soha nem szerettem a naplementét az első randinkig.

elvittél a folyópartra, és a szélén ülve néztük, ahogy a színek lassan eltűnnek, és nem marad más, csak a fekete. a tekinteted, a nagy, gyönyörű szemeid mosolygásra késztetett. annyira lenyűgözött téged a narancs színű ég, emlékszel még? mert én igen.

remélem, te is.

visszamentünk a lakásunkba, kéz a kézben. fejedet a vállamra tetted, és az ujjaink egymásba voltak fonódva. egy aprócska érintés is elég volt ahhoz, hogy a gyomromban pillangók repkedjenek.

nem szerettem a sötétet, de te megígérted, hogy semmi rossz nem történik majd.

és én megbíztam benned. mert tudtam, hogy nem engednéd, hogy bántsanak, bármi is legyen az.

de az akkor volt, és ez most van.

most itt ülök, darabokra törött szívvel, miközben a gondolataimat szavakba próbálom önteni. hogyan fogalmazzam meg, amit veled éreztem? amit éreztem, megfogalmazhatatlan volt, és én mégis szavakkal akarom kifejezni.

mi volt az az érzés?

szerelem?

boldogság?

biztonság?

a naplemente számomra már nem gyönyörű. a naplemente egy emlékeztető arra, hogy semmi sem tart örökké; egyszer mindennek vége szakad.

mindennek vége szakad, egy darabokban heverő szívvel, vérrel és könnyekkel.