A brownieval teli tálcát szorongatva álltam Cameron fehér Range Rovere mellett amíg ő a kesztyűtartóban az órája után matatott. Apa fekete BMW-je már a ház előtt parkolt , amiből könnyen rájöttem, hogy a családom mostoha fele már bent rontja a levegőt.
Őszintén megvallva aggódtam. A szívem a torkomban dobogott a tenyerem pedig iszonyúan izzadt. Abban a házban bent van az a személy aki tönkre tette az életem, amiről nemtudom hányan tudnak, de egy biztos , az apám nem. Fájt amit Rachal tett velem, fájt hogy először elvette tőlem az apámat, aztán pedig Cameront is, akármilyen gyerekesen hangzik ez.

-Hé, mehetünk, Szépségem?-rántott vissza Cameron lágy hangja

-Persze.- bólintottam egy bizonytalan mosoly kíséretében. Derekamra helyezte az egyik kezét aprót lökve rajtam, hogy elinduljak. Szorítottam a kezemben levő talcát, mintha akármit is segített volna, minél közelebb értünk annál szorosabbra fogtam a kezeimet és mikor megálltunk az ajtó előtt, a tálca roppant egyet. Cam rám kapta a fejét miközben vigyorogni kezdett.

-Nyugi!- suttogta, egy gyors puszit nyomva a szám sarkába mire az ajtó ki is nyílt. Anya egy egyszerű egyberuhát viselt egy fekete magassarkúval, az arcára pedig hatalmas mosoly költözött amikor megpillantott minket.

-Drágáim!-tárta ki a karját amiben először engem majd barátomat részesítette nagy ölelésben. -Hogy vagy Cameron, ezer éve nem láttalak!- simítja meg az említett vállát. Míg ők csevegnek elindulunk a nappali felé, amihez közeledve ismerős hangok csapják meg a fülem. A szobába lépve el szorul a torkom.
Az egyik kanapén ott ül Rachal, az apám és Claudia, míg velük szemben Tom. Mindenki ránk kapja a tekintetét, ami még kínosabbá teszi a helyzetet. Rachellre nézek , akin egy piros, kivágott ruha virít, ajkán ugyan ugyan színű rúzs és egy undorító vigyor. Nem kell sok, hogy a mosoly az arcára fagyjon, ugyanis amint megpillantja az anyámmal beszélgető Cameront, az arca megdermed.

-Végre!-kiált fel Tom majd pár másodperc múlva már az ölelésében is vagyok. Elmosolyodva karolom át nevelőapámat. -Köszönöm, hogy eljöttetek!-suttogja észrevétlenül a fülembe mikor el válunk. Egy mosollyal nyugtazom majd anyára nézek aki bólint egyet amolyan helyeslően.

-Szia kicsim!-áll fel az apám , azonban nem kapok tőle semmi szívmelengető apai ölelést, csupán két puszit majd visszaül.
Köszönök apa feleségének, majd Rachal fele fordulok.

-Jó újra látni,Rach!-mosolygok úgy , ahogy az előbb Ő.Nyertesen. Rachal többször kinyitja a száját hang azonban nem jön ki rajta. Azt hiszem fordult a kocka.

-Apa!-szólítom meg az említettet aki erre rámnéz -Szeretném bemutatni Cameront. A barátomat!- szándékosan kihangsúlyozva az utolsó jelzőt Rachalre sanditok aki ugyan azzal a meglepődött arccal bámul.

-Ryan Adams, nagyon örülök !-nyújtja barátom felé a kezét apa, amit Cameron azonnal viszonoz.

-Cameron Dallas, szintén!-ejt egy mosolyt majd mindketten hátrálnak egyet.
A kínos csendet anya szakítja meg, aki mindannyiunkat az étkezőbe invitál. Cam segít levenni a kabátom, majd mindannyian át vonulunk a hatalmas megterített asztallal ellátott helyiségbe. A fehér abroszon fekete szögletes tányérok voltak, az asztal közepén pedig egy színes csokor virág ami az egész szoba hangulatát feldobta. Az ülésrend végül úgy alakult, hogy anya és Tom ült a két asztalfőre,az egyik oldalon, velem szemben apa, mellette Rachal és Claudia, Cam pedig természetesen az én jobbomon. A leves már az asztalon volt így kis hezitálás után mindenki nekilátott. Kínos volt ahogy arra számítottunk is, Tom és apa próbálta oldani a feszültséget azonban nem jártak túl nagy sikerrel.
Már a főételnél tartottunk, anya ismét kitett magáért, hisz ha nem lett volna itt a család másik fele, életem legjobb vacsorája lett volna.
Egy újabb csirke darabot szúrok a villámra amit a számba veszek,mikor apa felemeli a fejét.

