Ha azt hitték, hogy lustálkodni fogok és semmittevéssel töltöm az időmet, hát akkor nagyon tévedtek. A vasárnapot tényleg lustálkodással töltöttem, amíg Erik tanult és edzésre ment, addig én sorozatot néztem, vagy pedig átírtam pár sulis jegyzetet, de azon kívül nem csináltam semmit. Mára viszont eléggé kipihentnek éreztem magam ahhoz, hogy a szokott időben felkeljek és még mielőtt mindenki felébredt volna csináltam nekik reggelit. Bár nem tudtam, hogy szoktak-e reggelizni, azért én akkora adag omlettet csináltam, hogy mindenki bőségesen jól lakjon. Még szendvicset is csináltam Eriknek és Biusnak is, főztem le friss kávét, de nem ízesítettem be, mert nem tudtam ki, hogy szereti. Éppen az asztalt terítettem meg, amikor Viki kócosan a szemét dörzsölgetve karjában Benivel kicsoszogott a konyhába, majd engem meglátva földbe gyökerezett a lába. Én is lefagytam, kezemben a tányérokkal, majd letettem őket az asztalra és hátráltam egy lépést.

-         Jó reggelt – köszöntem csendesen nehogy felébresszem a többieket is.

-         Jó reggelt. Mi… Ella neked pihenésre van szükséged – dorgált le engem, ahogy végig hordozta a tekintetét a konyhába. – Megmondta az orvos, hogy kímélned kell a lábadat.

-         Kímélem is – pillantottam le a befáslizott lábamra.

-         Nem kellett volna – mosolygott rám fáradtan és az egyik székre leülve etetni kezdte Benit, akit nagyon hamar újra elnyomott az álom.

Mikor leültem egy másik székre, tudatosult bennem, hogy a bokám nem igazán díjazta a reggeli meglepetés reggelimet, így gyorsan fel is tettem a szemben lévő székre, hogy pihenjen és az asztalra könyökölve vártam, hogy felkelljen a család többi tagja. Először Ernő jelent meg, aki azonnal az asztalhoz ült és gyorsan megreggelizett, de az első falat után csodálkozva kérdezte meg, hogy ki volt a szakács, mert ez most más, mint szokott. Szerényen mosolyogva mondtam, hogy én voltam a szakács, mire meg dicsért és megkért, hogy amint helyre jön a lábam, megint csináljak. Utána nem sokkal később megjelent Erik, a szürke melegítőjében, álmosságtól karikás szemekkel, lehuppant mellém megcsókolt, majd szedett magának omlettet.

-         Miért is keltél fel ilyen hamar? – szegezte nekem a kérdést.

-         Miért ne? – mosolyogtam megvonva a vállam.

-         Hm… - húzta össze a szemét és alaposan megrágta a falatot, majd rám szegezte a tekintetét. – A te szótáradban nem létezik az a kifejezés, hogy pihenés? Komolyan Ella, mostantól nem mozdulsz el az ágyról vagy a kanapéról! Ne kísértsd a sorsot! Vagy talán azt szeretnéd, hogy ne gyógyulj meg?

Nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de végül csendben maradtam. Igen természetesen szerettem volna, ha a lábam minél előbb helyre jön, de sose voltam az a lustálkodó fajta. Pláne nem akkor, ha vendégségben voltam. Nem bírtam volna végignézni, hogy kiszolgálnak engem, hogy Viki Beni mellett még velem is foglalkozzon. Nem voltam gyámoltalan, csak kibicsaklott a bokám, így természetes, hogy segítettem ott ahol csak tudtam.

-         Sziasztok – köszönt el Bius sietősen és menet közben bújt bele a kabátjába.

-         Nem reggelizel? – kérdezte Viki.

-         Nem, majd eszek a suliban – vágta rá Bius.

-         Legalább a szendvicsedet vidd el – pattantam fel és odaugráltam a hűtőhöz.

-         Milyen szendvics?

Ez a kérdés három embertől érkezett felém. Viki, Erik és Bius is csodálkozva nézték, ahogy két szendvicset fogva a kezembe megfordultam és zavartan elvörösödtem a tekintetük láttán.

-         Hát összedobtam két szendvicset a suliba – magyaráztam zavartan lesütve a szemem.

-         Ó, köszönöm – lépett hozzám Bius és szorosan átölelt. – Biztos meg fogom enni. Lemondok a hamburgerről – mosolygott rám szélesen, aztán bekapott pár villa omlettet. – Ez pedig Isteni!

