Csipásan hunyorogva tapogattam a folyamatosan csörgő telefonom után, majd anélkül, hogy ránéztem volna fogadtam a hívást és vissza ejtettem a fejem a párnára.

-         Igen? – kérdeztem kómásan.

-         Szépség ébren vagy? – kiáltotta Dávid.

-         Mi a faszomért ordítasz? – nyögtem fel és a fejemre húztam a párnát.

-         Nem ordítok, max ki vagyok hangosítva – nevette el magát. – Figyelj, fél óra és ott vagyok nálatok, lenne egy meló sürgősen.

-         Milyen meló? Dávid hagyjál már most jött ki nemrég Lizi dala, mit vársz még tőlem? Pihenni akarok, nem kell több klip. Megdumáltuk, hogy majd januárban a tiédben szerepelni fogok, mert nálunk veszed fel, de többet nem akarok.

-         Ella nem akárkit kell ki segítened és busásan megfizeti.

-         Tudod, hogy nem a pénz miatt csinálom – ültem fel az ágyban és Erikről lehúzva a takarót, magam köré csavartam, hogy meztelen azért ne legyek már.

-         Persze, persze tudom! De ez nagy meló.

-         Miről van szó? – kérdeztem miközben elkezdtem Erik hajával játszadozni.

Ha már nekem fel kellett kelnem ilyen korán, evidens volt, hogy Eriknek is fel kellett velem együtt. Nehogy már neki jó dolga legyen és tovább aludhasson, mint én. Dávidnak nem kellett sokáig győzködnie, amint elmondta, hogy pontosan melyik énekesnőt is kell kisegítenem, teljesen eksztázisba estem és azonnal belementem, hogy eljátszom a szar bartánő szerepét. Péterfy Viktória nem sokkal volt idősebb tőlem, mégis az egész ország ismerte a nevét és most veszett össze a legjobb barátjával, amit dalba foglalt és ebből született a Belefáradtam. A klipben én leszek a szar barátnő, aki magán kívül senki mással nem törődik.

-         Most akkor lelépsz? – kérdezte Erik kómásan.

-         Úgy tűnik – válaszoltam a szekrényhez lépve és némi gondolkodás után kivettem a szürke farmeremet és egy fehér garbós pulcsit.

Nem terveztem nagyon kiöltözni, mert tudtam, hogy ott úgyis adnak nekem ruhát és a hajamat valamint a sminkemet is ők fogják megcsinálni. Bár csak mellékszereplő voltam a színvonalat nem ronthattam le és most kellett pakolni rám rendesen, hogy népszerű tini csajnak nézzek ki, akik után futnak a pasik.

-         A végén színész leszel, mint édesanyád.

Olyan nagy hévvel pördültem meg a tengelyem körül azzal a szándékkal, hogy leteremtem Eriket, amiért ezt mondta, hogy szépen megbotlottam a lábamban és nekizuhantam az ágynak. Csak a lélekjelenlétem miatt, nem basztam be a fejem az ágykeretbe, máskülönben, most nem a forgatásra mennék, hanem a kórházba, mert szétnyílt a fejem.

-         Jól vagy Elli? – csúszott az ágy szélére Erik és aggódva felsegített a földről.

-         Esküszöm, össze töröm magam mielőtt elmehetnénk a világbajnokságra – suttogtam szorosan behunyt szemmel és leültem az ágy szélére.

-         Biztos nem vagy terhes?

-         Nem vagyok az! Voltam a kicseszett nőgyógyásznál, hagytam, hogy turkáljon bennem és megállapítsa nem, nem vagyok az! – mordultam fel ingerülten.

-         Akkor meg fog jönni – sóhajtott fel és a vállamra csúsztatva a kezét masszírozni kezdett. – Nyugodj meg Elli – suttogta a fülembe. – Nézd, nem kell túl vállalnod magad, első és legfontosabb a te boldogságod, a te lelkibékéd és egészséged! Ha nem akarsz szerepelni, akkor mond vissza, van ezer meg egy ember, aki szerepelhet abban a klipben. Maradj itthon velem, fetrengjük az ágyban egész nap. Még reggelit is hozok neked az ágyba, legyen ez a nap csak a kettőnké, mielőtt újra elkezdődik a hét.

