Szóval, akkor itt van, hogy mi történt dióhéjban az előző nem elmentett részben:

Megtudjuk, hogy Isabellenek kapcsolatai(khm...tudjátok) vannak a tündérekkel, akik félig démoni teremtmények(később lesz róluk szó).
A vámpír, aki elrabolta Simont, a DuMort Hotelbe vitte, ami a New Yorki Vámpír Klán fő helye. A kis csapatunk elhatározza, hogy kiszabadítják a mondént, de ahhoz előbb fegyverek kellenek. Igen ám, de az Intézetből nem szerezhetnek be, mert akkor a többi lakó el kezdene kíváncsiskodni, azt meg senki nem akarja. Ezért egy elhagyatott temetőbe mennek, ahol Árnyvadászok (is) el vannak temetve. A régi sírokba sokszor tettek fegyvereket. Alec és Catherine elválnak a többiektől, és az Angyal szobránál néznek körbe.

Alec csöndesen ballagott mellettem, szinte láttam, hogy a gondolatai cikáznak a fejében. Viszont szinte a tudatom nélkül elidőzött rajta a tekintetem. Éjfekete haja a léptei nyomát követve néha-néha megcsillant a Hold fényében. A homlokát enyhén összeráncolta, kék szeme szinte vakított a sötétben. Észrevette, hogy bámulom, ezért gyorsan elfordítottam a tekintetem, és a földet kezdtem el nézni.
-Catherine, mit szeretnél, mit mondjak? Amióta elmondtam a Jace-s dolgot, távolságtartóbb vagy velem. Az alkarom mindjárt leszakad. Azt szeretnéd, hogy üljünk le párnákkal az ölünkben, és mondjam el neked, hogy az öcséd mennyire dögös volt ma is?-fakadt ki, én pedig totálisan lefagytam. Nem tudtam mit reagálni: elnevettem magam. Az én Alecem, így kiakadni? Nem hittem a fülemnek.
Parabataiom először csodálkozva nézett rám, majd szélesen elmosolyodott, ami teljesen átrendezte az arcát.
-Dehogy akarom! Ahogy jó neked, úgy jó neked! Tudom, hogy ez önző dolog, de velem mindig maradj ugyanolyan, jó?-tértem komolyan a témára.
Némán bólintott, és gyorsan átkarolt, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Teljesen elpirultam, és pont mázlista voltam, mert odaértünk az Angyal szobrához. Razielt ábrázolta, ahogy a Kelyhet tarta a kezében.
Alec rögtön keresgélni kezdett, de nekem megakadt a szemem egy síron. Odaléptem elé, leguggoltam, hogy le tudjam olvasni a feliratot.
Ave atqua vale. Emlékül az összes harcosnak, aki egy csatában veszett el.
Összeszorult a mellkasom, alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy a könnyek égetik a szememet. Apám.
Egy kéretlen emlékkép jutott eszembe, amire nem is emlékeztem.
Annyit tudok, hogy Apa megy. Apa harcol. Apa harcol, mert bátor. Kitotyogok a házból. Meglátom aput, aki éppen az egyik tőrét élezi. Megpillant engem, arcán halvány mosoly fut át. Legugol elém.
-Kicsim, nekem most mennem kell. De ígérem, visszajövök.
-Mennyire ígéred?
-Megesküszöm...megesküszöm a Herondale névre. Ebben hiszek. A nevünk értékes, kicsi Cathy. Ez egy kis részünk. Tessék, itt a bizonyíték.-adja oda a H betűs gyűrűjét, ami természetesen nagy az ujjamra, ezért elteszem a zsebembe, majd egy cuppanós puszit nyomok édesapám arcára. Ő átölel, majd elindul lefele a dombon. Nem tudtam, hogy akkor látom utoljára.
Visszazökkentem a valóságba. A könnyeim folyamatosan folytak az arcom, miközben a Herondale-gyűrűt szorongattam. Alec rögtön mellettem termett, leguggolt mellém, és védelmező karjaival csitítgatott. A könnyeim aláhagytak, de Alec csak nem engedett el. Így maradtunk percekig, némán.