Koncert napjára ébredtünk.
A puha takaró alól szinte kiugortam az ébresztő hatására. Csodálkozok azon, hogy tudtam aludni hisz ma látom először a srácok koncertjét.
Jó igen... Most mondhatja akárki, hogy táncolni láttam már őket, de még színpadon nem igazán. Izgulok nagyon talán a fiúknál is jobban.

Reggel mikor összekészültünk, reggeliztünk, egyenesen mentünk a  csarnokba ahol a srácok fognak fellépni.
Hatalmas csarnok még kongott az ürességtől, csak a háttéremberek készülődtek, Chan is még lazán járkált és segített hangolni. Mikor végeztek a fiúk felszaladtak a színpadra gyorsan elgyakoroltak pár számot.
Szélsebesen haladt előre az idő. Ideje volt visszamennem a hotelba, átöltözni az esti kis szettembe.

Nem vittem túlzásba, kis fekete ruha amit Chantől kaptam, egy kockás piros inggel pulcsi gyanánt elöl megkötve és az elengedhetetlen Converse magastalpú cipőm .
Indultam vissza a csarnokhoz, de most a főbejáraton kellett bemennem a jegyeimet felmutatva. Habár korán érkeztem de még is hatalmas sort kellett állnom.
Végre bejutva az emberek szétszéledtek a helyükre és én is elfoglaltam a színpad mellé szóló helyem.
Alig bírtam nyugton ülni. Egyre többen és többen gyültek míg a csarnok teljesen megtelt.
Hatalmas szemekkel bámultam a színpadra mikor eljött a nagy csend és csendült fel a Maniac ... A hideg futkosott rajtam a hangulat annyira magával ragadott. Ujjongtam és sikitoztam akár egy tinédzser pláne akkor mikor Chan előttem haladt el.
Csodálattal bámultam a már ezerszer látott koreográfiákat és velük énekeltem akár egy fanatikus.
Néha talán túlságosan is eleresztettem a hangom, pláne mikor Chan a Red Lights közbe rám kacsintott. Na ott majd hátravetődtem. Annyira meglepett, annyira sokszor nézett koncert közben. Szemmel tartott, de én is őt.
Nem tudtam nem élvezni a koncertet, de lassan a végéhez közeledett. Már a srácok szabadon énekeltek koreók nélkül  majd Chan a színpad mögött eltünt.
Egy kellemes lágy zene hallatszott, Chan pedig öltönybe megjelent rózsával a színpad közepén, mire a többiek hátramentek.

- Kedves Stayek! A mai nap készültem rózsákkal mint párszor szoktam, de most nem köztetek akarom szétosztani. Tudom váratlan ez az egész, de amint tudjátok, a hónapokban rengedeteg pletyka teringett a neten. - mosolygott fel hatalmasat - Arról, hogy van egy barátnőm. - a szemembe nézett- Eddig tagadtam, mert szerinte nem állt készen, de úgy érzem, itt az idő Stayek. Be kell vallanom, őszintén szeretem és kérlek benneteket, fogadjátok el, hogy boldog vagyok vele! - nyujtotta a kezét mire a biztonságiak, a színpad lépcsőjéhez vezettek. Odaszaladt hozzám és átadta a kezembe a rózsákat. Én köpni nyelni nem tudtam. Mi történik velem? A lábaim egyre jobban megremegtem ahogy lépkedtem fel a lépcsőfokain. Behúzott a színpad közepére. Szétnéztem, tömegek ezrei néztek. Több ezer szempár, mindjárt kiugrik a szívem.
Nem fogom bírni... Meleg van. Fuldoklok. Azt hiszem rámtört a lámpaláz.
- Engedjétek meg, hogy bemutassam Zoét. A szerelmem. - majd elővett az öltönyzsebéből egy kis fekete dobozt. - Stayek és Stray Kids tagok, engedjétek meg nekem amit ezután fogok tenni.
Letérdelt elém...
A szemem egyre homályosabb volt a szívem zakatolt, láttam mire készül kikészülök... Ennyi ember előtt. Erre nem állok készen... Elzuhantam...