A fejemet hátra hajtva hallkan nyöszörögve élveztem a masszírozását, aztán megadva magam, hátra dőltem, belesimultam a karjaiba és behunytam a szememet. Nem sokáig élvezhettem a pihenést, amikor a csöndet nem törte meg más, csak Erik szívének dobbanása a fülem alatt, amikor is 10 perccel fél tíz után Dávid berontott Erik szobájába.

-         Te meg, hogy jutottál be? – röhögött fel Erik.

-         Bius beengedett, de nem ez a lényeg. Miért nem vagy még kész? – szegezte rám a tekintetét.

-         Nem lehetne, hogy valaki mást keressetek? Elegem van a szereplésből – húztam el a szám idegesen pislogva rá.

-         Ugye most csak szórakozol velem Gabriella? – meredt rám rezzenéstelen tekintettel. – Fél órán belül, vagyis 20 percen belül bent kéne lennünk a stúdióban, a város másik végében! Egész nap forgatás van, mert Vikinek több helyszínen is forgatnia kell, nem tud mást keresni! Ne csinálj, segget a számból szépen kérlek!

Egy nagyot sóhajtva néztem Erikre, aki morcosan nézett vissza rám, de végül elengedett.

-         Köszönöm! – mondta Dávid gúnyosan mosolyogva.

Figyelmen kívül hagytam őt, összekapkodtam a cuccomat, megcsókoltam Eriket, aztán követtem Dávidot ki a házból. Az utcára érve szembesültem azzal, hogy a tegnapi havazásból mára életveszélyes jégpálya lett és bármennyire is voltam gyakorlott, a kapun kilépve seggre ültem magam alá gyűrve a lábam.

-         Hé, oké minden? – kérdezte Dávid visszatartott nevetéssel és a könyökömet megragadva talpra rántott.

-         Persze, minden oké. Engem nem gyűr le egy kis – kezdtem ám, ekkor ránehezedtem a jobb lábamra és csillagokat láttam a fájdalomtól. – jég – szűrtem a szavakat fájdalomtól eltorzult arccal. – Mi a franc? – ordítottam rá a saját lábamra és léptem egyet előre, de a fájdalomtól azonnal fel jajdultam. – Nem Istenem, nem lehetek ilyen peches! Ne, most a bajnokság előtt 13 nappal kérlek – könyörögtem hátha ezzel semmisé tudom tenni a fájdalmat.

-         Basszus Ella – túrt a hajába Dávid, majd a térdem alá nyúlva felnyalábolt a földről és beültetett a kocsi hátsó ülésére. – Maradj itt, szólok Eriknek, aztán elviszünk téged a sürgősségire. Vedd le a cipődet és polcold fel azokkal a könyvekkel – utasított.

-         Nem, nincs, semmi bajom nem fáj! – hazudtam a könnyeimmel küszködve, és megpróbáltam kiszállni a kocsiból, hogy be is bizonyítsam, de Dávid becsapta az ajtót és rám zárta a kocsit.

Mikor visszajött Erikkel én a hátsó ülésen ülve, zokogva bámultam a dagadt bokámra. Oké szerencsére nem kékült be, de már az teljesen megijesztett két mérettel nagyobb lett a jobb lábam.

-         Beszéltem apukáddal, ő is a kórházba jön – nyúlt hátra Erik és megsimogatta a térdemet.