-Rachalt felvették a Yale-re!-jelenti ki mire falat megáll a számban ,és a levegő szinte megfagy a szobában.Anya és Tom rámkapják a tekintetüket. Hogy micsoda? A Yale-re?A Yale az én álmom volt , én akartam a Yale-re menni, ahova anno engem , kitűnő átlaggal, sport és jótékonysági tevékenységgel sem vettek fel.
El szorult a torkom, zavaromban az előttem levő vizespohárért nyúltam , amiből kortyoltam egyet aztán mégegyet. Mindenki pillantását magamon éreztem. Talán Cameron volt az egyetlen aki nem tudta, hogy ez volt az álmom,azonban szerintem most számára is nyilvánvalóvá vált.
Egy dolgot nem értek. Rachal a 3as átlagot is alulról veri, mégis hogy a fenébe vettek fel.

-Ugyan apa, ezt mind neked köszönhetem!-apa? Apának hívja az ÉN apámat. Anya kérdőn néz az apámra aki ekkor rámnéz. Bocsánatkérő arccal méreget.

-A Yale egy remek egyetem!-szólal meg Cameron. Az ő hangja kimért. Ideges. -Úgy tudom , csak pár embert vesznek fel minden évben abból a Gimnaziumból.-kortyol bele barátom a poharába. Cameron mégis mit akarsz ezzel? Barátomra nézek aki kemény arccal bámulja Rachalt.

-Igen,tudom! De apa tudta, hogy ez az álmom ezért segített elintézni, szerencsére ismerte a dékánt aki egy közös délután után kézzel írt levélben tájékoztatott.- az önelégült mosoly az arcán kiverte nálam a biztosítékot. A szemeim könnybe lábadtak.

-Kicsim!-suttogta mellőlem anya azonban mintha meg sem hallanám az asztalra csaptam a kezemben lévő szalvétát.

-A Yale az én álmom volt!-emelem fel a hangom idegesen. Apára nézek aki meg mindig bűnbánóan néz rám.

-Ugyan, Brooklyn nyugalom! Rachalnek sikerült, neked nem, örülnöd kéne!-kel lánya védelmébe Claudia -Mégiscsak a testvéred.-teszi hozzá

- Attól, hogy apának hívod az apámat még nem vagyunk testvérek. Sőt nem is akarom, hogy testvérek legyünk.-kelek ki magamból. Cameron az asztalon levő kezemért nyúl majd megszorítja. -Mit gondolsz, húgi az apánk vajon akkor is elintézi neked a Yale-t, ha tudja hogy közben te tönkre tetted a másik lánya életet? Bár már nem tudom mit várják egyikőtöktől sem!-nézek lesajnálóan. Rachal arca megváltozik. Kétségbe esik, dadogni kezd. Claudia szemei villamokat szórnak, míg apa arca értetlen.

-Nem tudom miről beszélsz, Brooklyn. Apád érdekében viselkedhetnél úgy mint egy normális család hiszen mostanában nem látsz minket. -kelt lánya védelmére Claudia. Apa erre az asztalra csapott amire mindenki összerezzent.

-Claudia, elég!-jelentette ki apa

-New Haven-be költözünk.-jelenti ki apa felesége mire tátva marad a szám. A szememet ellepik a könnyek, főleg mikor Rachal mosolygó arcára nézek aki Cameron és köztem cikázik a szemeivel.
Azonnal felpattanok, kirúgva magamalól a széket a konyhába viharzok. Erőtlenül esek neki a konyhapultnak és abban a pillanatban a könnyeim utat törnek maguknak. Hallom, ahogy Cameron elnézést kér, majd nem kell sok, hogy kezét megérezzem a vállamon.