Zuhantam...

...forgott minden...

...sötét lett...

Sípolt a fülem...

- Súlyosan megnövekedett a pulzusa! Azonnal hozzák a nyugtatókat! Szívrohamot fog kapni ha ez így halad!
- Stabilizálni kell!

Érzem újra sötét minden... Csak a sípolás hallatszódik...

....

Immárom egyenletes pittyegés...

...

Mi történik?

...

Laposakat pislogva próbáltam felfogni a körülöttem lévő dolgokat. Szemem kinyitva rettenetes nehezen szoktam meg a fehér falakat, fehér bútorokat körülöttem. Hol vagyok?
Az orromból az oxigént adó zsinórok lógnak...Az erös gyógyszerszag ami egyszerűen nem akar kimenni az orromból. Mi ez a hely?
Csak nem!?
Könnyek kezdek kihullanni a szememből, mikor egy férfi belépett a terembe.
- Asszonyom, felébredt? - nézett rám kikerekedett szemekkel, majd bólogattam. - Azonnal jövök!
Megfordult szinte szélsebesen hagyta el a  szobát, majd pár perc elteltévele egy nővel tért vissza.
- Hol vagyok? - rekettes hangon szólaltam meg. - mi történt?
- Örülök, hogy végre felébredt. Kérem nyugodjon le, Ön a ... Kórházba fekszik. Pár hónapja autóbalesete volt.
Csak... Nem? Álmodtam? Mi? Mi ezaz egész?!
Ez az álom... Ezt álmodom??? Álmodom?
- Nem! Nem! Ne mondja ezt nekem! - akadtam ki egyre jobban.
- Hölgyem nyugodjon le! - a gépek pedig egyre jobban csipogtak mellettem .
- Lenyugodni?! - szólaltam meg szarkasztikusan- Maga szerint nyugodt leszek? - egyre jobban bicsaklott el a hangom- Maga szerint nyugodt lesz az ember ha álmodik valamit és kiderül semmi se igaz?! - akadtam ki szinte sipákolva- Miért ?! - ordítottam fel.
Kirántottam az orromból a zsinórokat, a karomból az infuziót és elkezdtem volna kimenni.
- Asszonyom feküdjön vissza!- ordított rám a nő- az izmai erre nem állnak készen! - de mire kimondta én a földön végeztem. Összezuhantam.
A hideg padlón feküdtem, tehetetlenül csak a kezemmel ütöttem az ágyat a földet magamon kívül bömböltem mérgembe, hisztiztem csak is ordítottam.
- Igazságtalanság! Mi ez az egész??? Miért velem történik ez?! - ordítottam egyre kétségbeesetten. - Nem.. NEM!!!!!- egyre inkább sipákoltam. Ekkor az orvos hívott valakit.
Ekkor pedig belépett két nővér az ágyra helyeztek és az infúziómba nyugtatót fecskendeztek.
Lenyugtam. De milyen áron?

Nem bírom...

A szivem szétszakadt. A könnyeim lassan folytak szét az arcomon ahogy a nyugtató hatott.

... Mi történt velem?
- Chan?! Merre vagy? - hallatszott kétségbeesetten egyre elhallkulva a számból miközbe álomba zuhantam.

Ezt az egészet csak álmodtam? Nem bírom felfogni...

Ez ment sokaig...
Majd egy hétig ordítva, sikítva vagy sírva keltem. Vissza akartam menni!
Oda az életem....
Ami sose volt...
Sose ....
Sose volt enyém..
Sose láttam...
Miért tettem ezt magammal?
Miért fáj ez ennyire??
Miért velem történik ez?

Utálom magam! Megakarok halni! Mit gondoltam magamról? Még hogy egy ilyen lányt Bang Chan szeressen???
Az egészet csak álmodtam!

Az emlékeim... Hamisak... Hamis minden csók, minden szó... Utálom magam!

...

Nehezen teltek a napok, nehezebb lett volna ha nem jár hozzám egy pszihológus, a családom és két barátnőm is sokat tett, hogy itt voltak.