egyszer, régen, egy angyal esett le az égből. de most, végre visszamehetett a mennybe.

phil lester a sírkő előtt ült.

nem bírta elhinni.

négy napja halt meg daniel james howell. négy nap, és még ő alig tudta elhinni.

akármennyit ordított és sírt, soha többé nem láthatta dant mosolyogni. százszor, ezerszer olvasta újra a levelet, megjegyezve az elmosódott tintát, amit dan bal keze okozott.

levette az ujjáról a gyűrűt, mielőtt eltemették. most phil hordta.

talán, ha igent mondott volna, dan még itt lenne. talán, ha igent mondott volna, a legjobb barátja még itt lenne.

buta volt.

félt.

emlékezett az első randijukra. phil kedvenc napja volt. imádta, ahogy dan szemei fénylettek a napsütésben. mindig azt gondolta, hogy unalmas; phil szerint egyáltalán nem. nem csak egyszerű barnák voltak; barnák voltak, de egy kis arany és piros volt bennük egy-egy helyen. olyanok voltak, mint a napfelkelte, csak ő sose kelt fel időben, hogy megnézhesse.

de a nap ismét lement, és a csillagok láthatóvá váltak a sötétben.

felnézett, és rá gondolt. a szeme körüli ráncokra, amik akkor jelentek meg, amikor nevetett. a gödröcskéire, amikor mosolygott. ahogy kinézett, amikor azt gondolta, phil nem látja. a göndör hajára, amit annyira utált. tökéletes volt.

tudta, hogy dan egy angyal; még mindig őt figyeli.

látta a csillagokat és tudta, dan is látja őket.

felnézett, és szerelembe esett ismét a boldog végzet gondolatával.