Bius gyorsan el is szelelt, hogy elérje a buszt, én pedig visszabicegtem az asztalhoz leültem, de továbbra se néztem fel. Talán túlságosan is tolakodó voltam a szendvics dologgal? Számomra olyan természetesnek tűnt, hogy a suliba szendvicset vittem, hogy automatikusan csináltam nekik, hogy nekik már ne legyen rá gondjuk. Mikor felpillantottam láttam, hogy Erik és Viki egymást nézik, amolyan anya-fia megbeszélés volt csupán csak szemmel és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy én voltam a téma.

-         Én nem kapok szendvicset? – kérdezte Erik sértetten miután megreggelizett.

-         Ott van a hűtőben – motyogtam fel se pillantva.

-         Szeretlek – hajolt hozzám és megpuszilta az arcomat. – És még jobban foglak szeretni, ha lefekszel pihenni. Aludj egyet – túrt az ujjaival a hajamba.

-         Nem tudok aludni.

-         Kis hazudós – húzta végig az ujját a szemem alatti karikákon. – Gyere, ágyba duglak – állt fel és felém nyújtotta a kezét.

Folyamatosan morogva fogadtam el a kezét, majd hagytam, hogy a karjába kapva bevigyen a szobájába, ahol aztán betakargatott mintha nagy beteg lettem volna. Egyedül csak a lábamat hagyta szabadon, amit felpolcolt, majd vissza leengedte a redőnyt.

-         Komolyan Ella, pihenésre van szükséged – hajolt hozzám és megpuszilta az arcomat. – Tudom, hogy napok óta szinte semmit se aludtál, de most már megnyugodhatsz. Nem lesz semmi gond!

-         Nélküled nem tudok nyugodtan aludni – csúszott ki a számon az igazság.

Erik hosszasan hallgatott, majd mögém bújt és szorosan átölelt. Már kezdtem volna ellenkezni, hogy nem maradhat, mennie kell az iskolába, de a nyugodt lélegzetvételétől az álom lassacskán magával ragadott. A legszebb altatódalra aludtam el, a szuszogására és hosszú idő után igazán mély álomba merültem.

15:00

Ebből a mély álomból Erik ébresztett azzal, hogy a bokámat kente be óvatos mozdulatokkal, majd fújni kezdte, hogy hamarabb beszívja a bőröm a krémet.

-         Hm… hány óra van? – kérdeztem álmosságtól karcos hangon. – Te nem mentél iskolába?

-         De igen. Csak már haza is jöttem Csipkerózsika – mosolygott rám szélesen és felém mászva hosszasan megcsókolt.

-         Rosszul vagy? Vagy nincs tanítás? – faggattam a hátára csúsztatva a kezem.

-         Hideg – súgta a számba.

-         Szerintem pedig tűzforró – suttogtam, mire megfeszült a teste és levegő után kapott, ahogy a tenyerembe zártam a férfiasságát.

-         Gerjedve ébredtél? – fúrta a tekintetét az enyémbe.

-         Való igaz szép kis álmom volt!

Erik nevetve hajolt le hozzám, ajka az ajkamra tapadt majd félre dobta a takarót és hozzám simult. Nem sokáig élvezhettük egymás társaságát, ugyanis Bius ordítására elmúlt a pillanat varázsa.

-         Azt mondtad, hogy csak felébreszted – dörömbölt be a csukott ajtón. – Meddig várjunk még?

-         Miről van szó? – kérdeztem kisé csalódottan.

-         El kell mennünk itthonról és neked kéne Benivel lenned. Most alszik, de ha felébred meg kéne etetni – magyarázta.

-         Ó rendben, semmi probléma. Rendbe szedem magam és mehettek is – löktem le magamról és gyorsan átvettem a pizsamámat egy melegítőegyüttesre. – Tényleg hány óra van?

-         Délután 3.

-         Micsoda? Az lehetetlen, hogy ennyit aludtam – fordultam felé tátott szájjal, majd az ágyra lehuppanva feltettem a fáslit, hogy tartsa a bokámat. – Mindjárt megyek, ti nyugodtan induljatok el – mondtam fel se pillantva.

-         Köszi – simogatta meg a hátamat.

Pár perccel később óvatosan ugrálva a konyha felé indultam, hogy ott várjam meg míg Beni felébred, és a többiek visszajönnek, ám arra nem számítottam, ami a konyhában fogadott. Ahogy felkapcsoltam a villanyt egyszerre több szempár nézett vissza rám én pedig csak kapkodtam a fejemet. Mi folyik itt?

-         Nem is alszik Beni – szólaltam meg felocsúdva a döbbenetből.

-         Nem – értett egyet Erik nevetve. – Boldog névnapot Ella – lépett oda hozzám és egy csókot nyomott az arcomra, aztán a kezemet fogva fél térdre ereszkedett előttem.

