyelmen kívül hagyni a közönséget, a zsűrit és a tényt, hogy majd' megfagyok – csak arra koncentrálok, ami előttem van. A mozdulatokra, az ugrásokra és a partneremre, Ethanre. Tudom, hogy mindent megtesz, hogy a legjobb legyen annak ellenére is, hogy mivel nem edzünk régóta együtt, fennáll az esélye annak, hogy katasztrófába torkollik a produkció. Ha elsiklunk egymás mellett, elvétjük a zene ütemét, nem érkezem ritmusra a jégre... ezek mind olyan tényezők, amik bármikor bekövetkezhetnek, és hiába igyekszem pozitívan gondolkodni, azért bennem él a kétség, a „mi van, ha" érzés.

Ethan mélyen a szemembe néz, mielőtt elengedne a szólómra. Nem szól semmit – mert értelemszerűen nem beszélhet –, de a tekintetével próbál üzenni. Az övébe fonom a pillantásom, és egy halvány mosolyt megengedve magamnak biccentek. Eddig szerintem jól teljesítettünk, de még hátravan a produkciónk több mint a fele, így nem akarok elkiabálni semmit.

A tíz perc, úgy tűnik, egy szempillantás alatt röpül el. Amikor az utolsó dallamok csendülnek fel, a mellkasomban lévő szorongást lassan felváltja a megkönnyebbültség érzése. Hátra van még az egyik legutáltabb elem az egész kűrben: a Lutz. Akaratlanul is szaporábban kezdem el venni a levegőt. Ethan kezére fókuszálok, amivel a derekamat tartja, miközben hátrafelé suhanunk, majd hirtelen megfordul, és a levegőbe hajít. Háromszor pördülök meg a tengelyem körül, mielőtt nyújtott karral a jégre érkezem – zökkenőmentesen, hála istennek. Hátrafelé suhanok, majd irányt változtatva igazodom Ethanhöz, és bekészülünk a fináléhoz. Nem nagy durranás a darab vége, mégis egy szép lezárása a produkciónknak: a szinkronos mozdulatoknak egy idő után vége szakad, Ethan a feje fölé emelve pördül néhányat, majd visszahelyez a jégre, és míg én a mennyezet felé nyújtom a karom, és feltekintek, addig ő mellettem térdel, ujjaival a csípőmet markolja. És ekkor elhalnak a zene utolsó dallamai.

Ethan a tapsvihar közepette tápászkodik fel, és magához húzva szorosan átölel. A vállamat karolja át, fejét a nyakamba fúrja, és egy puszit nyom csupasz vállamra.

– Megcsináltad, angyalom. Tökéletes voltál – leheli a bőrömre.

Az ingéhez nyomom az arcom, a boldogság euforikus érzése hullámokban borít el. Lihegek, szüntelenül levegő után kapkodom, de nem foglalkozom most ezzel. Ethan érintése és jelenléte az egyetlen dolog, ami kitölti a világom.

– Megcsináltuk. Együtt – felelem suttogva, és még jobban hozzábújok.

Eszméletlenül hálás vagyok neki. Mindenért. Azért, hogy az Államokba jött tanulni, hogy úgy döntött, helyettesíti Brandont, és hajlandó végigcsinálni velem a versenyt, hogy támogat és bátorít, hogy nem hagy magamra a kételyeimmel.

– Köszönöm. – Felpillantok rá, a lelátó még mindig a tapstól visszhangzik. – De tényleg. Nagyon-nagyon köszönöm.

Elmosolyodik, de nem úgy, mint szokott – most az egész arca felragyog. A szeme körül mosolyráncok jelennek meg, a szája sarkában gödröcskék, a szemében pedig különös fény villan.

És ekkor olyan történik, ami... mindent felülír. Megcsókol.

Ethan megcsókol.

A számra hajol, kezével az arcomat tartja. Meleg ajkát az enyémhez nyomja, és nem szakad el onnan. Egy másodpercig tétovázom csupán, de utána azt teszem, amit a szívem diktál. Visszacsókolom – és ettől még hevesebbé válik. A szája gyorsabb tempóra kapcsol, nyelve bejutásért könyörögve simogat, és amikor enyhén szétnyitom az ajkam, azonnal a birtokába vesz. Egyszerre kényeztet és kínoz, lazít el és indít be. Libabőr fut végig az egész testemen, a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig, és szorosan Ethanbe kapaszkodva próbálom kontrollálni a testem remegését. A pulzusom vadul dübörög a fülemben, és elnyomja a külvilág zaját. Az egyedüli dolog, ami utat tör magának ebbe a burokba, az Ethan. A csókjával és az érintésével együtt.