-Bébi, hé!-nem kell tennie semmit, szó nélkül bújok ölelésébe és szipogok a vállába. A hátamat simogatva nyom puszit a fejemre mire csak szorosabban bujok hozzá.
Elegem lett. Belefáradtam a Rachallel való harcba, belefaradtam abba hogy én sosem voltam elég jo az apámnak. 3 éves korom óta az összes születésnapomat kihagyta , egy iskolai rendezvényemre sem jött el, beleértve a diplomaosztómat, a szalagavatómat vagy az első VS fellépésemet. Sosem vette ki a részét az életemben , ha Tom nem lenne sosem tapasztalom meg mi az az apai szeretet. Ezzel ellentétben Rachal volt a mindene és ez fájt. Rachal miatt New Havenbe költözik , értem pedig egy megbeszélését nem volt hajlandó áttenni soha.

-Cameron,drágám majd én beszélek vele. Te menj csak vissza nyugodtan!-hallom meg anya hangját. Bár nem nézek fel, érzem ahogy Cam bólint egyet majd egy puszit nyom a fejemre és ellép tőlem.

-Kicsim, semmi baj!-lép közelebb anya -Mondhatnám, hogy ne hibaztasd az apádat, felnőtt ember azt csinál amit akar de tudom, hogy mindig vágytál a szeretetére. De ha látják, hogy összetörnek,csak boldoggá teszed őket. Ugyan , te erősebb vagy ennél!-simítja el a szemembe logó timcset. -És ha elköltöznek ? Rachal végre nem zavarhat be nektek!-az egyik bárszékhez húz majd velem szembe ül .

-Nem az zavar, hogy elköltözik anya ! Hisz így is alig találkozunk. Az bánt, hogy Rachalt inkább szereti a lányaként mint engem valaha.-a csalódottság kezdd átmenni inkább dühbe. Az egészről Rachel tehet.
Minden erőmmel azon voltam, hogy egy kicsit összeszedjem magam hisz anyanak igaza van. Én ennél erősebb vagyok.

Mély levegőt veszek mielőtt kilépnék az étkezőbe. Mindenki rám pillant, Camaronon kivul azonban próbálok nem ránézni senkire. Apa aggódó arccal figyel, azonban ezt és Rachal vigyorgó arcát is próbálom figyelmen kivul hagyni.

-Jól vagy,drágám?-kérdezi aggódást színlelve Rachal. A pulzusom azonnal emelkedni kezd az asztal alatt levő kezem pedig ökölbe szorul. Ekkor megérzem barátom puha tenyerét amit a combomra simít ami picit megnyugtat.

-Sok sikert az Egyetemhez Rachal.-biccent Camaron mire ki kerekednek a szemeim. Tessék?

-Köszi,Cami!-a nyálas hangtól felfordul a gyomrom. Nem tudom hova tenni Cameron viselkedését és nem is akarom megérteni hisz itt nem mi vagyunk azok akiknek kedvesnek kell  lennie a másikkal.

-Nem gondolod, hogy elnézést kéne kérned ezért a gyerekes, nem mellesleg kellemetlen viselkedésért amivel zavarba hoztad édesapásat?-kortyol Claudia a vizébe. A szemeim kikerekednek, ismét.. Hogy meg én kérjek bocsánatot? Adok nekik mindjárt olyan bocsánatot..

-Ami a bocsánat kérést illeti, nem én vagyok az egyetlen akinek adóssága van ezügyben.- nyúlok a vörös Boros pohárért amit azonnal leöntök a torkomon hátha könnyebb lesz elviselni a társaságot.
Claudia és a lánya állkapcsa is megfeszül, míg apa arca értetlen.

-Rach, drágám sok sikert az egyetemhez!-festek hamis mosolyt az arcomra. Kezeimet az asztalra helyezem majd előrébb hajolok. - Ha már úgyis új életet kezdtek, New Haven-ben, azt hiszem kezdhetnénk egy új lappal. Nem gondolod, Claudia ? Titkok nélkül, őszintén . Akár egy család!-mosolyodok el a hölgyek rémült arcát látva. -Ezt akartátok nem?-tettetett meglepődőttséggel emelem a kezemet a szám elé, mire Claudia a fogát kezdi csikorgatni. Anya és Tom arca értetlen , miközben pont elcsípem ahogy Cameron nagyot sóhajtja vakarja meg az enyhén borostás állát.