-         Mi? – kerekedett el a szemem a döbbenettől és apura pillantottam, aki teljesen falfehérré válva nézett minket. – Erik – kezdtem óvatosan.

-         Nézd, Elli szeretlek. Soha senkit se szerettem úgy, mint téged. Veled akarom leélni az életemet, fogni a kezdet, amikor elesel és lehorzsolod a térdedet. Meg akarlak védeni mindenkitől. Hidd, el én igazán szeretlek téged, úgy szeretlek, mint maci a mézet, vagy mint anyu aput. Tudom, hogy mi ketten örökké összetartozunk, tudtam már akkor, amikor elvetted tőlem a kisautót én pedig neked adtam, mert szerelmes lettem beléd abban a pillanatban. Ne törődj a Zoliékkal, számomra te vagy a legszebb lány az oviban – nézett mélyen a szemembe Erik majd elővett a zsebéből egy dobozkát és kinyitva a tenyerembe helyezte. – Mond Elli, elfogadsz engem annak, aki vagyok és megújítanád velem a szerelmünk zálogját?

A nevetéstől sírva néztem a dobozkában lapuló gyűrűre, ami pontos mása volt annak, amit gyerekként Eriktől kaptam. Egy 100 forintos kis bizsu, de nekem mindennél többet jelentett, az apró lila kis kővel a közepén. Mert sosem az számított, hogy mennyibe került, hogy 100 forintot költött rám, vagy 100.000-et, ennek a gyűrűnek eszmei értéke volt, jelentősége, mert tőle kaptam.

-         Igen – bólintottam mosolyogva, ő pedig felhúzta az ujjamra a gyűrűt, majd felállva hosszasan megcsókolt.

-         A főpróba megvolt, de apud arcát látva még várok az igazi lánykéréssel – suttogta a fülembe, mire elröhögtem magam és boldogan vigyorogva megmutattam a többieknek az új gyűrűmet, amiről tudtam, hogy sosem fogom levenni.

Erik a kezemet fogva a megterített asztalhoz húzott és közben folyamatosan arról magyarázott, hogy milyen nehéz volt megszervezni az egészet, úgy, hogy ne gyanakodjak, de sokat segítettem nekik azzal, hogy egész napra kidőltem, mert így Viki nyugodtan tudott készülődni. Igazából én el is felejtettem, hogy ma volt a névnapom így a meglepetés tényleg meglepetés volt és boldog voltam, amiért nem felejtették el és itt volt az egész család plusz Hannák, akik között már szent volt a béke szerencsére és úgy tűnt Zsolti sem neheztel már Gergőre. Vagy csak fegyverszünetet kötöttek egy napra miattam. Nem tudom, de most nem is akartam ezzel foglalkozni. Viki igazán kitett magáért, Istenien finom tárkonyosragulevest és töltött csirkecombot készített, amíg én az igazak álmát aludtam, Erika pedig megsütötte az utánozhatatlan zserbóját. A torta pedig egyszerűen valami zseniális volt.

-         Oké, most jöjjenek az igazi ajándékok – csapta össze a tenyerét Erik. – Ki kezdi?

-         Jaj, nem, nem kell ajándék – ráztam meg a fejem azonnal.

Apától és Erikától egy új bőröndöt kaptam, mert a régit az évek alatt teljesen szétszedtem, a legutóbb pedig már el is tört a kallantyúja, így tőlük egy halványrózsaszín sok férőhelyes bőröndöt kaptam, amibe azonnal beleszerettem. Oké imádtam a piros bőröndömet is, de ez a halványrózsaszín mindent vitt. Az pedig külön tetszett, hogy együtt adták át az ajándékot, eddig mindig külön vettek, de most már együtt voltak, így evidens, hogy közösen vettek ajándékot. Vikiéktől egy komplett készletet kaptam, ami alatt saját köntöst, bolyhos pizsamát, papucsot és illatszereket kellett érteni, valamint egy saját bögrét. A családban mindenkinek volt egy egyedi készítésű bögréje, amin rajta volt a neve, valamint hő hatására megjelent egy kép. Bius bögréjén egy fényképezőgép volt, Erikén egy focilabda, az enyémen pedig egy pár jégkorcsolya. Ennél jobban ki se tudták volna fejezni azt, hogy már a családhoz tartoztam. A könnyeimmel küszködve néztem meg Hanna és Zsolti ajándékát, akik szintén egyedivel készültek. Közös melegítőegyüttest kaptunk Erikkel, én pedig már kezdtem azt érezni, hogy nem bírok el több érzelmet. Aha, ha tudtam volna, hogy mit kapok Biustól később pedig Eriktől, akkor még legyintettem volna a többiek ajándékára mondván lesz ez még meghatóbb.