A kezébe kapaszkodom, és hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat – hogy úgy csókoljon, mint aki már napok óta éhezik, hogy megszorítsa a tarkómon az érzékeny bőrömet, hogy az alsó ajkamat harapdálja. Minden tette megrészegít, mégsem akarom, hogy egy másodpercre is leálljon.

✧

– Jó volt, gyerekek! – Sasha visszafogottan értékeli a produkciónkat.

Mellette ülünk a lelátón, és az utánunk következő párost figyeljük. Gyönyörűen mozognak a jégen, mégis van bennük valami természetellenes.

– ... Bár a csókot én kihagytam volna a végéről.

Sasha hangja zökkent ki a gondolataim közül. Felé fordulok, mielőtt még szóvá tehetné, hogy bunkó vagyok, amiért nem rá figyelek.

– Az nem volt tervben, csak úgy jött – pillant rám Ethan félmosollyal az arcán, amitől megremeg a gyomrom. – Éreztem, hogy itt a megfelelő pillanat arra, hogy...

– Nem biztos, hogy a zsűri is „megfelelő pillanatként" élte meg a látottakat – szól közbe Sasha, és közben szigorúan méregeti a korcsolyapartneremet. – Nem beszéltünk meg ilyet, és én nem szeretem a spontaneitást.

– Sajnálom – vágja rá Ethan szolgálatkészen, de megbánásnak nyoma sincs az arcán. – Legközelebb lehet, máshogy csinálom.

– Nem lesz legközelebb – lököm meg a karját, mintegy figyelmeztetésképpen.

Ha ő belelovallja magát valamibe, hajlamos vagyok arra, hogy kövessem a példáját, és ez a folyamat nagy valószínűséggel csalódáshoz vezet. A legutolsó dologhoz, amire jelenleg szükségem van.

– ... De meg kell dicsérnem benneteket, mert tényleg odatettétek magatokat. – Valamiért mindig lemaradok az edzőm mondandójának az első feléről. – Diana, hoztad a tőled elvárt szintet – biccent felém, mire megkönnyebbülten kifújom a levegőt –, és te is egész jó voltál, Ethan.

A fiú felém fordul, és megjátszott bosszúsággal összehúzza a szemét.

– Egész jó? – tátogja, mire halkan felkuncogok.

– Fogd be – suttogom neki vissza. – Te is tudod, hogy elképesztő voltál.

– De azért hallani akartam tőled.

– Nehogy megsérüljön az egód, mi? – nézek vigyorogva a szemébe, majd nevetve ellököm a kezét, amikor a derekamba akar belebökni.

– Gyerekek, csönd – fordul hozzánk idegesen Sasha. – A többiek még versenyeznek. Ha nem bírtok nyugton maradni, semmi keresnivalótok nincs itt.

– Elnézést – fojtom vissza a nevetést, továbbra is lefogva Ethan kezét, miközben az ujjai már majdnem a ruhám anyagát érintik. – Hagyjál már – suttogom oda neki, és megpróbálok úgy elhelyezkedni, hogy ne érhessen el.

Elkomolyodik, és pár percig előre fordulva nézi az ellenfeleink műsorát.

– Mi a véleményed a csókról? – tör ki belőle hirtelen a kérdés.

Az arcát tanulmányozom, és igyekszem nem lányosan visongani, amikor eszembe jut, mi történt pár perce a pályán.

– Elment – vonom meg a vállam hanyagul.

Nem akarom megadni neki azt az elégtételt, hogy beismerem, ez volt életem legjobb csókja. Minden értelemben a leg. Legintenzívebb, legszenvedélyesebb, legcsodálatosabb... és, sajnos, a legrövidebb is. Nem mondom el neki az őszinte érzéseimet a csókkal kapcsolatban, mert magam is megrémülök attól, milyen véleménnyel vagyok róla. Soha nem tapasztalt vágy tör rám, bizsereg minden porcikám, és az érintése után sóvárog a testem. Ajkam az ajkáért könyörög, a nyelvem a nyelvéért, a nyakam a bőrömbe mélyedő ujjaiért.

Őt akarom magamon. Őt akarom mindenhol.

A rémület pedig, ami ezt a szokatlan és intenzív kéjvágyat kíséri, hazugságra kényszerít, és összeszorítja a torkom. Nem akarja, hogy bármi olyasmi elhagyja a számat, ami által kiderül mindaz, amit a lelkem legmélyére akarnék száműzni.

_________________________

to be continued
02/21

•

kedves olvasóim!
megvolt a verseny, na meg a CSÓK!
*most lányosan visongok*
köszönöm, hogy ma is itt voltatok velem 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3