Szipogva bólogattam és a keze után kaptam, amikor el akarta húzni a kezét. Erik végül egész úton, a térdemen pihentette a kezét, hüvelykujjával lágyan cirógatta a térdemet megpróbálva megnyugtatni engem. Dávid eközben folyamatosan intézgetett, visszamondta a beugrásomat és lemondta a saját programjait is, aztán a sürgősségi helyett, magánorvoshoz vitt el engem, ahol azonnal fogadtak is. A doktornő nagyon kedves volt, miközben vizsgálta a lábamat mindent elkövetett annak érdekében, hogy elterelje a figyelmemet a fájdalomról. Kérdezett az álmaimról, én pedig boldogan meséltem neki arról, hogy már nincsenek álmaim, mert minden álmom valóra vált a világbajnokságon való szereplés pedig nem álom volt, hanem cél. Mert egy álom, csak egy álom volt, amit nem lehetett elérni, de ha célként tűzted ki magad elé, akkor nem létezett olyan, hogy lehetetlen.

-         Úgy tűnik, az őrangyalod nagyon jól végzi a dolgát. A sérülésed csak enyhe, egy kis rándulás 1-2 hét és rendbe jössz. Ha be tartasz mindent és sokat pihensz, akkor a világbajnokágra meggyógyul a lábad – mosolygott rám bátorítóan. – Felírok neked egy kenőcsöt, valamint egy erősebb fájdalomcsillapítót, de a fájdalomcsillapítót csak akkor vedd be, ha tényleg elviselhetetlen a fájdalom. Van, ki megadja a leckét? Nem ajánlom, hogy terheld a lábad azzal, hogy bejársz az iskolába.

-         Persze – bólintottam sajgó szívvel és a vizsgáló szélére csúsztam szomorúan nézve a lábamat. – Biztos, hogy helyre jön? – kérdeztem idegesen.

-         Ha mindent úgy csinálsz, ahogy kértem, akkor igen! Jeges borogatás naponta többször 15-20 percig, pihentetés, tehermentes átmozgatás fontos, hogy mindig fel legyen polcolva és nem ártana beszerezned egy fáslit se, vagy bokarögzítőt.

Hevesen bólogattam és már akkor teljesen biztos voltam benne, hogy minden szabályt be fogok tartani. Muszáj volt helyre hoznom magam 23.-ára, nem lehetett az, hogy pont a célegyenesbe kibukok a saját figyelmetlenségem miatt.

-         Akkor részemről végeztünk is. Itt vannak a receptek, valamint megírtam neked egy igazolást az elkövetkező pár napra, ami még hátra van a téli szünetig, úgy tűnik, hogy neked hamarabb kezdődik – mosolygott rám.

-         Higgye el, inkább mennék iskolába – sóhajtottam fel és lemásztam a vizsgálóról, majd a recepteket és az igazolást szorongatva az ajtó felé kezdtem el ugrálni.

Nos, sosem voltam jó az egy lábon való ugrálásban, ráadásul pont a jobb lábam volt a sérült, ami erősebb is volt, így úgy néztem ki, mint egy rakás szerencsétlenség, ahogy a bútorokba kapaszkodva az ajtó felé tartottam.

-         Ne segítsek? – lépett mellém a doki segítőkészen, hogy ha kell, a karjában visz ki.

-         Nem köszönöm, megoldom – hárítottam el mosolyogva és lenyomtam a kilincset.

-         Doktor úr, ugye nem komoly? – hasított a rendelő csendjébe egyszerre három férfi hangja.

És az a három férfi, mind hozzám tartozott és most mind a hárman idegesen álltak velem szemben. Apa pár pillanatig zavartan nézte a srácokat, majd mivel ő volt az apám előre lépett, hogy nyugiban beszéljen a dokival. Odaugráltam Erikhez, belekapaszkodtam és azon gondolkodtam, hogy pofátlanság lenne-e tőlem, ha a karomba vitetném ki magamat.

-         A doki azt mondta, hogy ha betartok minden szabályt, akkor a bajnokságra semmi baja nem lesz a lábamnak. Kímélnem kell és nem szabad megerőltetnem – magyaráztam. – És kelleni fog majd egy bokaszorító.