Bius ajándéka szépen be volt csomagolva, ami csak fokozta a bennem tomboló kíváncsiságot, hogy vajon mi lehetett benne. Amint lekerült a csomagolás, egy bordó borítású albumot tartottam a kezemben, aminek elejére az én monogramom és Eriké volt arany színnel írva. Kíváncsian lapoztam fel és könnyek lepték el a szemem már csak a címet látva. Mindig első. Ugyanaz a két szó, ami a medálomba is gravíroztatva van. Mindig első. Talán Erik tőle lopta az ötletet vagy fordítva? Hajtottam egyet az albumba és a gyomrom összeszorult a rólam készült képet látva. Akkor ismerkedtem meg Biussal, Erikék kapuja előtt épp azon morfondíroztam, hogy becsöngessek-e vagy sem. A következő képen már Erikkel szerepeltem és így tovább napjainkig. Bius a boldog pillanatokat színesbe hívatta elő, ám azokat, amikor rosszba voltunk fekete fehérként. Olyan képek néztek vissza rám, amiknek a létezéséről nem is tudtam, nem tudtam, hogy Bius szinte mindenhol ott volt és a pillanatokat megragadva képeket készített. Középtájon két fekete fehér képnél hosszasan elidőzött a tekintetem. Az egyiken én voltam, a fürdőben állva éppen megmostam az arcomat egy kiadós sírás után, a másikon pedig Erik volt, szintén a fürdőben. A mosdó előtt állva, lehajtott fejjel kapaszkodott a mosdó szélébe, és bár az arca nem látszott a válla vonalán látszott, hogy szenvedett. A következő oldalon szintén mi voltunk, mindketten a saját ágyunkban ülve fülesen zenét hallgattunk a semmibe révedve, de Bius úgy kapta el a pillanatot, hogy úgy nézett ki, mintha a hátunkat egymásnak vetve ültünk volna. A sírás kapargatta a torkomat, ahogy egyre inkább haladtam a jelen felé, újra szembesülve a kudarcommal a Jégszínházba, ahogy megtörten könnyes szemekkel álltam a jégen, majd Erik, ahogy a fájdalomtól fetrengve a földön feküdt, arcát eltorzította a fájdalom. Mire az album végére éltem potyogtak a könnyeim, egész testembe remegtem és a hátsó lapon szereplő szöveget elolvasva eltört a mécses. „Kérdezték, hogy ki a példaképem. Nem tudtam rá válaszolni, most már tudom, hogy nekem ti vagytok a példaképeim! Annyi mindenen átmentetek, letértetek az útról, eltávolodtatok, de végül újra egymásra találtatok! A ti szerelmetek soha sem fog elmúlni!” Erik vállába fúrva a fejem egyre csak sírtam, majd amint kisé összeszedtem magam, Biusra néztem, aki idegesen fészkelődve a széken várta a reakciómat.

-         Köszönöm – nyúltam át az asztal felett és megszorítottam a kezét. – Páratlan tehetséged van Bius, ezek a képek, gyönyörűek és beszélnek. Ez az album egy emlékeztető számomra, hogy ne adjam fel! Tényleg köszönöm!

-         Hát azért nekem lenne egy két hozzáfűzni valóm – köszörülte meg a torkát Erik, mire erősen oldalba vágtam. – Már ha az asszony hagyná – nyögte ki, mire mindenki elnevette magát az asztal körül és még Erik is elmosolyodott. – Hé, hugi. Szervezz le jövő hétvégére egy dupla randit.

-         Komolyan? – kerekedett el Bius szeme, majd átvetette magát az asztalon és a bátya nyakába borult. – Annyira köszönöm!

Mosolyogva figyeltem őket, majd Hannára néztem, aki csillogó szemekkel boldogan figyelt minket, aztán rám kacsintott és belesimult Zsolti karjába. Tekintetem ekkor Gergőre ugrott, aki mintha megérezte volna, hogy figyelem elkapta a tekintetét Hannáékról és rám nézett.

-         Tőlem nem várj ajándékot – vonta fel a szemöldökét.

-         Nem is kell semmi, bőven elég, hogy most itt vagy – mosolyogtam rá.

Gergő a szemét forgatva mosolygott, majd a levegőben felém dobott egy aprócska tárgyat, ami nem más volt, mint egy Opel logós kocsikulcs. Csodálkozva forgattam a kezemben, majd hitetlenkedve Gergőre néztem. Most csak szívat vagy tényleg vett nekem egy kocsit?