-Brooklyn erre semmi szükség!-védekezik apa felesége mire aprót kacagva rázom meg a fejem.

-Ugyan, dehogynincs!-legyintek -Apa!-szólítom meg a velem szemben ülőt aki értetlenkedve cikázik szemeivel köztem és a "családja" között. Szólásra nyitom a számat amikor Claudia az asztalra csap.

-Alice, fegyelmezd a lányod!-utasítja szikrákat szóró szemmel az anyámat mire az említett szemei kikerekednek.

-Tessék?-háborodik fel anya mire Claudia hitetlenkedve felnevet. -A történtek után mindkettőtöknek meg kene húznotok magatokat! Mégis mit képzeltek? -emeli fel a hangját anya mire az apám és Tom is meglepődnek. Anya a világ leghiggadtabb embere, akit elég nehéz kihozni a sodrából. Claudia egy olyan ember akinek sikerült.

-Most azonnal mondja el valaki, mi a fene folyik itt!-csap az asztalra apa ami még engem is meglep. Pillantásomat Rachalre vezetem aki kétségbe esett arccal néz az anyjára majd mindketten szikrákat szóró szemekkel néznek rám.

-Majd én elmondom, ha senki sem képes rá!-húzom ki magam, ezzel elérve mindenki figyelmét. -Emlékszel, apa Eliotra?-mosolyodok el fájdalmasan -Képzeld, Eliot nem is volt a barátom!Eliot bántott engem.-jelentem ki nemes egyszerűséggel,mire a szemem sarkából pont elkapom ahogy Cameron keze ökölbe szorul. Sajnálom,Cam de elég volt!  -És tudod ki miatt kellett végig mennem ezen? Egy média botrányon, jópár nyilvános megalázáson. Tudod, ki nézte végig legnagyobb örömmel azt, hogy tönkretett? Ki intézte el, saját kezűleg életem legrosszabb időszakát? - költőien teszem fel a kérdést, le sem véve a szemem Rachalről. Könnyek gyűlnek a szemembe az emlékektől, amiket Eliot mellett éltem át, ami Cam hiánya mellett a legkisebb gondom volt. Ő vette el tőlem az embert akit mindennél jobban szeretek és ezt nem hagyhatom.  Szólásra nyitom a számat, ebben a pillanatban azonban Cameron hangosan tolja ki maga alól a széket.

-Alice, köszönjük szépen a meghívást , isteni volt minden , viszont azt hiszem jobb lesz ha mi most elmegyünk!-nem reagálok semmit csupán  egy lenéző mosolyt eresztek Rachalt felé,majd hagyom, hogy Cam a derekamnál fogva picit hátrébb húzzon.

-Anya, én annyira..-fordulok az említett felé az ajtóban állva mire Ő válasz nélkül ölelésébe zár.

-Egy percig se tedd kicsim! Majd én elintézem! Camnek igaza van, jobb lesz ha most lepihentek!-suttogja a fülembe. Megsimogatja a hátam majd barátommal a nyomomban kilépünk az ajtón. Csendben ballagtunk az autója felé ahol kinyitja nekem az ajtót majd megkerülve azt Ő is beszáll. Az út, hasonlóan csendben telik, ami zavar. Vajon azért hallgat mert haragszik rám? Megígértem, hogy nem fogok jelenetet rendezni. De hé, megérdemli. Fogalma sincs mit éltem át, és senki sem lehet rám dühös ha ezt ki akarom adni magamból.

Az autóval leparkol a házam előtt ami enyhén szólva meglep, hisz azt hittem hozzá fog vinni tekintve, hogy ezt beszéltük meg. Nem szólok érte, inkább csendben kiszállok az autóból és a kikövezett kis járdán az ajto felé indulok, csak reménykedve, hogy jön utánam. Hallom ahogy becsapja a kocsija ajtaját, ami kicsit megnyugtat majd kinyitom az ajtót.
A kulcsaimat az előszobaszekrényre dobom majd lassan a nappaliig sétálok, ahol már behozza a lemaradását. Zavartan túrok szőke loboncomba,majd kezeimmela  kanapé háttámlának támaszkodom.
Hallom ahogy fel sóhajt, majd megszólal.

-Nem tudom, van e értelme ennek,Brooklyn!