-         Válogathatsz bőven, tele van a fiók. Apukáddal megbeszéltük, hogy amíg helyre nem jössz, hozzánk költözöl – szegezte rám a tekintetét Erik, majd a térdem alá nyúlva a karjába kapott. – Ha nem szabad terhelni, akkor nem szabad – mosolygott rám.

-         Hozzátok? – pislogtam hatalmasokat. – De miért?

-         Mert anyu mindig otthon van, így ha segítség kell, ő tud segíteni, valamint a közlekedést is könnyebben meg tudod oldani nálunk, mint nálatok.

-         Nem szeretnék a terhetekre lenni Erik – ráztam meg a fejem azonnal. – Nem ez az első sérülésem, akkor is tök jól elboldogultam, most is menni fog – erősködtem.

-         Miért van az, hogy másokon mindig segítenél, de saját magadon sosem? – billentette oldalra a fejét. – Hagyd, hogy pátyolgassanak téged. Valószínűleg nem hiába történt ez, az univerzum is tudja, hogy pihenésre van, szükséged mielőtt elhozod a világbajnoki címet.

Mosolyogva fúrtam a fejem a nyakába elmormoltam egy köszönömet, aztán Dávidra néztem, aki folyamatosan a telefonját nyomkodta ideges arccal.

-         Nagyon dühösek? – kérdeztem, mire felpillantott rám és zsebre vágta a telefonját.

-         Inkább apa van kiakadva, sok pénztől elestem így, hogy visszamondtam a mai felvételt, de ez most egyáltalán nem fontos – legyintett.

-         Már, hogy ne lenne fontos! Ez a te munkahelyed! Dávid nyugtasd meg apudat, hogy ott leszel bárhol is! Nehogy ez miatt folt essen rajtad és rosszba legyetek! – szóltam rá.

-         Tényleg mindenkinek segíteni akarsz, csak saját magadnak nem – nevette el magát. – Minden oké Ella jó? Te most foglalkozz magaddal és azzal, hogy meggyógyulj!

-         Azon leszek – mosolyogtam rá a szememet forgatva.

19:00

Vikiék valósággal körbe rajongtak engem. Amint betettem a lábam a házba, vagyis inkább Erik bevitt a karjaiba mindenki körülöttem legyeskedett. Folyamatosan azt kérdezgették, hogy jól vagyok-e kell-e valami, a szeretet, amivel körbe vettek engem könnyeket csalt a szemembe. Olyan régen volt már mikor utoljára bárki is így babusgatott volna, hogy a hangulatom vészesen elkezdett lefelé ívelni a lejtőn, mert eszembe jutott anya. Anya, aki 7 éves korom óta nem volt mellettem, aki nem volt mellettem, amikor először megjött, nem volt ott, hogy elmagyarázza, a vérzés nem rossz dolog, hanem a nővé válásom egy lépcsője és, hogy ez tök természetes dolog. Nem volt mellettem mikor először szerelembe estem és akkor, sem amikor a mostohafia összetörte a szívemet. Erika volt az, aki mellettem volt, akit zokogva hívtam fel a suli WC-jéből, hogy nem tudom, mi történik, de vérzek, és nagyon félek.

-         Miért szomorodtál el? – kérdezte Bius, mire a bambulásból feleszmélve pislogtam párat.

-         Csak eszembe jutott, hogy anya mennyire nem volt mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Ő soha nem állna hozzá bundáskenyeret csinálni, csak mert tudja az a kedvencem – pillantottam Viki felé meghatottan, aki mosolyogva hátrapillantott rám, aztán folytatta a vacsora készítését.

-         Most már ne agyalj ezen, itt vagyunk neked mi – ölelt át, majd el vesztette az egyensúlyát és rám borult.

-         Hé, ne lopd a csajomat – kérte Erik féltékenyen és a húgát felrántva az ölembe dobott egy csomag hagymás mogyorót.