-         Az alapot megadtam, most már csak bele kell vágnod és finanszírozom – dőlt előre.

-         Szó sem lehet róla! Nem! – tiltakoztam azonnal. – Gergő az rengeteg pénz és neked nincs annyi pénzem.

-         Nyertem az ötös lottón – vonta meg a vállát lazán.

-         Én pedig megnyerem a világbajnokságot.

-         Na, látod az egyik már valóra vált a másik pedig valóra fog válni.

-         Komolyan nyert? – szegeztem apura a tekintetem.

-         Én semmiről se tudok – mosolygott sejtelmesen.

-         És te? – néztem Erikre számon kérően, ő pedig mosolyogva állta a tekintetem, de nem mondott semmit.

A homlokomat ráncolva, gyanakodva néztem Gergőre, aki komoly arccal állta a tekintetem és bármennyire is szuggeráltam, nem rándult mosolyra az ajka. Lehetséges lenne, hogy valóban nyert?

Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor este a vadonatúj pizsamámban, pihe puha köntösbe bugyolálva magam végig nyúltam az ágyon és a kezemet a szemem elé tartva vizsgálgattam a gyűrűmet. A karkötőmön lévő medálok egymásnak ütődtek, ahogy forgattam a kezem elképzelve azt, hogy milyen lesz, ha majd egy igazi eljegyzési gyűrű fog az ujjamra kerülni. Miután kiálmodoztam magam felnéztem a közösségi oldalra, megköszöntem a rengeteg köszöntést és visszaírtam Dávidnak, hogy ne merészeljen névnapi ajándék gyanánt elvinni engem Los Angelesbe, a híres színészek közé, de abba se mentem bele, hogy a színészeket ide hozza. Elvileg amúgy Austin Butler jelenleg Magyarországon tartózkodott, de amilyen szerencsém volt úgyse futottam volna össze vele, még akkor, se ha éjjel nappal a szálloda előtt dekkoltam volna, mint valami mániákus. Abba viszont örömmel belementem, hogy elvigyen a Harry Potteres étterembe. Bakancslistás pont, hogy oda egyszer el kell mennem és most ki is használtam rendesen. Majd azután persze, hogy lement a világbajnokság és a bajnoki címet hazahozva büszkén be sétálok az étterembe és mindenki engem néz, ahogy az asztalunkhoz sétálok. Jó ilyen jövő tuti nem vár rám, az Európa bajnokság után sem ismertek fel az emberek az utcán, mintha nem is a hazánkat képviseltem volna. Mindenki csak a foci, a vízilabda, a többi nagyszerű sport meg alig kapott figyelmet. Szerintem az emberek előbb el tudták volna sorolni a Fradi csapattagjait, mint azt, hogy kik értek el eddig sikereket a jégtáncosok között.

-         Hé – szólt Erik, mire felpillantottam rá és kíváncsian végig hordoztam rajta a tekintetem. – Meg se kérdezed, hogy hol az ajándékod?

-         Az ujjamon – mutattam felé a kezemet büszkén vigyorogva, mire elmosolyodott és egy csókot lehelt a kézfejemre.

-         Tudom, hogy ez nem egy tárgy, és nem is tudod használni, de remélem, értékeled – nézett mélyen a szemembe és a pólóját felhúzva megmutatta a vadonatúj tetoválását a mellkasán épp a szíve felett.

A lélegzetemet visszafojtva néztem a kínai írást és bár nem tudtam mit jelent, abban azért biztos voltam, hogy ha elmondja zokogni, fogok.

-         Mit jelent? – kérdeztem felkészítve magam a rengeteg könnyre.

-         Ez a neved Elli – suttogta. – Tudom, tudom, mindenki azt mondja, hogy egy nevet magadra tetováltatni nem a legjobb, mert ha szakítotok, azt örökre magadon viseled, de azt hiszem, mi ez alatt a pár hónap alatt le tudtunk mindent egy életre és többé nem lesz ilyen – hadarta.

-         Komolyan a nevem az? – kérdeztem a plafon felé pislogva.

-         Neked nincs mez számod – vonta meg a vállát mosolyogva, majd hagyta, hogy magamra húzzam és hosszasan megcsókoljam. – Na meg, ha esetleg mégis szétmennénk, senki se fogja tudni, hogy mit jelent – suttogta, én pedig azzal a lendülettel le is löktem magamról, ő pedig elröhögte magát.

-         Muszáj meggyilkolnod a tökéletes pillanatot?

-         Van, ami nem változik főnök – mászott vissza felém és lehajolva hozzám megcsókolt. – Mindig első.

-         Mindig – erősítettem meg boldogan mosolyogva.