Kikerekedett szemekkel fogtam a kezembe a hagymás mogyorót, majd Erikre néztem és nem akartam elhinni, hogy képes volt nekem elmenni a boltba venni egy csomaggal. Csak néztem őt a kezembe szorongatva a mogyorós zacskót, miközben a könnyek végig folytak az arcomon.

-         Te most a mogyoró miatt sírsz? – kérdezte Erik zavartan. – Főnök zavarba hozol – kapta el rólam a tekintetét. – Mit csináltál vele? – kérte számon a húgát.

-         Én semmit, te sirattad meg – vágott vissza Bius.

-         Hagyjátok már békén Ellát – tett rendet egyetlen egy mondattal Viki. – Nyilvánvaló, hogy most érzékeny időszakát éli és pihenésre van szüksége! Nektek pedig tanultok, kell, szóval indítsatok a szobátokba, Ellának meg felkapcsoljuk a Tv-t, hogy ne unatkozzon.

-         Jaj, igazán nem szükséges, bemegyek Erikkel – szipogtam a szememet törölgetve, és mint egy kisbaba úgy nyújtózkodtam Erik felé.

-         Biztos, hogy nem szeretnél inkább kint maradni? – kérdezte Viki, és amikor a tekintetünk találkozott láttam, hogy beszélni szeretne velem.

Így maradtam a fenekemen és vártam, hogy Viki belekezdjen. Fogalmam se volt róla, hogy miről akarhatott velem beszélni, de az, hogy nem akarta, hogy Erikék hallják, arra adott gyanút, hogy itt valami komoly dologról lehet szó. A Tv-re szegezve a tekintetem, egykedvűen kapcsolgattam a csatornák között, majd megálltam az Izaura Tv-n, amiben éppen a Sziget meséje ment. Nagyi nem egyszer mesélt nekem a sorozatról és biztos voltam benne, hogy most ő is azt nézte, így mondhatni együtt néztük a török szappanoperát.

-         Tessék, ezt idd meg – nyújtott felém Viki egy bögre teát, majd leült mellém a kanapéra, ám amint kinyitotta a száját, a dohányzóasztalon felvillant a bébiőr, ami egyet jelentett azzal, hogy Beni ébredezett. – Csodálatos, legalább a vacsorát sikerült megcsinálnom – állt fel fáradtan. – Ella igazából csak édesanyádról szerettem volna veled beszélni. Már nem titok, hogy régen kicsiként ugyanolyan családtag voltál, mint most. Édesanyád a maga módján jó ember és szeret, téged ne feledd – nézett mélyen a szemembe.

-         Nem hinném, hogy szeretne. A válás után teljesen ellenem fordult, soha nem tetszik neki az, amit csinálok, ha pedig közeledik is hozzám, akkor abban is csak az érdeket látja. Ha ő így tud szeretni, akkor én nem kérek a szeretetéből.

-         Talán meg kéne vele beszélned a dolgokat. Nyitni felé és őszintén felnőttek módjára megbeszélni a sérelmeket. Úgy mondom, mint anya, tudom, hogy érdekli, hogy mi van veled, csak nem tudja kimutatni a szeretetét, mert fél az elutasítástól. Erik is ilyen volt, de hála neked most már beavat a magánéletébe is olykor.

-         Nagyon helyes – biccentettem határozottan.

-         Szerintem édesanyád is örülne neki. Csak gondold át – mosolygott rám kedvesen, aztán elsietett az egyre hangosabban síró Benihez.

Elgondolkodva néztem Viki után, aztán sóhajtva a kezembe vettem a telefonomat csatlakoztam a Wifihez és a chatek között megkerestem az anyával folytatott beszélgetésemet. Nagyon ritkán beszéltünk egymással, utoljára újévkor küldött egy giffet én pedig visszaküldtem neki egy másikat és ennyi. Tekintetemet a zöld kis pontra szegeztem, azon gondolkodva, hogy írjak-e neki vagy sem végül pedig úgy döntöttem, hogy nem írok neki egyelőre. Majd ha érzelmileg nem leszek ennyire befolyásolható, akkor fogok dönteni arról, hogy nyitok-e anya felé vagy sem. Annyiszor megpróbáltam régebben, annyiszor próbáltam megfelelni neki, de sose voltam jó. Mindig csak Móni így, Móni úgy, mintha nem is én lettem volna a gyereke, hanem ő. Piszok szar érzés rájönni, hogy a vérszerinti anyád jobban szereti másnak a gyerekét, mint a sajátját. Pár pillanat gondolkodás után ráírtam Gergőre és megkérdeztem tőle azt, amit eddig még soha. „Köztetek mi romlott meg? Anyával” „Mármint?” „Ti miért nem beszéltek? Mi történt, hogy eltávolodtatok egymástól? És miért nem beszéltünk erről soha sem? Egyszer sem beszéltünk anyáról, csak nagyon ritkán, ha éppen tett valamit, ami nem tetszett.” Gergő hosszú ideig váratott a válasszal, hol eltűnt a három kis pont, hol pedig megjelent és ezzel totálisan az őrületbe kergetett. „Most se fogunk róla többet beszélni. Mindig is apás voltam te is tudod és sose kedveltem az új családját. Nem akartam, hogy a pofámba dörgöljék, milyen tökéletes kis családot alkotnak. Nem akartam látni az új családját, akik miatt elhagyott minket. Totálisan lecserélt minket. Apát is, téged is, engem is. Csak tudnám mi a szarért nem voltunk jók? Nem akarok anyáról többet beszélni Ella, ne haragudj! Az a nő megszűnt számomra létezni.” Teljesen egyetértettem Gergő szavaival mégis úgy éreztem, hogy valamit titkolt előlem. Talán ő is látta anyáékat valamikor? Ő is rajta kapta őket, de ahogy én ő is megtartotta magának? Hogy kérdezhettem volna meg ezt tőle anélkül, hogy gyanakodni kezdett volna. Ezen agyaltam miközben fogadtam Hanna hívását.

-         Na, mizu?

-         Na, mizu? Rémlik, hogy nálatok lakok és apád közölte velem, hogy mostantól te meg Erikéknél laksz, mert kiment a bokád?

-         Nem súlyos, 1-2 hét és rendbe jön.

-         Persze, persze, de mit csinálok én itt nélküled? Lakjak itt apuddal édes kettesben? Komolyan Ella, nem tudom, mit csináljak. Kurvára megijesztettél!

-         Mi lenne, ha hazamennél apudhoz és…

-         Nem, előbb megyek a híd alá, mint apámhoz!

-         Akkor Zsoltihoz. Beszélj vele. Nem kell kibékülnie veled, csak fogadjon be vagy menj a nagyidékhoz. Tényleg gyere nagyidékhoz és akkor szembe szomszédok leszünk!

Hanna sokáig hallgatott a vonal végén, aztán sóhajtott egy nagyot és hallottam, hogy elkezdett pakolni.

-         Rendben, feláldozom magam és az alakomat és oda költözök nagyihoz – szólt beletörődötten. – Tudok valahogy segíteni? Vigyek neked valamit? A tankönyveid kellenek?

-         Azokat jó lenne, ha elhoznád. A szünetig itthon leszek, szóval igénybe veszlek, hogy hozd a leckét.

-         A mázlista. Biztos, hogy rendbe leszel a lábad?

-         A doki azt mondta, hogy ha betartok minden utasítást, akkor nem lesz gond!

-         Hálaistennek. Várjunk – szólt döbbenten. – Ella baszki, én, imádlak!

-         Mi? Miért?

-         Zsolti most írt rám, hogy tudom-e, hogy mi van veled, mert egyikőtök se hajlandó neki visszaírni. Szörnyen sajnálom, de nagyon örülök, hogy lesérültél.

-         Bármikor – nevettem el magam. – Akkor várlak.

-         Okés. Szeretlek puszi!

-         Szeretlek!